strukturalizmus

a néprajzi kutatásban is elterjedt interdiszciplináris irányzat, amely a társadalom jelenségeit elsősorban struktúraszerűségükben vizsgálja. Kiindulópontjaként a társadalomtudományok objektiválására való törekvéseket (kvantitatív néprajz), valamint a fenomenologikus szemléletet tekinthetjük, amelynek megfelelően a szerkezet (→ struktúra) és a használat (funkció) egymástól megkülönböztetése alakult ki. Először a 20. sz.-i nyelvészetben formálódik önálló irányzattá (F. de Saussure, az orosz formalizmus, a prágai strukturalizmus, részben a koppenhágai iskola, az amerikai deskriptív strukturalizmus és más irányzatok révén), az irodalomelméletben és az esztétikában a 30-as évek több fenomenológiai iskolája tartozik ide, az egyetemes néprajz angolszász → funkcionalizmusa bizonyos vonatkozásaiban (struktúra és funkció) ilyen jellegű, továbbfejlődése során pedig a strukturalista etnológia egyik állandó vitapartnerévé válik. Néprajzi gondolatként a II. világháború után, Cl. Lévi-Strauss kezdeményezésére jelent meg, aki főként a társadalmi tudat különböző formáinak struktúraszerű vonásait vizsgálta, és ide vette a társadalomszerkezet, valamint a társadalmi kommunikáció szinte minden megnyilvánulását. Ez az általános strukturalizmus kiterjedt a társadalomelmélet, gazdaságtörténet, mindenfajta művészet, a pszichikum, a vallások és a mitológia értelmezésére, sőt a társadalmi lét tényeinek legalább részbeni magyarázatára is. A SZU-ban a 60-as évek elejétől újjáéledt az orosz formalizmus öröksége (morfológiai folklorisztika) és kiegészült az összehasonlító („tipológiai”) aspektussal. Az új, „strukturális-tipológiai”-nak nevezett módszer abban áll, hogy a jelenségeket nem csupán genetikus összefüggéseikben, hanem egyetemesnek felfogott tipológiai variációikat illetően vetik össze egymással. Különösen az epikus alkotások szüzséit, valamint a mitológiák struktúra-elemeit vizsgálják eképpen. Külön áramlatként bukkant fel a tartui szemiotikai iskola, amely a „másodlagos modelláló rendszerek” (→ modell) kutatásával már voltaképpen a strukturalizmus meghaladását is jelenti. Az európai néprajz területén egyenetlen sűrűséggel jelenik meg a strukturalizmus módszertana. A francia és német kutatást általában egyre erősebben befolyásolja, K-Európában a szlovák, morva, román, lengyel és magyar folklorisztikai kutatásokban bukkantak fel hasonló gondolatok – immár mindenütt a posztstrukturalistának nevezhető áramlatok (generatív grammatika, társadalmi információelmélet és kommunikációelmélet, valamint legkivált a szemiotika) révén. A kutatás területeit tekintve legmesszebb a társadalmi struktúrák, valamint a művészi struktúrák kutatása jutott. Az utóbbin belül a népköltészet és általában az epikus formák vizsgálata a legfejlettebb. A zene és tánc rendszerezésében a többszörösen rétegzett struktúrák feltárása hozott változást. A népművészet területén a motívumok kapcsolódása és csoportosulása került az érdeklődés előterébe, ezen kívül modalitás- és harmóniaproblémák megoldása vetődött fel. A közlés általános modelljei segítségével próbálták megragadni a kultúra struktúrájának dinamikus és történeti jegyeket egymáshoz kapcsolódó értelmezését, leírását. – Irod. Guhman, M. M.–Jarceva, V. N.: Osznovnie napravlenyija sztrukturalizma (Moszkva, 1964); Voigt Vilmos: Az epikus néphagyomány strukturális-tipologikus elemzésének lehetőségei (Ethn., 1964); Voigt Vilmos: A folklorisztikai strukturalizmus mérlege és távlatai (MTA I. Oszt. Közl., 1968); Kelemen János: Mi a strukturalizmus? (Bp., 1969); Strukturális folklorisztika (Összeállította Hoppál Mihály–Voigt Vilmos, Bp.–Szolnok, 1971–72).