| VÁSÁRAINK KUTATÁSA | TARTALOM | A MAGYAR VÁSÁROK TÖRTÉNETE |
FEJEZETEK
Az árucsere, a vásárok néprajza etnológiailag a javak cseréje (exchange of goods) nagy, átfogó tárgykörébe tartozik. A javak cseréje tárgykör sokkal szélesebb körű, mint az árucsere, mert a tárgyi világ megannyi tényezőjének adás-vevésén, megszerzésén, módosításán és továbbadásán túl magába foglalja a szellemi javak, a munka, a legkülönfélébb tevékenységek oly sokféle adását-vevését is. A történeti-társadalmi szempontú néprajztudomány az utóbbi időben fokozott érdeklődéssel fordult e témakör felé s azt a megállapítást tette, hogy a javak cseréje objektív társadalmi folyamat, mindenben hasonlatos a biológiai anyagcseréhez, azaz szükségszerű, amely mindig volt, ma is van és mindig is lesz, amíg társadalom létezik. A javak cseréje ezek szerint nemcsak gazdasági probléma, hanem összefüggései, tényezőinek kölcsönös előfeltételezettségei következtében olyan általános emberi, társadalmi viszonyulásrendszer, aminek a tanulmányozása a legtöbb információt képes szolgáltatni általában a kultúra, szorosabban véve a népélet egésze felől (Sahlins 1965; Földes 1974a). Éppen ezért a kutatása nem lehet egyetlen tudományág, mondjuk a néprajztudomány kizárólagos feladata, hanem az egyik leginkább interdiszciplináris tárgykör lévén, számos tudományág eredményeinek ilyen szempontú összegezése lehet csak (társadalomtudomány – szociológia, pszichológia; földrajztudomány – gazdaságföldrajz, településföldrajz; biológia – növény- és állattan, növényi és állati anyag-áruismeret; számolás, matematika – méréstan, mértékhasználat, árképzés, pénzhasználat; történettudomány – agrár-, ipar- és kereskedelemtörténet, általános művelődéstörténet, helytörténet, várostörténet, üzemtörténet, pénztörténet, jogtörténet stb.). Az más kérdés, hogy ezeknek az eredményeknek az integrálására leginkább a néprajztudományt tartjuk alkalmasnak. Minthogy a javak cseréje ily szorosan, mondhatni biológiailag hozzátartozik a társadalomhoz, természetes, hogy a társadalom időben és térben való tagoltsága, megannyi változása szintén hatással van rá. A javak cseréjének formáit, viselkedést, magatartást alakító hatását, érzelmi, értelmi és akarati motiváltságát, kialakuló struktúráit legcélszerűbb a társadalom legkisebb egysége, mindössze két ember viszonylatában vizsgálni. Ha a javak cseréjének alapmotívumait, magatartásra, viselkedésre ható lélektani tényezőit, kulturális-társadalmi hatásait közösségben, tehát nemcsak két ember viszonylatában kívánjuk megismerni, legcélszerűbbnek látszik a letűnt, kezdetleges (primitív) társadalmak vagy a ma is létező természeti népek gazdasági, társadalmi és kulturális viszonyai között, általában törzsi viszonylatban vizsgálódnunk. Már ezekben az alapviszonyulásokban is megtaláljuk mindazokat a gazdasági, társadalmi és kulturális tényezőket és struktúrákat, amelyek jellemzőek egy-egy korra, népcsoportra, gazdasági-gazdálkodási típusra. Így ismerhetjük meg többek között a kereskedelmet {644.} is, ami a legkezdetlegesebb gazdasági, társadalmi és kulturális körülmények között is megjelenik, jelen van és különböző formákban működik (Földes 1976).
A javak cseréjének etnológiai kutatása három nagy tanulsággal szolgált. Először is azt állapította meg, hogy a javak cseréje a legjobb és ezért a legáltalánosabb módja a javak átadásának (eladás), a javak átvételének (vétel) és az átvett javak módosításának (változásának), valamint szükséges előzménye a továbbadásnak (elterjedésnek). Az adás-vételt illetően pedig a kutatás megállapította, hogy kétféle adás-vevés lehetséges: a rendes adás-vevés, szerzési mód az, amikor az eladott, átadott javakért igaz eredetű, saját tulajdonú, megfelelő értékű árat fizetnek; nem rendes, hanem rendkívüli adás-vevés, szerzési mód az, amikor a megszerzett javakért vagy egyáltalán nem fizetnek, nem adnak semmit, hanem a kérdéses javakat, bármilyen természetűek legyenek is azok, eltulajdonítják (ellopják, elrabolják, el- vagy kicsalják stb.), vagy nem igaz és nem megfelelő értékkel fizetnek érte („valamit dobnak az eladónak”, „lopott vagy hamis pénzzel fizetnek”, „hamis mértékkel mérnek és hamis pénzzel, csere esetén romlott, rossz minőségű vagy kevés anyaggal fizetnek”, „kényszerítik az eladót a hamis és kevés vagy rossz ellenérték átvételére” stb.) A rendes és rendkívüli adás-vevések, szerzési módok közti különbségek megítélésére elsőnek a természetes jogérzet hivatott. A jogérzet az adás-vevés intézményesülése során egyrészt joghagyományokban, másrészt törvényekben és rendeletekben fejeződött ki (Tárkány Szücs 1976). Harmadikként azt kell kiemelnünk a kutatás eredményei közül, hogy felfedték a javak cseréje és a migráció rendkívül erős kapcsolatát. A javak cseréje folyamán hármas migrációról beszélhetünk. Mozgást, helyváltoztatást végez egyrészt az eladó vagy átadó, másrészt a vevő vagy átvevő, akárcsak a javak cseréjének tárgya, maga az áru is, legyen az akármilyen természetű. E migrációknak több velejárója van. Mindenekelőtt a javak cseréjéhez kapcsolódó migrációs folyamatokhoz több-kevesebb kommunikáció tartozik. Ez a kommunikáció nem feltétlenül beszéd, lehet bármilyen más természetű jel vagy jelrendszer alkalmazása is. A kommunikációval szoros kapcsolatban áll a javak cseréjében részt vevő három tényező – eladó, vevő, áru – helyváltoztatása (amit a teherhordás, szállítás, illetve az utazás old meg). E helyváltoztatások általában együtt járnak a tulajdonviszonyokban bekövetkező változásokkal (az eladott, megvett vagy bármi módon megszerzett javaknak új tulajdonosa lesz: általában a vevő, az átvevő). Az árucserével kapcsolatos helyváltoztatások és a tulajdonviszonyokban bekövetkező változások szorosan összefüggenek az árucsere-migrációval. A különféle árucsere-folyamatok, ügyletek gyakran időleges vagy időtlen, végleges helyváltoztatással járnak. Nemcsak hosszú utazásokkal, szállításokkal, hanem személyes áttelepülésekkel, elvándorlásokkal is. Az árucsere-migráció hármas tagoltságú: a migrációban részt vehet az eladó, a vevő és az áru együttesen vagy külön-külön is. A különféle árucsere-migrációkkal magyarázható sok interetnikus kapcsolat is (Schubert 1988; Dankó 1986).
Az eddigiekben felvázolt javak cseréjének csak egy része az anyagi javak cseréje, amit külön névvel árucserének nevezünk (Kós 1976e). Az árucsere kifejezés nem egészen szabatos, hiszen anyagi javak adása, cseréje, megszerzése azt megelőzően is folyt, hogy áttértek volna az árutermelésre. Az árutermelés kiteljesedése előtti időkben, a természeti gazdálkodás korában is termeltek fölösleget, olyan és annyi terményt, illetve terméket, amit elcserélhettek, eladhattak azoknak, akiknek nem volt {645.} vagy csak kevés a kérdéses terményből vagy termékből. Az árucsere fogalmának tisztázása közben kell kitérnünk arra is, hogy mindaddig cseréről, adás-vevésről beszélünk, amíg a csere, az adás-vevés közvetlen marad, azaz a termelő-készítő saját maga vagy megbízottai (leginkább családtagjai) adják el termény-termék fölöslegüket, sőt, az árutermelésre való áttérés utáni időkben az eladásra termelt-készített javaikat, most már új nevén, árujukat is. Az árucserében szinte a kezdetektől nagy szerepet játszó kereskedelem akkor és ott alakul ki, amikor és ahol a termelő-készítő eladó nem közvetlenül a felhasználónak-vevőnek adja el áruját, hanem a kereskedő vásárolja azt meg, hogy aztán továbbadja azoknak, akiknek a kérdéses áru hiányzik, akik ismerve a kereskedőt éppen azért az áruféleségért keresik fel szokásos árusítási helyén, az ugyancsak hagyományosan megszabott időben (Paulinyi é. n.). Az árucsere vizsgálata keretében mindenekelőtt kis- és nagykereskedőt különböztetünk meg, illetve kis- és nagykereskedelmet (már itt meg kell jegyeznünk, hogy a vásárokon, piacokon általában a kiskereskedők, a kiskereskedelem volt és van inkább jelen, kivéve néhány vásárformát, amelyekről majd a későbbiekben lesz szó).
Az árucserének az idők folyamán több fajtája fejlődött ki. Mindenekelőtt két nagy csoportot különböztetünk meg: az egyik a spontán, a szervezetlen árucsere, a másik pedig az intézményesített, azaz szervezett árucsere. Bár a spontán árucsere korábbi, mint az intézményesített, és általában a kezdetleges gazdasági és társadalmi viszonyokra jellemző, egyes motívumaiban mindmáig, a legfejlettebb gazdasági és társadalmi körülmények között is továbbél. Az intézményesített, azaz szervezett árucsere a gazdasági, társadalmi és kulturális adottságoknak megfelelően az idők folyamán erőteljesen differenciálódott. Ezt nagymértékben elősegítette a kereskedelem fejlődése. A szervezett árucserének a következő intézményei, intézményrendszerei fejlődtek ki: a piac (állandóak és időlegesek, idénypiacok, szakosodott piacok, alkalmi piacok stb.), a hetivásár (a hét egy, az árucsere szempontjából hangsúlyos helyeken esetleg két napján), a hónapos vásár (általában a hónap egyik hetivására fejlődött hónapos vásárrá, azaz a hetivásárnál bizonyos szempontból – leginkább valamilyen áruféleség miatt – nagyobbá, jelentősebbé), az országos vagy nagyvásár (amit a kapott vásárszabadalom szerint tartottak – a legtöbb helyen évente négyszer, a jelentéktelenebb helyeken csak kétszer, sőt olyan vásártartó helyeket is ismerünk, ahol évente csak egyszer), az árumintavásár (termény vagy termék szerint és ezen túl szezonálisan – őszi, tavaszi, nyári stb. – különböző bemutató-kiállítás jellegű országos vásár), a nemzetközi vásár (voltaképpen árumintavásár – a hazai mellett – országon kívüli, idegen árusokkal, vevőkkel és árukkal). A vásárok-piacok mellett más árucsere-intézmények is kialakultak, de a vásárok hagyományaiból több-kevesebb mindegyikben továbbélt (Diczig 1933, 1940; Hoffmann 1988). Az árucsere klasszikus intézménye a bolt is, amelynek ugyancsak kifejlődtek a maga különböző formái. Ideszámíthatjuk az általános háztól való vételformákat, a házi árusítást is, de mindenekelőtt a műhelyboltot (vagy üzletet, amely valamilyen kézműves műhelye és árusítóhelye is egyben), az üzletházat (amely egy-egy nagyobb iparos vagy kereskedő nagy mennyiségű és sokféle árujának a raktározási és árusítási helye is), az áruházat (amiben nemcsak egyféle terményt vagy terméket raktároznak és árusítanak, hanem lehetőleg minél sokfélébb árut tartanak), a szakáruházat (ami egy-egy szakmának vagy egy-egy áruféleségnek megfelelően raktároz és árul, de a lehető legnagyobb választékban).
Az árucsere intézményeit aszerint is csoportosíthatjuk, hogy működésük állandó-e vagy időleges, illetve hogy az árucsere-folyamatok mozgóak-vándorok, avagy helyhez kötöttek-e. Az árucserén belül a kereskedelmet is osztályozhatjuk e szempontok szerint. A kereskedelem is lehet mozgó-, vándorkereskedelem, amit a házalók, vándorkereskedők, {646.} mozgóárusok folytatnak, és lehet helyhez kötött, mint ahogy a kereskedések legnagyobb része ilyen is. A piacoló-vásározó ipart és kereskedést a vándoripar és vándorkereskedelem közé kell sorolnunk. Meg kell jegyeznünk, hogy a vándor árusok-kereskedők, vándoriparosok árucsere-tevékenysége csak akkor tartozik a vásárok-piacok tárgyalási körébe, amennyiben a vándorárusok körútjaik során betervezetten vagy esetlegesen megjelennek egy-egy vásáron-piacon és ott árusítanak.
Az árucsere lefolyása forma szerint is kétféle lehet. Az árucsere egyrészt lehet tényleges csere, és az árucsere intézményei is lehetnek csereintézmények: cserepiac, cserevásár, cserekereskedelem. A tényleges csere a kezdetleges gazdasági és társadalmi berendezkedésre jellemző (Földes 1976), de egyes tényezőiben mindmáig – különösen a pénzgazdálkodásnak nem kedvező időkben – továbbél. Az egyik legerősebben továbbélő cserefajta a vegyes forma – csereanyag, tárgy vagy érték és pénz együttes használata. Különösen hosszasan továbbélt a fizetési, javadalmazási formákban, ahol is a járandóságot félig „természetbeniekben”, azaz csereanyagokban, tárgyakban, értékekben szolgáltatták ki, és a pénzhasználat elterjedése, általánossá válása után is a járandóság, a vételár kisebb hányada volt csak pénz. A cserét az értékközvetítővel történő adás-vevés váltotta fel. Az értékközvetítő bevezetése leginkább gyakorlati okokból történt. A csere, a cserekereskedelem egyrészt nehézkes, lassú és kényelmetlenvolt, másrészt a csereügylet általában nem is fejezte ki az árucserében részt vevő áru tényleges értékét. Értékközvetítő lehetett mindenféle anyag, termény vagy termék, ami – társadalmi közmegegyezés alapján – kicsisége, könnyen kezelhetősége ellenére is egyfajta meghatározott értéket képviselt. A természeti népeknél az értékközvetítő lehet akár kutyafog vagy egy érdekes színű, alakú kavics, vagy kődarab, üvegdarab is, akárcsak valamilyen fém vagy éppen ritka nemesfém, nemesfémdarab, arany, ezüst vagy drágakő. A földművelő társadalmakban azonban inkább elterjedtek az állat (marha, tinó), a termény (gabona: búza, rozs, köles, kukorica) értékközvetítők. A legelterjedtebb értékközvetítő azonban a pénz. A pénznek több fajtája van: a primitív pénzek csak kevéssé különböznek a közönséges, előbb említett értékközvetítőktől. A modern pénzek is társadalmi közmegegyezésen alapulnak, még akkor is, ha eredetileg tényleges értéket képviselő, bizonyos mennyiségű aranyból vagy ezüstből készültek. A társadalmi közmegegyezés különösen vonatkozik az ún. papírpénzekre, amelyek voltaképpen utalványok bizonyos értékű arany vagy ezüst beváltásához. A mai árucserében mind nagyobb teret nyernek az ún. fejlett pénzek vagy pénzformák, mint amilyen például az átutalás, a klíring, a váltó stb.
Ezen etnológiai bevezető után kívánunk előbb általánosságban, etnológiai vonatkozásban foglalkozni a vásárokkal. A vásárt az előbbiek szerint a legkomplexebb szervezett árucsereformák egyikének tartjuk, amelyben minden korábbi árucseremód integrálódik. A vásár intézménye lehet helyhez nem kötött is, azonban a vásárok általános jellemzője éppen a helyhez kötöttség. A vásár kialakulása, a vásárhely létrejötte szoros kapcsolatban áll a kérdéses hely és környezete termelési viszonyaival. Ez természetes dolog, hiszen a vásárokon a saját szükségleten felüli termény és termék kerül árusításra. A termelés viszont nagymértékben függ a kérdéses hely vagy terület földrajzi viszonyaitól. Nemcsak a mezőgazdasági termelés szempontjából meghatározó jelentőségű talajviszonyokról, hanem a klimatikus viszonyokról is szó van itt. Nem is beszélve az ugyancsak a földrajzi adottságokon alapuló közlekedési körülményekről, {647.} akár víziek, akár szárazföldiek ezek. A földrajzi adottságok, illetve a köztük lévő különbségek nagyban hozzájárultak az úgynevezett vásárhelyek kialakulásához, amennyiben azok folyók torkolatainál, jeles átkelőhelyeknél, völgybejáratoknál vagy völgycsúcsoknál, illetőleg azonos nemű földrajzi tájak, például síkságok, medencék, fennsíkok központjaiban, vagy éppen a belőlük kivezető hágók, átjáróvölgyek belső és külső oldalán alakultak. Különösen fontosak azok a peremterületek, ahol két egymástól különböző földrajzi táj és ennek megfelelően különböző termelési körzet – például síkság és hegyvidék – találkozik és egész vásárövet alkot (Mendöl 1963: 322, 396, 460–463, 466, 469, 471–473, 475; Sárkány M. 1983). A vásárhellyé válásnak azonban nemcsak földrajzi alapjai voltak. Vásárhelyképző erővel bírtak az uradalmi központok, különösen akkor, ha ezek erődített, várral ellátott, tehát katonailag is fontos helyek voltak. A középkor folyamán az uradalmi központok – nálunk ispánsági székhelyek – egyben közigazgatási központok, melyek önmagukban is vásárhelyképző erővel bírtak. Hasonlóképpen vásárhelyformáló energiákkal rendelkeztek a vallási, egyházi központok, a püspökségek, káptalanok, illetve egy-egy szerzetesrend nagyobb, központi-irányító szerepet betöltő kolostorai, de gyakran – különösen olyan esetekben, amikor több kis településnek egyetlen közös temploma épült, és több apró településnek egy plébániája volt – az egyes egyházközségek, plébániák is. Vásárhelyképző energiaként kell értékelnünk a monopolisztikus termelési viszonyokat is, mint például a bányavárosok esetében.
Erdei Ferenc a piac-, vásáralakulások okai közül a társadalmiakat tekintette elsődlegesnek. Véleményét a településrenddel, a településformák társadalmi összefüggéseivel kapcsolatosan fejtette ki. A tanyákat a falvak, a falvakat pedig a városok szerves részeinek tekintette (falurészek, városrészek), amelyek terményfölöslegeiket a városok piacán-vásárján értékesítik. Különösen hangsúlyozta a városok, különösen a mezővárosok jelentőségét az árucserében, és külön szólt a mezővárosok központjainak, városmagjainak fontos társadalmi szerepéről. Mert a paraszttársadalom termelési terhét egyfajta munkamegosztás se osztja meg. Van a parasztok közt iparos és kofálkodó is, de annak mindnek kiskertje és veteményföldje, vagy éppen szőlője és szántói vannak. Egyszerűen elviselhetetlennek tartaná, hogy ő ne csinálja végig ugyanazt, amit a többi, még akkor is, ha saját munkája után jobban és könnyebben élhetne. Szerinte is a piacokon-vásárokban is megmutatkozó polgári törekvések változtatták meg a feudalizmusban kialakult és megkövesedett, zárt paraszti világot, mert a falu keretei között is a falvakon kívül folyó élet gyökeres átalakulása természetszerűleg megbontotta a falu rendi társadalmi formáját. A technikai átalakulás összekapcsolta a falvakat a városokkal, s ezen a réven az élet belterjessége nagymértékben felengedett. Többet termel a falu a városi piacra, többet vesz a városi piacról, az élet technikai kellékeit nem helyi termeléssel és együttességgel állítja elő, hanem a városból hozza.
A vásárok néprajzi vizsgálatát legeredményesebben úgy folytathatjuk, ha a vásárok funkcióit vesszük szemügyre (Dankó 1973). A vásárok első és alapvető funkciója gazdasági természetű, az ellátást, illetve a termény-, termékfelesleg felvásárlását és másutt, olyan helyeken való értékesítését szolgálja, ahol a kérdéses anyagra, terményre, illetve termékre szükség van. A vásárok gazdasági funkciójának vizsgálata során fényt kell deríteni arra, hogy milyen kapcsolatban áll a kérdéses vásár a helyi termelési renddel, gazdálkodási formákkal, hogy a vásár mily mértékben vesz részt a kérdéses helység és földrajzi környezet, a táj munkamegosztásában, mily mértékben önellátó egy bizonyos terület – s minthogy nem az, fényt kell deríteni arra is, hogy a kérdéses vásár miből és mily mértékben szorul behozatalra („importra”), illetve miből, mily {648.} mértékben teljesít exportot (Andrásfalvy 1978). A vásárok gazdasági funkcióinak vizsgálatánál vetődik fel legvilágosabban a vásár vonzáskörzetének fogalma. Földrajztudományunk, nemcsak a gazdaságföldrajz, hanem más földrajztudományi ágazatok is az utóbbi időben fokozott figyelmet szentelnek a vonzáskörzetek vizsgálatának. Egy-egy vásár vonzáskörzetének vagy vonzásterületének nevezzük azt a területet, azokat a helységeket, amelyekből származnak a kérdéses vásár eladói, vevői és árui. Egy-egy vásár annál nagyobb, jelentősebb, minél nagyobb területekről, minél több és minél távolabbi településekről keresik fel az eladók, a vevők, és minél több és távolabbi helyekről származik az áru. Vannak olyan vásárhelyek, amelyeknek igen szűk, kicsi a vonzáskörzetük, holott forgalmuk nagy. Az ilyenfajta vonzáskörzet csak a kérdéses vásárhelyre és határára – a határában létező szórványtelepülésekre, például tanyákra – szorítkozik. Ilyen szűk vonzáskörzetű, de ugyanakkor nagy forgalmú vásárai csak a nagy lélekszámú, határát tekintve is nagy vásárhelyeknek, településeknek lehetnek; saját igényeiket kielégítő mezőgazdasággal és kézművességgel, illetve kereskedelemmel. Az ilyen vásárhelyeken a felvásárló jellegű hetivásároknak van különösebb jelentőségük, mert a felvásárolt különféle árukat a kereskedők más helyekre szállítják és az ottani vásárokon értékesítik. A sok-sok vásár különböző nagyságú vonzáskörzete általában nem különül el egymástól, hanem sok tekintetben fedik egymást. A legtöbb vonzáskörzet ún. kevert vonzáskörzet és nem tiszta, ahogy az átfedésektől, közös vonzáskörzet-tényezőktől mentes vonzáskörzeteket nevezzük. A vonzáskörzet annyiban is gazdasági tényező, hogy mily közel vagy távol vannak egyes részei, települései a vásárhelyhez, milyenek az utak, a közlekedési és szállítási lehetőségek a vonzáskörzet települései és területei, valamint a vásárhely, a vonzáskörzet központja között (Hajdú 1987; Tóth J.–Dövényi–Mosolygó 1975).
A gazdasági természetű vásárfunkciók közé sorolhatjuk a vásárok városformáló szerepét is, jóllehet a várossá fejlődésnek számos fontos társadalmi természetű előzménye és következménye is van. Főleg településtörténeti, várostörténeti és településföldrajzi kutatásokból tudjuk, hogy a vásárok, a vásár intézménye az egyik legerősebb városképző tényező (Mályusz 1953; Major 1966; Bácskai 1964, 1965). A városok elképzelhetetlenek vásárok nélkül, mint ahogy azt a vásáros helyek német nevének – Markt – ’város’ jelentéssel való elterjedése és használata is bizonyítja. A legtöbbet mondó városmeghatározások funkcionalisták. Általános vélemény a városokról, hogy azok egyik legfontosabb funkciója a vásártartás. A falut többek között éppen az különbözteti meg a várostól, hogy nincsen vásárja, adás-vevésüket éppen a város vásárán bonyolítják le; a falusiak egy vagy esetleg több városba is piacolnak, vásároznak. A vásárok meghatározó jelenlétét a városokban mi sem bizonyítja jobban, mint hogy a középkori vásárok közül csak kevésnek volt külön, önálló vásárszabadalma, mert azt a legtermészetesebb módon magába foglalta a városprivilégium (Fügedi E. 1959; 1971; 1972). A vásárok városképző energiái közé tartozott az is, hogy a városokban inkább kifejlődött a kézművesség, az ipar és a kereskedelem, mint a falvakban, ahol viszont az élelmiszer-termelő mezőgazdaság volt az általános. A társadalomtudományban él olyan vélekedés is, hogy a falvak terményekkel, növényi és állati eredetű élelmiszerekkel látták el a városokat, míg a városok fel- és fel nem dolgozott anyagokat, iparcikkeket adtak el a falusiaknak. A vásártörténet és településföldrajz egyöntetűen azt állítja, hogy a síkságok és a hegyvidékek találkozásánál kialakult vásárhelyeken, illetve vásárövekben ilyen jellegű árucsere folyt: az inkább anyagtermelő, iparos és kereskedő hegyvidékiek iparcikkeket adtak el a sík vidéki, főleg mezőgazdasággal, élelmiszer-termeléssel foglalkozó falusiaknak (Kósa L. 1967; Paládi-Kovács 1966).
A vásárok másik fontos funkciója társadalmi vonatkozású. A vásár mindenekelőtt találkozási hely és alkalom; a feudális falu számára szinte az egyedüli lehetőség volt arra, hogy lakosai falujukból kimozduljanak és ún. külső kapcsolatokat létesítsenek. Egy-egy vásáron helybeliek érintkeznek máshová valókkal, netalán külföldi idegenekkel vagy más etnikumhoz tartozókkal. Találkoznak egy-egy vásáron a különböző vallású és egyházhoz tartozó vásározók is. Öregek találkoznak fiatalokkal, javakorabeliekkel; férfiak nőkkel, szakmabeliek egymással és más szakmabeliekkel, jobbágyok nemesekkel, polgárokkal, szegények gazdagokkal, műveltek kevésbé műveltekkel, rokonokkal és nem rokonokkal, ismerősökkel és nem ismerősökkel, barátokkal és nem barátokkal. Mindez több szempontból is jelentős. Mindenekelőtt azért, mert a vásározók vásárra járásuk közben bizonyos földrajzi tájékozottságra tettek szert. Különösen fontos az ugyanazon szakmához tartozók érintkezése a szakmai újítások, eljárások terjesztése szempontjából. Nemcsak az ipar területén, mint gondolhatnánk, hanem a mezőgazdaságban is, ahol ugyancsak új fajták bevezetése, új eljárások és eszközök elterjesztésének keretei lehetnek a vásári alkalmak. Műszóval információszerzésnek nevezhetnénk leginkább e vásári találkozásokat, mégpedig az élet minden – nemcsak gazdasági és szakmai – területére vonatkozóan. Az információszerzés körébe tartozik a hírelés, azaz a hírek adása-vevése, terjesztése is, legyenek azok bármilyen természetűek, például politikaiak is. A vásárok voltak a középkorban a hivatalos híradások, hirdetések, perbe hívások, idézések alkalmai is. A vásárokon hajtották végre az ítéleteket, hogy minél nagyobb híre legyen az igazságszolgáltatásnak. A vásárokon keresztül történő híradások-hírvételek legjelentősebbjei azok, amelyek az eszmefejlődés eredményeit teszik általánosan ismertté, és válnak ezáltal nagyszabású gazdasági, társadalmi és kulturális, nemkülönben politikai változások előkészítőivé.
A vásárok kulturális funkciója is számottevő. Itt nemcsak a közvetlen kulturális vonatkozásokra, például könyvárusításra kell gondolnunk, hanem a vásári sokadalomnak mint alkalmi közösségnek a kulturális megnyilvánulásaira is. Például arra, hogy a vásárok jó alkalmak a nyelvtanulásra, amennyiben a vásáron megjelenő idegenek saját nyelvükön nevezik az árukat, a mértékeket, fejezik ki tetszésüket vagy nemtetszésüket az áruk minősége, mennyisége, ára és egyéb jellemzői felől. Olyan vásárhelyeken, ahol nagyobb számú más etnikumú, nyelvű vásározók jelennek meg rendszeresen, a közigazgatási jellegű, az árucseréhez tartozó és egyéb feliratok is több nyelven készültek. Ezek elolvasása, megértése is a vásárokhoz fűződő nyelvtanulás egyik fajtája. Nem is szólva arról, hogy a vásárokon alakultak ki leginkább azok a cserepárok, akiknek az volt a céljuk, hogy a vásáron megjelenő, különböző nyelveken beszélő vásározók megtanulják egymás nyelvét. Nemcsak az ún. cseregyerek intézmény nagy hányada volt vásári eredeztetésű, hanem más rokon intézményeké is. Például ajánlatos volt, ha a fuvarosok és hajcsárok, különösen a hosszú fuvart vállalók, illetve a távolsági hajcsárok több nyelvet ismertek, mert munkájuk során nyelvtudásuknak nagy hasznát vették. A vándorúton lévő mesterlegények útjai és idegenben való munkavállalásuk azt a célt is szolgálta, hogy a kérdéses nyelvet megtanulják (Domonkos O. 1972). Sok esetben már az inasokat is távol idegenbe, más nyelvű mesterekhez szegődtették, nyelvtanulási céllal is. A szerződtető idegen mestert gyakran valamelyik vásáron ismerték meg; vásári forgolódásából következtettek szakmai tudására, pedagógiai adottságaira. A nyelvtanulás, nyelvi tájékozottság szerzése mellett nem volt jelentéktelen az a szakmai tájékozódás sem, amire a {650.} vásározó parasztok, iparosok, kereskedők szert tettek. A vásáron szerzett szakmai ismeretek alapját képezte egy bizonyos állandóan bővülő anyagismeret, a számolási, számítási készség fokozása, a mérés és a mértékek gyakorlati ismerete (Román 1986).
A vásári szórakoztatásnak is volt mindig valamelyes kulturális hatása, művelődési eredménye. A vásári színjátszás, bábjátszás, a panorámák, panoptikumok nézegetése, a különböző mutatványosok produkcióinak egy része, az állatseregletek bemutatása, a képmutogatók magyarázatainak figyelemmel kísérése, a históriák, hírversek meghallgatása közvetlen ismeretszerzés is volt (Takács L. 1953; 1976).
Mindezek a funkciók a maguk összességében két irányba hatottak. Először is elősegítették egy-egy táj kulturális integrálódását, másodszor pedig – eléggé paradox módon – a vásáron részt vevő különböző etnikumú és az élet sok más területén egymástól különböző, eltérő életgyakorlattal bírók közti különbségeket konzerválták, s az egymástól való elkülönülésüket szolgálták.
A vásárok sokféle és fontos funkcióinak kell tulajdonítanunk, hogy a vásárok számos életforma, életmód közvetlen alakítói voltak. Ilyen például a vásározó kézműves, a vásározó kereskedő, a kupec, a kofa, a vásári fuvaros, a hajcsár, a felhajtó vagy szenzál, a vásári mutatványos, a vásári korcsmáros, lacikonyhás, mázsáló, a vásári őgyelgő, a piaci légy, a vásári koldus stb. életmódja (Dankó 1979b).
A közgazdaságtan a vásárokat az ipari és a „közlekedési-szállítási forradalom” utáni időkben egyértelműen túlhaladottnak, anakronisztikusnak minősítette. Mindenütt és minden vonatkozásban a vásár hanyatlásáról beszéltek, és nem is kevesen a vásárok közeli végét jósolták. Való igaz, hogy a kiépült gyáripar a múlt század végére soha nem látott mennyiségben ontotta a legkülönfélébb használati eszközöket, bútor-, ruha- és cipő-lábbeli anyagokat ugyanúgy, mint a készárut. A nagy mennyiség és gépi tömegtermelés következtében gyorsan és olcsón. Az utak általános megjavításával, új utak építésével, a vasút kiépültével a közlekedés-szállítás is gyorsabbá és olcsóbbá vált, és bekapcsolt az ország gazdasági vérkeringésébe sok, addig elzárt, csak saját magára vagy legfeljebb közvetlen környékére mint vonzáskörzetre szorítkozó félreeső helységet, területet (Gráfik 1983; Bencsik 1986). Mindezek következtében a vásárok valóban hanyatlásnak indultak, de ez nem mindenfajta vásárt érintett egyformán. Legnagyobb méretű volt a hanyatlás az iparcikkvásárokon. De alig látszott meg a hanyatlás a már korábbról piacnak nevezett és a voltaképpeni vásároktól el is különült, a jelentősebb településeken mindennapossá vált élelmiszervásárokon. Sőt, ezek közül nem egy a közlekedés-szállítás fejlődése következtében nőtt, árui közt feltűntek távoli vidékek terményei, például déligyümölcsök. A bor- és terményvásárok is jelentősen hanyatlottak. A terményforgalom szinte kizárólag a termény- és takarmánykereskedelemben bonyolódott le. Az állatvásároknak csak a nagybani árusítása hanyatlott. A nagyban való állatértékesítés átment a vásároktól független állatkereskedelembe, de a kismértékű, a szigorúan belső fogyasztású állatvásár megmaradt. A hanyatlás korában eleinte világszerte azzal akartak védekezni, hogy egyre több helységnek adtak vásárjogot, egyre több vásárt rendeztek, s csak amikor nyilvánvalóvá vált, hogy a vásárok számának növelése nem állítja meg a hanyatlást, kezdtek egyre több helyen új típusú vásárokat rendezni, illetve alakultak ki és indultak külön, önálló fejlődésnek egyes vásárrészek vagy új vásárformák. Legáltalánosabb volt a használtcikk-vásárok – ócskások, ócskássor, zsibogó, zsibvásár {651.} stb. – megszervezése, vagy ahol már korábbról is voltak, ezek fejlesztése. Az új típusú vásárok sorába tartoztak az ún. hiánycikkvásárok, illetve az olyan vásárok, amelyeken az új, megváltozott életkörülményeknek megfelelő tárgyakat, berendezéseket, eszközöket árultak. Ilyen fejlődő vásárok például napjainkban az autóvásárok, amelyek egyszerre tartoznak a használtcikk- és a hiánycikkvásárok körébe. Szólhatnánk végül az idegenforgalmi érdekű népi iparművészeti vásárokról is. Ezek a folklorizmus sokoldalú megnyilvánulási formái. Általában a nagy forgalmú üdülő- és fürdőhelyeken, kulturális központokban, a hagyományos vásároktól vagy vásármaradványoktól függetlenül zajlanak le.
Ahogy az eddig elmondottakból is kitűnhetett, a vásárok a maguk sokféle funkciójával, az élet minden területére gyakorolt közvetlen és közvetett gazdasági, társadalmi és kulturális hatásaikkal a népélet komplex kifejezési formáivá váltak. A vásárok sokoldalú, színes világát ezért gyakran használta elmondandói keretéül a művészet, különösen az irodalom és a képzőművészet, illetve a festészet. A vásár művészi ábrázolásai közül nem egy néprajzilag is hiteles, illusztratív alkotás, amely a művész mondanivalójának kifejezésén kívül a vásárok rendkívül összetett, a mindenkori gazdasági, társadalmi és kulturális viszonyokra és törekvésekre jellemző világának feltárása közben konkrét ismereteket is közvetít.
| VÁSÁRAINK KUTATÁSA | TARTALOM | A MAGYAR VÁSÁROK TÖRTÉNETE |