szalmaparipa, a

tréfás, gyakran a mesét befejező → hazugságmese motívum. A mesemondó, aki maga is jelen volt a hős és a királykisasszony lakodalmán, kap egy lovat, melynek szalma (viasz) a dereka, tök a feje, kenderkóc a farka, palacsinta a füle. Ahogy vágtat hazafelé, a patkó szikrájától tüzet fog a paripa farka, elég (elolvad) a dereka, a mesemondó lehuppan a földre, bánatában megeszi a palacsinta füleket. Azóta jár gyalog (MNK 1923*, BN 1961**B 6, 11, 16, 28). – A motívum először a 19. sz. elején Gaál György mesegyűjteményének kéziratában fordul elő, a leíró közvitéz igen ötletesen alkalmazza a maga állapotára: „Az Atzél patkó egy igen nagy tüzet vetett rajta. A Drága lovamnak a kender farka meggyúlt Koró Lába meg Eget, Vijasz Dereka elolvadt, Hójag szeme ki pukant, Tök feje elsült. Így szegény Mészáros An(t)al Iten maradtam Bétsben az Auszter kaszárnyában. A ki nem hiszi, nézze meg.” A mesemotívum az egész magyar nyelvterületen ismert, német és orosz párhuzamairól tudunk. (→ még: mesezáró motívum, → zsákba zárt folyók, a – Irod. Berze Nagy János: Magyar népmesetípusok (II., Pécs, 1957); Kovács Ágnes: A bolondmesék típusmutatója (Kézirat az MTA Néprajzi Kutatócsoport adattárában).