orradzó, szúróskantár, szúróspalóka

a billenő → palókához hasonlóan a fiatal lovak és szarvasmarhák szopásgátlásának, tehát elválasztásának eszköze. Legegyszerűbb formája az, amikor megnyúzott sündisznó bőrét kötik fel az állat orrára. Készítették szögekkel kivert bőrdarabból, kovácsmunkaként vaslemezből, amelyre szegeket, ill. lemezből hajlított szúrókat erősítenek. Mindkét utóbbi típust övszerűen, ill. kantár módjára erősítik fel a fiatal állatok orrára. Elnevezései a különböző területeken változatosak: szúróskantár, szegeskantár, szegesszíj, tejvédőkantár, szúróka, bökő, órzó, óradzó, bőr, orrbőr, tasak, szötyü. Az orradzót elsősorban parasztgazdaságokban használták, de alkalmazták a → gulyások és a → csikósok is a kinnháló jószágoknál (→ külterjes állattenyésztés). Az orradzó funkcióját tekintve azonos az egész országban. A szopásgátlásnak ez az eszköze fokozatosan szorítja ki a billenőspalókát. A nagyobb és erősebb típusokat inkább az Alföldön, a könnyebbeket és egyszerűbbeket a Felvidéken és a Dunántúlon használták. Erdélyben és attól délre, pl. Dobrudzsában, Bulgáriában, Szerbiában, valamint a Pireneusokban az orra kötött szeges deszkák voltak használatban. – Az eszközt Vergilius szerint már a rómaiak is használták; megtalálható majd mindenütt, ahol szarvasmarhatartás van, pl. az ázsiai pásztornépeknél, Skandináviában és a Földközi-tenger partvidékén; ismerik Közép-Brazíliában és Afrikában a bantuk is. – Irod. Gunda Béla: Asiatische Maulkorbformen (Ethnos, 1938); Berg, Gösta: Fået som mjölkdjur. Ett bidrag till den primitiva boskapsskötselns historia (Rig, 1949); Szabó Mátyás: Fiatal állatok szopását megakadályozó eszközök és eljárások. A Néprajzi Múzeum „palóka” gyűjteménye (Népr. Ért., 1955).

Orradzó (Alföld, 20. sz.)