virágének

a lat. cantio (vagy cantilena) de amicula tükörfordítása. A reneszánsz idején Európa-szerte elterjedt vágáns típusú szerelmi és táncköltészet alkotásait nevezték így Mo.-on a 16–17. sz.-ban. Korabeli szinonim elnevezései még: szerelemének, szerelmes-ének, ill. a cantio de amore. A virágénekeknek két csoportja ismeretes: a parlagibb, gúnyoros → latrikánus költészet és a komoly érzéseket tolmácsoló, a petrarkista udvari szerelmi költészet mintáit követő. A 16–17. sz.-i papok és prédikátorok közös szerelmi témájuk miatt mindkét csoportot „hitság”-nak, „ganéj”-nak tartották, üldözték és irtották. A virágénekek költői, stilisztikai szépségét hitvány tartalmuktól elvonatkoztatva, a bibliafordító Sylvester János (1541) méltatta először, a Szentírás „képes beszédéről” szólván: „könnyű kediglen hozzászokni az mű népünknek...” (ti. a magyarságnak a hasonlatokkal, példázatokkal tarkított biblikus nyelvhez, mert) „Ílillyen beszídvel naponkid való szólásában. Il énekekben, kiválképpen az virágénekekben, melyben csudálhatja, minden níp, az magyar nípnek elmijínek éles voltát az lelísben, melly nem egyíb, hanem magyar poesis.” Gerézdi Rabán szerint: „a virágének elsődlegesen annak a kiváltságos társadalmi osztálynak, ill. rétegnek költői műfaja, amelyik megengedhette magának a kert- és a virágápolás fényűzését.” (Gerézdi, 1962.) – A virágének-költészet magyar nyelvű stílus-előzményeit a misztikus ihletésű kolostori irodalomban találjuk meg. Egyébként a virágszimbolika használata szinte minden nép költészetében és kultúrájában megtalálható – más-más gondolati tartalommal, jelentéssel. A két legrégibb magyar nyelvű, ismeretlen szerzőjű virágéneket 1490-ben (Soproni virágének), ill. 1510–1542 között (Zöldvári ének) jegyezték le. Az előbbi mindössze két sornyi, szerelmi vagy búcsúdal töredék:

Virág, tudjad, tüled el kell mennem,

És teéretted gyászba kell ölteznem!

A Zöldvári ének pedig valószínűleg egy táncdal töredéke, melyben már megtaláljuk a virágénekek sztereotip fráziskészletének egyikét-másikát: „Zöld erdő”, „piros hajnal”, „Ifjak és kegyesek”. Az 1505-ben lejegyzett „Körmöcbányai táncszó” tréfás vénasszonycsúfoló, a virágének latrikánus csoportjához tartozik. A virágének költészet legnevesebb magyar képviselője Balassi Bálint volt, a 17–18. sz.-i kéziratos népszerű szerelmi költészet „virágh énec”-ei jórészt az ő, szintén kéziratban terjedő költeményeinek, költői frázisainak, stílusfordulatainak variációi, ismételgetései. Nem egy ősi népdalnak vélt 19. sz.-i virágénekünk, szerelmes dalunk a 17–18. sz.-i szerelmi „közköltészet” (→ kéziratos énekköltészet) folklorizációjával került a nép közé. Íme egy kéziratos dal-változat:

Áll előttem egy virágszál:

Örvendetes liliomszál;

Pillangó, akire rászáll;

Én életem egy virágszál.

Áll előttem szép violám.

Rózsaszínű szép Ilonám;

Kegyes tekintető rózsám

Gyönyörűséges violám.

Akkor lészen vígasságom,

Rózsa orcádat ha látom;

És édesen csókolgatom,

Akkor lészen ujulásom.

Irod. Horváth János: Hír három virágénekről (Magy. Nyelv, 1949); Klaniczay Tibor: A szerelem költője (MTA I. Oszt. Közl., 1961); Gerézdi Rabán: A magyar világi líra kezdetei (Bp., 1962); Alexa Károly: A misztika stíluselemei a régi magyar költői nyelvben (Irod. tört. Közl., 1970); Katona Imre: Virágének–magyarnóta–népdal (Artes populares, 1., Bp., 1970).