palóc pásztorkodás

A néprajzi szakirodalom ezen a néven ismeri a Mátra és Bükk hegység környékének jellegzetesen középhegységi, erdei legeltető állattartását. A pásztorkodás módját döntő módon meghatározta a viszonylag sűrű településhálózat, a települések szűk határa és az egyes falvak jogállása (nemesi, úrbéres, zsellér). A tenyésztett állatfajok közül kiemelkedő jelentősége volt a juhnak és a szarvasmarhának. Igázásra elsősorban ökröt használtak; a növendék és a heverő-marhát tavasztól-őszig gulyában legeltették. A szarvasmarha nyári legeltetése, őrzése közösségi nyájakban történt. Számos faluból jártak el az Alföldre szarvasmarhát felvásárolni és a Felföldön nyereséggel túladtak rajta (→ kupec). Lótenyésztés csekély mértékben folyt, ménes csak egy-két nagyobb nemesi faluban és uradalmakban akadt. A sertéstenyésztés belső szükségletet elégített ki. A közösségi és családi őrzésű kondák az év nagy részében az erdőket járták, a sertéseket ősszel → makkoltatás révén hizlalták fel. A juhtartás üzemformái közül karakterisztikus volt a → nagycsaládoké. Ezek saját vagy bérelt erdejük, legelőjük területén, valamely nőtlen férfitagjuk őrzésére bízva legeltették nyájukat. Juhaik kora tavasztól késő őszig a legelőn voltak, erdei aklokban éjszakáztak; a gyapjú és az élőállat jelentette fő hasznukat. A közösségi és uradalmi juhnyájakat fogadott juhászok őrizték. A → bacsók mestersége nemzedékeken át öröklődött, valóságos pásztordinasztiák voltak a Mátra–Bükk vidékén. Közülük kerültek ki a legjobb fafaragók, dudások. (→ még: pásztorművészet) – Irod. Paládi-Kovács Attila: A keleti palócok pásztorkodása (Műveltség és Hagyomány, 1965).