táplálkozási táj

TARTALOM

tapló

tápli, taupli

az → emelőhalászat német nyelvű eszköze. A Duna mentén több helyen táplinak nevezik az egyszerű emelőhálót (→ ághegyháló) is. Speciális formája a szúrótápli, amely csak Győr, Vác, Újpest környékén volt használatban az 1930-as évekig. A kb. 2,5×2,5 cm szembőségű, négyzet alakú hálót vesszőkávákra szerelték s ehhez 6–7 m hosszú függőleges nyelet erősítettek. A szúrótáplit dereglyékről, tutajokról függőlegesen nyomták a fenékre. Alkalmi halászok használták. Az emelő halászat legfejlettebb eszköze a tekerős taupli. A ladikra vagy tutajra szerelt, kb. 3×3 m-es hálót, eredetileg vessző körmökön, gémes szerkezettel emelgették. Az 1920-as évektől Bp.-ről terjedt a vasrámás háló, amelyet csörlővel kezelnek. Ennél a típusnál a keret egyik oldalán a hálónak átnyúló zsákja van, melynek szákja merüléskor nyílik ki, és a leborított halakat megfogja. A halász a mederben lehorgonyoz, a rámát leengedi, felfelé evezve vagy a horgonykötélen feszítve meghúzatja a ladikot és ezzel a rámát, mely a leborított halakat a zsákba kaparja, aztán feltekeri a hálót, mely így emel is. Néhányszor ismétli, aztán lejjebb ereszkedik. A horgony kötele 1000–2000 m hosszú is lehet. A teljes leereszkedés egy rina. A zsákos-borító megoldás – mely néha kézi emelőn is előfordul – csak Mo.-ról ismert. A tápli a múlt század végén Bécsből került át Bp.-re, ahol főleg mellékfoglalkozású halászok (nyugdíjas, iparos, munkás) szerszáma lett. Az 1950-es évek elejéig a pesti Dunapart, főleg a Szabadság-híd környéke tele volt táplival. Azután ezeket a lágymányosi részre telepítették. Országszerte nagyvárosok mellett találjuk meg elsősorban a tekerős tauplit. Hivatásos halász csak Győr környékén használja. – Irod. Herman Ottó: A magyar halászat könyve (I–II., Bp., 1887–88); Solymos Ede: Dunai halászat (Bp., 1965).