söprűtánc

három fő típusa közül az első, az → ügyességi táncok közé tartozik. Legfontosabb formai sajátossága a seprű láb alatti átdugdosása, vagy a földre támasztott végű seprő láb alatti átvetése, ill. átugrása (→ eszközös táncok, → sapkatánc). A söprűtáncnak gyakori elnevezése a takácstánc, amely a szövőszék vetélőjének hasonló mozgásán alapul. Páros és csoportos formáit is ismerjük. A második típus obszcén elemeket tartalmazó változata az elsőnek, amely a lábak közé szorított söprű phallosz-szerű használatában és a föld felé irányuló coitus mozgásban nyilvánul meg (→ mozsártánc, → rókatánc). A játékos jellegű harmadik típusban vállfogással hosszú sort alakítanak a résztvevők és a kígyózva haladó sor élén táncoló, a kezében lévő söprűvel igyekszik megütni a mögötte táncolókat (→ labirintus-tánc, → lakodalmi táncok). Ismerjük a söprűtáncnak olyan változatát is, amely a párcserélő, táncos játékok csoportjához tartozik (→ kendős tánc, → párnás tánc). A párosan táncolók körében egy résztvevő söprűvel mozog. Hirtelen eldobja a söprűt és a párt cserélő táncolók közül elkap valakit. Aki páratlan marad, az táncol tovább a söprűvel. Részben az első, és az utóbb említett típushoz kapcsolódik a söprűtánc egy játékos változata, amelyben a táncoló férfi a söprűt tréfásan párjának tekinti (Jászság, Heves m.). A söprűtánc első típusa a legáltalánosabb, de az erdélyi táncdialektus területén ritkább. A phallikus típus főleg Dunántúlon ismert. A labirintus típust D-Dunántúlon lakodalmakban járják. – Irod. Morvay Péter–Pesovár Ernő: Somogyi táncok (Bp., 1954); Kaposi Edit–Maácz László: Magyar népi táncok és táncos népszokások (Bp., 1958); Pesovár Ferenc: Kanásztánc és seprűtánc – mutatványos táncaink két típusa (Tánctud. Tanulm., 1967–68, Bp., 1969).

Söprűtánc táncírása

Söprűtánc (Madocsa, Tolna m., 1968)