villing(háló), villig(háló), billegháló

a vízfelszín közelében úszkáló halak fogására, főleg tiszavirágzáskor (kérészmenéskor) alkalmazott → emelőhalászati szerszám. Erőteljes fogantyúja derékszögben felhajló (tőke); ebbe erősítik bele a három körmöt (a háló felkötözésére szolgáló vessző kávákat), melyek egyike a tőke vonalának meghosszabbítását alkotja, a másik kettő erre merőlegesen helyezkedik el. Az ilyen kávára ráfeszülő háló hegyes végű kanálhoz hasonló. A 3–4 m hosszú, 1,5–2 m széles szerszámmal két ember dolgozik együtt egy csónakban: egyikük evez, másikuk a tőkét megtámasztva vízbe ereszti, majd az egykarú emelő elve szerint emeli ki a villing(háló)t. Akkor használhatják, amikor várhatóan a vízfelszín közelében tartózkodnak a halak; ilyen alkalom a tiszavirágzás, hiszen a vízbe hulló kérész tetemekre vadászik a hal. A villing(háló)t a tiszai halászok jellegzetes szerszámaként tartjuk számon, de korántsem széles körű az elterjedése: túlságosan alkalomhoz kötött, s ezért gazdaságtalan. A Duna mellékéről (Komárom) csak Herman Ottó közölte, az újabb gyűjtések alkalmával itt már nem találták meg. Viszont a hasonló funkciójú → millinget, mely a villing(háló) változatának tekinthető, szórványosan villing(háló) néven is ismerik a dunaiak; eszerint korábban a Dunán is ismerhették. A villing(háló) történetét, a szó etimológiáját nem ismerjük. (a billeg igével való összefüggése nem valószínű). A déli szláv területeken ismert, hasonló szerkezetű szerszámokkal hozható kapcsolatba (éppúgy, mint a milling); a Ny-európai halászatban ismeretlen. – Irod. Herman Ottó: A magyar halászat könyve (I–II., Bp., 1887–88); Jankó János: A magyar halászat eredete (Bp.–Leipzig, 1900); Ecsedi István: Népies halászat a Közép-Tiszán és a tiszántúli kisvizeken (Debrecen, 1934).

Villingháló (Csap, v. Ung m.) K = káva, T = tőke