nyomkövetés

a nyomozás és a bizonyítás egyik eszköze, amelyet jószáglopások, más vagyon elleni, ritkábban élet elleni bűncselekmények elkövetőivel szemben alkalmaztak. Legkorábbi emlékeit germán és szláv források őrzik (pl. Sachsenspiegel). A nyomkövetés legrégibb hazai jogforrása I. László II. törvényének 5. cikke, amely így intézkedik: „Ha valaki ellopott jószága nyomán vagyon, küldje követét előre a faluba, hová a nyom vezet, nehogy a falubeliek barmaikat kihajtván, eltapodják a nyomot; amit ha átalkodottan megcselekednének, fizessenek meg az elveszett jószágért.” 1469-ben az I. Mátyás király által kiadott „Szász Nemzeti Statutum” részletesen szabályozza a nyomkövetést. Főleg az ÉK-i országrészekben és Erdélyben volt különösen gyakorlati szerepe. A jogszabályok a faluközösséget tették felelőssé, ha a nyomozás előmozdítását (→ tolvajkiáltás), a tolvaj kiadását nem akarták vagy nem tudták megtenni, ha az okozott kárt nem térítették meg. A nyomkövetés eredménye tehát bírói bizonyítékot képezett. Elvétve még a 19. sz.-ban is alkalmazták. A nyomkövetés megkezdésére vagy a már követett nyomok átvételére bizonyos összegnek a bírónál való letétele után kerülhetett sor. A következő mozzanatokból állt: a nyom megmérése, a mérés hitelesítésére eskü letétele, a nyom mértékének átadása. Egyes községek menetesültek a nyomkövetés kötelezettsége alól. Helyi szokás volt az irányadó, hogy a község a „külső” kerítésén át bevezető nyomokért is felelt, vagy felelőssége csak a belső kerítésen belülre állott fenn. Kártérítési felelősség annak a falunak a közösségét terhelte, amelynek határában a bűncselekményt elkövették, vagy amelybe a nyomok átvezettek, vagy amely a nyomot nem tudta tovább vinni („kiadni”). – Irod. Tagányi Károly: Lopott lovak nyomainak követése (Magy. Gazdaságtörténeti Szle, 1898); Eckhart Ferenc: A földesúri büntetőbíráskodás a XVI–XVII. században (Bp., 1954).