vezérürü

nagytestű, jellegzetesen nyírt ürü, amelyet a pásztor kézhez szoktatott és betanított arra, hogy hívására őt kövesse. A vezérürük rendszerint nevet is kaptak: pl. Szárcsa, Rigó, Szilaj, Pillangó, Fecske, Hattyú. Egyszerre párosával kettőt, négyet vagy hatot is tanítottak, a pásztor hívással kiválasztotta a nyájból, és maga után hívta őket. A jól betanult vezérürü hívásra, a pásztor füttyére, vagy nevének kiáltására mindig követte gazdáját. Később → pergőt, vagy nagy → kolompot kötött a nyakába. A juhok természetes adottsága az, hogy mindig követik az elől járókat, megismerik a kolompja hangját, szagát, bégetését. Nyíráskor jellegzetesen vágják le a vezérürü szőrét, a nyakán és a farán gallért és gatyát hagynak. A vezérürük nevelése és tartása valószínűleg a régi rackanyájaknál volt szokásban, ill. abban az időben volt a terelésben vezető szerepe, amikor még a nyájak mellett csak őrző (komondor, kuvasz) és nem terelő kutyákat (puli, pumi) tartottak. Vezérürükkel tehát nem terelték a juhnyájat, hanem vezették. (még: → karikás, → juhászkampó, → pásztorbot) – Irod. Tálasi István: A Kiskunság népi állattartása (Bp., 1936); Borzsák Endre: A meddőnyáj (Ethn., 1964); Paládi Kovács Attila: A keleti palócok pásztorkodása (Műveltség és Hagyomány, 1965).