tutajos

a szálfákból összerótt tutaj (folyóc, láp, lábó, talp) folyón való leúsztatására vállalkozó alkalmi munkás. Elnevezései még: béres, kránic, lábos, talpas, tutajeresztő, tutajoslegény. A Kárpát-medence központi térsége a különféle építkezésekhez szükséges puhafát századok, de különösen a török hódítás óta a környező erdős vidékekről szerezte be. A nagytömegű fa fuvarozásának legolcsóbb módja volt a folyón való leúsztatás, amely a 20. sz. első feléig tartott. Jelentős tutajozás (múlt századi nevén: tutajászat) alakult ki a Tiszán, Maroson, Vágon, Garamon és a Dráván. Az útvonalnak megfelelően fent (pl. Gyergyóban) és lent (Tokaj, Szolnok, Csongrád, Szeged, Komárom stb.) sok kisföldű vagy nincstelen → agrárproletár (főként szlovák, román és ukrán) vállalkozott erre az idénymunkára, ill. dolgozott a végállomásokon kiépült fatelepeken (→ erdőmunkás). A kisebb tutajokat maguk a kitermelő gazdák és béreseik is leúsztathatták (Dráva, Garam és Vág mentén), esetleg a folyó felső szakaszán ereszkedtek le vele, s közbülső helyen adták át a vállalkozók tutajosainak (pl. a Maroson). A múlt század második felére alakult ki a hivatásos tutajos foglalkozása; ők → bandában dolgoztak, a → bandagazda vállalta fel átaljában (→ átaljás munka) a munkát és vitte fel embereit (pl. Szegedről és Tápéról Tokajra) munkára. E tutajosok a → vállalkozók vagy a kereskedők fogadott emberei voltak. A kikötőben vagy fatelepen a facsősznek adták át a szállítmányt, melyre a feldolgozásig a lápgazda (tutajgazda) vigyázott. (→ még: hajós) – Irod. Kovács Sándor: A drávai hajósok és talpasok élete (Népünk hagyományaiból, Bp., 1956); Juhász Antal: A tiszai tutajozás és a szegedi supermesterség (Móra Ferenc Múz. Évkve, 1960–62, Szeged, 1962); Dankó Imre: Lápolás a Gyepesen (Népr. Közl., 1963); Sárkány Mihály: A víz menti fatelepek szerepe a faellátásban (Kézirat, Bp., 1972).

Tutajosok a Maroson az 1860-as években (Háttérben a radnóti kastély, v. Aranyos Torda m.)