{524.} AGYAGMŰVESSÉG

FAZEKASMUNKA TŰZÁLLÓ AGYAGBÓL

Először a fazékföldből dolgozó, az Alföldet körülvevő hegyvidék fő fazekasközpontjairól szólunk, a fazekas szót szűk értelemben véve, a tűzálló (hőálló) edény készítésének központjait tekintjük át.

A tűzálló agyag legjelentősebb lelőhelye Gömör megye, Rimaszombat környéke. Híresen kitűnő fehér agyag fordul elő Fazekaszsaluzsány, Pongyelok, másik nevén Cserepes, Susány és Szuha határában (Hunfalvy 1867: 307-308; Kresz 1960a: 306). Ez az agyag nemcsak fazék-, valamint kályhakészítésre volt alkalmas, hanem – mint elsőrendű tűzálló agyag – a kohászatban béléstéglának is megfelelt. Magát az agyagot elszállították más vidékekre, évente mintegy 50 ezer mázsát. Fazekaszsaluzsány és Susány közönséges tégla és béléstégla, cserépzsindely, virágcserép és kályha mellett évi 60 ezer különféle fazekat és korsót készített. Fazekaszsaluzsány esetében maga a falu neve a fazekas foglalkozást megerősíti, az 1600-as évek elején tűnt fel a név ilyen összetételben, és mivel korábban összetett helységneveket nem használtak, ezt megelőzően is fazekasfalu lehetett Zsaluzsány. A többi helység fazék- és korsótermelését mintegy 600 ezer darabra becsülték, és azt írta Hunfalvy, hogy ebből sokat vittek a Tisza vidékére.

A tót fazék valóságos fogalom volt az Alföldön. Rimaszombat központi helyzetére mutat, hogy sok helyütt rimaszombatinak nevezték a gömöri edényt. A gömöri edénnyel az első világháborúig az egész Alföldet bejárták, Szegedig, Hódmezővásárhelyig, Biharig, a Nyírségig vitték a fazékárut: szekéren, majd vagonban. Valószínű, hogy ez a széles körű edénykereskedelem a középkorból származik. A régészek által fehér kerámiának nevezett edénytípus, melynek elterjedtsége a 13. századtól gyakori, nagyjából egybevág a recens gömöri edény vásárkörzetével (Holl 1956).

A gömöri fazékedény jellegzetessége az edény vékonysága, könnyűsége, gömbölyded formája, a világos fehér szín, ezért vászonfazéknak is mondták. A vászonedény belül mázas, de kívül mázatlan. Gömbölyded a gömöri kanta is, ezt kantakocsival kemencébe lehetett tolni, hogy vizet melegítsenek benne. Kívül mázas edény is készült Gömörben, de ennek elterjedtsége korántsem oly nagy, nem vitték olyan messzire.

Gömörben mintegy 30-ra tehető a fazekasfalvak száma. Fele szlovák, a dél felé eső falvak népessége magyar, négy falu vegyes nemzetiségű (Fényes 1841–1843: III. {536.} 127–235). Az Alföldön tótnak mondták a gömöri edényt. Az 1900-as népszámlálás Gömör megyében viszonylag kevés mestert számlált, Matlekovics azonban számos faluról megjegyezte, hogy háziiparos fazekasok dolgoznak ott, de számukat nem közölte.

Rimaszombatban az utolsó fazekas özvegye elmondotta Gróh Istvánnak, hogy valaha 150 fazekas volt a városban, és 50-60 fazekaskemence állt a Rima partján (Malonyay 1907–1922: V. 275). A fazekascéhek a gömöri városokban a 17. században alakultak: Jolsván 1609/1617-ben, Rimaszombatban 1623-ban, Rozsnyón 1703-ban. Már a régi céhiratokban hadakoztak a városi mesterek a falusi céhen kívüli kontárokkal. Így lehetett ez az 1900-as népszámlálás idején is. E fontos fazekasvidéken szinte lehetetlen volt összeírni az agyagiparral foglalkozókat. Még a háziipar összeírói sem tudtak megbirkózni e feladattal, mindenesetre 1806-1808-ban Bartholomaeides Gömör megye leírásában azt írta, hogy e falvakban csupa fazekas lakott.

A Nógrád megyei Gács közel van ugyan az említett vidékhez, a II. fokozatba tartozó agyagja azonban sárgás árnyalatú, nem olyan fehéres, mint a Rimaszombat környéki. A belőle készített fazék és korsó alakja is más jellegű, nem olyan hasas, mint a gömöri, sokkal karcsúbb. Gácson 1900-ban 96 mestert írtak össze, s ezzel országosan az egyik legnépesebb fazekasközpontnak számított. Céh azonban csak 1815-ben alakult. Vásárkörzete dél felé esik, a gácsi típusú edény gyakori Balassagyarmat, Eger, Jászberény táján.

Jelentős agyaglelőhelyek voltak Miskolc környékén, Diósgyőrött I. és III. fokozatú agyagot bányásztak, Tapolcán I. fokozatút. A diósgyőri vár ásatásainál talált nagy mennyiségű cserépedény jórészt helyben készülhetett, e mellett szól, hogy a táltöredékek közt akad félkész áru. A miskolci céhiratok szerint az ott dolgozó fazekasok tapolcai agyagot használtak, valamint a határban fekvő Nyakvágón bányászott agyagot (Bodó 1976). Miskolcon és környékén népszerű volt a rimaszombati fazék, és vásárokon a helyi mesterek után az elsőség a gömöri fazekasokat illette (Bodó 1976). 1900-ban már csak 13 mestert számláltak Miskolcon.

A Zemplén és Ung megye területén lelhető első osztályú agyagokat távoli gyárakban, nagyipari célokra használták. Dubrinics bányáját Zsolnay bérelte a pécsi gyára számára, sőt: „Már ezelőtt 110 évvel a porczellán-földet tengelyen Bécsbe szállították” (Kalecsinszky 1905: 70). Sztrajnya és Nagymihály I. fokozatú agyagját Pécsre, Városlődre és Diósgyőrre vitték. Az a jórészt háziipar jellegű fazekasság, ami a közvetlen környéken volt, így Pazdicson (1900-ban 21 fazekas és 41 háziiparos, vö. Plicková 1959), valamint Gálszécsben (1896-ban 200-ra becsülték a háziiparos agyagművesek számát), a jó minőségű agyagnak tudható be. Ennek a nyersanyagnak lehetett szerepe abban is, hogy a legjelentősebb agyagipari szakiskolát Ungváron alapították.

Nagyvárad vidéke, a Sebes-Körös völgyében Rév község környéke volt Gömör után a tűzálló agyag legfontosabb lelőhelye és a tűzálló edény fő készítőhelye. A Bihar megyei fazekasfalvak hatalmas mennyiségű – de a gömörit azért el nem érő – termeléséről A magyar háziipar törzskönyve ad számot (Kovács Gy. 1898). Réven – mely magyar falu – mintegy ötven családfő évi 175 ezer fazekasedényt égetett 7000 Ft értékben. A Mattyasovszky–Petrik-féle agyagkatalógus szerint Réven a szomszédos Bánlaka és Sonkolyos első osztályú tűzálló földjét használták. A révi fazekasok Bánlakán csoportosan ásták az agyagot és szekérszám fizettek a községnek 30 Ft-ot, tudniillik a bánya a bánlaki úrbéres község tulajdona volt. Bánlaka agyagjáról azt írja Kalecsinszky (1905: 42): „A legkiválóbb tűzálló agyagokhoz tartozik és összetartó képességénél fogva sok soványító anyagot elbír.” A révi fazekasok nyitott gödrökben {537.} ástak. Kalecsinszky műve oldalakon keresztül foglalkozik a Rév határában bányászott agyagokkal. „A tűzállósági kísérletekből kitűnt, hogy ezen agyag nagyon tűzálló, s kiállja minden észrevehető változás nélkül a legerősebb koksztüzet” (Kalecsinszky 1905: 156).

A révi fehéres vászonfazék alig különböztethető meg a gömöri, ugyancsak fehéres vászonfazéktól. A teljesen máztalan révi kanta alakja azonban már jellegzetes, vonalas díszítése sajátságos, középkori jellegű. Ugyancsak teljességgel máz nélküli a révi ivóvizes vászonkorsó, elejére két oválist festettek, a korsónak két szeme volt.

A Maros menti Lippán (Temes m.) a háziiparosok összeírása 80 agyagmívest számlált, a népszámlálás 67-et. Kalecsinszky többféle agyagot vizsgált meg: I., II., IV., V. és VI. fokozatút. A IV. fokozatba tartozó egyik agyagfajta „fazekas használatra előkészített agyagkeverék háromféle lippai agyagból. Főzésre alkalmas edények készítésére a lippai fazekasok szokása szerint a sárgásfehér, homokos, csillámos agyagból és a világos szürke képlékeny agyagból egyenlő mennyiséget, a sötétbarna képlékeny agyagból csak félannyi keveréket vesznek” (Kalecsinszky 1905: 116). Lippán teljesen máz nélküliek, rücskös felületűek a fazekak és korsók, némelyik igen nagy méretű. Formájuk, díszítésük rendkívül archaikus: a Néprajzi Múzeumban szép számban vannak képviselve, már Wartha Vince (1892) közölte ezt a típust. Lippa lakossága. magyar és román, feltételezhetően a fazekasok nemzetisége is eszerint oszlott meg.

Máz nélküli, rücskös felületű fazekak készültek Bényesen (Krassó-Szörény vm.), ahol szintén I. fokozatú agyagot bányásztak. Ez a típus is képviselve van a Néprajzi Múzeum gyűjteményében az 1896-os kiállítás anyagából.

Érdekes, hogy a fazekasságáról oly híres Korond agyagja nem tartozik a jó tűzálló minőségűek közé, csupán IV. fokozatú. Kalecsinszky mégis így szól a helység agyagiparosairól: „A jó minőségű agyagot fazék készítésére használják: a fazekasok a közönséges kemenczét bükkfával fűtik. 1894-ben a készáru körülbelül 600 katlan lehetett. Téglát nem készítenek. Az áruk piacza Udvarhely, Maros-Torda és Küküllő vármegyék. A korondi fazekasáruk a régebbi időben, de ma is igen kelendőek. Korondon az agyagot szikony-nak, zsíros tapintását pedig tippanyós-nak hallottam mondani” (Kalecsinszky 1905: 106–107).

A Dunántúlon – Kalecsinszky szerint – a legjobb minőségű tűzálló agyagot Csákvár környékén lelték, elsősorban Csákberényben, ahonnan négy agyagminta az I. tűzállósági fokozatba tartozik, kettő pedig a II. fokozatba. Az agyagot kocsiszámra adták el a herendi és a városlődi gyárnak, s még Székesfehérvárra is vitték. Zámolyon szintén I. és II. fokozatú az agyag, a zámolyi fazekasok a gánti agyagot is használták, de ez a III. fokozatba tartozik.

Csákváron a helyi ipartársulat bérelte a bányákat, „rég idő óta” külfejtéssel művelték. Bajtadbánya a Vértesben 4 km-re a községtől, az uradalmi erdőben fekszik, a másik bánya közvetlenül a község nyugati végén van. Az agyagminták közül négy II. fokozatú, a Bajtadbányából származó fazékföld. Nyolcféle minta a VII. fokozatba tartozik, tálak, korsók, valamint tégla számára használt agyag. Az 1903-as jelentés szerint évi 360 ezer különböző fajta fazekasárut készítettek, 1000 darab ára 100 korona volt.

A kitűnő agyag és a nagyarányú termelés révén igen magas volt Csákváron a fazekasok száma, legmagasabb a Dunántúlon. Az 1900-as népszámlálás szerint 131-en voltak, Zámolyon 5-en. A fazekascéh múltja (1770-es céhlevél) és a szomszédos községekkel való kapcsolata, melyeknek fazekasai a csákvári céhhez tartoznak (Csákberény, Zámoly, Gánt, valamint Csókakő, Mór, Pusztavám, Bicske stb.), az agyagipar {538.} jelentőségét mutatja. Az agyag minősége szerint a céh több ágra szakosodott: a tűzálló agyag feldolgozására, fazékkészítésre és a nem tűzálló agyag feldolgozására, tálasmunkára, valamint a mázatlanul dolgozó korsósok vagy vörösedényesek munkájára. Kályhások is voltak Csákváron. A fazékáru vásárkörzete igen nagy volt, az egész Duna-Tisza közét ellátták tűzálló edénnyel, a Dunántúlt a Duna mentén le egészen a Dráváig. Pest népe is csákvári fazékban főzött. Csákvári fazekat használtak a Sárköz falvaiban, és cserépkályhát is hozattak Csákvárról. A csákvári vizeskorsó és a tálasedény vásárkörzete azonban szűk volt, csak Fejér megye területére szorítkozott.

Sümegen 1900-ban 72 fazekast számláltak, ők fazékföldből is dolgoztak, meg tálföldből is, amelyet a Sümeg határában lévő Dörögd pusztán a Gerencsérgödörből, a Gerencsésből bányásztak. Feltehetően a 14. század óta, mivel a helységnév már 1336-ban egy határjárásban előfordul (Németh 1960). Sümeg határában Kalecsinszky II. fokozatú tűzálló agyagot említ és VI., VII. fokozatú nem tűzálló agyagot. Dörögdön bányászott agyagot használt a 29 tapolcai fazekas, Kalecsinszky szerint Tapolca határában VII. fokozatú az agyag minősége.

Különös, hogy Vas megye, ahol pedig a néprajzi kutatások szerint sok tűzálló főző- és sütőedény készült, nem szerepel Kalecsinszkynél a tűzálló agyag lelőhelyei között.

KORSÓSMUNKA

A nem tűzálló agyag, a tálföld lelőhelyei sokkal nagyobb számúak, mint a tűzálló agyagé. Sok ilyen lelőhely van az Alföldön. Az Alföld fazekasai voltaképp korsósok vagy tálasok voltak, de semmiképp sem „fazekasok” a szó szűkebb értelmében. Mivel a tálasáru mindig mázas, és a máz (ólommáz) általános elterjedése a 16. századra tehető, ezt megelőzően tálasáru nem készült. Korsósok azonban a középkorban is dolgoztak az Alföldön és mindenütt, ahol erre alkalmas agyag volt.

A korsósok között megkülönböztetjük azokat, akik árujukat feketére égették, ún. fekete kerámiát készítettek. Égéskor a kemence nyílásait elzárták, és a kemencébe fojtott edény szürke-fekete színét az agyagban lévő vas-oxid redukciójától nyerte. Az agyag vastartalma a fekete kerámia előfeltétele, s ez az oka, hogy nem minden központban égettek fekete edényt. Fehér agyag füstölgő lángban is fehér marad, sőt fehérebb lesz, mintha oxidáló, azaz feles levegőt tartalmazó lángban égetik – magyarázza Petrik.

A fekete kerámia problematikáját és központjait Szabadfalvi József dolgozta fel (1960; 1986a). A múlt század végén csak néhány jelentős központot tartottak számon. Elsősorban Mohácsot, ahol fekete edényt égető korsósok és mázas tálasedényt égető fazekasok a céh két ágát alkották (1718-as, illetve 1802-es céhlevél). VI. és VII. fokozatú agyagból készült árujuk Szerbia, Bulgária, Románia, Törökország felé ment, nagyrészt vízi úton.

A mezőtúri korsósok (1900-ban 114 mestert számláltak) a 19. század közepétől rátértek a mázas áru égetésére. Korábban az Alföld-szerte nélkülözhetetlen túri korsó fekete volt. A század végén Badár Balázs az úri közönségnek szánt díszes vázák készítéséről lett híres, hazai és külföldi sikerek után többé nem korsósnak, hanem műfazekasnak mondta magát. Szentesen a korsósok fekete edényt égettek, nemcsak használati edényt, ők is úri ízléshez alkalmazkodó csiszolt fekete díszedényt is csináltak már Kalecsinszky felmérése idején. Nádudvaron a korsósok mind a népszámlálásból, mind a háziipar összeírásából kimaradtak, a korai kutatás még nem tartotta {541.} számon őket, holott ők őrizték meg legtovább az Alföldön a fekete kerámia technikáját.

Csíkmadarast azonban a háziipar törzskönyve számba vette, és Kalecsinszky szerint a IV. fokozatba tartozó agyagot „fekete fazék készítésére használják”, kivételesen fazék is készült itt, nemcsak fekete korsó. Csíki fekete edény 1896-ban került a Néprajzi Múzeum gyűjteményébe. A székely korsóhoz nagyon hasonló a Vas megyéből származó vizeskorsó. Komáromban 1718-ban a céh elkülönült fekete mívesekre és mázas míves fazekasokra. Valamikor Tatán is égettek fekete korsót. 1793-ban erről megemlékezik R. Townson angol utazó. Szabadfalvi József nem kevesebb mint 35 helységet sorol fel, ahonnan tudomása van fekete kerámiáról. – De nem égettek feketén sem Csákváron, sem az Erdélyi-érchegység területén, a tűzálló agyag fontos lelőhelyein.

A fekete korsóval azonos formájú vörös korsó többfelé készült, olykor ugyanazon a helyen, ahol a fekete edény. Amikor Wartha Vince Szentesen 1889-ben egy sorozat fekete edényt rendelt, mindegyiknek vörös párját is megcsináltatta. Mezőtúron is volt egyszerű vörös korsó. A paksi vörös földdel bekent, máz nélküli kalocsai korsóra azt mondták: „Pirít, mint a kalocsai korsó.” A város korsósmesterei külön ágát alkották a céhnek.

A Sopron megyei Csáván teljesen máztalan a korsó, német nevén Plutzer. Fehér írókás minta díszíti. Oly híressé lett, hogy szobra, egy óriás méretű „Plutzer” ma a fazekasfalu közepén díszlik. Rücskös felületű a mázatlan jobbágykorsó vagy szentmihályi kőkorsó, amely Vas megye Jobbágyi és Szentmihály nevű falvaiban készült.

Meglepően hasonló a Vas megyei korsókhoz a székelyföldi Korond korsótípusa, sós vízzel együtt árulták (Kocsi–Csomor 1980). A révi korsóhoz hasonlóan két szem díszíti a zilahi korsót is (Kós 1974a), valamint a Fekete-Körös forrásvidékén Kerpenyeten, a románok által készített korsót. Mázatlan a Fehér-Körös völgyéből, Berzából származó vizeskorsó és a lugosi korsó is. Ezt a korsótípust az Alföldön körösi korsónak mondták.

Ha azonban a korsó olyan központban készült, ahol mázas munka is folyt, akkor a mázatlan korsó nyílásait, a száját, fülén a csecsnyílást zöldre vagy barnára mázolták. Ilyen mázolt szájú vizeskorsó készült Dörön, Csákváron, Szekszárdon, s a vállon írókás díszítés. Tatán ecsettel festették a korsót. Simontornyán a szekszárdihoz lehetett hasonló a korsó, Kalecsinszky ugyanis azt írja, hogy Simontornya V. és VII. fokozatú agyagjából „víztartó edények” készülnek, „melyek tűznél nem használhatók”. Mázas volt a korsó szája a Felföldön Gácson és Rimaszombatban, Erdélyben Zilahon, Désen, Tordán. Désen a korsó válla írókás díszű volt, mint például Csáván. Néhol mázfoltokkal díszítették a korsót és kantát: Szentesen, Hódmezővásárhelyen, Makón, Beregújfaluban. Sok korsó készült Szegeden, Kalecsinszky szerint (1905: 177) „a szegedi fazekasok és korsósok évente 600-700 köbméter tűz nem álló agyagot fogyasztanak”, a IV. és VII. fokozatba tartozó agyagot.

TÁLASMUNKA

A máz már a hódoltság előtt megjelent, a zöld és sárga színű kályhákon, először a legmagasabb társadalmi körökben. A kályhakészítés elválaszthatatlan volt a fazekasmunkától, a kályhaszemek ugyanabban a műhelyben készültek, ahol a fazekak és más edények. A kályhához nem kellett olyan magas fokon tűzálló agyag, mint a főzőedényhez. Kalecsinszky műve alapján kiderül, hogy olyan helyen is működtek kályhások, {542.} ahol nem volt I. osztályú agyag. Bár kályhakészítés ott alakult ki, ahol fazekat készítettek, de nem minden fazékkészítő műhelyben készült kályha. A kályhásság sokáig nem volt különálló ága a mesterségnek, a céhben sem különültek el (a kassai fazekasok 1574-es szabályzata említ „formás” és „mél kályha” készítést, az utóbbi alatt korongon formált kályhaszemet kell érteni; Mihalik J. 1908). A szó családnévként nem fordul elő.

Ez az összefonódás azt hozta magával, hogy a mázolást edényeken is alkalmazták. Először asztali edényen, különleges ünnepi edényeken, mint a boroskancsó, tál, tányér. Már a 15. századból ismertek zöld és sárga mázas kancsók, tálak, főleg a budai vár ásatásaiból. Hamar mázassá váltak a nagyméretű boroskancsók: faluközösségek, céhek, református egyházak edényei. Ezekre ráírták a megrendelők nevét, a céh elöljáróságának névsorát, olykor a készítő fazekas nevét és az évszámot. A legkorábbiak a 17. századból ismertek, több jelentős darab a 18. századból maradt fenn, de feltételezhető, hogy már az előző két évszázadban is készültek ilyenek. A színes máz, főleg a zöld, a boroskancsók és boroskulacsok színe maradt. Amikor a 19. században az Alföldön a pálinkásbutellák divatja terjedt el, ezek többsége is zöld mázolt. E zöld tárgyak dísze általában karcolt, többnyire a máz alatt az agyagba karcolt (sgraffito), a nagyobb edények domborművesek.

A máz magával hozta a mázas tálasmunka elterjedését a török hódoltság idején. Két típust szokás megkülönböztetni. Az egyik színes mázas, geometrikus díszű, a díszítést fésűszerű eszközzel végezték. A másik típus színtelen máz alatt fehér angobon írókávai díszített, a körvonal sötétbarna, a színezés vörös és zöld, Erdélyben sárga és zöld. A díszítmény leginkább virág, madár, olykor szarvas, ló, emberalak. Soproni Olivér a fésűs típust „török” munkának tartja, a virágosat „magyar”-nak. E tárgyak keletkezése sokáig problematikus volt, de a legújabb, Pásztón talált „oskolamesteri” ház, melynek edényeit 1551 előtt rejtették el, bizonyítja a madaras-virágos típus koraiságát (Valter 1984).

A hódoltság kori mázas tálasedények a 19. századtól ismert központok előzményének tekinthetők. Már a hódoltság kori tálakon is van hátul akasztófül, tehát nemcsak asztali edények voltak, hanem a fal díszítésére is szolgáltak, valószínűleg nem a konyhában, hanem a lakószoba asztala melletti falon. Lehetségesnek tartjuk, hogy a tálasedény divatja összefügg a reformációval, tudniillik feltűnő, hogy a legjelentősebb tálasközpontok református városokban alakultak ki.

A néprajzi irodalomban a tálas szó Kiss Lajos hódmezővásárhelyi dolgozatából származik. Kiss Lajos (1914-16) öreg tálasokra hivatkozik, amikor azt mondja, hogy Hódmezővásárhelyen 1836 körül 50-en, az 1861-1863-as években, a mesterség virágkorában, 400-an, 450-en voltak. Ezt úgy kell értelmezni, hogy az inasokat, legényeket, segítő családtagokat, céhenkívülieket mind beleszámították e magas számba. Más adatok szerint 1788-ban még csak 8-an voltak, 1848-ban 169-en fizettek kántordíjat, 1880-ban pedig a „céhtagok” száma elérte a maximumot, 240-en voltak. 1900-ban a népszámlálás szerint 197-en, ezenkívül több háziiparos. Vásárhely országosan mindenképpen első volt a fazekasok számát tekintve, de első a fennmaradt emlékanyag tekintetében is.

Hódmezővásárhelyen a céh csak 1847-ben alakult, míg a szomszédos Szegeden már 1718-ban céhbe tömörültek a mesterek, és még 1900-ban is 79-en voltak. Szegeden, írja Bálint Sándor (1957), már a hódoltság idején a palánkon kívüli „törökkel bélelt” fazekasok éltek, akikre a török fazekasság hathatott, talán sárga mázas fésűs kerámiát készítettek. A korai vásárhelyi kerámiára is a sárga máz használata jellemző, fésűs díszű edény is az 1820-as évekből ismeretes. Vásárhely korai tálasmunkájára jellemző {544.} edényein sárga a máz, a máz alatt írókás díszítés. A század közepe után elmarad a sárga máz. Az 1860-as évek végétől hatalmas mennyiségben készült a fehér-kék tálasedény, Csucs városrészben. Sok juhász lett ekkoriban tálas, mivel felszántották a legelőket. A délvidéki gazdag parasztok nagyon igényelték az új divatú fehér-kék edényeket. Annyira tálasmunkára szakosodtak a mesterek, hogy sokan kizárólag csak tálat-tányért égettek, és a kemencét is ennek megfelelően alakították át. Sokféle más edény is fennmaradt Vásárhelyről, de ez nem edénykereskedőnek szánt vásári folyóedény, hanem alkalmi megrendelésre, ajándéknak készült. Sokféle formát csináltak, de fazekat nem, és korsót is csak keveset. A pálinkának való mázas butykoskorsó, butykos, a boroskancsó, kulacs, szilke, varrókosár, fésűtartó és a zöld butella mind beletartozott a tálas munkakörébe. Vásárhely fazekassága erősen hatott a Tiszántúl déli városainak kerámiájára: Szentes, Makó, a szlovák Tótkomlós, leginkább pedig Mezőtúr korsósainak mintájára és fazekaira.

A hódoltság kori tálasság, a színtelen máz alatti virágos-madaras kerámia eszköze az íróka, színezése fehér alapon sötétbarna, vörös és zöld, legszebben a Közép-Tiszavidékén maradt fenn, Miskolcon és Debrecen városában és a kisebb mezővárosokban: Mezőcsáton, Tiszafüreden. Miskolc jelentős központ volt, céhes város (1767), mondottuk, hogy a diósgyőri vár ásatási anyagában félkész töredékek is előkerültek. Debrecenben már 1570-ben alakult céh, és korán kezdődött a mázas munka, az írókás virágos-madaras edények készítése. A 18. századi úrvacsorai edények, majd a korai 19. századból ránk maradt remekmunkák a mázas-írókás kerámia folyamatosságát bizonyítják. Mindaddig, amíg a mesterek többsége át nem tért a jövedelmezőbb és igénytelenebb pipagyártásra.

Mezőcsát és Tiszafüred fazekasságában tovább él a hódoltsági kerámia stílusa. Bár a fazekasok nem nevezték magukat tálasnak, mindkét központban kizárólag tálföldből dolgoztak, és tálasmunkára szakosodott a mesterség. Tiszafüreden (Kresz 1960a) Nyúzó Gáspár özvegye elmondása szerint a túlnyomórészt mázas folyóedénynek (vásári edény) több mint a fele tálasmunka volt, egynegyede köcsög és a többi szilke, bögre. A szilkét a tálasmunkához hasonlóan díszítették, mázolták, míg a katlan alján égetett tejesköcsög, az áru mintegy negyedrésze kívül mázolatlan maradt. Emellett készült butella, helyi nevén „butykos” és ugyancsak butykosnak mondott korsóforma, amely szintén mázas volt. De vizeskorsót nem csináltak a mázzal dolgozó füredi fazekasok. Mezőcsáton (Kresz 1960b) megtalálták a Kovács család műhelyének selejtgödrét és ebből kiderült, hogy tál-tányér, valamint szilke és köcsög volt a készített termék nagy része. Butellatöredék nem került a selejtbe, miskakancsó töredéke még kevésbé. Fazékféle Csáton sem készült, vizeskorsó sem, kalácssütő, tésztaszedő azonban igen, de e tárgyak nem oly díszesek, csak zöld mázzal fröcsköltek, színtelen máz alatt. A helyi agyag tehát megfelelt kalácssütőnek.

Mind Csát, mind Füred eleinte az ismertetett fehér alapon barna, vörös, zöld színskálát használta, idővel azonban az edények egy részét vörös, illetve sötétbarna alapszínűre öntötték le, és a díszítés színei is ehhez alkalmazkodtak. Csáton ritkán előfordult a zöld angob alapon való többszínű dísz is. Füreden az 1880-as évektől kezdve egyre több az ecsetmunka, és ezzel együtt kedveltté válik a világoskék szín, valószínűleg a mezőkövesdi matyó vevőkörhöz való alkalmazkodás eredményeképpen. A kékkel való ecsetes díszítést Gyöngyös tálasai kezdeményezhették. Még Debrecenben is készült ecsetes kék színű edény.

Sokáig őrizte a hódoltsági írókás tálasmunka hagyományait a Felső-Tisza-vidék fazekassága. Legismertebb Vámfalu kerámiája; nagy számban maradt fenn innen {545.} lapos tál, tányér, főleg századunk elejéről. Leginkább a környező román lakosság számára dolgoztak.

Nagybányán 1900-ban 43 fazekast számláltak, Felsőbányán 28-at, Misztótfaluban 22-őt, e három szomszédos bányavárosban közel száz fazekas volt. Céh is korán alakult, Nagybányán már 1633-ban, Felsőbányán pedig 1815-ben. Mivel Nagybányán ólmot is bányásztak, a mázhoz szükséges nyersanyagban nem volt hiány, sőt a város ólombányái látták el a 18. század óta az egyre több mázas edényt készítő fazekasokat nemcsak Erdélyben, hanem még a román fejedelemségekben is. Mivel Felsőbányán többféle minőségű agyagot bányásztak, I. osztályút is, a fazekasságnak minden feltétele megvolt. A nagybányai tálasedényt nehéz megkülönböztetni a vámfalusitól, főleg a fekete-fehér szilkék jellegzetesek, széles körben népszerűek voltak Szatmár megyében.

A legszebb és legszínesebb tálasmunka a Dunántúlon, a Sárköz vidékén készült, a Duna mindkét oldalán, Baján és Szekszárdon és egy kis német faluban, Mórágyon. A múzeumokban őrzött anyag zöme tál, tányér; kizárólag írókával díszítve vörös, sötétbarna, zöld, valamint sárga színezésben. A hódoltság kori kerámia tekinthető előzményének. Különösen jellegzetes a folyatott díszítés, ami a török időből félkészen Visegrádon került elő. A 18. században idetelepített Mórágy német fazekasai a hazulról hozott hagyományokat és a helyi fazekasságot ötvözték a környező sárközi magyar és német (Harta) lakosság ízlésének megfelelően. Mórágyon már az 1880-as években (Beczkóyné Révész 1938) teljesen megszűnt a mesterség, és így a falu nem került bele egyik összeírásba sem. Szekszárdon 1718-ban már megalakult a fazekasok céhe, és amint az 1794-es jegyzőkönyvből idéztük, nemcsak tálföldből dolgoztak, hanem fazékföldből is, sőt vizeskorsót is égettek. 18. századi ásatási anyagból a szekszárdi fazekasság múltja ismert, sokoldalú munka folyt itt, de a tálasmunka lehetett a legfontosabb (Mészáros 1968). Baján 1798-as a céh, és 1900-ban még 42-en dolgoztak, de István Erzsébet (1964) kutatásaiból tudjuk, hogy tálasedény mellett tűzrevaló fazék is készült, valamint kályhásáru. Innen is elsősorban színes, díszes tálak és tányérok maradtak fenn, valamint ezek stílusában készült szilke, kancsó, szenteltvizes kiskorsó. Kalecsinszky szerint Baján „az agyagot, mely Baja város tulajdona, már régóta használják fazekasáruk (tálak, tányér, korsó), kályhák és főzőedények készítésére. Az agyagot Pöchlarnból, Alsó-Ausztriából is szállítják” (Kalecsinszky 1905: 40).

Siklós kerámiája eredetileg szintén fehér alapú lehetett, utóbb fekete alapon sokszínű, ugyancsak írókával díszített. Mivel Siklós fazekasai főleg a szomszédos Máriagyűd búcsújáróhelyére dolgoztak, sok szenteltvizes korsó készült náluk, mindig mázasan, díszesen. A siklósi tál, tányér viszonylag ritka, de sok bokály maradt fenn. Színes bokály Mórágyon, Szekszárdon és Baján is készült.

A Dunántúl más vidékén a tálasedény nem oly színes, mint az említett központokban, és nem is maradt fenn olyan nagy mennyiségben. A Mecsekben lévő német Mecseknádasd és Óbánya fazekasai például egészen más jellegű tálasedényt készítettek, mint a Sárköz-vidékiek, és mivel őnáluk tűzálló agyag is lelhető, több főzőedényt csináltak (Imre M. 1978).

Több jelentős városban külön ágát alkották a céhnek a mázasan dolgozó fazekasok. Komáromban külön szervezete volt a fekete míves fazekasoknak és a mázas míves mestereknek, mindkét privilégiumot 1718-ban hirdették ki a megye közgyűlésén, s mindegyik fél óvást emelt a másik ellen. A fekete mívesek korsósok voltak, de fekete kályhaszemeket is égettek. A mázas mívesek nemcsak tálasedényt készítettek, hanem vizeskorsót és fazekat is (Siklóssy 1917a). A komáromi mázas míves fazekasok {546.} 1840-es, klasszicista céhkorsóján vizeskorsó és kétfülű fazék képe látható mint termékeik jelképe.

Csákváron is több ága volt a céhnek (Kresz 1987). A fazékföldből dolgozók, akik fazekat és más sütő-főző edényeket készítettek, a „Felsővárosi Céh”-hez tartoztak, a Felsővárosban laktak, ők református vallásúak voltak. Edényeiken a sárga-zöldsötétbarna szín dominált. A tálföldből dolgozók az „Alsóvárosi Céh”-hez tartoztak és katolikusok voltak, tálasedényeik fehér színűek, főleg kék és zöld dísszel. A vizeskorsó-készítők vagy vörösedényesek alig használtak mázat; korsót, kantát, csirkeitatót, virágcserepet készítettek. Az „Alsóvárosi Céh”-hez tartoztak, mivel ők sem használtak fazékföldet, akárcsak a tálasok.

Kalocsán is elkülönültek a máz nélkül dolgozó korsósok, akiknek még külön céhkorsójuk is volt, de az mégis mázas, zöld színű. A mázzal dolgozó fazekasok főleg tálasedényt csináltak, többnyire fehéren kék díszűt (Pécsiné Ács 1973).

Tatán ugyan nem különült el a céhben a mesterség két ága, nem is folytatták külön műhelyben, de a százszámra korongoló fazekaslegényeket, a „százszámosokat” mégis megkülönböztették aszerint, hogy ki mire szakosodott, korsósmunkára vagy tálasmunkára. Míg a tatai tálasedény apró kék és zöld írókás díszítésű, a vizeskorsó máz nélküli, földfestékkel ecsettel festett (Körmendi 1965). Emlékeztet a középkori edényekre.

A hódoltság kori tálasedény díszítésének jellegzetessége, hogy először a minta kontúrjait írják meg, feketézik, mint Mezőtúron mondják, s azután töltik. Ezzel szemben a Felföldön más eljárással dolgoztak. Először nagy foltokat festettek az edényre, széles leveleket, vastag virágszirmot, ezekre csurgatták rá írókával az ellentétes színű szárakat, levélereket. Színre színt. Ez a típusú díszítőeljárás egy sajátos, lapos tálformához kötődik. A tál háta esztergált, akasztófüle kicsiny. A díszítésnél nem voltak tekintettel a formára, a törésvonalon áthaladva az egész felületet betöltötték. Az 1690-es évektől a 18. század derekáig volt gyakori az ilyen tál, a korai kutatás Libetbányának tulajdonította (Spitzer 1889). Bár a készítőhely nincs megnyugtatóan eldöntve, valószínűnek tartjuk, hogy valóban Besztercebánya környékén, Libetbányán készült. A bányavárosok vidékén sok volt a fazekasközpont, s még 1900-ban is 143 fazekas dolgozott Zólyom megyében, Libetbányán 28-an (a céh 1651-es), Hajnikon 45-en, Halászin 34-en, Besztercebányán 19-en.

A Garam alsó folyásánál, Bars megyében is sok a fazekasközpont, Újbányán 37-en voltak 1900-ban, Aranyosmaróton 17-en, és Magasmarton 64 háziiparos fazekast számláltak. Az ő műveiket nem tudjuk azonosítani.

Jól ismert azonban a Hont megyei Bakabánya fazekassága, számtalan emléke maradt fenn; e szlovák központot fel is dolgozták a szlovákiai kutatók. A bakabányai áru főleg tál, tányér, szilke. Sok került belőle a Börzsöny falvaiba és még délebbre. Mivel itt is kedvelték a színre szín festést, főleg ecsettel, nem lehetetlen, hogy a 18. századi Garam menti típus hatott a 19. századi bakabányai kerámiára.

A felföldi tálformának egy másik típusa ugyancsak a 18. század első feléből származik, és a habán kerámia ólommázas utánzásának mondható. Sok benne a kék, zöld és sárga, a habán kerámia színe. De butykoskorsó is készült ily színezéssel. E ritka típus elkerült az Alföld városaiba, Kiskunhalasra, Ceglédre, Karcagra, Szentesre, Dunapatajra. Lehetséges, hogy e típus hatással volt Pásztó és Gyöngyös kék díszű kerámiájára.

Erős késő habán befolyás alatt alakult Nyugat-Erdély városainak mázas fazekassága, Kolozsvár, Torda, Zilah, valamint Nagyvárad, Mezötelegd kerámiája (Kresz 1972a). 1732-ben Kolozsvárt a győri edénykereskedőknek megengedte a tanács a {547.} helybeli készítményeknél jobb minőségű fajansz bokályok árusítását, de ekkor a kolozsvári „Fazekas Czéh” is kötelezte magát hasonlók készítésére. Ettől kezdve utánozták Erdélyben ólommázasan a habán bokályok mintáit. Húsz év múlva, 1752-től a tordai fazekasok is elkezdték a kolozsvári, végső soron késő habán bokály utánzását. S mivel ekkoriban még Zilahon át vezetett az út Nagyváradról Kolozsvárra, érthető, hogy mind a zilahi, mind a nagyváradi fazekasok átvették az áhított bokályformát és díszítést, s a hozzá tartozó tálasedényt. Az ekkor kialakult mintakincs tovább él a 19. században, csak egyre több a kék szín benne.

Ez nem jelenti azt, hogy korábban ne lett volna mázas edény Erdélyben. A szászok példájára az erdélyi magyar mesteremberek korán tömörültek céhbe. Dés fazekasainak magyar nyelvű kiváltságlevele 1504–1532 között keletkezett, Szabó T. Attila szerint. Kolozsvár céhlevele 1512-es, Nagyvárad fazekasainak 1658-ban volt céhládája, Zilah céhe 1738-ban alakult. E városokban 1900-ban még sok fazekas dolgozott, Désen 59 iparos és 6 háziiparos, Kolozsvárott 83-an. Nagyváradon 60-an, a szomszédos Mezőtelegden 7-et írtak össze. Mindenütt készült tál, bokály pedig nagyon nagy mennyiségben, de nehéz megkülönböztetni az egyes városok kerámiájának stílusát. Mivel több helyen volt fazékföld Erdélyben, nem volt egyoldalú a mesterség, mint az Alföld városaiban, hanem fazék is, korsó is készült. Igen régies, archaikusabb mintakincset őriztek meg Dés fazekasai, mivel Dés félreesett a győri kereskedők útvonalától. Igen szép mázas tálak és szilkék készültek Désházán, holott e falu fazekasai kisnemesek, céhbe sohasem állottak, és a századfordulón háziiparosnak számítottak (Kós 1974a). Mivel Désházához Zilah a legközelebbi város, leginkább a zilahi fazekasok hatottak rájuk.

A Székelyföld és a Barcaság mázas kerámiái inkább mentesek maradtak a késő habán befolyástól, csupán Székelyudvarhelyig ért el a hatás. A Székelyföldön is korán szerveződtek a céhek, Székelyudvarhely kiváltságlevelét 1582-ben erősítették meg; Marosvásárhely 1612-ben átveszi Székelyudvarhely privilégiumát, s ezt Bethlen Gábor újra megerősíti 1642-ben. Kézdivásárhely fazekasainak kiváltságlevele 1629-es. Székelyudvarhely és Marosvásárhely mázas fazekasmunkáját a környező háziiparos falvak egy része átvette: Makfalva, Küsmöd, Etéd, Magyarhermány. E helységeket felsorolja a háziipar törzskönyve (Kovács Gy. 1898), de a fazekassággal foglalkozók száma nélkül. A városokban is dolgoztak mesterek 1900-ban: Székelyudvarhelyen 50-en, Marosvásárhelyen 23-an, Kézdivásárhelyen 8-an, a szomszédos Berecken 8 iparos és háziiparos. Hogy mennyire szakosodtak a tálasmunkára dolgozó fazekasok Székelyföldön is, arra legjobb példa Székelyudvarhely, amely város mesterei a több méretben készített tálat, tányért a máztalanul dolgozó korondi fazekasoknak szállították, akik ezt mint saját munkájukat árusították.

A székely tálasmunka legnagyobb része bokály, elenyészik mellette a tálasedény. A kevés tál, tányér stílusa azonban megegyezik a bokályok stílusával, a kettő egytestvér. A székely mázas fazekasságra nem annyira a tálasmunka jellemző, mint inkább a bokálykészítés. A Barcaságból sok tál és tányér, valamint bokály és mázas kanta maradt fenn, Barcaújfaluban készültek, erőteljes kobaldkék dísz jellemzi az edényeket. E faluban kizárólag háziiparosok dolgoztak, számukat az 1896-os törzskönyv fel sem jegyezte, holott már Orbán Balázs megemlékezett az óriási mennyiségű edényről, amit dél felé exportáltak. A korábbi barcasági és székely munka főleg barna-zöldsárga színű. Igen régi mintakincset őriz ez a kerámia, elemzése még a jövő feladata.

{548.} FEHÉREDÉNYES MUNKA

A magyarországi ónmázas kerámiának, a fajansznak egészen más hagyományai vannak, mint az ólommázas kerámiának. A fajansz európai története is eltér az ólommázas kerámiáétól. A magyarországi fajansz korai szakaszát, amikor a készítők még főúri körök számára dolgoztak, a művészettörténet vizsgálja. Erről csak röviden szólunk.

Míg az ólommázas kerámia mívelése céhek keretében történt, a fajansz esetében egy különös vallási közösséghez kötődik a kerámiatechnika (Krisztinkovich 1962).

A reformáció legradikálisabb szárnyához tartoztak az ún. anabaptisták (újrakeresztelkedők), csak a felnőtt keresztséget fogadták el. Mozgalmuk Svájcból indult el az 1520-as években, és még abban az évtizedben hívei, sőt mártírjai voltak Magyarországon (Cs. Katona é. n. 6). Több ága volt e szektának. A teljes vagyonközösséget 1528 tavaszán a morvaországi Nikolsburgban alapították. A Pozsony és Nyitra megyébe letelepülők a tiroli Jacob Hutter követői voltak, és ezért őket hutteritáknak is nevezik. A habán nevet önmagukra nem alkalmazták, ez inkább későbbi gúnynév volt, a szó eredete vitatott. Hutter Morvaországban 1529-bent tünt fel. Számosan csatlakoztak hozzá az egész német nyelvterületről, parasztok, iparosok, mesteremberek, értelmiségiek, írástudók. A legkorábbi időktől kezdve krónikát vezettek, és hála e kódexeknek, történetük jól ismert. Huttert hamarosan elfogták, 1536. február 25-én máglyahalálra ítélték Innsbruckban. Követői ma is élnek az Egyesült Államokban és Kanadában, a tiroli német nyelvjárás késői változatát beszélik. Kerámiát már nem csinálnak.

Az első közösségek Morvaországban alakultak, de az 1540-es években sokan átköltöztek a Morva folyó túlsó partjára, a királyi Magyarország területére. Központjuk mindvégig legnagyobb telepük, Szobotist volt, ahol 1546-ban jelentek meg. Végül több mint 40 helységben volt kisebb-nagyobb telepük. Brockón 1547-ben tűntek fel, Nagylévárdon 1588-ban kötöttek szerződést a földesúri családdal. Nagylévárdon ma is áll az 1602-ben épült emeletes házuk (Kalesný 1981). Hasonló „habán udvar” épült Szobotiston. Az őskeresztények példájára vagyonközösségben éltek. A ház hatalmas tetőterében kétoldalt sorakoztak a házaspárok hálókamrái, alatta voltak a közös helyiségek: konyha, ebédlő, különböző műhelyek, a gyermekek számára bölcsődeszerű helyiség, iskola. Több mint harmincféle mesterséget űztek, voltak köztük takácsok, posztósok, kalaposok, híresek voltak a habán késesek, értettek a földmíveléshez, szőlőmunkához, éghetetlen szalmatetőt raktak. Orvosok voltak köztük, bábák, az asszonyok jól beváltak szoptatós dajkának. Bármi munkát végeztek, azt a legjobb színvonalon csinálták, jobban, mint kortársaik. Már kezdetben voltak fazekasok köztük, és a 16. század végétől az ónmázas fehér edény készítését értették, titkát akkoriban Európa e tájékán egyedül ők tudták. Minthogy Itáliában Faenza az „eretnek” anabaptista mozgalmak fészke volt, valószínű, hogy az onnan 1577 után elmenekült mesterek honosították meg ezt a technikát.

Az értékes ónmázas kerámia nagy számban maradt fenn, és a terjedelmes irodalom évtizedről évtizedre számon tartja a stílusváltozásokat, de a korai anyag készítőhelyeit nem lehet megállapítani. (Lásd különösen az 1982-es prágai kiállítás katalógusát: Kybalová–Novotná 1981–82). A korai áttört tálak alig különböztethetők meg a faenzai előképüktől. A legkorábbi datált ónmázas habán edény 1593-as, hasas korsó, német felirata az ószövetségből vett idézet: „A hivő ember bővelkedik áldásokkal; de aki hirtelen akar gazdagulni, büntetlen nem marad” (Példabeszédek 28, 20). Dísze középkori típusú német korong, rajta kétfülű váza és virág – nem az olasz majolikakészítők {549.} által használt korongtípus. Színezése a négy izzótűzszín: kék, mangán, zöld, sárga.

A magyar földesurak nagyra értékelték a divatba jött fehér edényeket – „bianci di Faenza” –, amelyekre a habánok virágdíszítményeket és olykor a megrendelő család címerét és nevét festették. A díszítmények hasonlatosak a korabeli magyar úri hímzések mintáihoz. A habánok rendtartásai (1588, 1612) azonban előírták, hogy saját céljaikra egyszerűbb edényeket készítsenek, ne fessenek embert, állatot az edényekre, ne készítsenek különös formájút, például könyv alakú ivóedényt. Ekkoriban a habánok mázatlan főzőfazekat és kályhacsempét is csináltak, valamint ólommázas edényeket és csempéket (Landsfeld 1950).

Alig hogy letelepültek, ismételten zaklatásnak, üldöztetésnek, háborús megpróbáltatásoknak, kifosztásnak voltak kitéve. 1620-ban, a fehérhegyi csata után tömegesen érkeztek Magyarországra Morvaországból menekült testvéreik. Bethlen Gábor, felvidéki hadjáratai során, megismerkedve a szorgalmas habánokkal (Batthyány Ferencnél Rohoncon gyönyörű habán étkészletet is láthatott), fejedelmi menlevéllel hívta az újkeresztényeket Erdélybe, a Gyulafehérvár melletti Alvincre telepítette őket (Bunta 1973).

1621 áprilisában indult az első csoport, 26 személy 18 szekéren, és augusztus végén érkeztek meg. 1623-ig 1087 anabaptista telepedett Alvincre. Bethlen Gábor kiváltságokkal fogadta őket, az erdélyi országgyűlések több ízben foglalkoztak velük, az 1627-es törvény Az új keresztyének műveinek limitációját tartalmazza. Erdélyben gyakori jelző a bokály, bokályos. Bornemisza Anna fejedelemasszony gazdasági naplójában felsorolja azokat a „bogally edényeket”, melyeket az újkeresztények 1688-ban újévi ajándékba hoztak neki: csuprot, csészét, fehér és kék kancsót, kannát, poharat, sótartót. Az alvinci közösség az 1750-es években bomlásnak indult volna, de akkor a hitük miatt száműzött krajnaiak csatlakoztak hozzájuk, megerősítve a csoportot.

I. Rákóczi György 1645-ben Sárospatakra telepített habánokat, köztük fazekast is, aki négy legénnyel dolgozott, csempéket készített (Román 1955: 13-14). Korábban, 1642-ben Konstantinápolyból hozatott falicsempékkel rakták ki a fejedelmi audienciás szobát, a bokályos házat (Gervers-Molnár 1971.) Patakon az újkeresztény hagyomány annyira továbbélt, hogy egy helybeli fazekasmester, Szerencsi Mihály még 1809-ben is „Új keresztény” mázrecepteket jegyzett le (Wartha 1892).

A felföldi habán telepek megpróbáltatásai nem szüneteltek, 1665-re akkora az ínség, hogy két testvért küldöttségbe indítottak Németalföldre hittársaikhoz segélyért. A habán edényeken ezután jelent meg egy újabb, másfajta stílus, színe az eddigi négy izzószín helyett csakis kék, díszítménye a holland és német, kínaias jellegű mintakinccsel rokon (Bauer–Zimmermann 1985).

Újabb megpróbáltatások, ínség, pestis indokolja, hogy 1685 után a nagylévárdi közös műhely felbomlik és utána a többi is. A kerámiakutatás szerint a klasszikus habán korszak ezzel véget ért.

A 18. század sokféle változást hozott, tulajdonképpen ettől kezdve kellene a habán jelzőt használni. A porcelán európai felfedezése és az első királyi gyárak megalakulása után a fajansz társadalmi helyzete megváltozott. Főúri körökben a kor divatjának megfelelő étkészletekkel terítettek. A fajansz vevőköre a polgárság, kisnemesség, jobb módú parasztság lett, stílusváltozás következett be, elnépiesedés. E népi jellegű fajansz a néprajztudomány tárgya. Ettől az időtől kezdve készítőhely szerint jobban meg lehet különböztetni a habán kerámia csoportjait, részben stíluskritikai alapon, mert az edények fenekén szerepelnek a készítő nevének kezdőbetűi vagy a helység jele.

{550.} Igen tanulságos az az 1732-es cégtábla, mely a nagylévárdi udvar egyik házán volt (Krisztinkovich 1962; Kalesny 1981). Díszítése részben a négy izzótűzszínnel festett reneszánsz virágminta (többek közt sajátos motívum: két szimmetrikus, elkeskenyülő ág páros bogyóval), de jelen van a németalföldi modorban festett kék dísz is. A tábla közepén középkori típusú fazekaskorong látható, rajta váza és virág – akárcsak az 1593-as korsón. Két kis madár áll a korong lapján, a váza két oldalán. Már nem érvényes a régi rendszabály, hogy tilos az állat- és emberábrázolás. A tábla alján jellegzetes céhjelenet: a munkakötényes mester üdvözli a vándorló fazekaslegényt serleggel, „Billikom”-mal, „Willikommen”-pohárral.

A nagylévárdi tábla motívumai több korabeli edényen fedezhetők fel, különösen céhkancsókon. Idetartozik a komáromi fazekasok 1713-as, magyar feliratú korsója (Garády 1944: 395), a pozsonyi kötélverők 1718-as edénye, egy 1727-es fazekas céhkorsó, a székesfehérvári fazekasok 1734-es korsója, a nyitrai szűcsök 1742-es nagyméretű bokálya, melyen dolgozó szűcsmester, termékeit viselő urak, kikészített bőrt tartó angyal és Adám-Éva láthatók, 1747-es bokály habán evőeszközökkel stb. Ebbe, a feltételezhetően Nagylévárdon készült csoportba tartozik egy kis bokály is, ónfedelét Győrben készítették, Erdélyben került elő.

Erdély felé – a török kiűzése után – a háborúk elültével nyílt meg az út a kereskedelem számára. A győri kereskedőknek Kolozsvár tanácsa 1732-ben – a nagylévárdi táblával azonos évben – megengedte a „jó szép bokály kancsók” árusítását. Indoklás, hogy a Kolozsvár környéki nép a hetipiacon beszerezhesse az áhított kancsókat. Mivel győri kereskedők hozták, győri edénynek nevezték, s Kalotaszeg falvaiban ma is így mondják a habán fajanszot. A kolozsvári „Fazokas Czeh” kötelezte magát, hogy hasonlókat fog készíteni. Sikeresen utánozták a behozott edényeket, de csak a mintakincset és színezést, mert nem ismerték a fajansz technikáját (Szabó T. A. 1971; Kresz 1972a). A tordai fazekasok szintén rátértek a díszítmények és színezés utánzására, s példájukat követték más erdélyi magyar városok fazekasai is.

A győri edény nemcsak Erdélyben volt népszerű, hanem a Tiszántúlon, Debrecen környékén is. Számos református templomban győri bokály formájú kancsókat használtak úrasztali edénynek, és némelyik ónfedele valóban győri: az Abaúj megyei Pamlény kék díszű edényfedelén a győri ónöntők jelzése található (Takács B. 1977). Hasonló kék díszű (talán Nagylévárdon készült) kupát használtak a Békés megyei Doboz reformátusai. Átány úrasztali bokálya 1691-es, egy évvel fiatalabb, mint testvérdarabja, a Néprajzi Múzeum legkorábbi bokálya, amely 1690-es, és Eperjesen találták. Érdekes, hogy míg a céhek számára közvetlenül dolgoztak a habán mesterek, és kívánság szerint írták az edényre a feliratot (többnyire szlovákul, olykor németül, de nemegyszer rossz magyarsággal), a református egyházak sose fordultak hozzájuk megrendeléssel. Arra azonban van példa, hogy korábbi céhkorsó került az egyházhoz úrvacsorai edénynek, így a mádi református eklézsiáé lett a tatai mészárosok 1674-es céhkorsója (Nagybákay P. 1984a).

A bokályformát a 17. század folyamán a habánok még nem készítették, de ez lett a leggyakoribb forma a 18. század folyamán. A bokályformát mint ivóedényt Magyarországon és Erdélyben mázatlanul és ólommázasan csinálták, és valószínű, hogy a kereskedelem igényeihez alkalmazkodva lett ez a forma a 18. század folyamán a fehéredényesek egyik legfontosabb terméke. A „bokály” szó Itáliában ’kancsó’-t jelent, e szót a felföldi habánok azonban nem ismerték, nem Itáliából tanulták el a formát, náluk németül Krügel, szlovákul Džbán, készítője Krügelmacher, džbánkár, latinul amphorarius. (A fehéredényes Krügelmacher bornak vagy esetleg sörnek való kicsi, körte alakú edényt készít, és nem tévesztendő össze az alföldi korsósmesterrel, {551.} a mázatlan vörös vagy fekete vizesedények készítőjével, sem a nyugat-dunántúli Csáva mázatlan vizeskorsókat készítő mestereivel (Plutzermacher).

A formakincs a 18. század folyamán más téren is megváltozott, az olasz jellegű, széles peremű táltípus helyett ezentúl keskenyebb peremű, többnyire falra akasztható tálak készültek, és egyéb formák is kialakultak (pl. butykoskorsó).

A késő habán edény népszerű volt az egész országban Brassótól Sopron megyéig, szerették az erdélyi és a szepesi szászok, a felföldi szlovákok, a Duna menti helységek lakói, a dunántúli parasztok és kisnemesek, még a Nagykunság cívisei is (Kresz 1985). Fejér megye 1746-os limitációja, kézművesárszabása a Mázosfazekasok és a Fekete míves fazekasok áruja mellett az Új keresztyén munka felsorolásánál különböző űrtartalmú „korsó”-kat említ – ezek alatt valószínűleg a bokályformát érti (Farkas G. 1971). Ebben az időben rendelték meg a székesfehérvári fazekasok a céhedényüket, melynek felirata szlovák nyelvű.

1743-ban alapította Mária Terézia férje a birodalom első fajanszgyárát Holicson, közel a habán telepekhez, nem messze Szobotisttől. Számos habán származású munkás dolgozott a gyárban, kamatoztatva szakmai tudását. A fehéredényes mesterek kis műhelyeibe pedig behatolt a gyári mintakincs, s ez újabb stílusváltozással járt.

Az ellenreformáció korában egyre türelmetlenebbül folyt a habánok katolikus hitre kényszerítése. A Nagyszombat környéki jezsuiták az 1660-as évek táján konfiskálták a féltett habán kódexeket. Így történt, hogy a budapesti Egyetemi Könyvtár Kézirattárában az első 18 tétel 16–17. századi habán kódex, és számos kötet került Esztergomba s máshová. De sokat elrejtettek, mert könyveiket féltették a legjobban. A saját kerámiájukat az újkeresztény testvérek nem becsülték annyira, mint könyveiket. Az edények a megrendelő családoknál maradtak fenn, és idővel a múzeumok féltett kincsei lettek. Az 1982-es prágai kiállítás katalógusa 553 tételt tartalmaz, holott csupán 1730-ig mutatta be a habán fajansz történetét, és a Magyarországon lévő anyagból semmi sem került kiállításra (Kybalová–Novotná 1981–82).

Erdélyben még kíméletlenebbül folyt a térítés, s egyre tűrhetetlenebbé vált. 1767-ben az alvinci testvérek felkerekedtek és az éj leple alatt Brassónál kiszöktek az országból. Három évig Bukarest mellett putrikban tanyáztak, majd Ukrajnában, Visenka földesuránál találtak menedéket. Ez a hely annyira megfelelt nekik, hogy küldöttségeket menesztettek Szobotistbe, és az ottani hithű testvérek közül sokan követték őket. 1842-ben tovább költöztek a Krím félsziget vidékére, majd 1874-ben, miután Oroszországban a kötelező katonai szolgálatot bevezették, három hajóval Amerikába vitorláztak (Bunta 1973: 18–19; Waltner 1968).

A menekülés alkalmával mindig volt, aki visszamaradt. Sokan kénytelen-kelletlen átvették a katolikus vallást, a dejtei Odler Imre fehéredényes még nemességet is szerzett, „Nobilis Amphorarius Magister”-ként emlegették. Krisztinkovich Béla, a habán kerámia jeles kutatója, Odlertől több mint 40 tálat és más edényt tudott meghatározni, az 1674–1706 közötti évekből, melyeket Odler az őt pártoló főuraknak dedikált. Az Odler család utódai egészen a 20. századig dolgoztak Dejtén (Krisztinkovich 1958).

Alvincen is maradt néhány család, fekete németeknek nevezték őket; fazekas is volt köztük. Még 1767 után is dolgoztak, tovább is készítették a vinci bokályt, de korántsem tudták kielégíteni az erdélyi, főleg a szász lakosság igényeit. Ezért az edénykereskedők fajanszbokályokat importáltak Morvaországból és Bécs környékéről. Morvaországba ugyanis idővel visszaszivárogtak az anabaptisták, és az ottani Krügelmacher mesterek a magyarországinál divatosabb bokályokat készítettek: többnyire nyugati öltözetű embereket festettek a korsócskákra. E morva vagy osztrák fajanszbokályokat {552.} Erdélyben szintén vinci bokálynak, Vintzer Krügelnek nevezték, Morvaországban azonban sedmiradskem džbánnak mondták, erdélyi bokálynak, mivel egyenesen az erdélyi piac számára készítették (Bielz 1927).

A felföldi telepek zártságának megszűnése azt eredményezte, hogy mások is megtanulták a fehéredényes munkát. Több mint 40 habán telep volt a mai Nyugat-Szlovákia területén, de nem mindegyikben folyt fazekasmunka. A fehéredényes technika elterjedésével viszont fajanszközpontok keletkeztek olyan helységekben is, ahol a lakosság nem volt habán eredetű, sok szlovák fazekas tanulta meg a fajansz készítését.

Szobotist volt a legrégibb, legnagyobb habán udvar, ahol 1546-ban tűntek fel az anabaptisták, ez volt a központ. 1685-ig három irányban dolgoztak: fazekasárut, kályhát és fehér edényt csináltak, azután már csak fehér edényt. Az Erdélyben győrinek nevezett bokály itt készült, valamint tál, tányér. Gyakori motívum a szarvas, a kétkoronájú fa. Az apró kockás mintát szintén kedvelték, Szobotiston is és Nagylévárdon, valamint Kosolnán, Dejtén és Jókőn, ez a minta gyakran látható az Erdélybe szállított bokályokon, és hatással volt az erdélyi magyar kerámiára. A 18. század eleji bokályokon még nincs jelzés, csak a század második felében. 1763-ban kénytelenek voltak a katolikus vallást felvenni. Ezután nemsokára, 1770-ben a szobotisti mesterek céhbe álltak, német nyelvű privilégiumot nyertek. Ekkoriban újabb stílusváltozás következett be – talán a közeli holicsi gyár hatására –, a forma is megváltozott, gyakori a hasas, gerezdes bokály; hasonlók Dejtén és Kosolnán is készültek. A 19. század végéig folyt a fehéredényes munka (Landsfeld 1950).

Nagylévárdon 1588-tól tudunk az anabaptisták jelenlétéről, és itt is sok fehéredényes dolgozott. Az 1732-es cégtáblával illusztráltuk, hogy a klasszikus stílus mellett jelentős holland hatás érvényesült az edényeken, amelyeket szintén győrinek tartottak. Maradt fenn egy összeírás, mely szerint Nagylévárdon 1763-ban, 23 házban összesen 27 fehéredényes dolgozott. 1784-ben több lévárdi és szobotisti hívő, köztük fehéredényesek is, elhagyták hazájukat, és meghallgatva az Ukrajnában élő testvéreik szavát, követték őket Visenkába, ahol azonnal felállítottak egy fazekasmühelyt (Landsfeld 1950; Kirner 1937).

Kosolna tovább őrizte a habán díszítés hagyományát, mint az előbb említett két helység. Ismeretes olyan 1812-es butykoskorsó szlovák felirattal, amelyen szántó parasztember látható; egy másik, 1843-as korsón pedig a szőlőművelés eszközei. Az utóbbi edény, jelzése szerint, Guro Hezer szlovák mester munkája, aki habán családból származó dejtei leányt vett feleségül. Kolosnán tehát beházasodott szlovák fehéredényes őrizte a habán hagyományt – bár Dejtén és Stomfán is ilyen jellegű volt a díszítőmód.

A 19–20. században több olyan helységben folyt nagyarányú fehéredényes ipar, ahol korábban nem volt habán telep. Főleg szlovákok tanulták meg a mesterséget. Stomfa, a híres búcsújáróhely Sasvár mellett fekszik, a Nagylévárd és Pozsony közötti úton, ide egy Putz nevű, régi habán családból származó mester hozta be a fehéredényes munkát. Stomfán nagy számban készítettek kegytárgyakat, szenteltvíztartót, szentképet, népszerű szentek képével festett bokályokat (287. kép).

Modor, a Pálffy család vöröskői vára mellett, nem volt habán telep, de fazekasok korábban is dolgoztak itt, és a 19. század folyamán a dejtei Michael Odler vezette be a fehéredényes munkát. Fontos központ lett. Modorra helyezték a fehéredényes mesterség állami tanműhelyét 1884-ben. Itt tanult az a Herman Landsfeld, aki számos habán telepet ásott meg, és a habán kutatás érdekes, jelentős személyisége volt (Landsfeld 1950).

{553.} Trencsén fehéredényes fazekassága szintén csak a 19. század második feléből ismert, bár habán telep volt. Stílusban az edények nagyon hasonlók a modoriakhoz – ez a fehér-kék fajansz csak a közvetlen környékén terjedt el. Az egyik bokályra – a bécsi világkiállításra készült 1872-ben – a mester magyarul írta rá a nevét: „Pullmann József trencséni fehéredényes”. Ennek a Pullmann családnak egyik fehéredényes tagja – Ignác – vett részt Herend porcelángyárának megalapításában, amint erre Krisztinkovich Béla rámutatott (1970).

A 19. század második felében ugyan nem szállították olyan messzire a felföldi fajanszot, mint korábban, de maguk a mesterek útra keltek, máshol telepedtek meg, az ónmázas technika tudása, ismerete terjedt. Különösen Szekszárd környékén fordulnák elő az 1860-as évektől helyben készült, olykor magyar feliratú ónmázas tárgyak. Szakcson közel 40-et találtak (Vámos 1973–74). Mágócson 1886-ban agyagipari szakiskolát alapítottak, ahol tanították a fehéredényes munkát. A szekszárdi Steig Flórián Szakcsról, de családja végső soron a Felföldről származik. Steigéknél ugyanabban a műhelyben – de más kemencében – égették a fehér edényt, az ólommázas edényt és a fekete korsót. Bemutatunk egy 1904-es kulacsot, amelyet Steig István készített helybeli nyergesmester számára (289. kép).

Baranyában több faluban működtek fehéredényesek, többek között Hetvehelyen (Andrásfalvy 1972b).

Mohácson is voltak fehéredényesek. Kaposváron egy Pap nevű fehéredényes dolgozott az 1900-as évek elején – nem sejtve, hogy egy fél évszázad múlva itt alakul meg az ország legnagyobb fajansz-szövetkezete, amely a szekszárdi-szakcsi hagyományokon túl az egykori habán és poszthabán tradíciókat tekinti hivatásának.

Annak idején a felföldi győri edény kereskedelme nemcsak Erdély, hanem például Békés megye felé is irányult, a kereskedők jól megértették egymást az alföldi szlovákokkal. Nemegyszer névre készült, megrendelt edényt hoztak nekik. 1848 után azonban e távolsági kereskedelem elmaradt. A morva fajansz is népszerű volt Magyarország több részén, utóbb főleg a Duna mentén. E reformkori morva fajanszra jellemző a naturális virág, rózsaszínű rózsa, a gyáraktól tanult színezés használata. Tahitótfaluban több mint száz, reformkori morva fajansztálat találtak, emlékezet szerint Vácott vásárolták őket.

Amikor a keménycserépgyárak megalakultak Magyarországon (Apátfalva, Telkibánya, Hollóháza), a nép számára olyan tányérokat gyártottak, amelyek a korabeli morva fajanszot pótolták: naturális virágcsokrok, édeskés színezés jellemzi a gyári termékeket, majd egyre harsányabb színű, elnagyolt festésű az edény. A gyári tányérok hovatovább kiszorították a korábbi ólommázas és ónmázas tálasedényt. Az 1896-os millenáris kiállítás néprajzi faluja minden házában a fazekas készítésű cserépedények mellett már ott voltak a gyári tányérok is (Kresz 1977b).

A magyar kerámiakutatás hajlamos arra, hogy túlértékelje a habán kerámia befolyását a magyar fazekasságra. Ennek oka a fennmaradt hatalmas mennyiségű tárgy, azok koraisága, szépsége, datáltsága, a habánok történetének rendkívülisége. Nem szabad azonban elfelejteni, hogy mikor a habánok Magyarországra telepedtek, már volt itt mázas fazekasság, már volt virágdíszes kerámia. A habánok maguk is készítettek ólommázas munkát. Korai formakincsük német és olasz eredetű, díszítményeik ugyancsak az olasz reneszánszból származnak és hasonlatosak a magyar úri hímzésekhez – de a habán mintakincs és a népi kerámia mintakincse között viszonylag kevés a hasonlatosság.

A FAZEKAS HÁZA TÁJA, MŰHELYE

A fazekasnak egész háza, háza tája, udvara munkahelyéül is szolgál. Kezdetleges körülmények között nincs külön műhelye, abban a helyiségben alszik, ahol dolgozik, ahol „mível”. De ha van műhely, ágy is van benne, ott alszik a fazekassegéd vagy maga a mester.

A házat messziről meg lehet ismerni: az eresz alatt hosszú deszkán száradnak az edények. Csákváron a deszka a ház falán áthúzódó kerek gerendákon nyugszik, s benn a műhelyben a gerendák szintén edényszárításra szolgálnak.

A munka nagy része az udvaron történik: kint folyik az agyag-előkészítés, agyagszűrés, agyagszikkasztás, kint szárítják az edényt, nyáron kint az udvaron öntik és a szabadban írják – amint ezt Hódmezővásárhelyről Plóhn József számos fényképen megörökítette az 1910-es években, és ahogy Kiss Lajos leírta. Az udvaron hasogatják az égetéshez szükséges fát. Gyakran kint a szabadban van az égetőkemence, szabad ég alatt vagy tető alatt. A ház széles ereszalját is kihasználják a kész edény raktározására.

Bizonyos munkák mindig bent történnek. A műhelyben van a korong, néha kettő, három, világos helyen, közel az ablakhoz. Lehet beverve a ház földjébe (cölöpös korong – Vásárhelyen), vagy mozdítható rámás korong. Csákváron és Tatán mélyített gödörben forog a korong. A gyúrópad is állhat földbe vert lábakon, vagy lehet mozdítható. Bent a műhelyben folyik az agyagtaposás és a gyúrás, tehát az agyagelőkészítés második szakasza.

A műhely egyik sarkában áll a mázőrlő kő, ez is lehet beépített (pl. Vásárhelyen, Csákváron) vagy mozdítható (Veleméri-völgy, Ják). A másik sarokban a búbos kemence néhol az edényszárítás céljaira van építve, egy kis körbefutó polccal derekán. A műhely falain az edényszárító polcok számára lázsafa, illetve fog van erősítve, és a mennyezet alatt is polcok vannak a száradó edénynek. Például Szegeden, Palotás Jánosnál három sorban egymás alatt. De még a padlás felé is lehet egy lyuk, amelyen át feladogatják a félkész edényt, és a padlás terét is edényszárításra használhatják.

Az Alföldön szokták az agyagot a műhely alatti pincében tárolni, bedeszkázzák, lepadolják. Ezen a pallón szelik az agyagot. Egészen egyedülálló egy döri fazekasmester 1847-es tervrajza építendő házáról és műhelyéről. Az 1847-es kalendárium, melyben más feljegyzések is vannak, Szabó Alajos (1879–1960), Dörben született fazekasnál maradt meg. Az ő nagyapja tervezhette fiatal korában, 1847-ben az építendő többszobás házat, kétféle változatban.

A bemutatott tervrajzban (109. ábra) a legnagyobb, hátulsó, háromablakos szoba a műhely, az udvarra nyílik. A két korong a bejárati ajtó mellett a szemes kályhával szembeni sarokban, az ablakok között áll. Négy ágy van a helyiségben. A fazekaslegények alhattak a műhelyben. Az egyik ágy előtt sarokpad, asztal. Két ágy között van egy négyzettel jelölt tárgy, talán a mázőrlő. A műhely mellett lévő helyiség hátulsó részén van a kemence, két oldalán padka. A tervező unokájánál, Szabó Alajosnál külön helyiség volt a mázőrlésre, onnan nyílott a kemence helyisége – de ez talán már az újabb, egészségügyi rendeletek következménye. A tervrajz az ajtókat fekve ábrázolja egy-egy nagy kulccsal, az ablakokat szintúgy. A helyiségek széle-hossza 16 láb.

{556.} A kisebb-nagyobb szerszámokat Kiss Lajos aszerint osztályozta, hogy maga a fazekas készíti el, vagy mással készítteti, esetleg készen vásárolja (110–112. ábra). E kisebb szerszámok helye általában a korong körül van. A korongozásnál használják a háromszögletű fakést, középütt lyukkal a hüvelykujj számára, a használattól gyakran egészen más alakúra elkopott. A fakés a fazekasmunka egyik legfontosabb eszköze, jelképe, a céhjelvényeken is gyakran feltűnik (Nagybákay 1978). Ugyancsak céhjelvény a fából készült rovátkoló, mely a tűzálló fazekak vízszintes barázdáinak készítésére szolgál, ezt látjuk például a komáromi mázas fazekasok céhének 1840-es edényén. Fontos céhjelvény a korongolásra előkészített agyagrög, gömbnek ábrázolják (pl. a nagyváradi fazekascéh ládáján és a fenti komáromi edényen.) Csípőbőrt nem mindenütt használnak az edények formázásánál. A sík vagy drót arra való, hogy a {558.} felhúzott edényt levágják a korongról – ez a szerszám a középkori korongnál nem fordult elő. Az edény aljának esztergályozása is újabb vívmány. A korong mellett áll a focsos edény, több rekesze van; még évszámos is akad, 1850-es Tatáról. Ugyancsak a fazekas keze ügyében van a mérték, az a léc, amelynek bevágásai jelzik, mekkora legyen a tál, tányér vagy más edény, mivel a méretek egységéhez szigorúan tartották magukat. A korong közelében áll egy inasnak nevezett állvány, amelyre a rövidebb {559.} deszka egyik végét fektetik, s amely a szakmányban korongolt edények mennyiségének ellenőrzésére is szolgál.

A díszítés fő eszköze az írószaru (az ország keleti részén), illetve a cserépből készült íróka (az Alföldön) vagy gurgulya (a Dunántúlon). A pintust vagy ecsetet régen is használták, de az 1900 utáni tanfolyamok tovább népszerűsítették.

Ugyancsak a század eleji tanfolyamok óta terjedtek el különféle gépek az agyagelőkészítő munka megkönnyítésére, és ezeket egyre modernebb felszerelés váltotta fel. A különféle fatüzeléses égetőkemencéket csak a 20. század második fele óta váltja fel a villanykemence, de némely fazekas tartja magát a régi típusú égetéshez.

{560.} AZ AGYAG MINŐSÉGE, BÁNYÁSZATA ÉS ELŐKÉSZÍTÉSE

Az agyagot elsősorban az a tulajdonság jellemzi, hogy vízzel gyúrható, képlékeny (plasztikus); képlékenységét a száradással átmenetileg, az égetéssel véglegesen elveszíti. Az agyag kőzetek elmállásából keletkezik. A kőzet szemcséit a víz továbbszállítja, miközben a víz hatására egyes kőzetekből új ásványok is keletkeznek. A folyóvízben az agyag szerves eredetű idegen anyagokkal keveredik, és a vízben oldott anyagokból sók is kiválnak. Az agyag így tartalmazza az eredeti kőzetek ép szemcséit, mállási maradékokat, újonnan képződött agyagásványokat, szerves származású szennyezéseket és kémiai üledékeket.

Az agyag minősége tehát összetétele szerint rendkívül különböző, nemcsak minden agyagbányáé más és más, hanem egy bánya különböző rétegei is más tulajdonságúak. A képlékeny, finom szemcsés agyagot kövérnek, zsírosnak szokták mondani, a kevésbé képlékenyt soványnak. Az agyag annál soványabb, minél több nem-képlékeny anyagot, például homokot tartalmaz. A kövér agyag viszonylag kevésbé tűzálló, és ezért szükség szerint soványabb agyaggal vagy homokkal keverik.

Ha helyben többféle agyag lelhető, akkor a mesterség különböző ágai az agyag minősége szerint váltak el. A szekszárdi fazekascéh jegyzőkönyvének 1794. évi március 17-éről való bejegyzése tanúsítja: „Kántor Gyülésben végeztetett az egész Czéhtől közönséges megegyezésből, hogy senki Tál földből semminemü tüzhöz való edényt sem kitsinyben sem nagyot tsinálni ne bátorkodjon két forint terhe alatt” (Kresz 1960a: 301). Ha „tálföld”-ből készülne a „tűzhöz való edény”, akkor a nyílt lángon eldurranna; a céh rendelkezése tehát a cserépedény jó minőségét szolgálta.

Csákváron a mesterség több ágra oszlott: a szó szoros értelmében fazekasnak csak azt nevezték, aki tűzálló földből, ún. fazékföldből dolgozott és sütő-főző edényeket készített. Ezzel szemben a tálasok, a tál, tányér, köcsög, bögre, kancsó mesterei más agyagból, ún. tálföldből dolgoztak, sárga földből, amely nem volt tűzálló, és nem is abból az agyagbányából származott, mint a fazékföld. A csákvári céhszabályoknak az volt az alapja, hogy „tálas nem dolgozhatott a fazékföldből”. Voltak Csákváron korsósok is, más szóval vörösedényesek, akik csak mázatlan „parasztedényt” készítettek, „vászonmunkát”, mázatlan vörös korsót, kantát, itatót (csirkeitatót), virágcserepet. Ezenkívül néhány kályhás is dolgozott Csákváron.

Sümegen is kétféle földet használtak, tálföldet és fazékföldet, de a munka nem folyt különálló műhelyekben. Mindkét agyagot a város határában bányászták, az előbbit Sarvaly pusztán, az utóbbit Dörögd pusztán. A kétféle agyagot különböző módon kezelték. Míg a tálföldet először megöntözték, hogy megázzon s azután sulykolták és faragták (szelték), a tűzálló földet először szárították. Szétterítették az udvaron és amikor megszáradt, a földeskamrában raktározták. Edénykészítés előtt a szükséges mennyiséget porrá törték, a maradék, bab nagyságú darabokat pedig hordóban áztatták s hozzákeverték az agyagporhoz. A fazékföldből munkált edények értéke, becse nagyobb volt, mint a tálföldből készülteké, állapítja meg a sümegi fazekasság leírója.

Mélyen a föld alatt, vízszintes vájatokban bányászták a kitűnő minőségű gömöri agyagot, amelyet elsősorban kohók béléstégláinak használtak fel. Egy fazekaszsaluzsányi téglamester szerint egészen 1945-ig a hagyományos módon folyt a bányászat, és az agyagba vájt folyosókat, illetve aknákat nem dúcolták alá semmivel. Feltételezhető, hogy a hagyományos bányászat e módja a középkorig nyúlik vissza, mert a gömöri fazekasság termékeit a 13. századig tudjuk visszakövetni.

Ugyancsak föld alatti vájatokban ásták a tűzálló agyagot Vas megyében, ahogyan azt Kós Károly A züricvölgyi gerencsérség c. munkájában (1944) megírta és le is rajzolta. Ezt a nehézkes és nem veszélytelen bányászati módot újabban a nyíltszíni feltárás váltotta fel, ezért 1970-ben a Magyar fazekasok c. filmben csak felemás módon lehetett rekonstruálni a munkafolyamatot.

Egyszerűbb a helyzet ott, ahol közelebb van a föld felszínéhez az agyag, és csak ki kell ásni. Érdekes és különböző lehet az agyagbányához való jog, ezt a közösség vagy a céh szabályozhatja. Karcagon, Kántor Sándor elbeszélése szerint, az agyagbánya a város tulajdona volt, és a város tulajdonában voltak a kocsmák is. Az agyagbánya használatának fejében a fazekasoknak a városi kocsmák számára kellett olyan cserépkupákat égetni, amelyekből a kocsmában télen a forralt bort ihatták.

A különböző módon bányászott, különböző minőségű agyag előkészítése nem történt egyformán, amint ezt Sümeg példája mutatta. Kiss Lajos részletes leírását véve alapul a hódmezőváráshelyi munkáról, úgy tűnik, hogy az agyagszűrés és az agyagtaposás {562.} nem minden vidéken volt meg, főleg ott nem, ahol tűzálló földből dolgoztak. Kiss Lajos írja, hogy Hódmezővásárhelyen is újabb keletű az agyagszűrés, csak 1890 óta terjedt el. Az agyag-előkészítés más munkamozzanatai azonban mindenütt megvoltak az országban, így az agyag szelése szelővel, hogy a szennyeződéstől megtisztítsák, a gyúrás és utána a rögök formálása. A kerek agyagrög a mesterség egyik jelképe lett, rákerült emblémaként céhládára, céhedényre. A gyúrópad nagyon különböző lehet: esetleg földbe vert cölöpökre helyezett vastag palló (pl. Csákvár); vagy lehet jól megszerkesztett, mozdítható erős gyúrópad (Hódmezővásárhely). Gyúrópad lehet az a földbe vert pad, amelyre korongoláskor a fazekas ráül, de akkor gyúrás után olyan tiszta kellett legyen, hogy egy borsószemnyi agyagot se lehessen összeszedni rajta (Szeged).

Az agyagbányászatról és az agyag-előkészítésről viszonylag kevés a fényképes dokumentum, a pontos leírás, a technológia szempontjait is figyelembe vevő elemzés.

AZ EDÉNYEK FORMÁLÁSA. A FAZEKASKORONG

A fazekasok legfontosabb termelőeszköze, a fazekaskorong, a legrégibb munkaeszközök egyike. Rieth a fazekaskorongról szóló könyvében (1960) 5000 éves múltat tételez fel, és az első tényleges korong emlékét i. e. 3500-ból ismerteti Ur városából. Mezopotámiai felfedezése után a korong ismerete Egyiptomban i. e. 2800-tól követhető nyomon: Északnyugat-Indiában i. e. 2500-tól, Kínában a 2. évezredtől. Rieth ebből monocentrikus elterjedésre következtet (Kresz 1972b).

Ismeretes, hogy az alacsony kézikorongból fejlődött a lábbal hajtható korong. A tökéletesedés folyamata azonban nemcsak az, hogy a korong felemelkedett a földről, hogy a fazekas immár lábbal hajthatta, és keze szabadon maradt az edény formálásához, hanem a szerkezet alapvető megváltozása. Ugyanis a mai, lábbal hajtott korong tengelyének forgópontja, a persely lent van, az alsó lendítőkorong összetartó tengelye a fazekas lábmozdulata nyomán együtt forog a felső korongtányérral. Ezt a típusú korongot, melyet németül Spindelscheibének neveznek, magyarul szakszóval orsós korongnak, forgó tengelyű korongnak nevezhetjük. Ezzel szemben a kezdetleges kézikorongok többsége rögzített tengelyen forog, a forgópont nem alul van, hanem fent, a felső korongtömb alján. Németül ezt a típust Blockscheibének nevezik. Ez az álló tengelyű korong idővel emelkedhet, átalakulhat lábbal hajtott koronggá, de mivel a forgáspont, a persely felül van (a korong függesztett), ezért a korongtányért függőleges oszlopok kötik össze az alsó résszel. Az oszlopok keresztalakban vannak elhelyezve, ezért az újabb német szakirodalom Kreuzscheibének nevezi ezt a típust. A blokk-korong és a keresztkorong között sok az átmenet, ez a típus a középkori Európa jellegzetes munkaeszköze, amelynek ábrázolása gyakran látható a magyar fazekasok céhemblémájaként.

Magyarországon a 19. században és a 20. század első felében csak az orsós korongtípust használták, régebbi korongfajtáknak csak az emléke élt. A magyar régészeti kutatás kézikorong használatát tételezi fel a középkori edények esetében. Holl Imre a középkori magyar fazekasság munkamódszeréről írt tanulmányában (1956) ismerteti a korong fejlődéstörténetét és megállapítja, hogy az álló tengelyű lábkorong szerinte már a 15. századtól kezdve terjedhetett el, de csak a városokban, míg falusi gerencsérek a 16. század elejéig továbbra is kézikoronggal dolgozhattak. Holl megállapítása szerint a ma is használt mozgó, kéttányéros korong – tehát az orsós korong – külső hatás eredménye.

Az álló tengelyű blokk-, illetve keresztkorong a fazekasok szimbóluma lett. Nagybákay Péter a fazekas céhpecsétekről szóló dolgozatában (1978) számos példát mutat fel; az 1661-es pápai fazekascéh pecsétjétől a kalocsai fazekasok 1816-os pecsétjéig; a legtöbb példa a 18. századból való. Álló tengelyű korong mellett agyagrög és fakés van a nagyváradi fazekasok 1823-as céhládáján, amely egy korábbi, 1658-as láda nyomán készült.

Ebből nem következik, hogy a jelzett időpontokban mindenütt még az álló tengelyű korongot használták volna. Az újabb céhpecséteken és céhedényeken maga a szimbólum is modernizálódott, és a mai orsós korong lett a jelkép. Erre korai példa a sárospataki fazekasok 1768-as pecsétje. A nagykanizsai fazekascéh 1863-as edényén is forgó tengelyű orsós korong látható.

A magyarországi korongfejlődés megértéséhez sok segítséget nyújt a jugoszláviai kutatás. Jugoszláviában a fazekaskorongok valamennyi fontosabb típusa egymás mellett fennmaradt, sőt a korong nélküli fazekasság is. A jugoszláv kerámiakutatás kiváló művelői közül Gavazziról kell megemlékezni, és P. Tomié (1969) kutatásának és gyűjtőmunkájának jelentőségét kell hangsúlyozni. A belgrádi népművészeti múzeumban őrzött anyagból bebizonyítható, hogy melyik korongtípuson milyen edénytípus {567.} készíthető és fordítva: az edénytípusokból vissza lehet következtetni a korongtípusokra. Mivel a kézikorong felső tányérjáról nem dróttal vágják le az edényt, hanem lebillentik, ezért az edény alját meg kell szórni hamuval vagy homokkal, hogy könnyen levehető legyen. Az ilyen korongtányér közepén lehet egy faragott jel, amely bélyegként benyomódik az edény aljába (vö. középkori fenékbélyeges kerámia). A kézikorongon készült durva felületű kerámia nem lehet mázas. Következésképpen: a mázas technika fejlettebb korongtípussal jár együtt, álló tengelyű vagy forgó tengelyű lábkoronggal.

Kézikorongon a vastag falú, durva felületű, mázatlan kerámia fő formája a tűzálló fazék (grnč – amelyből a mesterség neve is eredt). A mázas kerámia fő edényformája Szerbiában a mázas korsó. A kézikorong elsősorban Bosznia és Hercegovina vidékén használatos.

A szlovéniai Ribnica völgyében máig használják az álló tengelyű lábkorongot (116. ábra), ilyent sikerült a budapesti Néprajzi Múzeum számára is szerezni, az utóbbin olyan edények is készültek, amelyeket mázasan égettek ki.

Szerbiában a kezdetleges, korong nélküli eljárással párhuzamosan a legfejlettebb korongtípussal, az orsós koronggal is dolgoztak a mázas kerámiában. Jugoszláviába az orsós korong kétfelől ékelődik be, egyrészt délkeletről Bizánc irányából érkezett, másrészt Itália felől, Szlovénián keresztül. A balkáni útvonalon a mázas kerámia fő központja Pirot (szőnyegszövéséről is híres ipari és kereskedelmi központ), ahol emberemlékezet óta ez a fejlett fazekastechnika él, és ahonnan a fazekasok korongjaikkal együtt vándoriparosként rajzottak szét más vidékek felé.

Az orsós lábkorong Magyarországra is feltételezhetően több irányból terjedhetett el. Különösen egy fajtája válik el élesen a többitől, a Veleméri-völgyben használatos korong, amelyet a fazekas bal lábbal, oldalról hajt (117. ábra). Másutt Magyarországon középütt ül a fazekas a korongja előtt; az oldalt hajtás mediterrán sajátosság. A veleméri-völgyi korong azonos az olasz fajanszkészítők korongtípusával, amelyet egy 1530 körüli tál és egy 1550 körüli olasz műhelyábrázolás mutat be. Kétségtelen, hogy {568.} az oldalról hajtott orsós korongtípus Itália felől terjedt, de Vas megyébe igen késői időpontban érkezhetett.

Úgy látszik, a magyarországi habánok nem oldalról hajtott, mediterrán orsós korongot használtak, hanem álló tengelyű, ún. keresztkorongot. Idővel a fehéredényesek rátértek a fejlettebb orsós korongra. Egy 1845 körüli, Bolerázon Odler Martin által készített korsón már az orsós korong látható.

Magyarországon az orsós korongok többsége középről hajtott típus, mely terjedhetett dél felől, Pirot-Bizánc irányából. Az erdélyi és az alföldi magyar fazekasok az orsós korongnak olyan kezdetleges megoldásáról tudnak, amit Rieth meg sem említ, nevezetesen, hogy „régen” az orsó forgáspontja, a persely lóállkapocs volt, illetve lófogat tettek a perselybe. Utóbbi adatot a romániai magyar nyelvészeti vizsgálatok hozták felszínre, amikor számos erdélyi és moldvai magyar fazekasközpont szókincsét dolgozták fel. (E kutatók olyan részletkérdéssel is foglalkoztak, mint az orsós korong egyik alkatrésze, a rákláb.) Vöő István (1965) 27 helység adatainak feldolgozása után a következő helységekből említi, hogy lófogat tettek a perselybe: Gorzafalva és Pusztina (Moldva), Nagyajta, Csíkdánfalva, Alsójára és Désháza. Az Alföldről a karcagi Kántor Sándor szájhagyomány alapján beszélt a lóállkapocs-perselyről.

Az orsós korong elterjedése kérdésében sokatmondó a tárgy oroszországi elnevezése. Ukrajnában az orsós korongot Wallaschisch korongnak nevezik, írja Rieth, mert Románia felől honosodott meg – tehát végső soron Bizánc irányából. A nagyoroszok viszont a 19. században átvett orsós korongot „német” korongnak mondják, írja Rieth, aminthogy Magyarországra is nyugat felől terjedt, Ausztria-Morvaország irányából. Míg korábban az orsós korong európai elterjedését a fajansz átvételének tulajdonították és Itáliából származtatták, Horst Löbert (1984) újabb kutatása kimutatta, {569.} hogy a német kőcserépkészítőknél már a középkorban használatos volt, amikor a német fazekasok még blokk-korongon dolgoztak.

Az orsós korongtípus magyarországi meghonosodása tehát igen sokrétű probléma. Az orsós korong primitív válfaja (lófog-persellyel), az orsós korong sugárzása a Bizánc–Pirot útvonalon, illetőleg Havasalföld felől Ukrajna felé, továbbá széles körű elterjedése Afrikától egészen Nyugat-Indiáig amellett szól, hogy ez a munkaeszköz korán kifejlődhetett a blokk-korongtól függetlenül, és hogy a Kárpát-medencébe is korán elkerülhetett dél felől, talán a mázas kerámia velejárójaként. E déli kapu mellett a nyugat-európai megismerése után Ausztria-Morvaország irányából is elterjedt. Végül a harmadik kapu: Szlovénia-Itália felé mutat, ahonnan az oldalt hajtott orsós korongtípus jött hazánk nyugati vidékére.

Összefoglalva: a korong nélküli női fazekasságra alig van magyarországi adat, de a Balkánon még a 20. században kimutatható kerek tepsi esetében, melyet sütőharanggal együtt használtak.

A kézikorong a népvándorlás kor és a középkor munkaeszköze. A kézikorongon készült edények mázatlanok, jellegzetes ismertetőjelük a fenékbélyeg. A Balkánon a mázatlan, rücskös felületű fenékbélyeges főzőfazekak kézikorongon készültek a közelmúltig, szláv nevük grnč. A magyar gerencsér szó a kézikorongon készült fazékformára utal, s eredetileg talán kezdetlegesebb technikával készült munkára vonatkozott, mint a fazekasmesterek edényei. A 19. századra Magyarországon alig maradt hírmondója a kézikorongnak, csak Magyarhertelend női fazekasságára utaló adatot tudunk idézni (Dankó 1968).

A lábbal hajtható, de álló tengelyű korong Holl Imre feltételezése szerint a 15. századtól kezdve terjedt el, de csak városokban, egyidejűleg az ólommáz elterjedésével és a céhes szervezet meghonosodásával. Feltétlenül nyugati hatásra kell gondolnunk, fenntartva azt a feltételezést, hogy egyidejűleg – vagy korábban? – délkelet felől is érkezett mind az orsós korong, mind az ólommáz ismerete. A habánok is álló tengelyű korongot használtak, nem pedig az olasz fajanszkészítők oldalt hajtott korongját, ez arra mutat, hogy a habánoknál a fazekasmesterség korábban honosodott meg, mint a fajanszkészítés.

A szerkezeti megoldás változatai mellett a korongállvány is lehet kezdetlegesebb vagy fejlettebb. Lehet a korong földbe vert cölöpökre erősített (Hódmezővásárhely, Szeged, Csákvár, Tata). Az alsó korongtányér számára kimélyített gödör lehet a műhely földjében (Csákvár, Tata). De mozdítható állványra, rámába is építhető a korong. Ezt nevezik Korondon török korongpadnak. (Talán déli hatás Pirot felől, ahol koronggal együtt jártak vándorolni.) Az alföldi városokban a rámás korong csak a 20. század elején kezdett elterjedni. Hódmezővásárhelyen a törekvő Maksa Mihály tálasmester készítette az elsőt 1901-ben, és a korong állványára rávésette az évszámot és nevének kezdőbetűit.

A magyar fazekasságra a 19. században az orsós korong általános elterjedése jellemző. Ez a magyar fazekasság egyik sajátos tulajdonsága, szemben a Balkán fazekasságával, ahol egymás mellett élnek a 20. századig azok a korongtípusok, amelyek Magyarországon történeti sorrendben követték egymást.

ÉGETÉS. FAZEKASKEMENCÉK

A fazekaskemencéket a technológiai irodalom elsősorban aszerint osztályozza, hogy a hő milyen irányban halad bennük: függőlegesen felfelé (vertikális kemence), avagy vízszintes irányban (horizontális kemence). A függőleges kemence alaprajza {570.} szerint kerek, katlan, kerek kemence, körkemence, míg a horizontális égetőkemence alaprajza téglalap alakú, fekvőkemence, ún. hosszú kemence.

Aszerint is különbözik a kemence, hogy belső tere két részre osztódik-e, ún. tűztérre és rakodótérre, a kettő között rács lévén, vagy pedig belseje egyetlen tér, és a rácsot, tűzjáratot alkalomszerűen rögtönzik égetendő edényekből. Mind a kerek kemence, mind a hosszú kemence esetében tudunk példát kezdetleges, rács nélküli égetőkről.

Magyarországon a leggyakoribb típus a függőleges huzatú, kerek alaprajzú katlankemence tüzelőtérrel, beleépített ráccsal, vízszintes karokkal, azt tartó lábakkal, illetve köldökkel (118–119. ábra). Az égetőkemencék klasszikus formájával egyezik, szerkezete már görög ábrákból ismert, általános volt a római korban (120. ábra). A Római Birodalom területén sok helyütt használatos maradt nemcsak Kelet-Európában {572.} és Nyugat-Európában, hanem Angliában is. A Kárpát-medencében ilyenfajta kemence nemcsak római kori ismeretes, hanem például gepidáknak tulajdonított ásatásokból is. A katlankemencének két nyílása lehet, az oldalt elhelyezett rakodószája a rakodótérbe nyílik és az edények behelyezésére szolgál, a tüzelőtér szája pedig egy pinceszerű helyiségbe torkollik. Ilyen a csákvári kemence. A mai csákvári kemence ismeretében ez a pinceszerű helyiség azonos a féltetővel ellátott kóterrel, ahonnan a tüzelés történik, hogy esős időben is száraz maradjon a tüzelő (121. ábra). A katlankemence edényekkel való telirakása gyakran felülről történik, úgy, hogy a fazekas bemászik felülről a kemencébe, és maga köré rakja az edényt a felfelé egyre szűkülő boltozatos térben.

A katlan berakásának központonként hagyományos módszere alakult ki. A rakodásnál a fő szempont a kemence terének kihasználása, hogy minél kevesebb fára, tüzelőre legyen szükség. Ezért a kisebb fazekakat, csuprokat a nagyobb fazék belsejében égették, megfiazták a fazekat. Ennek az az előnye is volt, hogy a nagyobb megvédte a kisebbet, így a kisebb lehetett mázas, a nagyobb megvédte az összeragadástól. Ezt a lehetőséget használták ki a csákvári fazekasok a csíkos fazekak égetésénél. A fazekak egymásba tevése, megfiazása egyúttal számítási egységgé vált. Így volt Erdélyben, Alsójárán a fazekas elnevezései jelezték, hogy mit mivel fiaztak meg. Legnagyobb fazék volt az aprófőző. A kétliteres fazekat aprófőzőbe valónak nevezték. Az aprófőző után nagyságban a ficsupor következett, amelybe a négydecis csuport tették. Az aránka és az ejteles fazék kisebb méret, ezekbe nem fért semmi (Orosz 1930).

A kerek katlankemencébe az edények elhelyezése körbe, koszorúzva történhetett, amint Zilahról ismertette Márton Gyula (1948b), ilyenkor az egyik edény fenekét a másik szájába tették.

Kerek katlanban égetik a fekete mázatlan kerámiát, ilyenkor a kemence fala rendkívül vastag, hogy könnyen el lehessen zárni minden nyílást. Ezért a fekete árut égető korsósok kemencéje félig földbe süllyesztett. A füstösnek mondott edény színét attól nyeri, hogy az égetés folyamán megvonják a tűztől az oxigént, így kémiai folyamat, redukció keletkezik. Duma György (1963) feldolgozásai alapján legalaposabban a nádudvari (122. ábra) és a mohácsi korsósok égetőkemencéit ismerjük. Mindkét esetben a tűzteret elválasztó karok sugaras irányúak, ezekre fektették a korsókat. Eredetileg a mezőtúri korsósok katlanjai is fekete edény égetésére szolgáltak. Mezőtúron is sugaras irányúak a karok. Amióta Mezőtúron nem készül annyi {575.} korsó, köcsögöt tesznek a karra, mindenképpen fennálló edényt. A fennálló edényre kerülnek a tálak a fal mellé, karikára. Két dologra kell törekednünk – magyarázta egy mezőtúri korsós –, egyrészt, hogy gazdaságosan kihasználjuk a helyet, tehát minél sűrűbben rakni az edényt, márészt mégis teret hagyni, hogy a gőz eltávozhasson (Kresz 1960a).

Hódmezővásárhelyen a mesterség annyira a tálasedény készítésére szakosodott, hogy a kemence rácsát is ennek megfelelően alakították ki (123. ábra): itt párhuzamos karokból áll a rács, mivel sorokban tették a tálat a karokra, fennálló edény nélkül. Az élibe állítás, csübe égetés kifejezés azt jelenti, hogy a tálakat élére állítva rakták sűrű sorokba, nagyság szerint, alul a nagytálakat, felül a tányérokat. Ennek a módszernek több hátránya volt: a tál közt sok lett a kajsza, az edény könnyen összeragadt. Annyira sűrű edény volt, hogy 24 óra hosszat is eltüzelték. Az 1920-as évek elején a borítva égetés terjedt el. A módszer lényege, hogy a tálakat lefelé borítva helyezték {576.} egymásra, és három kicsi cserépdarabot tettek minden tál közé, hogy össze ne ragadjanak. Kiss Lajos részletesen leírja a borítva égetésnek azt a módját, amely kihasználta azt, hogy az egymást követő tálméretek sorozatosan egymásba illettek, és így minden lefelé borított nagy tál alá betehették a kisebbeket, amelyeket együttesen févaljnak neveztek.

Több nyugat-dunántúli központban emberemlékezet óta téglalap alaprajzú, hosszú kemencét használtak, és ennek is van igen kezdetleges formája. A jáki gelencsérek fekvő kemencéjét (124. ábra) Fábián Gyula írta le 1934-ben, ismertetve az égetés fortélyait. A tüzelőtér mögött van a rakodótér, a kettőt téglából épített bárány választja el. A tűz a bárányok között hatol be a rakodótérbe. A tüzelőtér alatt nincs rostély. A láng a bárányok között a puszta földön kúszik le az edények közé. A tűzaknákat az edényekből képezik – többnyire virágcserepekből, két sor virágcserepet raknak a bárányok magasságában, az így keletkezett tűzaknát nagy lábasokkal beboltozzák, és ily módon három tűzcsatorna keletkezik. A hosszú kemence egyik előnye, hogy a berakodás sokkal könnyebb: a kemence keskeny oldala nyitott, és a fazekas szépen behajolva, kényelmesen helyezheti el az edényeket. Ezáltal a berakodás rendje kötetlenebb, esetlegesebb, mert a fazekasnak nem kell annyit töprengenie a tér célszerű kihasználásán, mint a katlankemence esetében.

A hosszú kemence boltozatát egymásba rakott edényekkel, fületlen fazékfélékkel is meg lehetett építeni. Ilyen kemence volt a Sopron melletti Csáván (Duma 1966), amelyet Reinhard Bünker már 1903-ban publikált. A boltozati edényekkel épített magyar fazekaskemencéket újabban Duma György ismertette, és nemcsak felmérte a kemencéket, hanem a boltozati edényeket is összegyűjtötte. Tanulmányából kitűnik, hogy a boltozati edényekkel ellátott fazekaskemence elsősorban a Dunántúl nyugati részén fordul elő: Csáva, Sopron, Sümeg, Zalaegerszeg, Nova (125. ábra), Nagybakónak helységekben, ezenkívül Gyöngyösön – az utóbbi helyen a kemence terméskőből épült. A horvátországi Jerovecen is boltozati edényekből készült a fazekaskemence boltozata.

A hosszú kemencét több helyen tájszóval német kemencének nevezik: így Tapolcán, Csákváron. Csákváron általában kerek katlanban égettek, de a kályhások hosszú kemencét használtak. Valószínűleg máshol is így lehetett; inkább a kályhások építhettek hosszú kemencét, e kemencetípus elterjedése talán a kályhásmunkával függ össze. A hosszú kemence gyakori a Rajna mentén, a szakirodalom a Kasselben talált római kori kemencék után kasseli kemencének szokta nevezni.

Hosszú kemencében égettek a habán fajanszkészítők és itáliai elődeik. Az olasz Piccolpasso 17. századi híres kézikönyve a fazekasmesterségről pontosan leírja és több rajzzal illusztrálja az ilyen égetőkemence építésmódját. A hosszú kemence mindenképpen nyugati hatás Magyarországon, akár kályhástechnikával, akár fajansztechnikával terjedt.

A kemence több helyütt a községen kívül épült (a tűzveszély miatt is) és közösségi tulajdon volt, vagy több család tulajdona. Tapolcán többen használtak egy kemencét, a rokonoké közös volt, a többit kiadták bérbe. A tapolcai kemencék fotója Malonyay Dezsőnél található (1907–1922: IV. 335).

A hosszú kemence és a kerek kemence váltakozása más kelet-európai országban is megfigyelhető, így Lengyelországban Reinfuss (1960) állapította meg, hogy a vertikális huzatú kerek kemencével szemben a horizontális hosszú kemence viszonylag újabb eredetű. Fehéroroszországban és Ukrajnában is előfordul a horizontális kemence, valamint Észak-Moldvában is, de mint Szabadfalvi József (1961) a román F. B. Florescu könyvének ismertetésében írja, Moldvában észak felől érkező újabb hatás lehet.

{578.} Kétségtelen, hogy mind a kerek alaprajzú, mind a hosszú alaprajzú kemence antik eredetű, de ennek helyi kontinuitása minden esetben nagyon problematikus. Mivel hosszú kemencébe kényelmesebb rakodni, és mivel az újabb returkemence is hosszúkás alaprajzú, a fejlődés tendenciája az, hogy a kerek kemencéket a hosszú típusok szorítják ki – míg végül, napjainkban villanykemencékre tér át a fazekas, illetve keramikus utódja.

A fazekaskemencék történetével, előzményeivel újabban a régészet foglalkozik (Gömöri 1981). A kemencék használatát, a rakodás menetét, az égetés technológiáját azonban csak néprajzi megfigyeléssel lehet dokumentálni.

Az égetés menete, az égetések száma összefügg a fazekasság technikájával. Csak egyszer égetik a mázatlan edényeket; a fekete edény égetésekor – mint említettük – bezárják az égetőkatlan összes nyílását: „füstbe fojtják az edényt”. A mázatlan vörös edény: egyszer égett edény. A mázas edényt kétszer égetik: az első égetést zsengelésnek mondják, a második a mázzára égetés. Ezért a mázatlan edényt zsengélt edénynek mondják. Égethetik egyszer a mázas edényt is, de ez a minőség rovására megy.

Az első égetés, fonnyasztás előtt történik a színezés, az angobbal való leöntés. A mázzal való díszítés, a mázzal való leöntés az első égetés után, a mázzára égetés előtt történik. Lehet az edényt harmadszorra is berakni a kemencébe, például ha valami javítanivaló van rajta. Mivel már az első égetés megszünteti az edény plasztikusságát, a formát is befolyásoló díszítést az első égetés előtt kell elvégezni, leginkább bőrkemény állapotban. Az alábbiakban tárgyalandó színezési eljárások részben az első égetés előtt, részben a két égetés között történnek. A mázatlan edény tehát az első égetés után lesz teljesen kész, a mázas edény csak a második égetés után – az előző állapotához képest megváltozott, csillogó színekben ragyog.

DÍSZÍTŐELJÁRÁSOK, SZÍNEZÉS, MÁZOLÁS

A mázatlan és az ólommázas kerámia díszítőeljárásai a következő nagy csoportokba oszthatók (Igaz-Kresz 1965):

1. A forma felületének átalakítása pozitív módon: domborműves díszítés; avagy negatív módon: mélyített, vésett díszítés;

2. a felület olyan karcolása, amely színhatással együtt jár, ún. sgraffito;

3. a felület színezése, írása, virágozása.

A mázatlan fekete vagy vörös edény sajátos díszítése a felület kaviccsal való csiszolása, nádudvari szóval sikálás. Ezzel az archaikus eljárással Szabadfalvi József foglalkozott, rámutatva ősiségére és széles elterjedtségére több kontinensen.

A domborműves díszítések az edény formáját módosítják, mégpedig közvetlenül a formázás után. Mivel a korongon készült edény forgástest, a díszítés a forgástest felületéhez igazodik. A fazekas keze tovább alakíthatja e formát, a kancsó, korsó száját összenyomhatja, utólagosan illeszt az edényre fület, lábat. A változtatás díszítő jellegű lehet, például a nagyobb kancsók fülét alul felkunkorítják.

A domborműves díszítés főleg nagy edények sajátsága. A mázatlan edényeken abroncsok vannak, a mázas nagy edényen reliefszerű díszítmények. A domborműves díszítés párhuzamos a kályhásmunkával, bizonyára annak hatására terjedt.

A nagyfazekak, nagykanták, nagykorsók hasán körbefutó abroncs és más irányú lécek célja nem annyira a díszítés, mint inkább erősítés. Az abroncs lehet ujjbenyomásos vagy lehet bevagdalt, bepecsételt, esetleg olyan változatos módon benyomkodott, hogy ez magában díszítő jellegű.

{579.} Az edényre rányomott apró gomboknak csak díszítő funkciójuk van. Főleg az edény fülénél szokott gomb lenni. E gombokat belenyomott pecséttel erősítik meg, a pecsételő mintája díszíti a gombot.

A domborműves munka lehet kézzel mintázott. A kézzel formázott munka reliefszerű vagy szoborszerű. Az utóbbi, a körplasztika felhasználhatja a forgástest adta lehetőségeket, így az ember alakú edények feje, teste korongon formált, az arcvonások szabad kézzel mintázottak.

Lehet a domborműves díszítmény dúcban sajtolt, azaz formában préselt. A dúc agyagból készült vagy – újabban – gipszből. A préselt dombormű művészileg kevésbé értékes, különösen ha a formát nem maga a fazekas csinálta, hanem a mintát valahonnan levette, például öntött vasmunkáról.

Különleges eljárás, amelyet főleg medveslaki dohánytartókon alkalmaznak, a szőrutánzat. Úgy készül, hogy az agyagot lyukacsos anyagon, például szitán nyomják át, és azután illesztik a korongolt felületre.

A mélyített díszítésnek sokféle lehetősége és szerszáma van, részben korongon, részben kézben történik.

Rovátkolás: főleg tűzálló fazekak oldalfalát szokták vízszintes irányban rovátkolni erre való szerszámmal, a fából készült rovackolóval. A rovátkolás a fazék felületét megnövelte, hogy a hőt jobban vezesse. Olyan fontos szerszám, hogy emblémaként is ábrázolták, például a komáromi mázas fazekasok 1840-es céhkorsóján.

Ugyanezt a célt érték el a tűzálló fazék ferde barázdálásával, de ehhez más szerszámot használtak: fakéssel történt a kifogás a korongon ellentétes irányban forgatott edényen.

Gerezdelésnek (kannelurázás) nevezhetjük a függőleges irányba vájt árkokat, főleg az edény alsó részén; leginkább bokályokon fordul elő, ónmázas edények hatására.

Az ujjbenyomás nemcsak abroncsok, lécek megerősítése. A fület is több ujjbenyomással szokták alul megerősíteni, és ennek díszítő funkciója is van: a három benyomást szabályosan, háromszög alakban helyezik el.

A pecsétbenyomásnak többszörös jelentősége van. A fából faragott pecsételőt cifrázófának is nevezik. A reá faragott egyszerű minta megkülönböztető jelentőségű: mesterjel értékű. Agyaggombokat is szoktak cifrázóval benyomni. A céh néhol előírta, hogy a tűzálló fazékföldből, agyagból való edényeket a fazekas nevének jelével köteles megjelölni, a mesterjel helye a fül eleje.

A forgó pecsételőhenger neve Mohácson cifra. Csak néhány központban használatos, például a csíkmadarasi fekete edényen.

A szurkált díszítés inkább praktikus jelentőségű. Főleg a gömöri tűzálló edények fülét szokták sűrűn beszurkálni, hogy fogása biztosabb legyen.

A fésűs minta eszköze fésűszerű szerszám; ha a korongon forgatott edényen mozgatják, hullámvonalas, fésűs mintát eredményez. A fésűs minta mázas edényen színhatással jelentkezik, erről alább lesz szó.

Karcolt csíkok szinte minden cserépedényen találhatók, gyakran párosan, a forma szerkezetileg fontos pontjainak hangsúlyozására, az edény nyaka alatt, vállán. A karcolt csíkot mindig korongon húzzák, a korongozás egyik befejező mozzanata.

Az áttört díszítés főleg kisebb mázas díszedényeken fordul elő: varrókosárkán, tintatartón, csalikorsó nyakán, fánknak való tálon. Rendszerint körzővel előrajzolt mintát metszenek ki, de lehet a kimetszés szabad rajzú is. Az áttört díszítés általában a fajansz és a porcelán felől jövő hatás.

A sgraffito olyan díszítés, amely az angob és az átlátszó máz együttes használatán alapul: még égetés előtt az angobba belekarcolnak a mázolás után, ez a karc sötétebb – {580.} vagy világosabb – színben tűnik elő, ellentétben az angob világos – vagy sötét – színével. A sgraffito tehát színhatást is létrehoz. E díszítőeljárás széles körben elterjedt mind Közel-Keleten, mind Távol-Keleten mindenütt, ahol az ólommázas kerámia előfordult. Mivel fénykora a fajansz előtti olasz kerámia, a szakirodalom az olasz kifejezést vette át.

A színhatást is elérő eszközök közt első helyen említjük az ún. fésűs díszítést. A fésűs díszítés esetében rendszerint színes mázzal vonják be az angobba bekarcolt, párhuzamos vonalakból álló fésűs mintát. Soproni Olivér (1981) a fésűs technikát a török hódoltság időszakában török fazekasok jellegzetességének tartja. A recens népi kerámiában csak szórványosan fordul elő, és különös módon éppen nem a volt török hódoltság területén, hanem például Vas megyében. Gönyey Sándor a szilágysági Mosóbányán egy román fazekasnál fényképezte le e díszítőeljárást. Legtovább élt Gorzafalván, Moldva legnagyobb magyar fazekasközpontjában.

A sgraffito Magyarországon leggyakrabban vonalas jellegű: feliratot, növényi mintát, madarat karcolnak az angobra, és gyakran színes mázzal, zöld mázzal öntik le. A tárgyak többsége boros- vagy pálinkásedény: kancsó és kulacs, butykos és butella, ünnepi rituális edény. Az olasz sgraffito esetében nemcsak a körvonal karcolt, hanem teljes felületek is, vagy a háttér, amely sötét lesz, vagy fordítva, a háttér világos és a figura sötét színű. Magyar anyagon az ilyen teljesen kikapart felület ritka, és csak egy-egy kisebb részletre vonatkozik, a virágot vagy a levelet, a virág vagy a levél felét karcolják ki. A színtelen máz alatt is előfordul sgraffito: a feliratot és a minta körvonalait karcolják, elsősorban az ünnepi edényeken.

A mélyebben vájt, vésett vagy metszett minta leggyakrabban a világos, tűzálló agyagból készült, sötétbarna angobbal leöntött edényeken látható. A technikát a gyári keménycserépnél is alkalmazták, főleg a morvaországi Znaimban gyártott edénynél, és mivel ez Magyarországon széltében elterjedt, a metszett díszítést a fazekasok utánozták. A 19. században főleg Szegeden lett népszerű ez a díszítőeljárás.

A sgraffitóval és a metszett díszítéssel jár együtt az a negatív eljárás, amikor préselt levelet vagy papírvirágot tesznek az angobra, s ennek mintája világosabb vagy sötétebb színben kirajzolódik az edényen. A papírsablon alkalmazása főleg a Gömör megyei Süvéte kerámiájára jellemző, a levél alkalmazása előfordul Mezőcsáton, Csákváron.

A színhatás: festés, tarkázás, virágozás a népi fazekasság legismertebb díszítőmódja. Igen sokféle változata különböztethető meg mind mázatlan, mind pedig mázas edényen. Eszköze is sokféle: a fazekas ujja, a mázöntésre használt kanál, rongy, spongya vagy mohakendő, ún. rázó, cirokból készült kicsi szerszám, ecset és íróka, avagy az íróka elődje, a szaru.

A zsinórozás főleg a mázatlan edények díszítőmódja, eszköze az ecset. Barna vagy vörös földfestékkel széles, hullámvonalas sávot festenek az edény vállára, és középütt körömmel vájnak ki egyenes csíkot. Használhatnak többféle színt és variálhatják a mintát. A középkori mázatlan kerámia díszítésére megy vissza. Holl Imre véleménye szerint a festés mázatlan kancsókon kezdődött, majd onnan terjedt korsókra, fazékfélékre.

Az írókával való csíkozás főleg a mázas edények velejárója, és az edény szerkezeti vonalait hangsúlyozza: a tálasedény öblét, peremét, az öblös edény nyakát, hasának alsó harmadát. Szerkezetileg logikus felületekre tagolja az edényt, megkönnyíti a további díszítést. Férfi szokta végezni korongon: az írókát egy helyben tartja, míg az edényt forgatja; ha hullámvonalas vízfolyásos csíkot akar, akkor fel-alá mozgatja az írókát.

{581.} Főleg tálasedény díszítése az ún. folyatás, amikor írókából csöpögtetett és elfolyatott különböző színű angobok és mázak sugaras irányban haladnak a tál öble felé, ahol márványszerűen összefolynak., A folyatás a török hódoltság alatt honosodott meg. Később csak a tálasedény peremét díszítették ily módon, főleg a Sárköz vidékén.

Cirkozásnak nevezik a Sárköz vidéki központokban a „folyatott” díszítés összehúzását cirokszállal, így sűrű vonalú minta keletkezik, hatásában a fésűs díszítéshez hasonló. Ez a díszítőeljárás főleg a Balkánon gyakori, Romániában, Bulgáriában, Szerbiában.

A kanálból függőlegesen eresztgetett sávok vége lekerekedik. Kanállal öntik az ún. holdas díszítést, amikor szélesebb folt, hold keletkezik, amelybe bele lehet írni egy virágmintát. A tiszafüredi és gyöngyösi tálasedény peremének félkör alakú leöntése is kanállal történik.

Folthatásra törekvő az ún. rázott vagy fröcskölt díszítés, a mázas edények igen általános díszítésmódja. Egyszerű, gyors, szapora, mutatós eljárás. Eszköze a rázó vagy sikáló. Lehet a rázott mintát variálni, például több színnel fröcskölni a tálat. A rázott díszítés régi múltú, kedvelt volt a Balkánon, ahová nagy mennyiségben szállítottak különböző magyar központokból, Mohácsról, Barcaújfaluból.

Ha a fenti eljárást nedves alapon csinálják, a minta összefolyik, elfuttatás vagy márványozás az eredmény. A csapkodott díszítés eszköze ecset, hatása szintén foltszerű, elfolyatott. Löttyös díszítés esetében kanálból vagy vastag csövű írókából löttyentik a festéket.

A rugtatott díszítésre szalmiákszeszes folyadékot (vizeletet) kevernek mangánmázba, és ettől ágas-bogas minta jön létre. A spongyás vagy mohás díszítés eszköze spongya vagy mohakendő, s rendszerint mangánszínű mázat használnak hozzá. Főleg az Alföld északi részén kedvelték.

Ha színes mázas, például zöld mázas felületre színtelen mázból pöttyöket ejtenek, akkor világosabb pöttyök jönnek létre. Ez az ún. fehér pöttyös eljárás, amely jelen lehet mind kályhamunkán, mind tálasedényen, korsófélén. Kassán a Miklós-börtönben talált 16. századi fazekasműhely anyagán igen gyakori, és jelen van ez a díszítőmód számos Duna menti központ edényén.

Ha angobra ellentétes színű angobpöttyöt ejtenek, a hatás keményebb lesz, hacsak nem ügyelnek arra, hogy nedves maradjon az angob, és ezáltal a kontúrok kissé elfollyanak. Sötét alapra fehér pöttyöket szokás ejteni, s az eljárás neve pöttyözés, babozás.

Az ornamentális minta festésének legegyszerűbb módja az ujjal való tarkázás, amelyre Kalocsáról tudunk példát. A vörös földbe mártott ujjbeggyel olyan mintát írtak a mázatlan edény falára, főleg korsóra, amely a kéz ujjait érzékelteti.

A mázatlan edényre leggyakrabban ecsettel festenek mintát, aminthogy a zsinórozás is ecsettel történik. A máz nélküli edények díszítése a középkori festett kerámiára vezethető vissza. A mintakincs nagyrészt geometrikus jellegű, gyakori a berácsozott háromszög, főleg a korsókon, valamint a szem díszítmény. Az előbbire jó példa a tatai korsó, a másodikra a révi korsó. A mázatlan edény díszítménykincsét a mázas áru is átvehette, például úgy véljük, hogy az erdélyi szász, ecsettel festett mázas kantákon középkori díszítmény él az újabb divatú kék színezésben.

A mázas edény ecsettel való festésének más forrása is lehet. Az ónmázas fajanszot ecsettel szokták festeni, így az ecsetfestés lehet a habán fajansz hatása, utánzása. Ezt tételezik fel a sárospataki kerámia esetében. Az egyik Garam menti, ólommázas kerámiatípus a 18. század folyamán habán hatásra alakult ki: a színezésnél a világosabb kék színt ecsettel festették – úgy látszik, ez a csoport hatott Gyöngyös, Pásztó, majd Tiszafüred, Debrecen díszítésére.

{582.} Gyakori az ecsetfestés a Felföld központjaiban: Gömörben, Abaúj megyében, Zemplénben. Nehéz különválasztani, hogy ebben mennyi a középkori ecsettechnika továbbélése, mennyi a habán munka utánzata. Az ecset mellett írókat is használtak, főleg a csíkozás történt írókával, valamint a virágszárak kihúzása. Ezt karcolhatták is, tehát a sgraffito, az írókás díszítés és az ecsetfestés együtt jelentkezhet, egyazon edényen. Főleg a virágokat, leveleket festették ecsettel.

Az ecsetfestés harmadik forrásának tekinthetők az 1900 körül tartott tanfolyamok, amikor a tanfolyam vezetői az íróka helyett az ecsettel való festést terjesztették. Mivel a tanfolyamokon a hagyományostól eltérő színskálát vezettek be, ez alapján meg lehet különböztetni az újabb eredetű ecsetfestést a régebbitől.

A mázas (ólommázas) kerámia virágozása történhet ecsettel is, de a legsajátosabb, legfontosabb eszköze az írószaru (németül: Malhorn), illetve cserépből készült párja: a Dunántúlon gurgulya, az Alföldön íróka. A folyékony angobot vagy mázat írókából csurgatták az edényre, az eredmény vonalas jellegű.

Mázatlan edény is lehet írókás díszű. Bár a középkori festett kerámia általában ecsettel díszített, akad olyan – érmékkel datált – korai cserépedény, amely kétségtelenül írókás díszű. Valószínű, hogy Magyaroszágon az írókás díszítés ismeretes volt a mázas edény elterjedése előtt. A recens népi kerámiában sok példára lehet hivatkozni, amikor mázatlan alapra írókából csurgattak mintát, többnyire fehér színűt, ilyen a csákvári, szekszárdi, csávai, dési korsó.

Erdélyben és Gömörben a közelmúltig szarut használtak, a Sebes-Körös menti Réven még napjainkban is. A szaruval való díszítést fényképen örökítette meg Gönyey Sádor.

Az írókás díszítés földrajzi elterjedtsége nem oly széles körű, mint az ólommázé: a Távol-Keleten nem használják ezt a díszítőeszközt, és úgy tűnik, hogy a Közel-Kelet vonalas díszű ólommázas kerámiáit nem írókával díszítették. Kétségtelen, hogy a római kori ún. barbotin eljárás, a terra sigillata egyik típusa csurgatott jellegű. Maga a barbotin szó ’angob’-ot jelent.

A 16–17. században az írókás kerámia gyakorivá válik a legtöbb európai országban: Svájcban, Németországban, Franciaországban, Németalföldön, Angliában. Érdekes, hogy Itáliában viszonylag ritkább ez a díszítőmód, a látszólag hasonló, vonalas díszű kerámia, a virágos stílus ecsettel festett.

Az írókás-ólommázas kerámia Magyarországon a török hódoltság alatt terjed el, számos töredék tanúsága szerint. Főleg tálak, tányérok, ritkábban kancsók, butykoskorsók színe a csurgatott virágminta; színtelen máz alatt világos alapon sötétbarna körvonal, vörös-zöld színezés. A hódoltsági kerámia kutatója, Soproni Olivér (1981) magyar fazekasok munkájának tartja e tárgyakat, szemben az általa töröknek tartott fésűs kerámiával. Soproni sok vidékről kimutatta e stílus jelenlétét: Egerből, Miskolcról, Szolnokról, Debrecenből, Esztergomból, a Balaton vidékéről. A debreceni Déri Múzeum néhány épen megmaradt darabját elsőnek Lükő Gábor (1939–40) méltatta. Kassán, a Miklós-börtönben Mihalik Sándor (1942) virágos-írókás díszű kerámiát is talált. Sok, félig kész töredék került elő a diósgyőri várban. Herepei János (1927) kolozsvári darabokat mutatott be. E stílus tehát a hódoltság területén túl is jelen volt. Erdélyben más színváltozatot tételezünk fel, ott valószínűleg a régiesebb sárga-zöld színösszetétel dominált. A leletek többsége mindenütt tálasedény, a tálakon megtalálható a falra akasztáshoz szükséges fül: a virágos cseréptálak tehát már a hódoltság idején faldíszítésre is szolgáltak városon és falun egyaránt.

Az írókás díszítés elsősorban a tálasedényt készítő mesteremberek eljárása volt, és ezért érthető, hogy idővel főleg olyan tárgyféleségek lettek hasonlóan díszítve, amelyeket {583.} tálföldből készítettek: bokály, kancsó, szilke, majd más formák is: vizeskorsó, kanta. A máz és a virágdíszítés egyik tárgycsoportról terjedt a másik felé. Az írókás díszítés a nagy mennyiségben vásárra szánt áru díszítőeljárása, bár olykor lehetett írókás díszű az ünnepi célra készült áru. Tekintettel arra, hogy a sgraffito inkább a különleges célra készült edény díszítése, a két technika együttesen is megjelenhetett, erre több példa akad, különösen Mezőcsátról, Tiszafüredről, Debrecenből.

A mázas edényt égető fazekasnak mindig annyi íróka állt keze ügyében, ahány színnel kívánt dolgozni. Főleg angobokat használt, de színes mázat is betölthetett az írókába. Maga az íróka színre gyakran olyan volt, amilyen a benne lévő festék, hogy a mester – avagy a díszítést végző felesége – könnyen tudjon eligazodni. A díszítés ugyanis leginkább a fazekasasszonyok dolga volt, akiknek jó része csak a férjhezmenetel után tanulta meg a mesterséget, hacsak nem született fazekascsaládban.

Használat szerint rangsorolva a díszítőeljárásokat:

– első helyen a domborműves díszítés áll és a sgraffito, a rituális ünnepi edények díszítőmódja;

– második helyen az írókás és ecsetes virágozás, a tálasedény és a hozzákapcsolódó edények díszítése;

– harmadik helyen a folthatásra törekvő eljárások és a csíkozások, továbbá az egyszínű mázolás, ilyen a köcsögök, lábasok díszítése;

– a sor végén áll a mázatlan edény, illetve a kívül máz nélküli edény – mint a tűzre szánt fazekak és más konyhaedények, avagy a vizeskorsók.

A kerámia főbb ágainál a következőképpen érvényesülnek a különböző díszítőeljárások:

Az ólommázas technika tehát egyesíti a cserépedény kezdetlegesebb és fejlettebb ágainak díszítőtechnikáit és alkalmaz olyan eljárásokat is, amelyek más technikáknál nem lehetségesek. Az ólommázas kerámia többfajta díszítőeljárás alkalmazását és kombinálását teszi lehetővé, mint a kerámiának bármely más ága.

Az ólommázas kerámia színskálájában (12. táblázat) jelen van mind a mázatlan cserép színskálája, mind az ónmázas fajanszra jellemző négy izzótűzszín.

A mázatlan cserép színe vagy maga az égetett agyag cserépszíne, amely lehet fehéres, sárgás vagy vöröses, redukció esetében szürkés vagy fekete, vagy lehet az edény falát borító földfesték színe szerint módosított; a kalocsai vagy a csákvári korsó például vörös.

Az ólommázas fazekasság színét a cserépszín, az angob színe és a máz színe alakítja, a színtelen máz mellett a vas-oxidos sárga máz, a mangán-oxidos barna máz, a réz-oxidos zöld máz és a kobald-oxidos kék máz.

Az ónmázas fajansz négy izzótűzszíne a fehéren kívül a mangánbarna, illetve lila, a türkizzöld, a kobaldkék és az antimonsárga, az ún. nápolyi sárga. Ólommázas kerámián e színek jelenléte a fajansztanfolyamok hatásának tulajdonítható.

A műmázak az 1900-as évek tanfolyamai után tűnnek fel: rózsaszín, pink, az ún. krómzöld, a kék világos árnyalata és a vakító fehér.

Az ólommázas kerámián belül egy-egy színhatást különböző eljárással – avagy több angob és máz keverésével – lehet elérni. A sárga szín például elérhető földfestékkel (a Dud községből származó, dudinak nevezett földdel), sárga mázzal vagy antimonsárgával. {584.} A violaszín keveréséhez a sárospatakiak Egerből hozták a Nagyeged hegy oldaláról a mangán-szuperoxidos földet (Román 1955: 17). Leghagyományosabb a földfesték és a színes máz használata, különösen régi múltú a sárga-zöld színösszetétel. A kék szín ritkább és késői, mert a kék színhez szükséges kobald költségesebb volt, mint a könnyen elérhető vas- és rézhulladék. A műmázak tetszetős voltuk miatt a 20. század folyamán hamar elterjedtek, és a teljesen hagyományos formájú és funkciójú edényeken is megjelentek. Egy-egy központ edényeinek színösszetétele jellemző a történeti fejlődésre, a más központokkal és más kerámiatechnikákkal való kapcsolatra.

12. táblázat. Az ólommázas kerámia színskálája

ŰRMÉRTÉKEK

A fazekaskereskedelem az utóbbi időkig jórészt cserekereskedelem volt, űrtartalmának megfelelően kaptak érte terményt: „egyszer töltve” (búzával), „kétszer töltve” (kevésbé értékes szemes terménnyel). Pénzbeli vásárlás esetén is az edény űrmértéke szabta meg az árat. Ezért az edénykereskedelemről szólva elöljáróban a régi űrmértékrendszerrel kell megismerkedni.

Minden mértékrendszer velejárója a devalválódás, elértéktelenedés. Az egységes rendszerek bevezetése előtt szükség volt arra, hogy a nagyobb városokban időnként újra hitelesítsék a mértékeket. Mivel ez a hitelesítés mindenütt másképpen történt, megkülönböztették egymástól a bécsi, pozsonyi, budai, kassai stb. mértékegységet, és ezeket egymáshoz viszonyították. A történeti irodalom főleg a mértékegységek változó értékével foglalkozik, de a mértékegységen belüli kisebb egységeket nem tárgyalja, mert köztudottnak tartja. „A pozsonyi akóban 64 itcze, egy itczében van 2 meszely, vagy 4 félmeszely” – tanította a Hármas Kis-Tükör (1849–50. 190) és hozzáfűzte: „A’ értékek hazánkban sokfélék, majd minden vármegyében, városban különböznek egymástól, kivánatos volna, hogy ezekre nézve országszerte egyformaság és egyenlőség hozattatnék be, és szigorúan meg is tartatnék.”

A régi űrmértékrendszer lényege, hogy a kettőzésnek megfelelően mindegyik egység az előző duplája, illetve fele legyen. Lederer Emma (1923–24) szerint ezt a kétszerezésen {585.} alapuló nyolcas űrmértékrendszert a 16–17. században vettük át a Nyugattól (ahol római örökség) a régebbi, török eredetű tízes rendszer helyébe, és az új mértékrendszer bevezetéséig, 1874-ig állt fenn.

Különböző források alapján a teljes sor így áll össze az iccéhez viszonyítva:

1 /4 icce = 1 verdung, cca 2 deci

1 /2 icce = 1 meszely, cca 4 deci

1 icce = cca 8 deci

2 icce = 1 pint v. 1 kupa (Erdélyben), cca 1,5 liter

4 icce = 2 pint v. 2 kupa, cca 3 liter

8 icce = 4 pint v. 1 ejtel (Achtel), cca 6 liter

16 icce = 8 pint v. 1 szapu, v. félvékás, cca 12 liter

32 icce = 16 pint v. 1 vékás, cca 24 liter

64 icce = 32 pint v. 1 akó, v. 1 mérő, cca 50 liter

128 icce = 64 pint v. 1 köböl, cca 100 liter.

Az űrmértékek rendszerének megfelelően készültek a fazekak és más edények, s így nagyság szerint teljes fazéksorozatok, űrmértéksorozatok alakultak ki. E méret szerinti sorozatok emléke még sokfelé é1 az emlékezetben. A gyakorlatban egyes kevésbé használatos nagyságot ki is hagyhattak, közbülső méretek is készülhettek. Az egyik legnagyobb méret volt a remekmunka tárgya: a céhelőírásoknak megfelelően a 64 iccés fazék, 60 iccésre lekerekítve; ekkora fazekat kellett mestermunkának készíteni (Kresz 1960a, 1977b, 1987; Orosz 1930).

A folyton változó pénznemek esetében bonyolultabb a helyzet, többféle számrendszer őrződött meg a nagyobb pénzegységek és az aprópénz viszonyában. 1857-ig sokféle kisebb-nagyobb aprópénzt kellett megkülönböztetni. Az értékek a 10-es, 20-as, 12-es számrendszerek szerint alakultak és párhuzamosan léteztek egymás mellett. Egy forintban 12 peták volt, ez volt a legnagyobb aprópénz, és egy forintban volt 20 garas, avagy 40 poltura, avagy 60 krajcár, avagy 120 dénár. A legkisebb aprópénz a fillér volt, 5 fillér volt egy krajcár, tehát 300 fillér volt egy forintban. Két forint volt egy korona.

Ezek a pénznemek mint árak megrögződtek az edények elnevezésében azután is, amikor már régen nem voltak érvényben. Csákváron a 8 iccés fazekat garasos fazéknak mondták, a 16 iccés fazekat négykrajcárosnak, és mivel a négy krajcár duplája a garasnak, ez az ár pontosan megfelelt annak, hogy a 16 iccés fazék kétszerese a 8 iccésnek.

A régi árak és az edénymérték összefüggését részletesen tudtuk megvizsgálni a mohácsi tálasedény esetében. A tálaknál az edénysorozat úgy alakul, hogy a kétszeres űrmérték közé mindig beiktatódik egy-egy méret. A legnagyobb tál a kis négykrajcáros tál, melyet követ a nagy garasos tál, majd a garasos tál, a kis garasos tál, a kétkrajcáros tál, a nagy polturás tál, a kis krajcáros tál, majd a krajcáros tányér és a közönséges tányér és kistányér. Ezek a méretre vonatkozó elnevezések akkor is megmaradtak, amikor már régen más volt az edény ára. Sőt a poltura, amelyet I. Lipót (1657-1705) idején vezettek be és Mária Terézia uralkodásának végén ment ki a használatból, arra utal, hogy az egész mértékrendszer és a benne rögződött árak eredete 17–18. századi, és még a török idők alatt vagy után kialakult fazekaskereskedelem emlékét őrzi.

{586.} FALUZÓ, VÁSÁRI ÉS HELYI KERESKEDELEM

A fazekaskereskedelem kutatása több módszerrel történhet: egyrészt az adatközlők kikérdezésével és megfigyeléssel, másrészt a múzeumi tárgyak adatainak elemzésével – e módszerek alapján kirajzolódnak a vásárkörzetek, vonzáskörzetek. Szerencsés esetben írásbeli források is felhasználhatók. Fazekaszsaluzsány és Susány más cseréptermékek mellett évi 60 ezer különféle fazekat és korsót készített. A többi falu fazék- és korsótermelését mintegy 600 ezer darabra becsülték és azt írták: „ebből sok vitetik a Tisza vidékére” (Hunfalvy 1867: 307–308).

A Fazekas, korsós, tálas c. tanulmány (Kresz 1960a) alapján ismert, hogy a tót fazék valóságos fogalom volt az Alföldön. Faluzó „fazekas tót” szekerét és áruját örökítette meg Györffy István fényképe a Bihar megyei Nagyrábén, vászonfazekat és kantát rakodott le. Halomszámra állt a vászonfazék a hódmezővásárhelyi vásáron, amint ezt az első világháború előtti években Plóhn Lajos lefényképezte. A karcagi „tót edény”, „tót fazék” árusítását szakszerűen beszélte el az 1950-es években Kántor Sándor karcagi fazekasmester: „Ott Gömörben vagy hét falu van egymás mellett, ahol könnyű tűzálló fazekat csináltak, vászonfazekat, kívül mázatlant, csak a széle volt vastagon mázolva és a belseje leheletvékonyan. Minden évben aratás után megjelent Gömörből a szuhai bíró, Kovács János, és valósággal vagonszámra hozta az edényt. Két-három vagonnal, amit a faluban adtak össze. Fazék is volt benne, különböző méretben, de néhány 30-40 literes csigafőző fazék is akadt. Kisebb mennyiségben tót kantát is hoztak és kerek hurkasütő tepsit. De fő árucikk a fazék volt. A szuhai bíró egy használaton kívüli istállót bérelt ki, abban tartotta az edényt. Minden piacon kipakolt, ha vásár volt a környéken, akkor kocsit fogadott. Egészen karácsonyig maradt ott. Karcag búzatermő vidék volt, és a karcagi piac jó piac volt az edénykereskedőnek. Szerény igényeik voltak. Megelégedtek második, harmadik búzával, amit az asszonyok búzaaljnak neveztek. Két fazekat töltve adták, a harmadik fazék a ráadás volt. Egy-egy országos vásáron 10-12 mázsa búzát összeszedett egy-egy fazekas és voltak tizenketten, tizenöten.” Szegedre – írja Bálint Sándor – megrakott kocsikon hozták az első világháború előtti években a „tót fazekat”, „tót korsót”.

Több helyütt rimaszombatinak mondták ezt az edényt, még távoli helységekben is. Nagykőrös 1661. évi számadási könyve több ízben megemlékezett arról, hogy rimaszombatiaktól vették a cserépedényt: „Rimaszombatiaktúl fazekakat, cserép- és fatálakat, öreg főző fazekakat és egy dézsácskát vöttünk.” „Rimaszombatiaktúl vöttünk tálakat és bugyogós korsókat.” „Rimaszombati Sós Mártontul is vettünk fazekakat, lapátokat, egy sajtárt.” „Rimaszombati Molnár Tamástul vöttünk fazekakat” (Szilády A.-Szilágyi S. 1863: 293–296). A fehér agyagból készült vászonfazekat akkor is rimaszombatinak mondták, ha nem éppen ott készült, csak a környéken.

A fazekaskereskedelemre vonatkozóan a Jolsvától délre eső falvakban Márkus Mihály gyűjtött adatokat. Öreg süvéteiek elbeszélése szerint régebben távolabbi vidékekre eljártak. Szokásban volt, hogy a mester otthon dolgozott, és a felesége árulta a cserepet, egyedül járt valami kisfiúval vagy saját gyerekével szekéren. Egy ilyen gyerek esztendő alatt 14-szer is megfordult ide és oda. Minden egyes alkalommal, ha jól viselte magát, adtak neki egy véka búzát. Leggyakrabban a következő helyekre mentek: Miskolc, Eperjes, Eger, Tokaj, Debrecen, Hajdúnánás, Hajdúdorog, Szentmihály, Tiszapolgár, Mezőkövesd, Sátoraljaújhely, Nyíregyháza, Balkány, Kálló, Újfehértó, Mátészalka, Nyírbátor, Munkács, Beregszász. Valamikor a Dunántúlra is elmentek; Ausztriába, Boszniába, Erdélybe, Lengyelországba, „úgy mentek át {587.} a határon, mintha a szomszéd faluba mentek volna”. Az 1856 táján született, 86 éves Kovács Jánosné mondta, hogy ő nemcsak Magyarországot, hanem még Lengyelországot, Romániát is megjárta. Kezével mutogatta, merre járt leánykorában: erre van Lengyelország, arra az Alföld, arra Budapest, arra Ungvár, arra Nyíregyháza. Még Csehországban is voltak egyszer. Legtöbbet azonban a Tisza mellé jártak és Erdély felé (Márkus 1942).

Legutóbb Szalay Emőke és Ujváry Zoltán igen életszerű leírást adott két gömöri fazekasfaluról és a fazekaskereskedelemről (Szalay E.–Ujváry Z. 1982). Publikálták a lévárdi Horváth Lajos magnón rögzített visszaemlékezéseit, aki 1918-tól 1944-ig tömör, Nógrád, Abaúj-Torna, Szepes, Sáros, Zemplén, Ung, Bereg, Szatmár, Szabolcs, Borsod és Heves megyékben járt. Mikor hosszú szünet után 1929-ben újra a Bodrogközbe ment, Vajdácskán odajött az egész falu asszonynépe és gyönyörködtek a kipakolt edényekben. A magnós gyűjtésből kitűnik, milyen nehéz kenyér volt a cserépedénnyel való kereskedés.

A faluzó fazekaskereskedelem legsokoldalúbb feldolgozása, leírása, film és kiállítás a Vas megyei Velemér völgyéről készült. Kós Károly A züricvölgyi gerencsérség c. doktori disszertációja (1944) szólt erről az értékesítési módról. Czugh Dezső megírta a Somogyban faluzó cserekereskedelem emlékeit és felsorolta az útvonalakat (1959). A faluzásra induló szekérről és a cserekereskedelemről 1970-ben film készült Moldován Domonkos rendezésében. Az eredetileg valóban cserére szánt edényeket a Néprajzi Múzeum vásárolta meg a hozzá tartozó „somogyi kocsi”-val együtt, és kiállításon mutatta be Budapesten 1971-ben. A kiállítás egyik rendezője, Gráfik Imre szerkesztésében megjelent Kós Károly dolgozata és a beszámoló a Somogyba induló fazekaskereskedelem részleteiről (Gráfik 1986).

E többszörös kutatás után dokumentálni lehet a kocsira való rakodás módszereit. A „somogyi” kocsit elő kellett készíteni, a rakodóteret megnagyobbítani, két kast tettek rá és elöl-hátul saroglyát, a hátsó, hajlított ívű saroglya neve somogyi saroglya. Két kemence edényt tettek fel, 9-11 rendnyit. A nagyobb teherbírású edények alulra kerültek, a nagyedények és a laposedények a kocsi tetejére, nehogy a hosszú, rázós úton összetörjenek. Fontos volt, hogy a fazekas tudja: hol, mit keressen az edényeket letakaró ponyva alatt.

Mivel a legtöbb gerencsérnek nem volt fogatja, a faluzást a falu lovasgazdáival közösen bonyolították le. Volt olyan lovasgazda – írja Czugh Dezső –, aki minden második, harmadik héten lement Somogyba, hol az egyik, hol a másik fazekassal, és jóformán csak annyi időt töltött otthon, amennyi földje fogatos munkáinak elvégzésére elegendő volt. A cserekereskedelem felesbe ment, s a fuvarosnak fizetett jobban, mert bár a fuvaros megtérítette a fele máz árát, a munka és az égetéshez szükséges fa a fazekast terhelte. Az utazás költségei, szállásdíjak, abrak, széna a lovaknak – a közösből ment. A fuvaros nem vette szívesen, ha a fazekas felült a kocsira, mondván, elég a lovaknak a teher, a gerencsér gyalog is el tud menni! Egy jól megrakott kocsi, amin két kemence edény fért el, mintegy ezer darab, 32-36 mérő gabonát hozott, amin otthon osztozkodtak. A gerencsérek tehát ki voltak szolgáltatva a fuvarosoknak, és csak kevesen tudtak saját fogatra szert tenni.

Emlékezés szerint az árusítást Nagybajomon innen nem kezdték meg. Sokszor 10-12 kocsi ment le együtt Nagybajomig, ott váltak szét és mentek különböző irányba. Az útvonalakat stációk szerint tartották nyilván, egy stáció az a távolság, amit egyszeri etetéssel meg tudtak tenni. Nagybajom így öt stáció volt Magyarszombatfától. Majdnem minden fuvarosnak vagy fazekasnak megvoltak a maga útvonalai. Többnyire „búzás vidékre” iparkodtak, de ha kukoricát akartak kapni, akkor a {588.} Dráva vagy Mura mellékét keresték fel. A fő cikk az egyszerű somogyi fazék volt, valamint tejesfazék, vizeskorsó és kerek tepsi. A bornak való csapos korsót bortermő vidékre vitték és borra cserélték el. A cserekereskedelemnek a célja tehát, hogy beszerezzék a gabonát, kukoricát, bort. Szükségleti kereskedelemről van szó, nem az a lényeg, hogy eladják árujukat, hanem hogy saját szükségleteiket biztosítsák. Kós Károly megállapította, hogy e völgy gerencsérmunkáját két emberföldrajzi tényező fejlesztette ki: az egyik az, hogy itt van agyag, a másik, hogy Zalában és Somogyban nincsen.

Az a terület, ahol a Vas megyei gerencsérek meg sem álltak, Zala megye déli része, melyet főzőedénnyel a Bakony fazekasközpontjai láttak el, Sümeg és Tapolca. Ők északnyugat felé is elmentek Körmendig, Szombathelyig, Kapuvárig, Győr megyét és Pápa környékét járták be árujukkal. E területen – írja Németh József (1960) – ritka volt a kis község, ahol valamikor fel ne harsant volna a sümegi fazekasok hangja: „Asszonyok fazekat, sümegi jó nagyokat!” Varga István sümegi fazekas még az 1950-es években is folytatta a faluzást és töltve adta az edényt. Idővel szűkült a faluzás körzete, mert „ha igen messzire jár az ember, sok lovat kell eltemetni”. Hogy ez a cserekereskedelem mennyire a fazekas élelemszükségleteinek természetbeni megszerzésére irányult, arra példa: Varga mester mindig készített gyermekjátékot, darabját a kocsi körül álldogáló gyerekeknek „egy kalap dióért” adta el. A játékokból gyűlt össze a karácsonyi kalácsba való dió.

Csákvár jó példa arra, hogy a fazekasság hanyatlásával hogyan kisebbedik a vásárkörzet. Amíg sok mester volt egy-egy központban, arra törekedtek, hogy mennél messzebbre vigyék az edényt, de mikor már nincs konkurencia, akkor a szűkebb környéken is el lehet adni. Csákvár tűzálló fazékkal régebben ellátta az egész Duna-Tisza közét, és dél felé elmentek a Dráváig, az út porát a Dráva vizében mosták le. De a két világháború közötti időben már csak kevesen maradtak, az utolsó fazekasok legtávolabbi útvonala a Csepel-sziget és a túlsó oldalon fekvő falvak felé irányult, végül már csak Fejér megyében árusították a csákvári edényt.

A székelyföldi Korond esetében is cserekereskedelem folyt a termékenyebb, de agyagban szegény vidékkel. Korond a Mezőséget látta el mázatlan csurdé edénnyel, vörös fazékkal, de jó piaca volt a korondi fazéknak a Kárpátokon túl is, Moldvában, főleg pedig a Havasalföldön. „A községnek azt a részét, ahol fazekaltak jobban, azt Tószegnek hívták, ott szegényebbek voltak az emberek, földnélküliek, azok csak a fazékból éltek” – mondta a korondi származású Tófalvi Sándor. „A tószegiek inkább eladták, mert nem volt fogatjuk. Fesseg (Felszeg) a másik falurész, ott inkább maguk jártak vele” (Tófalvi 1983: 605–606). Korondról indulva a fazékkal járó szekeresek Sóváradon és a Mogyorósi-hágón át Marosvásárhelyre mentek, közben csak pihenni álltak meg. Fő vásárkörzetük a Marosvásárhelytől északra fekvő mezőségi falvak voltak, főleg a kisebb román falvak. Szászrégen vidékén és a szász helységeken áthaladtak, a nagyobb városokban sem volt keletje a mázatlan fazéknak, de azután Veresegyházán, Kékesen, Vicén, Bálványosváralja vidékén, ahol már magyarok is laktak, újra tudtak árulni. Észak felé egészen Bethlenig jártak el. Egy katlan fazekat, azaz 600-800 darabot raktak fel egy kocsira, és „kétszer töltve törökbúzával” adták el. Egy kocsi edény után 28 véka törökbúza lett, a fazekas ebből csak 8-10 vékát kapott, ennyi volt az ára egy katlan fazéknak. Több száz család csak a fazékból élt. Nem hiába mondja Korondon a nagyharang: „Nincsen búza, nincsen búza …”, a másik harang ráfelel: „Ha nincs búza, Vagyon fazék, Adnak azért!”

A tengelyen történő távolsági kereskedelem mellett szólni kell a távolsági fazekaskereskedelem egy másik módjáról: a vízi úton való szállításról. Már a kerámiáról {589.} szóló legkorábbi irodalom megemlítette, hogy Mohácsról a Dunán évi 30 ezer mázatlan fekete török korsót szállítottak dél felé. Egy mohácsi család 1904 és 1912 között vezetett könyveléséből tudjuk, hogy ebben az időszakban milyen mennyiségű mázas tálasedényt adtak el egy kereskedőnek, aki dereglyén vitte az edényt egészen a Duna deltájáig. 1904-ben egyetlen fazekascsalád egyetlen kereskedőnek 35 438 darab cserépedényt adott el, 1906. október 4-én pedig a legnagyobb, egyszerre eladott tétel 12 ezer darab volt, 8 égetés eredménye. 1900-ban 76 agyagiparos dolgozott Mohácson, szinte hihetetlen a mennyiség, amit évente exportáltak (Kresz 1971b).

Nem Mohács volt az egyetlen központ, ahol ilyen nagy mennyiségben dolgoztak exportra. Zomborban az 1890-es években Ausztriából importált földből főleg tűzálló fazekakat csináltak. Hajóval szállították Törökországba, többek között félliteres bögréket, a törökök abból itták a kávét. Apatinból tízezrével küldték délre a tűzálló földből készült fazekakat. Baján – írja István Erzsébet (1964) – bosnyák és bolgár kereskedőkre emlékeznek, a tűzálló edényt ezrével vitték Horvátországba, Szlavóniába, Albániába. Nyár végén és ősszel hajózták az edényeket.

A század eleji néprajzi irodalom még közismert tényként hivatkozik a dunai edénykereskedelemre, szólván az Erdélyben oly népszerű fajanszedényekről, a győri kancsókról. „Olyan könnyű lapos fenekű dereglyén, amilyenen manapság Süttő, Neszmély, stb. fazekassága úsztatja le áruját Pestre” – írja Malonyay Dezső (1907–1922: II. 206). Valamikor a pesti Duna-parton halomban álltak az edények, minőségük szerint elrendezve, és a budai Duna-parton is „Fazekas tér” volt az egykori Szilágyi Dezső tér neve. A Dunának, továbbá a Duna-Tisza-Maros vízi útnak nemcsak a magyarországi edények továbbvitelénél volt jelentősége, hanem a nyugati cserépáru szállítása szempontjából is. Az ún. bécsi fazék, fekete mázatlan, erős falú edény, a Duna menti helységekben a 13-16. században használatos volt (Takáts 1904; Holl 1955). Készítőhelye nem Bécs, hanem a Passau melletti Obernzell, ott bányászták e fazekak készítéséhez szükséges grafitot (Bauer 1983).

Elmondható, hogy mind a faluzás, mind a vízi távolsági kereskedelem elsősorban tömegárura korlátozódott, egyszerű formákra és egyszerű technikákra, főleg mázatlan edényre, főzőfazekakra, mázatlan korsókra.

Igényesebb volt formában és mázoltságban a vásárokra irányított fazekasáru, de ez is „vásári” áru, folyóedény volt.

A vásári árut tanulságosan különbözteti meg a somogyi faluzásra szánttól Czugh Dezső (1954; 1955; 1959). A vásározó fazekasok több mázat használtak. Igényesebbek voltak az agyag megválasztásánál is, és költséget, fáradságot nem kíméltek az öntő- és festőanyagok beszerzésére. Piros földet kocsin hordtak Sümegről, fehér földet Csákberényből. Dúsabbak a díszítések, pemzlivel ágakat, leveleket, virágokat festettek. A vásárra szánt edényeken honosodott meg a gurguladíszítés. Változatosabbak a formák, bővül a választék, az edények többsége most már nem fazékféleség, hanem bögre vagy pohár, tál, tányér, kugluksütő vagy huppsütő, lábos, vajrázú, bogrács. A mázatlan edény a vásárokon kevés, oda főképp mázas edényt vittek.

A vásárokon a fazekasok sora külön utcát alkotott, ahol a lepakolás helyét illetően szigorúan meghatározott sorrend uralkodott. Ezt a sorrendet már a céhszabályok előírták, hiszen aki elöl állt a sorban, sokkal sikeresebben árulhatott, mint a hátul állók. Legelső lehetett a legidősebb mester, aki elsőként lépett a céhbe.

Főleg az alföldi városokból vannak jó vásárleírások, így Hódmezővásárhely (Kiss L. 1956), Gyula (Dankó 1963b), Békés (Kirner 1964) vásárairól. A fazekasok sohasem árultak sátorban, a földre rakodtak szekerük mellett a sátrak végén, nagy helyet foglaltak el. Hódmezővásárhelyen a helyi tabáni, csucsi és újvárosi mesterek voltak {590.} jelen. A cseréptárgyakat úgy rakták ki, hogy elöl a kisebbeket, hátrább a nagyobbakat tették. Külön csoportot foglaltak el a felvidéki tótkorsósok, a vászonkorsó és fazék árusítói. A Temes megyei Lippáról hozták 1900-ig a tűzálló lippai edényeket, teljesen mázatlan árut, és ugyancsak Lippáról, valamint Krassó-Szörény megyéből és az Érchegységből a teljesen mázatlan korsókat, melyeket az ún. olájkorsósok árusítottak.

Gyulára a helybélieken kívül Békésről, Nagyszalontáról, Mezőtúrról, Csabáról és Hódmezővásárhelyről jöttek árulni. Különös érdekesség volt a lippai tűzálló edény és sok oláh és tót edény (Dankó 1963b). Az oláh edényt nagy sátoros szekerekkel, szalma vagy száraz falevél között hozták Belényes és Tenke vidékéről.

A békési vásáron (Kirner 1964) mindig nagy számmal voltak fazekasok, sokszor húszan-harmincan igen nagy helyet foglaltak el, kirakott portékájuk szinte kiállításszámba ment. Helybeliek is voltak. Áruikat kirakhatták már az állatvásárok napjain is, sőt a vásár utáni hétfőn is ottmaradhattak, azzal a számítással, hogy a vásári eladók még hétfőn is vásárolnak. Kelendő volt a portékájuk, majdnem minden asszony kezében volt egy köcsög vagy egy szilke, amit újonnan vásárolt meg.

A vásárok tehát többféle irányból jövő fazekasáru értékesítőhelyei voltak. A kecskeméti vásárra azelőtt tíz-tizenkét kocsi is ment Csákvárról: „egyik vége kint a falu végén, a másik a kocsmánál”. Eljöttek ide Mezőtúr korsósai, Vásárhely tálasai. A dunántúli és a tiszántúli fazekasmunka találkozóhelye lehetett az egykori kecskeméti vásár, valóságos népművészeti kiállítás!

A munkájukkal erősen elfoglalt fazekasok, a „céhes mesterek” nem maguk foglalkoztak az edény eladásával – legfeljebb cséplés után mentek el egy-egy szekér áruval faluzó útra –, hanem edénykereskedőknek adták el nagy mennyiségben, folyószám, katlanszám, százasával. Az edénykereskedőknek eladott vásári edény a folyóedény. Ennek számolási módja nagyon érdekes, megértéséhez feltétlenül ismerni kell az egykori űrmérték- és pénzrendszert.

Az edények értékét viszonyították. Mezőtúron (Kresz 1978a) korsószám beszéltek, a korsó volt az alap értékegység, ez az állattartás számosállat fogalmához hasonlítható. A kereskedőnek eladott száz edény nem száz darab edényt jelentett Mezőtúron, hanem száz szám edényt, 100 egyes korsó értékének megfelelő edényt. Ez a rend már akkor kialakult, amikor mázas edényt még nem égettek. 1813-ban a „Czéh Forma Társaság” rendtartásának 6. cikkelye szerint:

„Az Edények készítése ’s el adása e szerént rendeltetett és határoztatott meg;

     A’ Hármas számú Korsónak darabja     6.v.7-fél ittzés legyen

     A’ Négyesnek     4.v.4,5 ittzés legyen

     A’ Ötösnek     3.- ittzés legyen

A’ Laska szedő Négyivel egy számba mennyen

A’ Mozsár Ötivel a’ Fedők 15 tivel

Az Apró gyermekeknek való Kis Korsó Tizével. Akik pedig az edényeket a’ most ki szabott mértékhez nem csinállyák, ’s eladáskor igazán ki nem rakják, a’ kár térítésen kívül mindenkor 10 garasra büntetődnek” (Kresz 1960a: 338).

1818-ban szükség volt arra, hogy újra leszögezzék: hány edény tartozik egy számba, mivel közben megváltozott az edény értéke, és 1818-ban sokkal kevesebb darab számított száz számnak, mint korábban. Mivel korsószám beszéltek, az első korsó, az alapegység 10 iccés volt, azaz körülbelül 8 literes. A korsó szót ez a rendtartás le sem írja, annyira magától értetődőnek veszi, hogy csakis korsóról lehet szó.

     „Az első számos egy     10 ittzés

     a második 2 tős     6 ittzés

     {591.} a harmadik 3 as     4 ittzés

     4szer a Laskaszedő     2 kettesivel

     4ször a Mozsár     3 hármával

     kis tsetses korsó     4 négyivel

     a Fedő légyen     6 hatával

     Öt ittzés kötsög     2 kettéjivel

     a három ittzés kötsög     3 hármával

     a két ittzés kötsög     4 négyivel;

a meghatározott edényeknek árra százszámnak 25 R. fra határozódott” (Kresz 1960a: 339).

E rendtartásokból az is kitűnik, hogy amikor a fazekas várta az edénykereskedőt, az edényt köteles volt „igazán” kirakni, azaz olyan csoportokban elrendezni az udvaron, hogy a száz korsószámnak megfelelő mennyiséget könnyen össze lehessen számolni. Még a liter bevezetése után, századunkban is így számoltak, egyes korsónak mondták az 5-6 literes korsót, kantát, köcsögöt, szilkét. A 3 literes esetében három darab értéke tett ki két korsót, három kétszám, és ezért nevezték hármas korsónak. A kisebb edény páros korsó, mert egyik viszi a másikat.

A tálasedénynél más volt a rendszer. Erre sok helyütt emlékeznek: Hódmezővásárhelyen, Tiszafüreden, Sárospatakon, Csákváron, Tatán, Szekszárdon, és írásban is rögződött az említett mohácsi jegyzetfüzetben. A különböző méretekben készült edények különböző mennyiségben készültek, a nagyobb tálakból csak kevés, legnagyobb mennyiségben a közbülső méretű tálak, valamint a tányérok, mert ezekre volt legnagyobb szükség a paraszti háztartásokban.

A kereskedőnek összeállított száz edénybe tartozó áru a folyóedény. Folyóedény elnevezés alatt mindig száz darab, szinte törvényesen együtt járó edény értendő – írta Kiss Lajos és felsorolta, hogy Hódmezővásárhelyen milyen edényekből tevődött össze ez a száz darab. Legnagyobb, közel 50 cm átmérőjű az első tál, azután következik a második, harmadik tál, majd a negyedik, ötödik és hatodik tál, azután a tányér és végül a csésze, avagy kistányér. Nemcsak Mohácson, másutt is az egyes méreteket a régi árak alapján nevezték el, volt polturás tál, krajcáros tál, garasos tál. Néhol a tálméretek elnevezése a használatra utalt. A vásárhelyi porciós tál és a csákvári katonatál elnevezés a beszállásolt katonáknak adandó porció emléke. A tál használatára vonatkozik az egyemberes tál, kétemberes tál, háromemberes tál kifejezés.

Imre Sándor hódmezővásárhelyi tabáni tálasmester szerint az 1900-as években a kereskedőnek eladott száz edény mind tálasedény volt, és így oszlott meg:

     első tál     3 db

     füles tál     6 db

     második tál     3 db     }     összesen 30 db tál

     harmadik tál     3 tál

     porciós tál     15 db

     tányér     50 db

     nagyobb csésze,

     gyermektányér     20 db

     kisebb csésze,

     macskatányér     20 db.

Összeadva ezt a mennyiséget, 120 az eredmény. A többlet a csészékből adódik, mert minden száz edényre kellett ráadás, és azt a macskacsészékből pótolták.

{592.} kereskedőnek ennek sokszorosát adták el. Egy 1400-as kemence volt „egy jó kocsi edény”, de több készült, 1500 edény, „mert lett abban hibás is”. A kereken 1500 edény így oszlott meg:

     tál     420 db

     tányér     800 db

     gyermektányér     200 db

     macskatányér     100 db.

Ezt az 1500 edényt kellett célszerűen elhelyezni a kerek katlankemence összehajló, felfelé egyre keskenyülő boltozata alá, s ennek nagyon pontosan kialakult módszerei voltak. Ez a csakis tálasedényre való szakosodás viszonylag késői. A legtöbb tálasközpontban felálló edényt is készítettek, éppen azért, hogy a kemencébe való rakodás könnyebb legyen. Hódmezővásárhely újvárosában az edény egyharmada szilke és findzsa volt. Tiszafüreden egyharmada szilke, bögre, köcsög, Mezőcsáton ugyancsak. Tiszafüreden a körülbelül 4 literes szilkét első szilkének mondták, a második szilke félakkora, a harmadik szilke annak a fele, és legkisebb a negyedik szilke. Az utóbbiak közé számították nemcsak a gömbölyű szilke formát, hanem a kisbögréket és kiskancsókat is.

A kereskedőnek eladott mennyiség, a kocsira való edénymennyiség, az egy kemencében jól elhelyezhető formák és a paraszti háztartás igénye mind összhangban kellett hogy legyen. A fazekas már rögkészítéskor számolt azzal, hogy melyik formából, melyik méretből hányat csinál, sőt azt is beosztotta, hogy melyiket színezi és díszíti. Éppen ezért tudja még ma is felsorolni a fazekas: melyik edényből mennyit készített. Pedig az évszakok szerint is változott az összetétel, tavasszal sok tejesköcsög kellett, sok ivóvizes korsó, ősszel sok lekvárosedény, zsírosbödön. Változott az összetétel akkor is, ha divatba jött egy újabb forma, újabb technika. A mezőtúri, fekete edényt égető korsósok a múlt században átalakultak mázas edényt készítő mesterekké, és ez együtt járt a forma változásával, tál-, tányér-, szilkekészítéssel.

FOLYÓEDÉNY ÉS MEGRENDELÉSRE KÉSZÜLT EDÉNY

Folyóedény nagy mennyiségben készült több méretben, és a fazekaslegény szakmányban sorozatosan korongolta. A folyóedény formája nagyon kikristályosodott, egy-egy műhelyben mindig azonos, egészen beidegződött állásban készült. Kiss Lajos azt írja erről az edényfajtáról: „rögei minden esetben egyformák, se kisebbek, se nagyobbak. A tálas mester annyira érzi, annyira megszokja, melyik edénynek mekkora rögöt szakítson a rögölés alá elnyújtott agyagrúdból, hogy majdnem hajszál pontosságra egyeznek a rögök … de az előállításnál [korongolásnál] alkalmazott fogásaik sem változnak … Folyóedény elnevezés alatt mindig száz darab, szinte törvényesen együtt járó darab edény értendő” (Kiss L. 1926b: 52, 62–63).

Jellegzetes folyóedény országszerte a fazék, korsó, kanta, szilke, köcsög, a tálasedény, a mázatlan csirkeitató, a virágcserép stb.

A folyóedénnyel szemben áll a barátságból, ajándékba vagy megrendelésre csinált edény, amely mindig egyedileg készült, minden darab más, az alapformának más változata. A megrendelésre vagy barátságból készített edényre gyakran ráírták a tulajdonos nevét, a készítés évszámát, helységét, a tárgy nevét; olykor a fazekas ráírta saját nevét és a versbe foglalt jókívánságot.

Megrendelésre készültek a boros- és pálinkásedények, a boroskancsó, kulacs, miskakancsó, csalikorsó, a pálinkásbutella és butykoskorsó, a cserépkosárka, fésűtartó, tintatartó stb.

{593.} A folyóedény és a megrendelésre készített darabok között átmenetek is vannak.

Egyes edényfajtáknál a folyószám készült formák mellett különleges darabokat is csináltak, amelyek nemcsak díszességükkel, hanem alakjukkal is különböznek a sorozatban korongolt edények hagyományos állásától. Jó példa erre a mezőtúri korsó. Az ún. parasztkorsó egyszerű alakú, míg a csárdás korsó, a guzsalyos nyakú korsó különleges forma. A kétfülű, fenekén díszített nagy tál, az ún. vájling Mezőtúron lakodalmi ajándék volt. De az edény közé is készült egy-egy darab, minden 12 első tál közé 1 vájling készült, tehát 11 első tál és egy vájling; hátha ilyet keres valamelyik vevő, hadd legyen az is. Hódmezővásárhelyen a karélyos peremű formás tálból négyet csináltak száz tál közé, ha a kereskedő úgy kívánta. A fazekasok észjárására jellemző, hogy a száz edény vagy egy katlan edény felsorolásánál az edény közé készített különleges formákat nem említik külön névvel, hanem az egész csoportot jelző névvel mondják. Mezőtúron az 50 darab páros bögre közé számították a kancsót, a 100 darab ötös bögre közé pedig a kiskorsót, kisköcsögöt, kis szilkét. Csákváron az edények felsorolásánál lábosnak mondták a kuglótsütőt, a vájlingot és a zsírsütőt, amit az 50 darab lábos közé, annak rovására készítettek, és azzal egyforma értékűnek tartották.

A folyóedény és a barátságból készült edények közötti hasonlatosság és különbözőség tanulságosan figyelhető meg a tiszafüredi pálinkásbutellák, ún. butykosok esetében. Nyúzó Gáspárné mondta: „Butykost nemigen adtak pénzbe, ki ajándékba ment, kit viszonoztak”, azonban: „Csináltak tizet, tizenötöt az edény közé is, félliteres butykosokat.” Tehát kétféle volt: az, amit a folyóedény közé csináltak, és az, amit barátságból. A Néprajzi Múzeumban lévő mintegy 110 tiszafüredi butella érdekesen oszlik e szerint két csoportba. Felén, közel 50 darabon az edény egyik lapján karcolt felirat olvasható, évszám, a tulajdonos neve és gyakran a készítő neve is. A karcolt feliratú darabokon a másik oldal színes díszítménye nagy többségben szintén karcolt kontúros, és az edény széleit élesre verték. Díszesebbek, igényesebbek, mint a másik csoport, a folyóedény közé szánt darabok. Azok mindkét lapján egyforma a díszítmény, karcolt felirat nincs, a minta kivétel nélkül írókával készült, előfordul, hogy nincs is díszítése. A széleket nem verték élesre, gömbölyűnek hagyták. Felirat, név nem került reájuk, vagy ha került, írókával írt személynév: „Sándor”, ,József’, „Istváné ez”, „Jánosé ez a Butykos ha meg Veszi”. Igen, ha megveszi, mert a kereskedő a vásárra vitte, és a fazekas nem tudhatta előre, melyik János fogja megvenni. Ezért nem került családnév a személytelenül készült pálinkásedényekre, míg a karcolt darabokon nemcsak a családnév, gyakran a tulajdonos lakóhelye, esetleg foglalkozása is oda van írva.

A barátságból vagy rendelésre készült edények eredetileg ugyan kis számban készültek, de sokkal nagyobb mennyiségben maradtak fenn és kerültek gyűjteményekbe és múzeumokba, mint a folyóedény jellegzetes darabjai. Maga a parasztcsalád is hívebben megőriz nemzedékeken keresztül egy névvel és felirattal ellátott butellát vagy kancsót, mint egy közönséges köcsögöt vagy fazekat. Arra is több lehetőség van, hogy az ilyen díszes darab felkeltse a gyűjtők figyelmét és magángyűjteménybe vagy közgyűjteménybe kerüljön. Ez a szelektálás magyarázza, hogy Tiszafüredről száznál több butella van a Néprajzi Múzeum gyűjteményében, pedig egy-egy katlanban csak 10-15 darab égett. Miska még kevesebb készült, csak ritkán egy-egy, mégis Tiszafüredről 27 darab van a Néprajzi Múzeum gyűjteményében. Ritkán csináltak Miskát, „nagy hely kellett a katlanban, hogy össze ne ragadjon” – magyarázta Nyúzó Gáspárné. Tejesköcsög azonban, mely az edény közel egyharmadát alkotta, és a második legfontosabb edényféleség volt – minden katlanban 200 égett –, Tiszafüredről évekig nem került múzeumi gyűjteménybe.

{594.} A múzeumokban őrzött edények száma és aránya tehát nem mutatja a készítés és a használat arányát. Tegyük hozzá, a régészeti anyag leletanyaga sem tükrözi híven. A mezőcsáti Kovács család felásott selejtgödréből nem került elő sem butella-, sem miskakancsó-töredék, pedig tudjuk bizonyosan, hogy készítették e formákat, de nyilván olyan gonddal, hogy nem lett belőle selejt.

A faluzásra készült tömegáru és a vásári áru egymástól való megkülönböztetése után Czugh Dezső (1959), a veleméri-völgyi gerencsérekről szólva az edényeknek egy harmadik csoportját ismerteti: a helyi célra, családi célra készült legválasztékosabb edényeket. A lakodalom előkészületeihez tartozott, hogy teljes kemence edényt rendeltek meg a helyi gerencsérnél, nagyméretű abroncsos fazekakat, számos kuglisütőt, tepsit, az asztal megterítésének készletét, levesestálakat, húsostányérokat, mártásoscsészéket, asztalra való talpas sótartókat és bornak való korsókat, melyekre olykor ráírták az évszámot, esetleg a gerencsér nevét.

A mohácsi tálasedényt készítő fazekasoknál is szoktak lakodalomra való készletet megrendelni, a szeremlei magyarok különösen a cifra tálakat, tányérokat szerették. A baranyai németek egyszínű zöld tálakat rendeltek meg, mindegyikre rá kellett karcolni a tulajdonos nevét és a házszámot, hogy majd kölcsönadás esetében visszakerüljön gazdájához.

Különleges csoportot képviselnek a búcsúkra készült, rituális célú cserépedények. A búcsújáróhelyekről a gyógyerejű, „szent”-nek tartott vizet korsócskában szokták hazavinni; ez a korsó mázas, felirat és ráfestett kereszt jelzik tartalmát, eredethelyét: „szent víz”, „Csatkai Szűz Mária”, „Mária Gyüd”. Mivel néhány csepp víz is gyógyerejű, a korsó lehet kicsi. Egy csákvári fiatalasszony elmondotta, mekkora sikere volt Csatkán kicsi korsóival, mindegyiknek a száját más-más színre mázolta, a kosárban „úgy néztek ki, mint a babák”, hamar elkapkodták őket. Sümegen a legtöbb helyi készítésű, falra akasztható szenteltvíztartó Mária neve napján a nagybúcsún fogyott el, amikor 50 ezer ember is összegyűlt. Búcsúfia fiúgyermeknek a cserépsíp, fütyülő, madár alakú vagy kétszarvú gyüdi bika. A cserépcsengő is búcsúfia, híres volt cserépcsengőiről a kocsi búcsú, a csengők Tatán készültek. A búcsúra szánt csengőket kosárba tette a fazekasasszony és elrendezte szín szerint: fehéret, zöldet váltakozva. Búcsújáróhelyeken tehát különleges edényt árusítottak, kicsit, mázast, mutatósat, emléktárgyat, búcsúfiát. A gyűdi búcsú 1932-es és 1939-es fényképén látható, hogy nagyobb edényeket is árusítottak, korsókat, kantákat, tálakat, tányérokat, kulacsokat. A fényképek a Máriagyűdre dolgozó utolsó siklósi fazekasról, Gerencsér Sebestyénről szóló könyvben jelentek meg (Mecseki 1975: 6, 18).

A keleti rítust követő románok, ukránok között nagy jelentősége van az apró cserépedényeknek, amelyekben ételt, italt ajándékozhatnak halottaik lelki üdvéért, ún. pománát. Az Erdélyben és Moldvában élő magyar fazekasok egyik megélhetési forrása ezen edényeknek az elkészítése, elsősorban a románul mosoknak nevezett nagy vásárokra (Kocsi-Csomor 1980).

A vásárkörzet meghatározásának fontos módszere a múzeumokban őrzött anyag származáshely szerinti elemzése. A készítőhely megállapítása akkor megnyugtató, ha a tárgyra rá van írva a készítés helye, vagy ha szakszerű néprajzi gyűjtés során közvetlenül a fazekastól származik. Elvben újkori ásatás is hitelesíthetné a készítőhelyeket, de csak akkor, ha félkész töredék kerül elő. E hitelesen meghatározható tárgyak alapján állapítható meg a készítőhely stílusa, és stíluskritikai módszerekkel más tárgyakról is eldönthető a készítőhely. A készítőhely természetesen nem mindig esik egybe a lelőhellyel, azaz a használat utolsó helyével. A készítőhely és a lelőhely közötti viszony alapján lehet a vásárkörzetre következtetni. A Néprajzi Múzeum {595.} kerámiagyűjteményében következetesen az a törekvés, hogy a tárgynál meg legyen különböztetve a készítőhely és a lelőhely. Az utóbbi csak megbízható gyűjtés esetében bizonyos, mert műgyűjtőtől való vásárlás esetében ez nem mindig ismert.

A készítőhely és a lelőhely viszonyának tanulmányozása, a lelőhelyek feltérképezése megerősíti a néprajzi gyűjtés adatait, és ily módon a fontosabb fazekasközpontok és edényféleségek elterjedését meg lehet állapítani, a vásárkörzeteket meg lehet rajzolni.

A vásárkörzetek nagysága változhat történelmi események következtében. Stíluskritikai módszerekkel ezt is ki lehet mutatni. Északkelet-Magyarországon nem fordul elő régebbi stílusú mezőtúri edény, de miután a határ az első világháború után Nagybánya vidékétől elvágta ezt a területet, a korábbi szatmári edények helyett mezőtúri edényeket vásároltak, de ezek a túri edények az újabb divatnak megfelelően ecsettel festettek.

A tűzálló fazekasmunka vásárkörzetei közül első helyen áll Gömör megye, mely az egész Alföldet és az északkeleti vidéket látta el fazékkal. Feltéve, hogy a fehér agyagból készült vászonfazék előzménye azonos a régészek által fehér kerámiának mondott típussal – elterjedését Holl Imre vetette térképre –, e 13. századi típus elterjedése nagyjából egybeesik az újkori gömöri kerémia vásárkörzetével, de az attól nyugatra eső területeket is behálózta. A gömöri korsó elterjedése nem olyan nagy, mint a fazéké, a vizeskorsó nemigen jutott tovább a Tisza vonalánál, hiszen az Alföldnek megvoltak a maga korsósközpontjai. A Gömörben készült tálasedény pedig csak a készítőhely szűkebb vidékén volt használatos.

A révi fazekat nehezen lehet a gömöritől megkülönböztetni, de a jellegzetes révi kanta elterjedése azt tanúsítja, hogy a révi edény eljutott Debrecen körzetéig, bár vásárkörzete elsősorban Bihar megye.

A Veleméri-völgyben készült somogyi fazék vásárkörzete elsősorban Somogy, és ahol a veleméri-völgyi gerencsérek meg sem álltak, ott volt Sümeg és Tapolca vásárkörzete. A csákvári fazék vásárkörzete a Duna-Tisza közén és a Duna mentén dél felé jól követhető a múzeumi anyag alapján, különösen a mázas csíkos fazekak esetében. A vásárkörzetbe eső más központok is a csákvári fazék formáját követték, ezért a kalocsai, bajai, mohácsi fazekat nehéz megkülönböztetni.

A megrendelésre, ajándékként, barátságból készült edények körzete a legkisebb, jórészt a készítés helyén található, sőt a legszebbek a fazekascsalád saját szükségleteire, a családtagoknak készültek. Elragadó kis kakasos tálacskát csinált a híres mezőcsáti Rajczy Mihály az unokájának, és a tiszafüredi Nyúzó Gáspár is unokája részére készített gyermekjátékokat, többek közt pici butellát is. A mezőtúri Badár Balázs olyan tányért csinált unokájának, amelyre evésre buzdító verset írt: „Mikor eszel ahhoz láss, mert az a legszebb szokás, egyél ha van jó ebéd, rút az a sok beszéd.” Az a mohácsi fazekas, aki annyi edényt készített exportra, a saját konyhája részére szép kis fűszertartókat csinált. A tiszafüredi Simon István feleségének készített lisztesbödönt és rákarcolta: „Katona Zsófiáé ez a lisztes bödön, ha ezt valaki eltöri, a búbánat megeszi érte, mert igen szeretem.” Legszebb munkáival a fazekas saját családját, szeretteit tisztelte meg.

Messzebb került az ajándék, ha a szállásadó gazdának akart vele kedveskedni a fazekas. Ilyen az a nagyméretű boroskancsó, amelyet egy rimaszombati mester Hajdúszoboszlón adott a Császi családnak, és amelyet illő bormennyiséggel viszonoztak. A sárgás-zöldes mázú borosedény a Néprajzi Lexikon második kötetének címlapján látható.

Legjelentősebb funkciója a közösségi nagy borosedényeknek volt, a céhkorsóknak, községi korsóknak, úrvacsorai edényeknek. Az edények elején a közösséget, testületet {596.} jelképező embléma látható, s ráírták a testület elöljáróságának, a megrendelőknek a névsorát. A legtöbb zöld mázas, díszes domborműves, magassága 40-50 cm, űrtartalma 10-20 liter. Formája lehet kétfülű kanta, leggyakrabban kancsó, egyfülű, esetleg kétfülű, néha szűk szájú butykoskorsó. Méltóságteljes, reprezentatív edényfajta, a magyar cserépedények legrangosabbja. A domborműves mázas boroskorsó a mázas kályhásmunka hatására alakult ki, de az alapforma korábbi eredetű, mázatlan edény volt. A zöld mázasak között az eddig ismert legkorábbi darab évszáma: 1680, és 1693-as évszámot visel a székesfehérvári kádárok céhkorsója.

A budapesti Néprajzi Múzeumban körülbelül 125 nagykancsó van, ebből közel 100 darab évszámos. A 18. században készült 30 darab, 40 a 19. század első felében, 30 darab a század második felében, de még 1872, a céhek feloszlatása előtt. Vidéki múzeumokban és magángyűjteményekben ezeknek többszöröse maradt fenn. Egyedül Veszprém megyéből – több gyűjtemény alapján – 90 céhkorsó feldolgozását nyújtotta Nagybákay Péter, a téma legjobb ismerője. A továbbiak során is többször az ő eredményeire hivatkozunk (Nagybákay P. 1965; 1980b; 1984c). A legteljesebb sorozat Várpalotáról maradt fenn, összesen 17 korsó különböző céhektől.

Mesterségenként áttekintve a céhkorsókat, először a fazekasok korsóiról szólunk. A fazekascéheket 11 nagykancsó képviseli a Néprajzi Múzeumban. Kettő Jákról (az egyik 1835-ös), kettő Várpalotáról (1818, 1838), kettő Komáromból (az egyik 1840-es) való, a szentgáli fazekasok edénye 1838-as, a kalocsai korsósoké 1824-es. A Sopron megyei Felsölászló német fazekascéhének nemcsak céhkorsója (1815) van a Néprajzi Múzeumban, hanem a céh ládája, pecsétje és perselye is. Közvetlenül a céhek feloszlatása előtt készült a gyöngyösi fazekasok kiscéhének, fiatalságának 1868-as edénye, valamint a nagykanizsai fazekasok 1869-es nagykancsója, utóbbin immár modern orsós korong látható. A többi fazekasedény emblémája a régebbi típusú korong, valamint fakés, rovátkozó, agyagrög. A jáki 1835-ös edényen és a várpalotai 1838-as korsón a fazekas önmagát is megmintázta, amint kezét a korongon tartja.

Színes, virágos, madaras a debreceni fazekasifjúság korsója 1847-ből (Szalay E. 1983). Szegeden 1770-ben készült a fazekasok korsója, miután a céh kiváltságlevelet nyert. A céhek feloszlatása után a városi tanácshoz, majd a helyi múzeumba került. Túron a céhalakulás idején még nem égettek mázas edényt, csupán feketét, ezért 1836-ban a hódmezővásárhelyi tálas, K. Juhász István készített a túri korsósoknak két céhkancsót, melyeket a közelmúltig a mesterek utódai őriztek.

A legtöbb céhkorsó a takácsoktól maradt fenn. A Néprajzi Múzeum 17 takács céhkorsót őriz, 7 darab a 18. században készült. Valamennyi a Dunántúl északi részéről származik, leginkább Veszprém, Fejér, Zala megye területéről, egy Ráckevéről. Az egyik legkorábbi a cseszneki takácscéh 1746-os korsója.

A csizmadia- és a vargacéheket 13 edény képviseli a Néprajzi Múzeumban. Három 18. századi (Pápa 1731, Szántó 1752, Ozora 1758), a szabó-, illetve posztóscéheket csupán öt borosedény, egyikük a várpalotai szűrszabók 1862-es céhkorsója. A pápai szabók ollóval ellátott 1799-es korsója a szűcsök tulajdonába jutott, és a szűcsök más tárgyaival került a Néprajzi Múzeumba. Hódmezővásárhelyen a szabók 1825-ös kétfülű nagy mihókján olló, gyűszű, vasaló látható (Tornyai János Múzeum).

A kovácsoknak és lakatosoknak 9 edényük van a Néprajzi Múzeumban, ezek közül 3 a fővárosból való (1793, 1794, 1809), egy pedig Gömör megyéből, Klenócról (1790). A kötélverők céhét egy erdélyi szász nagykancsó képviseli, a kádármesterséget is egy másik, 1794-ből. Ugyanebből az évből való a Veszprém megyei Tósokberénd pintérés bognárcéhének korsója. Az 1838-as hódmezővásárhelyi bognárcéh mihókját ugyanaz a mester csinálta, mint a mezőtúri korsóscéh 1836-os két kancsóját.

{597.} A várpalotai kőművesek céhkorsójára (1857) a mester alakját is rámintázták. Ácsés molnárcéhé volt egy 1764-es, szlovák feliratú kancsó, melyre közmondásokat is ráírt a készítője.

A halászoknak is volt céhük, illetve társaságuk. Híres a keszthelyi halászok 1774-es korsója, amelyet Jankó János talált meg Vörsön a céhládával és a céhzászlóval együtt (Jankó 1902). A tihanyi halászok korsóit Viski Károly gyűjtötte a helyszínen, három „kompániá”-ét: a „Sejmek”, a „Honvédek” és a „Disznósi” halásztársaság nagykancsóit, egyikük zöld mázas, kettő a Zsolnay-gyárból származó keménycserépmunka.

Rendkívüli rendeltetésű az a zöld mázas nagykancsó, amelyet a solti juhtartó gazdák készíttettek 1839-ben. A tavaszi kihajtáskor töltötték belőle a bort, ekkor közös étkezéssel ünnepeltek. Ilyenkor a társulat új tagjait és – még a közelmúltban – egy-egy fiatalabb állatorvost is „felavattak”. Volt közös borosedényük a debreceni juhtartó gazdáknak is. Az egyik legkésőbbi darab a szentgáli római katolikus olvasókör 1903-as, zöld mázas borosedénye – példája annak, hogy a céhekhez hasonlóan más jellegű közösségek is a közös ivás keretei között fejezték ki összetartozásukat.

A nagykancsók egy része nem a céheké volt, hanem hegyközségeké, községi bíráké, elöljáróké. Jelentős a Veszprém megyei, feliratos darab: „V:Bírák és Eskütt Uráimek korsai”, 1744-ből. Valószínűleg Vörösberény elöljárósága számára készült. Párja Szentkirályszabadjáról származik, 1745-ben egy jómódú gazdának készült „Vilonyai Pap Mihal uram korsaja”.

Veszprém megyei hegyközségből való egy, Adásztevelről származó 1787-es korsó és a „MILLY AROKI HEGYBELI HELYSÉG” korsója – „CSINALTATOTT NEMES SOMOGYI PÉTER HEGYMESTER KISPÁL NOTARIUS ÜDEJEEBEN – ANNO 1791…” A korsón a szőlőművelés eszközei láthatók: kacor, szőlőtaposó kád. A tavaszi nyitáskor, őszi szüretkor került sor a zártkerti gazdák közös mulatságára.

A közösségi funkciót ellátó nagykancsók jelentős csoportját alkotják a kálvinista úrvacsorai edények. Jó részüket a református egyház gyűjteményeiben őrzik: Debrecenben, Kecskeméten, Sárospatakon, Pápán. Híres a bárándi egyház két, színesen virágozott 1793-as edénye, Debrecenben készült. A Déri Múzeumban van Bakonszeg egyházának sárga-zöld díszű edénye, feltehetőleg Nagyváradon csinálták. A mezőtúri református egyház tulajdona a legteljesebb zöld mázas úrvacsorai edénysorozat, a legkorábbi 1760-as, a következő 1803-as, fedelére beírták, hogy túri gazda költségén Nagyváradon készült. A máz meghonosodása után Mezőtúron is csináltak úrvacsorai edényt, kettőt 1856-ban, Gyoma egyháza részére. Amikor 1896–1897-ben a mezőtúri újváros templomát avatták, a korsósmesterek egy-egy nagyméretű, kétfülű, zöld mázas kantával ajándékozták meg a templomot. Túron még 1903-ban is csináltak úrvacsorai edényt, színesen virágozottat, Abádszalók egyháza részére. Derecske eklézsiája számára Nagyszalontán rendeltek meg 1827-ben egy zöld mázas, fedeles nagykancsót: „nemes nemzetes és vitézlő Szilágy Mihály és hü párja Békis Erzsébet csináltatták”. A Nagyvárad melletti Mezőtelegden készítettek Szalacs egyháza részére kétfülű kantát, díszítése a habán ornamentikát követi, de az edény ólommázas, és az alakja is teljesen elüt a habán formakincstől, 1845-ben készült. Magyar nyelvű felirata bibliai idézet: „Ez pohár ama Újtestamentom az én véremben mely tiértettek kiontatik Sz Lukáts: 22 Rész 30 dik vers.” A Dunántúlról szintén ismerünk kálvinista úrvacsorai korsókat. A szentgáli református egyháznak is volt cserépkancsója (Vajkai A. 1959: 135). Több dunántúli darabot őriz a pápai református gyűjtemény, még a távoli Vas megyéből is.

{598.} A zöld mázas kancsók egy részénél más mázak is előfordulnak. Példa erre az ozorai vargák 1758-as korsója. Ebben a reneszánsz kályhásmunka „vegyes mázas” hatását véljük felismerni.

Máskor a tálasedények jellegzetes stílusában készült a nagykancsó, színes írókás, illetve ecsetes festéssel. A habánokat is gyakran megkérték, hogy készítsenek céhkorsót, a felirat ezeken német nyelvű vagy szlovák, ritkábban magyar. Úrvacsorai edényt habánok nem készítettek, de előfordult, hogy habán céhkorsót másodlagosan úrvacsorai edénynak használtak. Példa a tatai mészárosok 1674-es korsója, mely utóbb a mádi református egyház edénye lett. A habán munka durva utánzata az óbudai kovácscéh 1793-as és 1794-es kantája. Színezésével kiválik a székesfehérvári vargák 1829-es, mangánlila korsója, kályhásmester műve.

Valamennyi nagykancsó fő díszítménye a címerszerű embléma. A felirat baloldalt kezdődik és jobboldalt folytatódik, magába foglalja a „nemes, érdemes” céh nevét, a céh elöljáróit, megrendelőit, és áldást kíván az egész céhnek. A Zala és Vas megyei céhkorsók többsége szakrális jellegű, feszület és szentek szerepelnek a domborműves díszítmények között. Az ünnepélyes, hivatalos-szakrális jelleg jól megfér a profán tréfálkozással, éreztetve, hogy a mesterek ugyancsak vidáman fogyasztották a bort, amikor céhlakomával ünnepelték a céhmester választását vagy új mester remeklését: „Szegény Torok hasznára Erszények Szájja Bontására Csinyáltatott” az 1750-es karádi takács céhkorsó, feszülettel és Mária Terézia királynő arcképével díszítve. A szántói csizmadiák 1752-es kétfülű korsóján elöl, a feszület mellett a „mater dolorosa” és „Iohannes Evangelista” áll, az oldalára pedig ráírták: „Nincy it semmi it van valam igyál, pajtás ne dudol.”

A CSERÉPEDÉNYEK FORMAKINCSE ÉS FUNKCIÓI

Az eddig ismertetett szempontokat alkalmaztuk a cserépedények formakincs szerinti osztályozásánál és a szakterminológiánál (Igaz-Kresz 1965). A korongon készült edény forgástest, formája szerint lehet fennálló vagy öblös edény, avagy lehet lapos edény. A fennálló edény esetében megkülönböztethető a fazék forma, melynek nincs nyaka, és a korsófélék, amelyeknek nyaka is van. Az utóbbiak a száj formája szerint több csoportra oszlanak: korsó, kanta, kancsó stb.

Az agyag lehet tűzálló vagy nem tűzálló; a főző-, sütőedények csakis tűzálló agyagból készülhetnek.

Mázoltság szerint vannak formák, amelyek teljesen mázolatlanok. Lehet az edény csak részlegesen mázolt, avagy csak belül, vagy csak kívül mázolt.

Alapvető funkciók: főző-, sütőedények, tárolóedények, folyadéktartó korsófélék, mégpedig víznek, bornak, pálinkának való edények, asztali edények, tálasedények – és más, nehezen osztályozható formák.

Megkülönböztethetők a folyóedényként készült formák és a megrendelésre készülő különleges formák.

E többféle szempontot egyeztetve és a népi elnevezések meghatározásait követve osztályoztuk a magyar népi kerámia formakincsét 99 csoportba (126. ábra). Ez az osztályozás a múzeumi raktárrend gyakorlati szempontjait követte, és ezért nem mindig tökéletesen következetes, muzeológiai célokra azonban nagyon jól használható.

A tálasedények csoportjába a különböző méretű tálakat, tányérokat osztottuk, de nagyobb egységekben, mint ahogyan azt a fazekasok teszik. A nagytál csoportba (02) {599.} tartozik az „első tál”, „második tál”, „harmadik tál”; a tál csoportba (03) a „negyedik”, „ötödik”, „hatodik” tál; következő csoport a tányér (04), a kistányér vagy „csésze” (05) – valamennyi folyóedény. Anyaguk többnyire nem tűzálló. Mind mázas (belül), gyakran díszes. A legelső forma, a melence (00) azonban mázatlan. A fülestál vagy „vájling” (01) kívül is mázas, megrendelésre szokták készíteni. A különleges tálformák (08) szintén megrendelésre készülnek. Idesoroltuk a szűrőedényeket is (08, 09).

A főzőfazék (10, 11, 12) tűzálló földből készült, kívül mázatlan. A legnagyobb formának – mint minden nagyedénynek – két füle van, a többi fazék egyfülű. Anyaga okvetlenül tűzálló. A lapos fenekű totyafazék (13, 14) is tűzálló, de kívül mázas, takaréktűzhelyre való. Idesoroljuk a pálinkafolyató fazekat, melynek kiöntője van (15). A köcsög (16 és 17) tejnek való, lehet mázas vagy mázatlan, nem okvetlenül tűzálló. A különböző bögrék, findzsák többnyire mázas, kicsi formák (18, 19).

A szilkék formailag a fazekakhoz hasonlóak, de nem tűzálló agyagból készültek és mindig mázasak, gyakran díszesek (20, 21, 22). Ételtárolásra, szállításra használják, s ugyanaz érvényes a 23–27. csoportra is, míg a 28–29. csoport leginkább dohánytárolásra való.

A 30–37. csoportba tartozó formák mind sütés-főzésre valók, valamennyi tűzálló, általában csak belül mázasak, idetartozik a háromlábú lábos és a lábatlan, de lábas”-nak. nevezett alacsony edény. Idesoroltuk többek közt a fedőket is (39), de ezek nem tűzállóak.

A következő három tízes csoport mind folyadéktartó korsóféle. A vizesedény között az első három ivóvizes korsó, szükebb értelemben vett „korsó” (50–52), rendszerint nem tűzálló agyagból való, s lehet teljesen máz nélküli. Ugyanez vonatkozik a kantákra (53–55). A korsó és a kanta folyóedény. Mind a nagykorsó (50), mind a nagykanta (53) kétfülű. A kiöntőcsöves kanta (56) eceteskorsó. A kerti locsolókanta (57) és a ház, illetve pitvar földjének locsolására való (58) kiöntőcsöves. A cserépveder (59) mázatlan, igen ritka.

A butykoskorsó (60–62) formailag hasonlít a vizeskorsóhoz, de nem víznek, hanem pálinkának vagy bornak való, le is dugaszolható. Mindig mázas, gyakran díszes. E csoport többi formája is mind mázas. A butellák (65–67) pálinkának valók, néhol e formát „butykos”-nak nevezik. A kulacs (68, 69) bornak való. Mind a butella, mind a kulacs az ital szállítására is szolgál; zsebbe, tarisznyába tehető, vállra akasztható. E boros-, pálinkásedények többnyire rendelésre készültek, esetleg kisebb mennyiségben folyóedény közé.

A boroskancsók csoportja és az utána felsorolt edény (70–79) mind bornak való, mind mázas, rendszerint díszes szokott lenni, többnyire rendelésre készül.

Nagyon jelentős csoport a bokály (76–78), tálasmunka.

Leginkább rendelésre készültek a két utolsó csoport tárgyai, csak a virágcserép (88) és alja (89) mázatlan, nagy tömegben készülő tárgy.

A 99. helyen szereplő kályhacsempe olyan jelentős tárgyféleség, hogy idővel a fazekasságnak különálló ága, a kályhásmesterség foglalkozott a kályhaszemek, kályhacsempék előállításával és a kályharakással.

*

Összefoglalván az elmondottakat, csupán a főzőfazekak és a sütőedények készültek okvetlenül tűzálló agyagból.

Mázatlanok elsősorban a vizeskorsók, kanták, s még néhány, a korsósmunkához kapcsolódó tárgy.

{600.} A tálasedény mázoltsága, díszítettsége idővel sok más edényfajtát is mázassá, díszessé tett, így a szilkéket, a bornak, pálinkának való edényeket. Az ónmázzal dolgozó fehéredényesek főleg tálasedényt és bokályokat készítettek, néha kancsót, butykoskorsót.

A cserépedények funkciójából következik, hogy a tűzálló fazék a társadalom minden rétegénél, városban és falun egyaránt nélkülözhetetlen volt. A tűzálló fazekakat, lábasokat a gyári fémedény szorította ki. Vizesedény is nélkülözhetetlen volt városban és falun egyaránt, amíg a kútból hoztak vizet, de favödört is lehetett használni. A konyhában, kamrában használatos cserépedények terén nem volt különbség a királyi, nemesi, városi háztartás és a falusi parasztháztartás között – amint ezt a régészeti ásatások bizonyítják.

Társadalmi különbség elsősorban az asztali edények és a reprezentáló kancsófélék használatában mutatkozott. A fajanszedények, majd a porcelánedények is asztali célt szolgáltak. Az ólommázas, díszített tálasedények és más mázas, díszes formák jellegzetes falusi, népi edények, a parasztság és a falusi kisnemesség által kedvelt tárgyak, melyek a közvetlen használati célon túl a lakásdíszítés szerepét is betöltötték. Eddig a cserépedény paraszti használatát Mezőkövesden kutatták (Morvay J. 1955) legalaposabban.*E fejezet gondozását Nagybákay Péter és Csupor István végezte a szerző halála után [a főszerkesztő].