sózás

1. a legelőn járó és istállózott állatok élettani okokból fontos sószükségletét kielégítő eljárás. A legelőn járó állatok számára az itatókút vagy az állás körül nagy marhasódarabokat helyeznek a sózó ágas csonkjai közé vagy alacsonyan elhelyezett vesszőkosarakba, deszkából összerótt, alacsony lábakon álló sózó vályúba, s azt az állatok szükség szerint nyalogathatják. Az istállóban a sódarabokat a jászolba vagy a jászol fölé a falra akasztott sózó rácsba rakják, a takarmány közé keverik (korpa, moslék) vagy a száraztakarmányt sós vízzel locsolják. A Sóvidéken sós források vizével (sóskutak) itatják a szarvasmarhát. A 18. sz.-i állatorvosi gyakorlat a sózást a marhapestis gyógyszerének ajánlotta, a paraszti gyakorlatban ma is élő eljárás, hogy az elállott kérődzést a szarvasmarhánál sós véres víz itatásával indítják meg. – Irod. Balogh István: Marhadög és orvoslása Debrecenben a XVIII. században (Népr. Közl., 1959); Béres András: A jószág sózása, sózóvályú (Ethn., 1965). – 2. Élelmiszertartósítási eljárás. Önállóan alkalmazzák az Alföldön a → szalonnakészítésnél. → Füstöléssel kapcsolódik más vidékek szalonnaeltartásához és mindenütt a hústartósításhoz. Éves húskészletek csak sózással való konzerválása – az északi-szláv és skandináv vidékek hordós sós húsa – nálunk ismeretlen. Sózás és savanyítás kapcsolódik az egyedül Kiskunfélegyháza palóc származású lakosságánál megfigyelt eljárásnál, ahol a savanyítandó káposzta közé → juhhúst tesznek. A parasztháztartás sózóedénye nagy fateknő, ebben → disznóöléskor a húst és szalonnát állandó rend szerint helyezik el. Híres régi dunai vizatelepeinken szokásos volt a kereskedelmi forgalomba szánt viza sózása. A folyami kishalászatban a 19. sz. végéig jelentős → haltartósítás kiinduló művelete szintén sózás. – Irod. István Lajos: A korondi sósvíz és használata (Népismereti dolgozatok, Bukarest, 1978).

Sózóvályú (Hajdúszoboszló-Angyalháza, Hajdú-Bihar m., 1963)

Sózórács (Hortobágy-Gyökérkút, Hajdú-Bihar m., 1957)