szőlőhegy, hegy, högy

általában domb- és hegyvidéken, ritkábban síkságon fekvő nagyobb összefüggő szőlőterület, amely egy vagy több helység szőlőbirtokosainak (→ hegynép) közös érdekvédelem alatt álló tulajdona. A síksági (Duna–Tisza köze) szőlők szőlőhegy elnevezése valószínűleg korábbi egységes jogi szervezetből ered. A Tiszántúlon újabban létesített szőlők neve már szőlőskert. – A szőlőhegy a szőlőművelés színtere, így a szőlőmunkákkal kapcsolatos objektumok találhatók rajta: a meredek lejtőkön szabálytalan kövekből, kötőanyag nélkül falazott teraszok, kőgátak, vízelvezető árkok és gödrök, a rétegvonalakkal párhuzamosan futó dűlőutak, kocsifordulók (→ szüretelőhely). A szőlőhegyek általában kerítettek. A kerítés egyszerű formája keskeny, feltöretlen bozótos földcsík, gyep, gyepű, ami az egyes tulajdonosok szőlőföldjének határát is adja. Gyakoribb azonban az árok és kerítés együttes alkalmazása. A kerítés állhat összerakott kövekből, földhányásból, fonott sövénykerítésből (garád, gám, gát, gátor: Dunántúl, É-Mo.) vagy trágyából és sárból rakott falból (garágya, gerágya: Alföld). A szőlőhegy kerítésén hegykapu vagy kertkapu található léckeretes, sövénnyel font vagy deszkából összerótt nyílászáróként, amit különösen szüret idején gondosan zárnak. A jobbágyfelszabadítás előtt a hegykapun csak a dézsmált szüreti szekereket engedték ki a faluba (→ bordézsma). – A Dunántól nagyobb részén szőlőhegyen történik a szőlőfeldolgozás és bortárolás is, így a gazdasági épületek a tulajdonosok szőlőterületén állnak (présházpince, pálinkafőző kunyhó), de a szőlőhegyen vannak más gazdasági rendeltetésű objektumok is: csőszkunyhó, dézsmaház és hegységház. Az É-mo.-i szőlőhegyen csak néhány ideiglenes kunyhó áll. A szőlőhegyi gazdasági épületek néhány dunántúli és alföldi területen a 18. sz.-tól fokozatosan kezdtek lakhellyé válni, így alakultak ki a szőlőhegyi tartozéktelepülések, melyek egy része önálló faluvá vált (→ hegyközség). – A szőlőhegy további tartozéka a szakrális építmények csoportja: kápolna, harangláb, védőszentek szobrai és keresztek, melyek a hegyi utak találkozásánál foglalnak helyet. A 18–19. sz.-ban főként a Dunántúlon épült objektumok a hegyközség vallásos életét biztosították (búcsúk tartása) és a szőlőhegy liturgikus védelmét szolgálták (→ szőlőhegyi védőszent). (→ még: szüret) – Irod. Vajkai Aurél: Balaton melléki présházak (Bp., 1958); Vincze István: A borkészítés módjai és eszközei, különös tekintettel a borsodi Hegyközre (Ethn., 1960); Vajkai Aurél: A Balaton északi partjának présházai (A Veszprém megyei Múz.-ok Közl., 1966); Dám László: A hajdúböszörményi szőlők népi építkezése (Debrecen, 1972).

A „palánki hegyoldal” présházakkal (Szekszárd, Tolna m., 1914)

„Bartina oldala” nevet viselő szőlőhegy (Szekszárd, Tolna m., 1907)