Székely Nemzeti Múzeum

TARTALOM

székely rovásírás

székely pásztorkodás

A székelyek gazdálkodásában, mint a Kárpátok vidékének agrárnépességénél általában, a természetes legelők bősége és a földművelésre alkalmas területeknek a faluhatárokon belüli viszonylagos szűkössége a legeltető, pásztorkodó, extenzív állattartást nagy jelentőségűvé tette. Emellett az általános gazdaságföldrajzi összefüggés mellett igen figyelemreméltóak azok a kora- és javaközépkori adatok, amelyek bár közvetve, de kétségtelenül a nagyjószágtartás (szarvasmarha és ló) kiemelkedő fontosságára mutatnak. A legkorábbi forrásokban a székelység nemzetségi szervezetben élő, könnyűlovasságot szolgáltató, az ország különböző határzónáiba telepített népességként tűnik elénk. A korai adónemeknek megállapításánál a gazdasági tradíciót is magába foglaló termelési struktúrára jellemző, hogy a székelység az egész középkoron át állatokban rótta le adóját. A 13. sz.-ban a székelyektől a király számára szedett barmokat és aprójószágokat említik. A székelység speciális adóját ökörsütésnek nevezték. Későbbi adatok is arra mutatnak, hogy a székely paraszti gazdaságok termelő potenciálját és anyagi helyzetét elsőrendűen a szarvasmarha-állományuk fejezte ki. Még a 18. sz. elején is Csík, Gyergyó és Kászonszék az országgyűlés által kivetett adót a vonómarhák arányában bontotta le az adókötelesek között. A 19. sz. végén, s így nyilván az egész középkorban is, a hosszúszarvú magyar marhát tartották a székelyeknél is, melyet azután a jobban tejelő fajták rohamosan kiszorítottak. – A lótartás jelentőségére mutat a kora Árpád-korban aktív lovaskatonai szolgálatuk. A székely társadalom feudalizálódása után is visszautal rá az a tény, hogy a lófő egyik előkelőbb réteg megjelölésére szolgált. Az edzett apró székely lovakat lovagi tornákhoz is használták. A székelységen belül a lótartás szerepet játszott a társadalmi rétegződésben, minthogy ki-ki saját lován vonult hadba, más szóval saját paripa birtoklásán múlott, hogy lovas vagy gyalogrendbe kerül, ill. tartozik valaki. A katonalovak nevelésének, havasi tartásának hagyománya elvétve még a 19. sz. második felében is élt, pl. Gyergyóban. A székely lovat – amely a parlagi magyar, a román és a hucul lóhoz hasonló –, a régi szerzők apró termetű, edzett, szilárd szervezetű és igénytelen jószágként jelemzik. Néhol, eldugott havasi tájakon (pl. Zetelaka-Oroszhegy) kevésbé kevert formában még a 20. sz. első felében is fellelhető volt, s még ekkor is félrideg módon, egész évben jászolhoz kötés nélkül, kis ménesekben nevelték. A Székelyföld nyíltabb tájain, medencékben jobban keveredett, utóbb arab és lipicai lovakkal keresztezték. A vasutak kiépülése előtt nagy szerepe volt ezeknek az apró, győzős lovaknak a távolsági fuvarozásban és közlekedésben. – A székely juh- és sertéstartásról történeti szempontból rendkívül keveset tudunk; ez azonban nem kisebb gazdasági fontosságukat tükrözi, hanem egyszerűen az írott forrásadatok hiányát. A székely juhtartás általános és alapszókészletének eredeti volta is mutatja, hogy az állattartásnak a legrégebbi időktől közönséges, szerves része volt. Ugyanakkor kétségtelenül hatással volt rá a román juhászat. A román hatás jellegzetesen a tejgazdasággal, tejtermékekkel s a juhpásztorkodás ide kapcsolódó jelenségeiben mutatkozik, és a román fejősjuhászat fejlettségével magyarázható, amely az antik-mediterrán magaskultúrából őrzött meg sajtkészítési eljárásokat. Emellett a juhtej felhasználása, s bizonyos tejtermékek készítése eleve ismert volt a székelyeknél (fej, tej, sajt, túró, sóstej, savó, oltó stb.). Kisebb-nagyobb számú juh, rendszerint egy-két tucatnyi, minden székely paraszti gazdasághoz hozzátartozott. A főhasznot a tej (tejtermékek) jelentette, emellett az állat gyapja (voltaképp szőre) szolgáltatta az öltözet alapanyagát, irhájából téli felső ruhát készítettek. A juhhús közkedvelt volt, régebben füstöléssel télire is tartósították, hasonlóan a sertéshúshoz. A → kosarazás széltében elterjedt a Székelyföldön, még a legutóbbi években is. A durvagyapjas erdélyi rackát tartotta a székelység, utóbb imitt-amott próbálták meghonosítani a merinót – eredménytelenül –, alacsonyabb fekvésű medencékben azonban a D-erdélyi juhos gazdák révén meghonosodott a cigája juh (amely az 1830-as években terjedt el rohamosan D-Erdélyben). – A pásztorkodás egészét tekintve a Székelyföldön a félszilaj tartás volt általános: a jószág kora tavasztól késő őszig legelőn volt, pásztor őrizete alatt; télen a faluban, ill. a gazda telkén istállóban, ólakban, pajtákban, baromkertben, a gazda gondozásában, takarmányon. Fő takarmány a széna és a szénával kevert szalma (rázott) volt. Az istálló szerepét betöltő pajta nem egy helységben még a 18. sz.-ban eléggé kezdetleges volt. Tavasszal apró falkákban elkezdték a juhokat a falu körül legeltetni, s az időjárás szerint csordákba szervezték a nagyjószágot is. A sertéscsorda részben már korábban, a juh és a nagyjószág Szent György (ápr. 24.) nap körül került kintháló vagy hazajáró csordába. A juhok fejő- és meddű-nyájakban szept. 29-ig (Szent Mihály nap) voltak az → esztenán, ezután újraszervezve hóleesésig tartott az őszlő (őszi legeltetés). A marhapásztorokat általában Szent Márton-napig (nov. 11.) fogadták fel a csorda mellé. A székelyeknél – a juhok kivételével – minden fajta állatcsoportot, a hazajárókat és kinthálókat egyaránt, csordának nevezték (pl. tehéncsorda, meddücsorda, ökörcsorda, lócsorda, vagy régen kabalacsorda, sertés- vagy disznócsorda, elvétve kecskecsorda is.) Általános volt a közös pásztoroltatás: falvak, nagyobbak esetén falurészek (Alszeg, Felszeg, tízesek) közösen állítottak pásztort. Rendszerint az esztenák nyája is falurészek szerint verbuválódott, s többfelé szokásban volt, hogy az egyes falurészek (tízesek) az egyenlő használat biztosítása végett évenként vagy néhány évenként váltották a legelőt (havascsere). Általában a legeltetés megszervezését a falu, a communitás tartotta kezében (a modern közigazgatás kialakulása után pedig a közbirtokosságok), annál inkább, mert azt az ugarforgós földműveléssel messzemenően egyeztetni kellett. Ezen túlmenően csak közösségi szabályozással lehetett biztosítani a határ különböző zónáinak a termelőfolyamat egészét figyelembevevő minél ökonomikusabb hasznosítását. A havasi pásztorkodás a mezőgazdaságtól térbelileg és üzemszervezetileg elhatároltan folyt. A mezőn (értsd: szántóhatár) tavasszal, letiltásig szabad volt a legeltetés, éppúgy mint ősszel, → határszabadulás után. A szántóhatár egy, rendszerint falu melletti legjobb része örökszántó volt; a többi részét forgórendszerben használták: egyik felébe került a gabonavetés (vetés, vetésmező), másik része pihentetve legelőül szolgált (nyomás, ugar, ugarmező). Az ugarmezőn szabad volt a legeltetés, akinek közbeékelődött szénafüve volt, azt kerteléssel védhette (szénafűkert). A tilalmas részeket a legelőktől – ahol szükség volt rá – hosszú kertelések választották el, amelyeket közmunkával újítottak, a kertbíró felügyeletével. A kósza marha kicsatangolása ellen a falut a határtól határkert választotta el, a dűlőutakat határkapu zárta el. A 18. sz.-ban még a kétmezős ugarforgós határhasználat volt általános, ezt utóbb többfelé hárommezős váltotta fel, de egyes hegyi falvakban a középkori kétmezős ugarforgó, ill. nyomás a II. világháború után is megvolt. Az ugarforgós határhasználat visszaszorulásával a nyomásról leszorult csordáknak állandó legelőket szakítottak ki. A határhasználati terminológia a magyar nyelvterületen a székelyeknél őrizte meg legeredetibben ennek a legeltető állattartással való szoros összefüggését. (→ még: pásztorkodás). – Irod. Orbán Balázs: A Székelyföld leírása történelmi, régészeti, természetrajzi és népismei szempontból (I–VI., Pest–Bp., 1868–73); Földes László: A Ditróból Budajenőre települt székelyek állattartása eljövetelükig (Népr. Közl., 1956); Földes László: Rideg lótartás a székelyeknél (Népr. Közl., 1958); Imreh István: Székelyföldi paraszti jegyzőkönyvek pásztorlási határozatai, 1717–1928 (Agrártört. Szle, 1959); K. Kovács László: Beiträge zur Frage der Esztena Genossenschaften in der Siebenbürger Heide (Viehzucht und Hirtenleben. Szerk. Földes László, Bp., 1961); Vámszer Géza: Életforma és anyagi műveltség (Bukarest, 1977).