rest fonóleány, a

→ tündérmese. Cselekménye: egy fonásra rest leányt anyja kiver a házból. Az arra kocsizó királynak azt mondja, azért üti, mert olyan szorgalmas, hogy még a kerítésre kivetett pozdorját is felfonja. A kapzsi király magával viszi, s arra kényszeríti, hogy képtelen mennyiségű szöszt (csepűből aranyszálat) fonjon. Természetfeletti lény (→ bakarasznyi ember) vállalja, hogy elvégzi helyette a munkát, de viszonzásul oda kell adnia elsőszülött gyermekét (hozzá kell mennie feleségül), ha nem tudja meg másnap reggelig a nevét. Véletlenül kitudódik a név: Tánci Vargaluska. Panicmanci vagy hasonló, a rest fonóleány kimondja, s a segítő eltűnik (szurokká változik) (AaTh 500). – Három különös öregasszony jelenik meg: egyiknek az ajaka, másiknak a szemhéja veri a térdét, a harmadiknak olyan széles az ülepe, hogy alig fér be az ajtón (púpos). Ezek elvégzik a rest fonóleány helyett a munkát, azzal a feltétellel, hogy meghívja őket a lakodalmára. Meg is jelennek, s előadják, hogy a sok fonástól, fonalmosástól és szövéstől formátlanodtak el annyire. A férj megtiltja feleségének, hogy kendermunkával foglalkozzék (AaTh 501). A két, egymással nemegyszer kontaminálódó mese különösen a magyar nyelvterület keleti felében jól ismert, a kevert változatokat is mind itt jegyezték fel, a Dunántúlról csupán három (2 + 1) változatot ismerünk, azok közül is az egyik Grimm-származék. A két típusról több monográfia is készült, szerzőik majd Skandináviát, majd a Rajna völgyét, majd a Brit szigeteket jelölik meg a mese származási helyeként. Annyi kétségtelen, hogy Tánci Marci meséje (AaTh 500) Ny-Európában általánosan ismert, tőlünk keletre viszont csak újabban, a Grimm gyűjtemény közismertté válása óta, annak nyilvánvaló származékaként jegyezték fel. „A három fonóasszony” (AaTh 501) meséje viszont K-Európában is ismert és kedvelt. Nálunk, bár az ismert ponyvanyomtatványok kétségtelenül a két Grimm mese fordításai (Nr. 55, 14.) s „Tánci Marci” meséje 7 ismert változata közül a két újabban lejegyzett ezek származéka, az 5 „Három fonóasszony” és az 5 kevert változat ezektől független. A Benedek Elek által feldolgozott két változat is nyomot hagyott a 20. sz.-ban följegyzett szövegeinken. A két rokon típus magyar változatainak nagy része azonban minden valószínűség szerint a szájhagyományból származik. – Irod. Kriza János: Székely népköltési gyűjtemény (II., Bp., 1956); Liungman, W.: Die schwedischen Volksmärchen (Berlin, 1961); Istvánffy Gyula: Palóc népköltési gyűjtemény (Miskolc, 1963); Delarue, P.–Tenèze, M. L.: Le conte populaire français (II., Paris, 1964).