hamuzsírfőzés

a káliumkarbonát (K2CO3), régi magyar nevén hamuzsír vagy szalajka előállítása. A hamuzsír a → szappanfőzés, az üveggyártás, → salétromfőzés nélkülözhetetlen vegyianyaga. Az → üveghuták mellett levő biztosította a zárt, nehezen értékesíthető erdőterületeink hasznosítását. A fahamut ún. hamuházakban összegyűjtötték, majd a hamut kádakban kioldották, kilúgozták. A lúgot elpárologtatták, vasüstökben kifőzték. Az így nyert, besűrűsödött masszát végül az erre a célra készített kemencékben hevítették, kiégethették, ha teljesen száraz állapotban kívánták forgalomba hozni. A mo.-i hamuzsírfőzést Európa-szerte megbecsülték, mivel a hazai hevítő kemencék célszerű konstrukciójuk révén a hamuzsírt megóvták a szennyeződésektől, így az igényesebb vegyipari és textilipari felhasználásra alkalmas maradt. A hamuzsírfőzés hagyományos gyakorlása a forgalomtól távol fekvő hegységeinkben a 18. sz. folyamán irtástelepülések keletkezéséhez vezetett. Ugyanekkor lendült föl a Ny-Európa felé irányuló export, amelynek elsősorban az volt az oka, hogy ott már kiirtották az igénybe vehető erdőket, Mo.-on viszont még lehetőség volt az erdőirtásra. Ezért rendelte el 1755-ben Mária Terézia a hamuzsírfőzés exportjának tilalmát, majd 1761-ben korlátozását. Üveghutáink szomszédságában mindenütt folyt hamuzsírfőzés, legtovább ÉK-Mo.-on. A 19. sz.-ban híresek voltak a tevékenységükről Ung, Bereg, Máramaros és a határvidéki erdőségek hamuzsírfőzői. Emléke helyneveinkben él (pl. Hamuház, Potaház, Potácsház, Szalajkaház). – Irod. Gergelyffi András: Technologia, vagyis a mesterségek és némely alkotmányok rövid leírása (Pozsony, 1809); Jakó Zsigmond: A magyarpataki és kalini hamuzsírhuta története (Bukarest, 1956); Szőkefalvi Nagy Zoltán: A XVIII. századi magyarországi hamuzsírfőzés technológiája (Technikatört. Szle, 1963); Takács Béla: Hamuzsírfőzés a zempléni hegységben (Technikatört Szle, 1964).