szőlőtalaj

a szőlővel beültetett területek földjének termőrétege, amelynek a tőkék telepítésében, a talajművelésben, a szőlő termőképességében és a bor minőségében is jelentős szerepe van. Már a kora középkorban szőlő alá hegyi, erdőből irtott földet, köves, agyagos, nyirkos talajú területeket fogtak fel. Ezek az általában más művelési ágra nem hasznosítható földek évszázadokon keresztül szőlőművelés céljait szolgálták. Így a szőlőhegy talajminőségének legkisebb változása dűlőnként, sőt hegyoldal és szőlőalj szerint is beépült a kapások ismeret- és hagyományrendszerébe. A szőlőművelésnek hegyek, dombok déli oldalához kötöttsége korlátozta és késleltette a síkvidéki, homoki talajokon történtő meghonosodást. A hegyi szőlőtalajok főként vulkanikus vagy mészköves málladékokból keletkeztek, jó hő- és vízmegkötésű meleg, égő talajok. A köves, vulkánikus eredetű szőlőtalajok neve: kőporos, pest, kötött föld (Tokaj-Hegyalja). Változatos a nyirok és agyag szőlőtalajok megnevezése: fekete, sötétszürke, barna, sárga, kavicsos, kemény nyirok (E-Mo.), lapor (márgás agyagtalaj Baranyában), kötött agyag (Badacsony környéke), homokos, meszes, kavicsos agyag (Dunántúl). A löszös szőlőtalajok is kiválóan alkalmasak a szőlőművelésre: szekszárdi dombság, Solt környéke, Tokaj. A homok- és meszes talajokra vonatkozó paraszti ismeretek azért állnak közelebb a szaktudományos elnevezésekhez, mert a filoxéravész utáni újjátelepítéskor immunitás szempontjából felmérték a homokos területeket, a vadalanyok mésztűrőképességét, ill. a talajok mésztartalmát rögzítették. Így a Duna–Tisza közén futó, meszes, réti és vörös homokon, D-Zalában és a Nyírségben a savanyú homokon, Szolnok m.-ben sós szikes talajon telepítettek szőlőt. (→ még: földismeret, → földelés, → szőlőhegy, → szőlőtelepítés).