szatyor

két füllel ellátott, hosszúkás táskára, összelapítható tarisznyára emlékeztető kosár, amit főleg gyékényből, kukoricahajból, fosztalékból kötnek. A szatyor névvel jelölt eszközcsoport igen változatos rendeltetéssel a magyar nyelvterület nagyobb részén megtalálható. Használták a gyékény szatyort a bodrogközi, Tisza-menti, csallóközi, ormánsági halászok. Az Alföld nagy részén a gabonát szatyorból vetették. Két fülét abrosszal, lapos kötéllel előbb összekötötték, majd a nyakukba akasztották. Piacozásra szintén használták. Két szatyrot kötöttek össze füleinél fogva egy kendő segítségével és egyik vállukon átvetve szállították, mint egy → átalvetőt. A szatyor a D-Alföld jellegzetes teherhordó eszköze, ahol a szatyorkészítő központok közül Tápé volt a legjelentősebb. Erdély keleti részén a → kasornya egyik változatának neve szotyor, fékszotyor, amit nádból készítenek néhány háziipari központ lakói (Bodola, Dálnok, Szabéd, Fele, Biharcfalva). – A szatyor szó a 14. sz. óta adatolható, ismeretlen eredetű szava a magyar nyelvnek. Feltehető, hogy a tárgy eredetileg a halász-csikász életmód tartozéka volt. Újabb változatai jóval a kukoricatermesztés elterjedése után jelentek meg. A 20. sz.-ban háziipari tanfolyamok is hozzájárultak a csuhé szatyor terjedéséhez. (→ hátikas) – Irod. Horváth Júlia: A tápéi gyékényszövés (Népr. Ért., 1939); Tápé története és néprajza (Szerk. Juhász Antal, Tápé, 1971).