vízilények

a magyar népi hitvilág folyók, tavak, kutak vizét benépesítő → természetfeletti lényei. A magyar nyelvterületen egységes nevük vagy formájuk nincs, azonban több táji elnevezés, hiedelem és monda utal arra, hogy hittek a vízilényekben. Néha a vízbefúltak válnak haláluk után vízilényekké. A víziember ijesztő feketearcú, halfogú, hosszú görbekörmű és szőröstestű; víz alatti palotájában élt, oda húzta a fürdőzőket (mint pl. Tápén a kis malachoz hasonlóan síró süvöltő), főleg akkor, ha felesleges csapkodásukkal, kődobálásukkal megzavarták nyugalmát. A vízilények különfélék. A nagycétényi hordófejű torzember, a tápai szőrösbüfögő megkergette a vízenjárókat, az algyői veressipkás és feketegyermek hirtelen a csónakban termett, rávigyorgott a megrémült halászokra és ismét vízbe ugrott. A sokfelé ismert zöldruhás emberke a vízbe húzta azt, akit megragadhatott, a nemespanni vízivó elitta a malom elől a vizet, a tápai víziőrdög megkötötte a csónakot, felszaggatta a hálót; hasonló volt a Tisza menti vizőrző. A tápéi meredttestű hirtelen benttermett a ladikban, lefeküdt és holtnak tetette magát. Ha nem bántották, lassan megelevenedett és éppen olyan hirtelen kiugrott a csónakból, ha azonban bántották, elsüllyesztette. A Szeged vidéki holtember meredt testtel hullaszerűen úszkált a víz színén. Arra törekedett, hogy a halászok a csónakba vegyék; ha sikerült, a csónakot elsüllyesztette, a bentlevőket otthonába vitte. Csanádapátfalván valami hableányféle férfiról is tudtak: nevét nem jó kiejteni, mert megjelenik és kioldja a hálót. A férfiak mellett a vizeket vízi-, hab-, szép- vagy élányok (éjlányok) népesítették be. Derékig leányok: kibontott hosszú hajjal, derékon alul hal alakkal. Az erdélyiek és a dömösiek csoportosan lármáznak az erdőkben, a fákra is felmásznak és ijesztgetik az éjjel kintjáró embereket, a szigetvári hableányok kiénekelik a jövendőt s tőlük ered minden dal, a balatoni széplányok és a cserháti élányok pedig csoportosan lubickolnak és énekelnek. Az éneklő vízilányok férfipárja a Szamos menti víziember: énekel és ruháit mosogatja. Szeged környékén kokosnak stb., Bakonyalján kankusnak nevezik a kutakban lakó emberalakot, de ezek inkább csak → gyermekijesztők, hogy a gyerekek ne menjenek a kút közelébe, mert behúzza őket. Ahol azonban hittek benne, tiltották a kútba való fütyülést és kődobálást; a vederből mindig visszaloccsantottak, karácsonykor pedig „megetették”: morzsát és ostyát dobtak bele, s ezért az éjfélkor gyertyával belenéző lánynak megmutatta a jövendőbelijét. – Irod. Róheim Géza: Magyar néphit és népszokások (Bp., 1925); Szendrey Zsigmond: A nép élő hitvilága (Ethn., 1938); Seres András: Erdők, vizek csodás lényei Háromszéken és a környező vidékeken (Népismereti Dolgozatok, Bukarest, 1981).