{601.} KÁLYHÁSMESTERSÉG

ANYAGOK, TECHNIKÁK, MUNKAFOLYAMATOK

Kályhacsempének s egyéb építőelemnek a fazekasagyagnál tűzállóbb (homokosabb) agyagot szoktak használni. Például a Fogaras-vidéki és a nagyenyedi magyar fazekasok, kályhások szürkés színű, palás agyagot használtak csempekészítéshez. {603.} Kiégetés után ez a cserép vörösesszürke színt kapott, és ritkább vázszerkezeténél fogva „jobban kiadta a meleget”, mint az edénynek használt agyagfélék (Seres 1980: 94–95; Vita 1980: 90). A kályhának való agyagot ugyanúgy készítették elő, mint az edénynek valót, de kissé keményebbre gyúrták és csak egyszer szelték meg. Dörön a kályhának szánt agyaghoz tiprás előtt 30% homokot kevertek, hogy kellő mértékben „sovány” legyen, éppen hogy korongolni lehessen. Az utóbbi évtizedekben samottport kevertek az agyagba körülbelül 30-40%-os arányban. Ez azért előnyös, mert nem engedi deformálódni az agyagot. A lesoványított agyagot buclikba, kis porciókba rakták. Ebből már csak olyan egyszerű tálformát lehetett korongolni, amely a kályhaszem készítéséhez szükséges (Sabján 1987: 137).

A fazekasagyagnál tűzállóbb (homokosabb) agyagot használtak a szilágysági kályhások is. Amikor beszállították a csempeagyagot, az udvaron jól megöntözték, kapával aprították, majd fabutykóval tömöttre verték. Végül fölszeletelték vékony levelekre. E műveletek folyamán megtisztították esetleges idegen anyagoktól, kő- és gyökérdaraboktól is. „Újbóli összeverés után az agyagot ásó segítségével négyoldalú magas hasábformába rakták fel, amelynek alapméretét az alkalmazott csempenyomó dúccal jelölték ki. Ezt követően a hasábot dróttal ujjnyi vastag szeletekre metélték. E szeletekből formálták azután a csempéket. A szilágysági Désházán és Zilahon a félig megszikkadt szeletek egyik oldalát (a színét) falapockával (bök) megsimították, így helyezték a fadúcra, majd tenyérrel, s az ujjakkal jól odanyomkodták, hogy az agyaglap felvegye a dúcba vésett díszítményt. A nyomkodással az agyaglap elvékonyodott, és körös-körben jóval meghaladta a fadúc méretét. Rendszerint ezt hajtották azután föl, belőle képezve a csempe rámáját, amely a csempe stabilitását biztosította a kandallóba történő beépítéskor. Désházán a préselés után körben kitüremlő részt levágva, ebből ragasztották föl körben a merőleges rámát vagy kápát” (Kós 1972e: 147).

A kályhaépítésre szolgáló cserépelemek közül különös figyelmet érdemelnek a korongolással készült kályhafiókok és kályhaszemek. Késő középkori leletekben főként ezek figyelhetők meg. A kályhaszem bögre alakú, mázatlan, szűk fenekű kályhaelem, amit fazekaskorongon formálnak meg (127. ábra). Kályhafióknak a tálszerűen mélyülő, négyzetes alakú, préselt csempeformával összeragasztott építőelemet {604.} nevezik (128. ábra). Az erdélyi tüzelőket, kandallókat többnyire síklapú kályhacsempékből építették, de a kályhafiókok és a kályhaszemek ott sem ismeretlenek a történeti anyagban. A régészeti leletek között a 14. századtól mutathatók ki korongolt, de peremükön szögletesre (háromszög, négyszög vagy téglalap alakúra) formált kályhaszemek. Korongolás nyomait figyelték meg a 15–16. században Besztercebányán készült négyzetes kályhaelemeken is. „A szögletes kályhaszem készítése a következőképpen történt: a négyszögletes fakeretet a fazekas rátette a korongra, a korong közepére csapott agyagból kikorongolt egy tányért, amelynek átmérője legalább akkora, vagy egy kevéssel nagyobb volt, mint a keret átlója. A korongolás után a felemelt kerettel a tányért szögletesre formálták. A keret fölé nyomódott agyagot a keret felső széle mellett levágták” (Parádi 1957: 184).

A 16-17. században bizonyíthatóan alkalmazták a korongos kályhástechnikát az Alföld keleti peremén is. Nadabon (Arad m.) és környékén a különböző formájú kályhaszemek többségét fejlett kézikorongon, „felhúzással” készítették. A lábbal hajtott korongon mindig, de a fejlettebb kézikorongon is többnyire két kezével formázta a tál alakú csempét a kályhás-fazekas. Az így megformált edényeket, régiesen szólva „kályhákat” levágták a korongról, míg a kezdetlegesebb módon készülteket leemelték. Ugyanis az előbbi kályhaszemek fenekén a levágás, az utóbbiakén pedig a rászórt homok nyoma látszik (Méri 1957: 193).

Korongolt kályhaszemek a recens néprajzi anyagban, régi falusi házak kályháin is megtalálhatók, különösen a Dunántúlon. Dör, Ják, Sümeg, Csákvár, Tata, Hedrehely, sőt Mohács és a Sárköz kályhásai tálszerűen mélyülő, négyzetes kályhafiókot termeltek, kályháikat ebből a korongolt kályhaelemből építették. Felső-Ausztria és Tirol falvaiban az 1930-as évekig korongolt kályhaszemekből épített kályhák álltak, s a 19. század elején távolabbi német tájakon (Türingia, Vogtland) is álltak a parasztok szobáiban szemes kályhák (Gebhard 1981: 64-65). A döri kályhás ma is tál alakú, körülbelül 30 cm átmérőjű elemeket formál meg a korongján. Szemmérték alapján dolgozik. Nem baj, ha nagyobbra sikerül, mert a fölösleget úgyis levágja a keret széleinél. A tál vastagsága az aljától a széle felé fokozatosan keskenyedik, s a pereme már csaknem élben végződik (Sabján 1987: 137).

Különösen Erdélyben kedvelték és készítették a népi fazekasok és kályhások is a domborműves díszítésű kályhacsempéket. Az erdélyi kandallókat a 17. század óta {605.} általában véve síklapú kályhacsempékből építették. Ezek domború díszítését az agyag fadúcokra préselésével nyerték. A dúc vagy forma (negatív) több fafajtából készülhetett. Könnyen véshető lágy hársfából faragták Bánffyhunyadon (Kolozs m.), tömött szálú bükkfából Désházán (Szilágy m.). Székely fazekasok a juharfát részesítették előnyben, mert ahhoz nem ragad az agyag (Csíkmadaras). A díszítőelemeket helyenként csupán késsel metszették-faragták ki, többnyire azonban lapos, hegyes (V alakú) és gömbölyű (U alakú) hímzővésőt is használtak. Az agyag dúchoz tapadását úgy előzték meg, hogy préselés előtt homokot vagy csillámport hintettek a dúcra. A sarokcsempéket derékszögben egymáshoz illesztett két deszkalapból készült dúccal préselték. Ugyancsak dúccal szokták préselni a kályhát díszítő párkányokat, rámákat, csipkéket. Csupán a felső sarkokra vagy a kályha csúcsára kerülő gombokat korongolták (Kós 1972e: 148–149). Négyzet és téglalap alakú dúcokat használtak az 1920-1930-as évekig a Fogaras-vidéki (Románújfalu) magyar kályhások is. A csempedúcokat maguknak faragták az ottani mesterek, de előfordult néha, hogy a helyi asztalostól rendelték meg, vagy Székelyföldről hozattak gipszformát erre a célra (Seres 1980: 94–95).

Már a középkori kályhacsempeleletek között előfordulnak egymáshoz teljesen hasonló darabok, amelyek egyazon mintáról (negatívról) készültek. Fából faragott és égetett agyagból készült negatívok egyaránt használatosak voltak a késő középkorban. A csempenegatívok nagyobbik részét szintén fából faragott mintáról készítették (pl. besztercebányai csempék). Agyagból égetett préselőmintákat főként a régészeti anyag alapján valószínűsítettek, a népi gyakorlat a fadúcokat őrizte meg a 20. századig. A díszítés azonban a középkorban és a 16–17. században sem volt mindig a kályhás keze munkája. Igényes megrendelőknek készülő kályhákhoz már akkor is specialista, művészi szinten dolgozó fafaragó készítette el a csempedúcokat (Parádi 1957: 179–184; Méri 1957: 193–196). A céhek mindig törekedtek az idegen dúcok és kontártermékek megkülönböztetésére, a titkon működő kontárok leleplezésére, mint azt a marosvásárhelyi céhszabályzat (1612/1691) 38. artikulusa bizonyítja (Benkő E.–Ughy I. 1984: 8).

A kályhaépítéshez használt elemek, csempék formája és mérete a késő középkor óta nagy változatosságot mutat. Legtöbbször előforduló kályhaszemtípus a négyzetesre nyomott peremmel, virágcserép formára készült ún. tálalakú csempe. Ez 14. századi előzmények után a 15. század második felében vált általánossá Magyarországon. Akkor már Erdélyben is használták ezt az elemet, és a 17. században még mindig kimutatható. Azonban Erdélyben a 17. század folyamán megváltozott a csempék alakja. Az általában téglalap alakú csempéket keskeny rámával látták el. Ez tette lehetővé, hogy a cserepes (kandalló) füstfogóját felépítsék belőlük. A változás a 17. század elején mehetett végbe (Benkő E.–Ughy I. 1984: 36). Erdélyben a köznép mindig is csak nyitott, füstfogós tűzhely – székelyesen cserepes – építéséhez használt kályhacsempéket. A ráma nélküli lapos csempékből ilyen füstfogót felépíteni nem lehet.

A csempék méretezése összefüggött a tüzelőberendezések méretével. 16–17. századi kályhacsempéink a Duna-Tisza-medencében kisméretűek voltak. A belőlük rakott kályhák, kemencék sem lehettek nagyméretűek. Nagy termekben, palotákban álltak viszont azok a kályhák, amelyekről az egri, diósgyőri, füleki leletek tanúskodnak ebből a korból (Méri 1957: 196).

Erdélyben az újkori kályhacsempék közepes nagysága (86 csempe mérete alapján kiszámítva) 21,5 × 28 cm volt. Természetesen a középarányostól eltérő sokféle más méret is előfordult. „A legnagyobb méretű csempék az udvarhelyszéki, marosszéki, {606.} háromszéki és szilágysági központokból kerültek ki. E vidékeken nem is volt szokásban a 3 rend csempe, hanem a nagyházbeli kandallót csak 2 rendből, a kicsiház-, illetve pitvar- vagy konyhabelit meg éppen csak 1 rend csempéből építették” (Kós 1972e: 149). A középkor végi csempék Erdélyben is négyzetesek vagy majdnem négyzet alakúak, és valamivel kisebbek voltak, mint az újkoriak. Méretnövekedésük és a téglalap alak felvétele a 17. század folyamán történhetett.

Régebben a kályhacsempét két darabból állították össze. Előlapjának díszítését préselőmintán, dúcon nyomták ki, hátsó részét pedig többnyire korongon formázták meg, majd e kettőt még puha állapotban összeragasztották. Csak a 16. század második felétől kezdték a fazekasok azt az egyszerűbb megoldást alkalmazni, hogy a csempelap hátsó szegélyéhez keskeny agyagszalagot ragasszanak, s a korongon formált tál vagy virágcserép formájú „kályhát” elhagyják. A 17. században általánossá vált a zárt csempelap, a hátsó rész újfajta kiképzése, s ezáltal a csempe is elvesztette régi jellegét (Méri 1957: 193).

Archaikus kályhaszemek készítése a népi kályhásságban itt-ott napjainkig fennmaradt (pl. Dörön). Ezen esetekben azonban az archaikus technológia és a mesterségbeli romlás egyaránt megfigyelhető. Ez utóbbival magyarázható, hogy a korongolt, tál alakú kályhaszemek durvák és nehezek. Falvastagságuk a fenék táján eléri, sőt meghaladja a két centimétert (Sabján 1987: 151).

{607.} Amikor kályhát építenek, vigyáznak arra, hogy az egymás fölött sorokban elhelyezett kályhaszemek egymással kötésben legyenek, mint a téglák a falban. Evégett felezett szélességű kályhaszemekre, illetve sarokkályhaszemekre is szükség volt. A pártázathoz szintén speciális elemek kellettek. Népi kályhásainknál azonban szembeötlő a sarokcsempelapok és a pártázat elemeinek jelentéktelensége. Áttört előlapos, figurális díszítésű, különleges kiképzésű csempéket is csak a paloták kályhásai tudtak készíteni.

Újkori kályhásaink többnyire mázas kályhacsempéket állítottak elő. A préselt agyaglapokat jól megszárítva fazekaskemencében égették ki, majd a mázzal készült csempéket a mázolást követően másodszor is kiégették. Erdélyben uralkodó kályhaszín volt a zöld, de Dés környékén (Szék, Magyardécse, Magyarlápos, Magyarköblös) barna mázat is készítettek a kovácsoktól beszerzett – vasporból égetett – vas-oxiddal. A barna mázas csempe azonban valószínűleg újabb eredetű polgári divat nyomán terjedt el. Falusi mesterek is készítettek fehér alapon kék írókás vagy többszínű (kék-világoszöld-sárga, ritkábban zöld-sárga-fehér festésű) csempéket. A fehér alapozású csempék színhatása a habán kerámia színeit tükrözi, s főként Dél-Erdélyben {608.} mutatható ki. Terjedésében szerepe lehetett a Szeben vidéki és barcasági szász kályhásságnak is.

A kályhamáz anyagait mestereink maguk állították össze, készítették elő. Alapanyaguk a Nagybányáról hozatott ólom-oxid volt, amihez kvarckőport és réz-oxidot kevertek a megfelelő arányban. Kvarcport patakból szedett kövek égetése, megtörése, réz-oxidot pedig üstös cigányoktól vásárolt vörösréz erős égetése útján nyertek. E három anyagot kézi mázőrlőn, az ún. rezsnyicén összeőrölték, majd vízzel oldották, hogy a kedvelt zöld mázfestékhez jussanak. Helyenként fehérföld hozzáadásával tették a zöld mázt világosabbá (Kós 1972e: 148).

A Felföld déli peremén (Eger, Diósgyőr) a 16-17. században a „népies” kályhacsempék zöld mázasak, csak Füleken akadt más színű kályha is. 1686-ban az egyik nagyenyedi professzor tüzelője „Zöld mázas kályhából rakott tsipkés gombos tetejű kementze” volt, de akkoriban a kollégiumi szobákban s az osztálytermekben csupán „paraszt”-, azaz mázatlan kályhájú (csempéjű) kemencék álltak (Vita 1980: 87). A 16. század második felében a mázas kályhacsempe még Erdély-szerte ritka volt, de a céhes iparosok vándorlásaik során a mázas kerámia technikáját is megtanulták (Benkő E.–Ughy I. 1984: 6).

A tiszántúli és dunántúli „népies kályhacsempék” a 16–17. században még máz nélküliek voltak. Legfeljebb utólagos festéssel vagy a kályha meszelésével próbálták mutatósabbá tenni. Például az e korszakból ismert simándi kályhacsempét fénytelen agyagfestéssel vonták be. A vörös és sárga festés akkoriban ritkaságnak számított (Méri 1957: 194, 197). Különösen az Alföldön gátolta a mázas kályhaszemek, csempék terjedését a mázhoz szükséges anyagok, főként az ólom-oxid és a kvarc hiánya. A Dunántúl egyes kályhásközpontjaiban (pl. Dör) még a 20. században is készültek máz nélküli kályhák, redukált égetésű fekete cserepekből épített olcsó tüzelők. Az archaikus technológia kései fennmaradását a megrendelők és a kályhások egyaránt szűkös anyagbeszerzési lehetőségei teszik érthetővé (Sabján 1987: 151).

A kályhások eszközkészlete a fazekasokéval megegyezik. Két legfontosabb munkaeszközük a formázókorong és a mázőrlő malmocska. Ezekhez járuló, nélkülözhetetlen építmény az égetőkemence. Speciálisan kályhásszerszámok csupán a csempepréseléshez használt dúcok, a különböző fakeretek és a. derékszögező, párkányozósablonok (130. ábra). Tál alakú kályhaszemek formázásához négyszögletes fakeretet használtak. A keretek keményfából készültek, sarkaikon csapolással és faszegekkel voltak összeerősítve. E kályhaszemek formázásában az alábbi munkafázisok különíthetők el:

– a keret korongra helyezése,

– a kiporciózott agyag korongra csapása,

– ebből tányér korongolása,

– a tányér szögletesre formálása a keret felemelésével,

– a fölösleges agyag levágása a keret fölött.

Recens néprajzi anyagban vágott szélű kályhaszemek nem ismeretesek. Néhány évszázada a fenti munkafolyamat nem a szélek levágásával, hanem a perem vagy párkány elkészítésével végződik (Parádi 1957: 184; Sabján 1987: 151).

A Fogaras-vidéki magyar kályhások, mint az erdélyiek mind, csempéiket korongolás nélkül, préseléssel formálták az utóbbi évszázadokban: „Az asztalra elhelyezett dúcra szitált homokból vékony réteget szórtak, hogy az agyag rá ne tapadjon. A gombolyagot a dúcra csapták, majd kézzel elegyengetve rányomkodták. A széleire az edényfülhöz hasonló agyagszalagból párkánt ragasztottak, s végül mintegy 30 cm hosszú hegyes fakéssel a szélét leegyenesítették. Az így elkészült lapos csempéket {609.} lefektetve, a sarokcsempéket élükre állítva, polcokra rakták száradni. Hat-nyolc napi száradás után, középen a katlan aljára rakva, az edényekkel egyszerre égették ki” (Seres 1980: 95).

Dörön (Sopron m.) – a fenti fakésnek megfelelő pálcát nem számítva – két fontos eszköze van a kályhaszem készítésének: a keret és a párkányozósablon. A keretek fenyőlécből készültek, simára gyalulva és a sarkokon csapolással összeillesztve. Régebben csupán külső keretet használtak, amit a korongra helyeztek. Ezzel adták meg a kályhaszem külső méretét. Újabb eszköz a belső keret, amivel a kályhaszem peremének belső oldalát is szabályos négyzetté formálják a döri kályhások. A századforduló óta a sarokcsempék megformálásához derékszögező sablont is használnak (Sabján 1987: 146, 151). A kályha tetejére kerülő gomb készítése korongon történik. Régen a {610.} kályhás-fazekasok cégérnek is használták a kályhagombot. A kályha felső szélének díszítésére szolgáló csillagokat, a pártázat elemeit 1,2 cm vastagságú agyaglapokból késsel vágták ki, papírsablon mellett haladva.

Száradás után a kályhacsempék és egyéb kályhatartozékok kiégetése következik. Mázatlan, terrakotta kályhaelemeket csak egyszer szoktak kiégetni. Ezek berakása, égetése a többi fazekasáruéval egyező módon történt. Egyszer égették ki az ún. fekete kályhát is, melynek szemei, csempéi a lefojtottan égő tűz füstjétől nyerték fekete színüket. Kétszer kell égetni a mázas kályhaelemeket. Előbb vörös cseréppé égetik, majd a máz rákenése után még egyszer kiégetik a kemencében.

A KÁLYHÁK ÉPÍTÉSE, RÉSZEI ÉS DÍSZEI

A kályhákat maguk a szemeket, csempéket készítő fazekasok vagy kályhások rakták fel. Országos érvényű szabályokat sem a zárt kályhák, sem a nyitott, füstfogós tűzhelyek (cserepesek) építésében megállapítani nem lehet. A falra, illetve falábra támaszkodó füstfogót, a cserepest (131. ábra), keményfából vagy vasból készült keretre helyezték. A rámás csempékből és sarokcsempékből akár 40 darabot is felhasználtak az építéséhez.

A hasáb alakú, zárt kályhákat párkányokkal építették, s a csempelapok mellett kályhaszemeket is felhasználhattak hozzájuk. Az egymás után és egymás fölött sorakozó csempék vagy kályhaszemek „kötésben” voltak egymással, mint a téglák a {611.} falban. Még a 18. században is túlnyomólag a földre vagy egészen alacsony padkára építették a hazai kályhákat. A 19. században vált általánossá az ülő magasságig megemelt kályhapadka. A Kisalföldön és a Bakony–Vértes vele érintkező tájain a fél hengerre, koporsófödélre emlékeztető kályhaforma terjedt el. A Dél-Dunántúlon inkább a négyzetes alapra épített, kocka és hasáb alakú kályhákat kedvelték. Ezek felső része gyakorta henger vagy csonkakúp alakú volt. Szembetűnő a régi kályhák, kandallók reneszánsz-antik építészeti jellege. Az építmény egyes „emeleteit” egy-egy vízszintes, profilozott párkány zárja le. Különösen hangsúlyos az egész építményt tartó lábazatpárkány és a tetőt lezáró koronapárkány. Különösen Kalotaszeg, Torockó, Udvarhelyszék magyar népe szerette ez utóbbi koszorú, csipke díszeit. Gyakori volt a felső sarkokon elhelyezett gomb. A kályhagomb korongolással készült, kis oszlopon álló gömb. Díszítése lehet domborműves vagy mázas, írókás.

Erdélyben a csempéket tűzálló, homokos agyagtapasztás tartotta össze, amely kiszáradva és kiégetve tartós építménnyé tette a kandallót. Dör (Sopron m.) kályhásai törekes sarat használtak kályharakáshoz, amivel az alsó perem üregeit teljesen kitöltötték, hogy később ne füstölhessen. „A peremet a láb széleire fektették, mindig a saroknál kezdve a munkát. Ezután következett a tűztér rakása. Az előzetesen beáztatott és szikkadni hagyott csempék ferde lapjaira kézzel kenték rá a sarat a kellő vastagságban” (Sabján 1987: 150). Manapság belülről burkolják a kályhák tűzterét, hogy a csempéket ne érje közvetlenül a magas hőmérséklet, s tovább tartsák a meleget. Erre a célra samottot vagy tetőcserepet használnak. Ezekből készítik el a belső füstjáratok falait is. Régebben a dunántúli kályhások egy-egy kályhaszem elhelyezése után annak belső oldalát sárral teljesen betapasztották, egészen a kerek fenéklap síkjáig. A sározás vastagsága megegyezett a csempe mélységével. A kályhaszemeket csupán a sározás tartotta össze.

A frissen rakott kályhát rögtön enyhe, szárító fűtésnek vetették alá, hogy az agyag szikkadjon. A kályha kiégetését azonban csak fokozatosan, részletekben lehet elvégezni, nehogy az agyag megrepedezzen, és a mester munkája kárba vesszen. Kisalföldi, dunántúli kályhákban fával nem sokat tüzeltek, mert jól elégett bennük a rőzse, a kukoricaszár, a szalma is.

{613.} A kályha külső megjelenését – építészeti tagozódása, részeinek harmonizálása mellett – a kályhacsempék megformáltsága, színe, díszítése is meghatározza. A kályhacsempék díszítményein szemünkbe tűnnek a nagy történeti stílusok: a reneszánsz, a barokk, a rokokó és a klasszicizmus nyomai. A régészeti anyagban főként a reneszánsz ornamentika elemei fedezhetők fel mind a csempéken, mind a negatív préselőformákon. A török hódoltság alatt elpusztult helységek (pl. Ete, Nadab) kályháin ez éppúgy megfigyelhető, mint a felvidéki vagy erdélyi emlékeken. 15–17. századi kályhacsempéken még gyakori a középkorban is kedvelt lovagalakos díszítmény. A besztercei szász csempék jellegzetes motívuma a futó szarvas és a fenyő együttese, továbbá a táncoló pár alakja. A legrégibb – többnyire kisméretű és négyzet alakú – székelyföldi és torockói csempéken jelen van még az „úri” minta: lovas, családi címer, templom, angyal, oszlopsor, szőlőfürt, arabeszk (Kós 1972e: 150). A kalotaszegi csempéket viszont a reneszánsz eredetű olasz korsós, életfás motívumok díszítik, s megjelennek rajtuk a geometrikus díszítőelemek is (pl. rozetta).

„Népies” kályhaornamentikánk a 16. századtól követhető nyomon. Már akkor feltűnik az Alföld keleti peremén és a Nyugat-Dunántúlon a növényi ornamentika, a figurális ábrázolás rusztikus kezdetlegessége (Méri 1957: 196, 198). A Dunántúl tájain a kályhacsempék jellegzetessége ma is az egyszerűség, a szegényes díszítettség. Szemben Erdéllyel, ahol a népművészet más ágai (pl. varrottasok, bútorok, faragások) erős hatást gyakoroltak a kályhák díszítményeire. Különösen a fafaragás hatása szembetűnő. A fából készült csempenyomó dúcokra a faragók által kedvelt motívumok kerültek. Különösen a kalotaszegi csempéken szembetűnő, hogy a „művész” elsősorban fafaragó volt, aki a csempedúcot ugyanúgy cifrázta ki, mint a jármot, a guzsalyt vagy a mosósulykot. A népies fafaragás késő középkori formáit őrzik a Türében és Kolozsvárt talált 15–17. századi csempetöredékek, miközben az akkori díszes faeszközök régen elporladtak. Más esetekben 16–18. századi templomi mennyezetkazetták és 19. századi parasztbútorok festett díszítményei hatottak. A székelyföldi csempék nagy részénél szembeötlő a hímzésmintákból, varrottasokból származó átvétel.

„Így vonul végig a bútorfestésen és hímzésen át a fafaragásig és csempekészítésig a reneszánsz eredetű virágminta: a kétfülű kancsóból kinövő, stilizált, virágos (tulipános, szegfűs, georginás vagy aranyalmás) csokor, lapos, domború ábrázolással, az egész teret kitöltő részarányos elrendezésben” (Kós 1972e: 150).

Erdély sok részén szokás volt a mintát színezéssel (többnyire vörös festéssel) kiemelni a csempés tüzelőkön. Ez a szokás valamikor a 16. században veszett ki. A későbbi csempéken festésnyomok már nem fordulnak elő. A kályhák formai változatairól és díszítményeiről e sorozat IV. kötetében az építkezés és a díszítőművészet tárgykörét bemutató fejezetek szólnak részletesebben.