üveghuta

az üveg anyagát előállító műhely, amelyben az üveget készítik és fel is dolgozzák. A régi magyar nyelvhasználatban élt az üveghutának üvegcsűr neve is. – Az üveget mint anyagot a magyarság még a honfoglalás előtt megismerte. Üveg szavunk valószínűleg iráni eredetű. A mo.-i üveggyártás a középkor folyamán indult meg. Az első biztosan ismert üveghuták a bányavárosok vidékén működtek kamarai üzemekként. A 16. sz. végétől magánföldesúri uradalmak erdőségeiben is alakultak üveghuták. A 17. sz. folyamán számuk jelentősen megnövekedett. Ettől az időtől lehet számolni fokozódó mértékű paraszti üvegfelhasználással is. A mo.-i üveghutákban kalcium-kálium üveget állítottak elő. Az üveget a helyszínen található homokból vagy kellően előkészített kavicsból (békasóból), kőből, mész, hamuzsír hozzáadásával hevítéssel állították elő, speciális olvasztó kemencékben. A kemencék és segédberendezéseik, valamint a körülöttük levő munka- és raktártér fölé nagy csarnokszerű épületeket „csűröket” emeltek. A hamuzsírt szintén az üveghuta közelében a kitermelt fa hamujából főzték (→ hamuzsírfőzés). Ugyancsak fát használtak fel a mész kiégetéséhez és az olvasztókemence fűtéséhez. Az üveghuták ezért kapcsolódtak az erdőövezetekhez és a nagy erdőuradalmakhoz. Az egykori közlekedési-kereskedelmi viszonyok között a nehezen értékesíthető erdővagyon legnyereségesebb hasznosítását tették lehetővé. A középkori technológiát folytató fatüzeléses üveggyártás a 19. sz.-ban a generátor gáz alkalmazását követően szorult háttérbe. De egyes fafűtéses huták még századunkban is termeltek. Pl. a II. Rákóczi Ferenc alapította háromhutai üveghutában (Borsod-Abaúj-Zemplén m.) 1919-ben szüntették be a termelést. – A forró, folyékony üveget emberi erővel, kézi munkával, fúvással, formába-fúvással alakították megfelelő méretre. Az ablakok síklapjait, karikáit öntötték. Az üveget a nyersanyag fémoxidjai színezhették. De előállítói tudatosan is színezték, gyártottak a hazai hutákban opálos üveget is. Kedvelték a fehér, kék, piros-bordó, zöld színeket. Előfordultak egyéb színek is, sárga, lila, barna stb. A hazai hutákban készített üvegeket gyakran díszítették. Az edények falát részben domborítással, részben üveg szalagok felragasztásával tették szebbé. A rátétes szalagokat gyakran bele is olvasztották az edényfal anyagába. A mo.-i hutás mesterek díszítési eljárásai, motívumai reneszánsz jellegűek, É-olasz eredetűek. – A dunántúli, bakonyi üveghuták alkalmazták a kisnemesi paraszti megrendelésre készülő üvegeken a cseh–német üveghutában kialakult csiszolásos díszítést. Egyes üzemekben az üvegfelületek színes felületi festését is bevezették. A mo.-i üveghutákban előállított 17–18. sz.-i és a 19–20. sz.-i paraszti használatra szánt üvegtárgyak formái kerámia edényeinkhez nagyon közelállóak. A parasztság által használt üvegáruk nagy része folyadéktároló edény volt: butéliák, butykosok, kancsók, ill. tányérok, tejesedények (vajköpülő is), virágcserepek, poharak, korsók. – A fának hatalmas arányú felhasználása következtében az üveghuták környékén nagy területű irtások keletkeztek és irtványtelepülések alakultak (Mátrában, Bükkben, Abaúj-Zemplénben, a bihari Réz-hegységben, a Görgényi-havasokban). Huta összetételű helyneveink az ilyen egykori üveggyártás során kialakult irtványközségeket jelölik. A középkori hagyományú üveggyártás eszközkészlete és a zempléni, abaúji községek paraszti üvegedényeinek gazdag gyűjteménye a sárospataki Rákóczi Múz.-ban található. – Irod. Sághelyi Lajos: A magyar üvegesipar története (Bp., 1938); Takáts Sándor: Művelődéstörténeti tanulmányok a XVI–XVII. századból (szerk.: Benda Kálmán, Bp., 1961); Borsos Béla: A régi magyar üvegművészet (Bp., 1966); Takács Béla: A Zempléni-hegység üveghutái (Bp., 1966); Takács Béla: Parádi üvegművészet (Bp., 1970); Veres László: A Bükk hegység üveghutái (Miskolc, 1978).