természetes enyhely

a → legelőkön és a → pásztorkodásra használt területeken a talaj szintjéből kiemelkedő természetes, részben mesterséges tereptárgy, amelyet az állatállomány védelmére használnak. Anyagát és alakját a földrajzi viszonyok határozzák meg, lehet domb, partoldal, meredek sziklafal, mélyedés, ill. természetes vegetáció, erdő és nádas. Funkciója az állatállomány védelme, az együtt tartást rendszerint nem szolgálja. Védelmet nyújt a vihartól és részben a csapadéktól is. A Kiskunságban a domb, a Dunántúlon és az É-i Középhegység területén a szélmentes hegyoldalak, barlangok és az erdők, az Alföldön elsősorban a nádasok és az erdők nyújtottak természetes enyhelyet. Az egykori → külterjes állattenyésztés idején a természetes enyhelyek a téli oltalmat is szolgálták, később a tavasztól őszig tartó legeltetési időszak alatt nyújtottak védelmet. – Az erdei állatteleltetésre, az erdő természetes enyhelyként való felhasználására már a 14. sz.-tól vannak adatok. Az Alföldön, elsősorban a Hortobágyon az árvízlecsapolás után, mesterségesen is telepítettek erdőket. Számos helyen a → telelők is erdőkben voltak. A réteket, a nádasokat és a dús vegetációjú folyóvölgyeket ugyancsak a honfoglalás előttről használták természetes enyhelyként. Minden külterjes állattenyésztési mód, pl. a nomadizmus és a → transhumance, sőt a havasi pásztorkodás (Alpwirtschaft) is felhasználta a természetes enyhelyek védelmét. – Irod. Györffy István: Bauwesen der Hirten im ungarischen Tiefland (Bp.–Debrecen, 1927); Szabadfalvi József: Nomád teleltetési rendszer az Alföldön (Műveltség és Hagyomány, 1966); Szabadfalvi József: Az extenzív állattenyésztés Magyarországon (Műveltség és Hagyomány, 1970).