{652.} A MAGYAR VÁSÁROK TÖRTÉNETE

A VÁSÁROK KIALAKULÁSA, 11–15. SZÁZAD

A következőkben vásáraink történetének felvázolásával igyekszünk bemutatni, hogy a javak cseréje, az árucsere szabályai hogyan bontakoztak ki, milyen változásokon mentek át, milyen jellemző sajátságokat fejlesztettek ki vásárainkhoz kötötten társadalmunkban. Minthogy a vásártartás engedélyezése 1010-től 1848-ig a magyar királyok, illetve az erdélyi fejedelmek, majd pedig 1848–1945 között a magyar kereskedelemügyi miniszterek hatáskörébe tartozott, úgy véljük, hogy mindazokat a vásárokat, amelyeket a magyar királyok vagy az erdélyi fejedelmek, illetőleg a magyar kereskedelemügyi miniszterek engedélyeztek – vásárprivilégiumok, vásárszabadalmak révén –, magyar vásároknak kell tartanunk. Tekintet nélkül arra, hogy hol voltak, hogy akár az árusok, akár a vevők vagy az áruk magyarok vagy nem magyarok voltak-e. A magyar vásárok történetének bemutatását másként, mint ilyen széles körű definícióval, nem is kezdhetnénk el, hiszen Árpád-házi királyaink, elsősorban I. István, de minden más uralkodónk, illetve kereskedelemügyi miniszterünk is az ún. történeti Magyarország egész területére adtak ki vásárszabadalmakat, olyan helységeknek is, amelyek ma nem tartoznak Magyarországhoz, és a vásáraikon megjelent árusok és vevők, valamint a vásárra felvitt áruk több-kevesebb hányada nem volt magyar.

A magyarság a honfoglalást megelőzően, vándorlásai alatt is tartott vásárokat. E cserevásárokról nemcsak Gardizi emlékezett meg, hanem mindmáig tanúskodik róluk vásár szavunk. A vásár szó iráni eredetű, valószínűleg Onoguriában, a Kaukázus északi lejtőin, az Azovi-tenger mellékén ismerhettük meg és vehettük át a velünk kereskedő perzsáktól. Kezdettől fogva több ember között, meghatározott helyen lebonyolodó árucserét jelentett. Vándorló őseink bizonyára tartottak mozgó vásárokat is, amikor nem egy hagyományosan kialakult vásárhelyen, hanem „menetközben”, a törzsfő által meghatározott helyen csaptak vásárt. Ezek nagyrészt törzsön belüli, eléggé szűk körű vásárok voltak, de voltak olyan mozgó vásárok is, amelyre a vásárt tartó törzs meghívta a szomszédos törzset vagy törzseket. Ezek nagyobb szabású árucserealkalmak voltak. Ilyen vásárokat tartottak akkor is, ha kereskedők ejtették őket útba: prémeket, nemes bőröket, rabszolgákat, lovat, szarvasmarhát adtak cserébe fegyverekért, finom textíliákért, bőrökért és ékszerekért. Már a honfoglalást megelőzően ismerünk a törzsszövetségben ún. kereskedőtörzseket, akik a vándorlás alatt, de még a honfoglalás után is sokáig lebonyolították a kereskedést, fenntartották a vásár intézményét. Köréjük tartoztak a kalizok és a kabarok. A kereskedőtörzsek mohamedánok, illetve zsidók voltak. Minderről – mint vásáraink előtörténetéről – történetíróink hol rövidebben, hol hosszabban rendre megemlékeztek {653.} (Paulinyi é. n.; Nagy T. 1973; Györffy Gy. 1977: 15–24, 30–39). László Gyula pedig a honfoglaló, a Kárpát-medencében letelepülő magyarság körében utalt vissza ezekre a vásárokra, s felvázolta azt az átmeneti állapotot, amiben vásáraink, a vásárokhoz kötődő kereskedelmünk a honfoglalástól I. István „vásártörvényéig” élt (László Gy. 1944: 117–124; 362–365). A honfoglalást megelőzően is ismertük a pénzt, de igen kismértékben éltünk vele, az arab eredetű dirhemeket inkább ékszerekként kezeltük. A honfoglalást követő évszázadban, a kalandozások korában egyrészt továbbéltek a vásárhagyományaink, másrészt hatni kezdtek néhány korábbi kárpátmedencei vásárhely hagyományai is, de a legjelentősebbek a német-, cseh-, franciaországi és itáliai kalandozások hatásai voltak (Györffy Gy. 1977: 40–53).

Igazi vásártörténetünk I. István állam- és egyházszervező munkájával kezdődik. István király a vásár-, kereskedelemügy rendezését az állam- és egyházszervezés szerves részének tartotta, és az 1007–1015 között kiadott, de csak másolatokból és későbbi utalásokból ismert „vásártörvénye” a vásártartás királyi monopóliumát biztosította a templomos (egyházas) helyeken, a templom mellett létesített vasárnapi vásárokon. Az általa kijelölt vásárnap elnevezése lett a vasárnap. E vasárnapi vásárokat hetivásároknak is tekinthetnénk, bár ekkor még ez az elnevezés, illetve meghatározás nem terjedt el. I. István vasárnapi vásárait vásárvámok szedésével tette jövedelmezővé a maga számára. A vásárok hasznát növelték István király pénzei is, bármennyire kismértékben terjedtek csak el. A vásárokon nagyobbrészt csere, illetve olyan értékközvetítővel történő adás-vevés folyt, ahol a csereérték továbbra is – mindinkább csökkenő mértékben – a prém, illetve egyre jobban növekvő mértékben a szarvasmarha volt (a vagyon nagysága a marha számától függött). Hosszú ideig a különféle váltságdíjakat, büntetéseket szintén marhákban állapították meg és fizették ki. De más területeken is pénzként használták a szarvasmarhát, különösen a tinót. István király vásárainak biztonságát a várszervezet és a fegyveres várjobbágyság biztosította. Az ispánok, a várjobbágyság a vásárvám egyharmadát kapták meg, kétharmad rész a királyé maradt. I. István vásármonopóliuma 1156-ig sértetlenül fennmaradt. Ekkortól fogva adományoztak királyaink a királyi, kivételesen vegyes alapítású monostoroknak egy-egy vásár vámjából harmadrészt. A feudalizálódás előrehaladtával fokozódott a vásárvámok harmadának eladományozása különféle kolostoroknak, majd pedig II. Géza uralkodása alatt magánszemélyeknek is. A vásárvámharmad magánszemélyeknek való eladományozása III. Béla uralkodása alatt vált általánossá. Ez változást hozott a korábbi vasárnapi vásártartási rendbe. Elterjedtek a szombati vásárok, majd pedig II. Géza vásárjog-adományozásai nyomán a hét bármely napján tartható vásárok. A vásárjog széles körű adományozása révén alakultak ki a 13. század folyamán a vámmentes vásárok és 1239-ben, IV. Béla rendelkezésére, elsőként Esztergomra vonatkozóan, az országos vámmentességet élvező vásárok és az első napi vagy napos piacok (Püspöki Nagy 1988). Piac szavunk olasz eredetű, minden bizonnyal azoktól a hospesektől származott, akik Itáliából jöttek hozzánk a 11–13. század folyamán. A szó eredeti jelentése ’tér, térség, valaminek a közepe, központja’. A templomok, településközpontok körül létesült tereket, kiszélesedő utcarészeket jelölte, melyeken eredetileg a vasárnapi és később a szombati vásárokat tartották. A piac szó elterjedése során, a 15–17. században ’központi hely, térség’ jelentésben is használták, amikor is a „vár piacá”-ról, „a templom piacá”-ról volt szó. A települések növekedésével, a vonzáskörzetek kialakulásával és terjeszkedésével ezeken a tereken – piactereken – mindennapos, főleg élelmiszereket árusító piacok keletkeztek. A voltaképpeni vásár pedig, főleg a kereskedelem erőteljes fellendülése következtében, a 14–16. század folyamán, kiszorult ezekről a terekről, és csak {654.} a mindennapos piac, illetve a vásárok élelmiszert árusító részei maradtak ott. Az állatés terményvásár kijjebb költözött; egyelőre még a városok falain, árkain belüli széles utcákra, vásártartásra alkalmas területekre. Mai szóhasználatunkban már merőben különböző tartalmú a piactér és a vásártér szavunk, a vásár és a piac közti különbségnek megfelelően. Vásár, vásártér szavunk erőteljes jelentésváltozáson ment át a századok folyamán: az eredetileg hetente egyszer tartott egységes vásárok ma hetivásároknak tudhatók be, bár vásáron kizárólag országos vagy nagyvásárt (vagy még magasabb szervezésű vásárt: árumintavásárt, nemzetközi vásárt) értünk. A piac viszont főleg élelmiszer és háztartási cikkek árusítására szolgáló, akár mindennapos adás-vevési alkalmat jelent. A piacot nem szabad összetéveszteni a vásárral, akkor sem, ha – sok helyen még napjainkban is – a hagyományos vásártéren, azaz a települések központjaiban, a templom, a középületek szomszédságában tartják őket. Különösen könnyű a piacot a hetivásárral összetéveszteni, illetve a hetivásárt a piaccal azonosítani. Márcsak azért is, mert a hetivásárt rendszerint – legalább részben – a piactéren bonyolítják le, és általában a többi mindennapos piacnál nagyobb szabású piacnak tartják. Különösen nagy az eshetőség erre a tévedésre olyan települések esetében, ahol nincsen mindennapos piac, hanem a piac funkcióit is a hetente egyszer – vagy nagyobb helyeken kétszer – tartott hetivásár teljesíti.

Visszatérve még vásár szavunkhoz, meg kell állapítanunk, hogy ezt az iráni eredetű szót hosszú vándorlásunk alatt, majd letelepedve, a középkoron át, teljesen sajátunkká formáltuk. Ennek tanúbizonysága számos, művelődéstörténeti vonatkozásokban gazdag származéka. (Meg kell jegyeznünk, hogy a később átvett piac szavunknak lényegesen kevesebb származéka alakult ki.) Ezek közül talán legfontosabbak a vásár helyére és egyéb körülményeire utaló szóösszetételek. Ilyeneket már a 11. századtól kezdve ismerünk: vásárhely (1093), vásárút (1262), vásárosfalu (1274), vásármező (1379) stb. Itt kell szólnunk azokról a helynevekről is, amelyek arra a napra utalnak, amelyen a vásárokat tartották: Szerdahely, Csíkszereda, Csütörtökhely, Szombathely stb. Meg kell említenünk azokat a vásárhelyeket, amelyek nevének utótagjaként a vásár napja, előtagjaként valamilyen fölrajzi tényező szerepel: Rimaszombat, Dunaszerdahely, Szepesszombat, Bodrogszerdahely, Muraszombat, Nyárádszereda stb., vagy azokat a helységneveket, amelyek -vásárhely összetételűek, és előtagként a kérdéses helység valamilyen jellegzetessége, földrajzi adottságaiból következő sajátossága áll: Hódmezővásárhely, Kézdivásárhely, Marosvásárhely, Somlóvásárhely, Fugyivásárhely stb. A vásártulajdonos személyére is több helységnevünk utal. A vásárt tartó tulajdonos neve után általában a birtokos raggal ellátott vásár, tehát vására szavunk áll: Tasvására, Pétervására, Asszonyvására, Szoboszlóvására.

Vásárainknak volt egy másik, a 15. század dereka óta használatos neve is, a sokadalom. Jelentéstanilag nyilvánvalóan arra a következtetésre juthatunk, hogy minden nagyobb létszámú gyülekezet körében árucsere is folyt. A búcsúkkal kapcsolatos sokadalmak voltak az ún. búcsúvásárok (Barna 1986). A legtöbb búcsúvásár a kérdéses templom védőszentjével, illetve a védőszent ünnepével kapcsolatos, ekkor szokták általában megtartani a templom búcsúját.

Középkori kereskedelmünk első helyén a korán monopolizált sókereskedés állt. A sókereskedelem, jobban mondva sóelosztás átvette és a maga számára biztosította az elsőrendű utakat, vagy ha ilyenek nem voltak, akkor kialakította őket. A sóutak hangsúlyos helyein sólerakatokat, sóházakat létesítettek (Takáts 1899a). A marhakereskedelmet minden bizonnyal magunkkal hoztuk vándorlásunk különböző helyeiről. Új körülményeink között csak továbbfejlesztettük és erőteljesen a Nyugat ellátása szolgálatába állítottuk. Jelentős volt a lókereskedelem is, de mennyiségileg kisebb, {655.} mint a 14–16. század folyamán egyre inkább kifejlődő és ránk jellemzővé váló szarvasmarha-kereskedelem (Takáts 1906). A 14–16. századi kereskedelmünkkel foglalkozó történészek borkereskedelmünket ugyancsak fontosnak és középkori gazdasági életünkre jellemzőnek mondják (Bácskai 1964, 1965; Székely 1961). Számottevő volt gabonakereskedelmünk is. Középkori vásáraink kereskedője a kalmár volt (Bogdán 1973: 223–232). A névhez kezdettől fogva bizonyos lenéző, pejoratív hangulat járult. E jelentésárnyalat még inkább jellemző egy másik, a 16. század elejéről ismert, középkori kereskedőelnevezésünkre, a kufárra. A velük szembeni idegenkedés azonban a kereskedelem, főleg a szarvasmarha-kereskedelem fellendülésével alábbhagyott, és a 16. század derekára kialakuló gazdag tőzsér réteg, illetve a szarvasmarhakereskedelembe erőteljesen bekapcsolódó főurak, főúri családok, külföldi bankárok mit sem törődtek vele (Takáts 1899b, 1899c, 1900; Balanyi 1968).

VÁSÁRSZABADALMAK

A továbbiakban vásáraink történetét a magyar településtörténet keretei közt vizsgáljuk. A középkori magyar falvak és a magyar falurendszer kialakulása magával hozta a vásárhelyek rendszerének kialakulását (Szabó I. 1966; 1969). Vásáraink a továbbiakban nem a falvakban létesültek, hanem városainkban, előszeretettel mezővárosainkban, az oppidumokban. Itt korán elkülönültek a kézművesek, akik termékeiket elsősorban saját vásáraikon, illetve kialakított vásározó körzeteik vásárain árulták. A városi, illetve mezővárosi fejlődés szempontjából döntő jelentősége van annak, hogy lakosságuk közt munkamegosztás ment végbe, és hogy ennek kapcsán megjelentek a kézművesek, sőt kisebb mértékben a kereskedők is. A kézművesek, iparosok (később céhes iparosok) és kereskedők megjelenése, tevékenysége egyszerre volt magyar viszonylatban is egyrészt a városiasodás, másrészt a vásárfejlődés nélkülözhetetlen tényezője (Szűcs J. 1955; Szádeczky 1913; Major 1966; Fügedi E. 1972; Éri–Nagy–Nagybákay 1975–1976: I.). A vásárok alapja a vásárszabadalom vagy vásárprivilégium volt. Ezeket királyaink egyházi és világi földesurak, püspökségek, káptalanok, kolostorok kérésére adták ki valamelyik városuk, mezővárosuk részére. A korai középkorból külön, önálló vásárszabadalommal nemigen találkozunk, mert a városszabadalmak magukba foglalták – nemegyszer kellő részletezéssel – a város vásárprivilégiumát is (Bácskai 1965; Fügedi E. 1959, 1971; Györffy Gy. 1966–1967; Illéssy 1898, 1900). Mind a királynak, mind a vásárjoggal bíró földesúrnak és helységnek fontosak voltak a vásárok nemcsak a vásárjövedelmek miatt, hanem azért is, mert a vásárokon keresztül kapcsolódtak be leginkább a megye, az ország gazdasági, társadalmi és kulturális életébe. Ezért mind királyaink, mind pedig földesuraink, megyei és városi, valamint fő egyházi vezetőink igyekeztek mindent elkövetni a vásárok biztonságos megtartása, az adás-vevés szabadsága, a vásározók félelem és károk, veszedelmek nélküli jövése-menése, áruszállítása érdekében. Ennek ellenére feudalizmus kori vásáraink és vásározóink sokat szenvedtek a különféle hatalmaskodásoktól: áru-, haszonelkobzásoktól, vásárfeldúlásoktól. Vásározóinknak különben is sok gondja-baja volt, hiszen nemcsak a vásárvámot kellett megfizetniük, hanem az útjukba eső különböző vámokat is. Eleget kellett tenniük a különféle árumegállító joggal bíró főurak, városok követeléseinek is. Pedig az árumegállító jog mind az eladó, mind a vevő szempontjából hátrányos volt. Talán egyedül a vásártartó városok húztak belőle hasznot, tudniillik az árumegállítással fokozták saját vásáraik {656.} forgalmát, míg másokét csökkentették. Egyes városaink közt ezért folytak szinte évszázados harcok az árumegállítási jog gyakorlása miatt.

Ennek ellenére vásáraink a középkor folyamán oly mértékben megerősödtek és illeszkedtek bele az európai kereskedelembe, hogy a 16. század eleji feudális anarchia és az azt követő másfélszáz éves török hódoltság sem tudta őket tönkretenni.

VÁSÁRÖVEZETEK

Bármennyire is egy jogszabálynak, a vásárszabadalomnak köszönhették vásáraink létüket, egyes településeink vásárhellyé alakulásában elsődlegesen azok a földrajzi-gazdasági, társadalmi és kulturális tényezők érvényesültek, amelyekről már az előzőekben szó esett. Minthogy a vásárszabadalmak általában már meglévő, hagyományosan működő vásárokat legalizáltak, tehát a kérdéses vásárhelyen már a vásárszabadalmat megelőző időkben is tartottak vásárokat, a vásárhely kialakulásában döntő tényezőknek vesszük a földrajzi adottságokat. Vásárövezeteink a Kárpátok láncolata és a hozzá tartozó belső hegységek déli (Nagyszombat, Nyitra, Párkány, Vác, Balassagyarmat, Szécsény, Gyöngyös, Pásztó, Hatvan, Miskolc, Rimaszécs, Rimaszombat, Rozsnyó, Szerencs, Tokaj, Sárospatak, Sátoraljaújhely, Gönc, Kassa, Ungvár), nyugati (Beregszász, Munkács, Máramarossziget, Nagybánya, Szatmárnémeti, Nagykároly, Tasnád, Zilah, Érmihályfalva, Margitta, Nagyvárad, Nagyszalonta, Világos, Arad, Lippa, Gyula, Temesvár), az Alpok keleti (Lendva, Zalaegerszeg, Szombathely, Kőszeg, Felsőőr, Kismarton, Sopron, Csepreg) lábainál és a síkság találkozásánál alakultak ki. Délen a balkáni hegyek északi nyúlványai nem képeznek vásárövet, mert fölöttük folyik el a Száva, a Duna, így az e tájon létesült vásárhelyek (Futak, újvidék, Palánka, Eszék, Zimony, Pancsova) a folyami átkelőhelyeknél, folyamtorkolatoknál, folyók partjain kialakult vásárok körébe tartoznak. Vásáraink közül folyami átkelőhelyeken keletkeztek a következők: Buda, Pest, Győr, Dunaföldvár, Baja, Kalocsa, Komárom, Szolnok, Csongrád, Szeged, Makó, Marosvásárhely, Tiszafüred, Vásárosnamény, Eszék, Nagykanizsa. Fontos szárazföldi utak találkozásánál pedig a következő vásáraink létesültek: Debrecen, Nyíregyháza, Kisvárda, Hódmezővásárhely, Szentes, Szabadka, Békés, Torontálvásárhely, Kecskemét. Egy-egy nagy kiterjedésű földrajzi és termelési egység, táj földrajzi központját képezően alakult vásáraink: Csíkszereda, Gyergyószentmiklós, Kolozsvár, Marosvásárhely, Kézdivásárhely, Bánffyhunyad, Dés, Belényes, Mezőtúr, Kecskemét, Nagykőrös, Cegléd, Jászberény, Kiskunhalas, Szabadka, Székesfehérvár, Győr, Kaposvár, Veszprém, Mosonmagyaróvár, Kapuvár, Siklós. Völgybejárati vásáraink: Miskolc, Eger, Torda, Déva, Aranyosmarót, Korpona. A társadalmi okokkal magyarázható vásáralakulásaink közül említhetjük a váralja településekből alakult vásárainkat: Szinyérváralja, Krasznahorkaváralja, Szepesváralja (amelyek neveikben is mindmáig megőrizték a váralja eredetet), valamint Budát, Székesfehérvárt, Csanádot, Zemplént, Putnokot, Segesvárt, Gyulafehérvárt, Hevest, Abaújvárt, Gömört, Temesvárt stb. Tekintettel arra, hogy a várakkal kapcsolatban a váraljákból alakult vásárhelyek egyúttal közigazgatási, uradalmi központok is voltak, ispánsági székhelyek, megyeközpontok, az ilyen indítékú vásáraink közül is említünk néhányat: Baranyavár, Békés, Bihar, Kálló, Nógrád, Csejte, Bács, Erdőd, Zólyom, Nagykároly stb. Az egyházi központok, püspökségi székhelyek, káptalanok, nagy kolostorok is vásárképző erővel bírtak. Eger, Kalocsa, Pécs, Pécsvárad, Vác, Csanád, Nagyvárad és más vásárok esetében is az egyházszervezeti központ jelleg döntő módon közreműködött a vásárhellyé alalulásban. A búcsúvásárok {657.} eredeztetése is ide, illetve a földrajzi adottságokra vezethető vissza, hiszen egyszerű templomot is csak kellő földrajzi adottságokkal bíró településeken építettek, nemhogy a püspökségeket, kolostorokat ne kedvező földrajzi adottságokkal bíró településeken szervezték volna meg.

A hódoltság alatt majd minden jelentősebb vásárhelyünk vására tovább élt, sőt közülük nem egy még gyarapodott is (Takáts 1915–1917: III. 1–5, 10–18). Mégpedig azáltal, hogy a török elvágta a nyugatra tartó vásározás, kereskedelem útját, vagy legalábbis, mint a szavasmarha-kereskedelem esetében, irányát megváltoztatta (Zimányi 1972). Helyette vásárainkat erőteljesen orientalizálta; megnyitotta számukra a keleti kereskedelmet. A hódoltság alatt a magyar kereskedelem szinte észrevétlenül a törökök és a különféle török alattvalók (görögök, szerbek, örmények, albánok) kezébe került (Takáts 1899b; 1900; 1915–1917: II. 216–221). A török kiűzése és Erdély függetlenségének megszüntetése után, amikor e középkori eredetű vásároknak az ország újrarendezése miatt az ideje lejárt, és az újratelepülő városoknak új vásárszabadalmakért kellett folyamodniuk, kereskedelmünk továbbra is a hajdani török alattvalók, görög, örmény, szerb stb. kompániák kezén maradt egészen a feudalizmus bomlása idejéig (Balázs P. 1980; Gyimesi 1975, 1981, 1982–1983; Horváth M. 1840; Hőgye 1986; Tok 1985; Tóth, Zs. 1974–1978).

VÁSÁRRENDTARTÁSOK, VÁSÁRBÍRÓ

A 18. századi vásárainkban és kereskedelmünkben a volt török alattvalók, főleg balkáni kereskedők és kereskedőkompániák mellett fokozatosan egyre nagyobb tért hódítottak a németek (osztrákok), csehek, illetve a Kárpát-medence inkább kézművességgel, kereskedéssel és közlekedéssel-szállítással foglalkozó különféle népei: szlovákok, szerbek stb. – és természetesen a magyarok is. A 18. század végére felvirágzott magyar vásárok szigorúan a kiadott vásárszabadalmaknak megfelelően zajlottak le. A vásárok konkrét lebonyolítását a vásárszabadalmak alapján készített vásárrendtartások előírásai szabályozták. A vásáron való részvételt, a vásárok megrendezését nemcsak a vásárrendtartások szabályozták, hanem a céhszabályzatok is, legalábbis a vásározó iparosokat illetően (Szádeczky 1913; Eperjessy 1967; Takács B. 1984). A vásárrendtartások mindenekelőtt a vásárok időpontjáról (hány vásár van évente, azokat mikor tartják), időtartamáról (hány naposak a vásárok, melyik napon milyen vásár van, naponta mettől meddig lehet árusítani egyáltalán), helyéről vagy helyeiről (hol, milyen körülmények között tartják a vásárt, puszta vagy körülkerített, esetleg árkolt vásártereken, kutak, mázsaház, cédulaház, vámház van-e, s ha igen, hol és hogyan vehetők igénybe), a vásár tisztaságának ellenőrzéséről (igaz jószágot, terményt vagy terméket árusítanak-e, igaz mértékeket, pénzt használnak-e, az áruk minősége megfelelő-e vagy sem, az eladásra kerülő állatok nem betegek-e stb.), a vásáron történő veszekedések, verekedések, viták, csalások, bűntettek megakadályozásáról és megbüntetéséről intézkedtek. De arról is szóltak, hogy a vásárvámot (helypénz) hogyan, miben állapították meg (13. táblázat), s azt is ellenőrizték, hogy a vásáron csak a vásárvámot (helypénzt) megfizetettek árulhassanak. A legtöbb vásárrendtartás a mindezek elvégzésére létrehozott vásárbíróság és vásári rendőrség hatásköre felől is intézkedik. A vásárrendtartásoknak nagyon változatos és már csak ezért is fontos részei azok a rendelkezések, amelyek a vásározók részvételéről szólnak (helyiek-e vagy sem, idegenek-e vagy megyebeliek), s amelyek az ún. elővásárlásokról rendelkeznek (a vidékiek, valamint a kereskedők, kofák, kupecek csak később vásárolhatnak, és nem a vásár megnyitása után közvetlenül stb.). Az árakról általában külön szabályzatok, a limitációk rendelkeztek. A vásártartó városi vagy mezővárosi vezetőségnek joga és lehetősége volt arra, hogy vásáraira, hetivásáraira árszabályokat készítsen, s az azokban foglaltakat megtartassa. Ezek a limitációk egyrészt a vásárokon árusított áruk összességére, másrészt egyes áruféleségekre vagy árucsoportokra vonatkoztak. A 15-18. századi megyei, városi statútumaink java része ilyen limitációkból áll (Kolosváry-Óvári 1885–1897). Az idők folyamán, többek között a helytörténeti kutatások árucserére, kereskedelemre vonatkozó vizsgálódásainak köszönhetően a limitációk száma tetemesen megszaporodott. Olyannyira, hogy szükségessé vált újabb rendszerezésük, a kutatás számára való előkészítésük (Domonkos O.–Kiss M.–Nagybákay P. 1986). A limitációkkal némileg összefüggenek azok a tarifajegyzékek, amelyekben egy-egy megye vagy város a hatáskörébe tartozó híd, rév használatáért szedett díjakat tüntette fel.

{658.} 13. táblázat. Vásári tarifa a Makó, Nagylak és Batonya (Csanád megye) vásáros helységekben 1867. április 1-től fizetendő helypénzekről

Feudalizmus korabeli vásáraink, illetve városönkormányzatunk egyik legfontosabb intézménye volt a vásárbíróság. Vásártartó városainkban a többi tisztviselővel együtt választották meg a vásárbírót is, aki tisztségénél fogva általában tagja lett a város magisztrátusának (Kállay 1971). A vásárbíró elsőrendű feladata a vásárjövedelmek behajtása és kezelése, őrzése volt. Ezen túlmenően gondoskodott a vásár időbeli meghirdetéséről helyben és a környéken, a vásártér és építményei rendbetételéről a vásár kezdetére, vásári rendőrség szervezéséről a vásár időtartamára. Felügyelt a vásározók kipakolására, helyfoglalására; az ebből keletkezett vitákat eldöntötte, igyekezett a vásár differenciáltságának megfelelően az egyes árusokat és áruféleségeket a saját helyükre irányítani, kijelölte a sátrak helyét, gondoskodott arról, hogy igaz mértékeket használjanak, s hogy a mérőeszköz nélkül jött árusok hiteles mértékeket kaphassanak kölcsönbe. Szemmel tartotta a gyanús elemeket, ezek távoltartásával is a gyakori vásári csalások, lopások csökkentésére törekedett. Ugyanezt a célt szolgálta {660.} az azonnali vásári bíráskodás is, amit ugyancsak ő, a vásárbíró végzett. A 18. századtól kezdődően ő állította ki a visákat, azaz a passzusokat, amikkel az eladásra kerülő számosállatok mozgását, adás-vevését követték nyomon és a tulajdont igazolták. A vásárbíró kiemelkedő szerepét jól bizonyítja, hogy egyes nevesebb vásárhelyeken, mint amilyen például a szarvasmarhavásárok tekintetében Mada (Nyírmada) is volt, a vásárbíró számára külön pecsétet készíttettek (Dankó 1979a).

A VÁSÁROK-HETIVÁSÁROK KÖRÉNEK BŐVÜLÉSE, 1700–1848

Vásár- és kereskedelem-történetírásunk azt a nagy korszakot, ami a felszabadító háborúk befejezésétől, a II. Rákóczi Ferenc-féle szabadságharc leverésétől 1848-ig tartott, a kései feudalizmus korának nevezi. De előfordul az is, hogy ezt a korszakot a feudalizmusból a kapitalizmusba való átmenet időszakának mondják. Mint Gyimesi Sándor is, aki éppen Debrecen e korabeli gazdaságtörténetének, benne a vásártörténetnek több munkát szentelt (Gyimesi S. 1975; 1981; 1982–1983). Mások egyenesen a jobbágyvilág végéről írtak erre a korra vonatkozóan, éppen a vásárok fejlődése, a kereskedelem alakulása kapcsán (Horváth Z. 1976). Nagy jelentőségűek azok a történeti feldolgozások is, amelyek egy-egy jeles vásárhelyünk, városunk e korabeli mezőgazdaságának, iparának és kereskedelmének az átalakulásáról szólnak. Ilyen feldolgozás tanulmányozható Debrecen mezőgazdaságának alakulásáról, a balassagyarmati kereskedelem változásairól, Győr általános fejlődésmenetéről a feudalizmus bomlása és a polgári forradalom idején. A nagykanizsai kereskedelem kibontakozásáról, a 18. századi Siklós társadalmi fejlődése kapcsán a siklósi céhekről (Bezerédy 1982), a mezőtúri várostörténet keretében különös hangsúllyal a túri vásárok átalakulásáról (Bodoki Fodor Z.–Bodoki Fodor Zs. 1978), a békéscsabai ipar és kereskedelem fejlődésrajzában – a gyáripar megindulásáig – a vásárok fontosságáról is hallhatunk. A debreceni vásárok vonzáskörzet-ismertetése alapján – a 18-19. század fordulójára vonatkozóan – betekinthetünk a debreceni vásárok tényleges nagyságába (Dankó 1974c), s képet kapunk a soproni hetivásárok jelentőségéről az 1830 körüli időszakban (Iváncsics 1958). A dél-alföldi vásározási körzetek és a hozzájuk kapcsolódó iparosmigráció vonatkozásában is tájékozódhatunk (Juhász 1986). Erről az átalakulásról szól a Nógrád megyei, 1593–1731 közti kézművesipari termékek és termények árucseréjének történeti áttekintése (Pálmány 1985). Az egyes iparágak termékeinek, például a felvidéki üveghuták 18-19. századi felvevőpiacainak vizsgálatával is közelebb kerülhetünk korunk nagy átalakulásának ismeretéhez (Veres 1986). Ebben a hosszú, több mint egy évszázadnyi időszakban egyrészt egyfajta refeudalizáció ment végbe, másrészt, főleg az ipart és kereskedelmet pártoló új földbirtokosok gazdasági tevékenysége következtében, az eredeti tőkefelhalmozás. Ebben az időszakban az ország közigazgatásának újrarendezése, a katonai vidékek fokozatos felszámolása, a háború kiküszöbölése és nem utolsósorban a 18. század első felében lezajló rendkívül nagy méretű belső vándorlás és telepítés azzal járt, hogy egyes, korábban fontos utak elvesztették jelentőségüket. A gazdasági-társadalmi változásoknak megfelelően egyes helységek, köztük számos vásárhely is veszített jelentőségéből. Bár közülük több sokáig megtartotta vásárszabadalmát, vásáraik forgalma fokozatosan csökkent, vonzáskörzeteik összeszűkültek, a vásárok mindinkább elvesztették jelentőségüket a helységek életében, sőt olyan vásárhelyek is akadtak, ahol a vásárok meg {661.} is szűntek. Ezek legtöbbje hátrányos közlekedési-szállítási helyzetbe kerülő középkori mezőváros volt (Segesd, Vásárosdombó, Nagyecsed, Tolna, Vásárosbéc, Kálmáncsehi, Kraszna stb.). Ugyanakkor a megmaradt, jelentőségükből mit sem vesztett és megújult vásárok, valamint az egészen új szervezésűek közül nem egy országos jelentőségű árucsere-alkalommá nőtt, s ezek közül is nem egy a korábbinál erőteljesebben kapcsolódott be a külkereskedelembe (mindenekelőtt Pest – és csak részben Buda – vásárai mellett Debrecen, Nagyvárad, Győr, Sopron, Mosonmagyaróvár, Pozsony, Szeged, Makó, Hódmezővásárhely, Temesvár, Szabadka, Kassa, Eperjes, Beregszász, Trencsén, Nagyszombat, Kolozsvár, Brassó, Nagyszeben, Marosvásárhely, Székelyudvarhely, Kézdivásárhely, illetve Lőcse, Besztercebánya, Rozsnyó, Temesvár és Nagykanizsa vásárai jöhetnek szóba). E hosszú időszak alatt fejlődött ki az a vásárrendszer, amit mi most hagyományos magyar vásárrendszernek, illetve vásároknak nevezünk. Ebben a fejlődésmenetben vált az ország legnagyobb, minden többi vásárunkra hatást gyakorló vásárává a pesti, és maradt meg a további négy legfontosabbnak a debreceni, a kolozsvári, a pozsonyi és a kassai. Ez a vásárfejlődés szoros kapcsolatban volt a mezőgazdasági és ipari termelés újfajta koncentrációjával, a településfejlődés előrehaladásával, a társadalom differenciálódásával és a közlekedés-szállítás egyre nagyobb mérvű fejlődésével. A korszak végére vásáraink életében is megfigyelhetővé vált bizonyos koncentráció. A nagy vásárhelyek erősen befolyásolták a környezetükbe eső kisebb vásárokat. Számos kisebb vásár időben és árképzésben alkalmazkodni volt kénytelen a közeli nagy vásárhoz. A nagy vásárok váltak egyre inkább a vonzáskörzetbe tartozó helységek áruinak felvevőpiacaivá. Ebben a fejlődési szakaszban nőtt meg a kisebb vásárhelyek hetivásárainak jelentősége. A hetivásárok nagymértékben a felvásárlás szolgálatába álltak, mind a mezőgazdasági termények, élelmiszerek, mind pedig az iparcikkek tekintetében. A hetivásárokon felvásárolt terményeket és termékeket a kereskedők a közeli nagyvásárokon, vagy pedig az élelmiszereket a közeli nagyváros mindennapi piacain adták el. A korszak végére kialakultak nagyvárosaink, vásárhelyeink ellátókörzetei, hogy aztán a következő időszakban megerősödjenek, a szállítás gyorssá és olcsóvá tétele után pedig kiteljesedjenek. Elsőnek a baromfitartás és vele kapcsolatosan a tojástermelés és tojásárusítás bontakozott ki (tyúkász, tyúkászat). Különösen a nyugati határvidéken, a Nyugat-Dunántúlon, ahol is Győr, Mosonmagyaróvár, Sopron, Pozsony ellátásán kívül Bécs és elővárosai ellátását is meg kellett oldaniuk (Csatkai 1939; Domonkos O. 1967; J. L. 1859; Mártha 1970; Tarisznyás 1982a; stb.). Hasonló terménykoncentráció bontakozott ki a gyümölcstermesztés, -árusítás terén is (Viga 1986b stb.). Ipari vonatkozásban a termelési koncentrációt abban is feltételezhetjük, hogy a kisebb helyeken, az alföldi mezővárosokban, ahol régtől fogva több kézműves dolgozott, de önálló helyi céhet nem alkottak, főleg a 19. század elején sorra alakították meg a céheket. A céhes iparosok vásári árusítása révén a céhek, kései alakulásuk ellenére, átmenetileg a helyi iparfejlődés kiindulópontjai voltak (Eperjessy 1967; Kecskés 1978; Varga 1981 a; Vörös 1911). Bár a kereskedelem a tárgyalt időszakban is többnyire a volt török alattvalók, főleg görögök, macedónak, szerbek, örmények kezében maradt, a 18. század második harmadában megjelentek a színen a zsidók és kisebb mértékben a németek. Ez a békés időszak nagyban kedvezett a vándoriparosok és vándorárusok tevékenységének is. A kereskedők, bármely népcsoporthoz tartoztak is, főleg saját raktáraik számára vásároltak, s csak kevesen árultak közülük vásárokon (Erdődi 1982; Fügedi M. 1984; Füvessy 1971; Gunda 1954, 1969; Hőgye 1981, 1986; Lukács 1986). Ennek ellenére a korszak alapvető kereskedelmi intézménye továbbra is a vásár maradt. Úgy, ahogy azt Horváth Mihály 1840-ben az utóbbi háromszáz év távlatában {662.} bemutatta (Horváth M. 1840). E régi vásároknak állított emléket erdélyi vonatkozásban Nagy Ferenc híres vásárlajstroma (Nagy F. 1842; újra kiadva: Ethn. 1979. 510–515). Ez a vásárlajstrom az erdélyi vásárokra felhajtott, illetve felvitt áruk milyensége és mennyisége felöl közelítve meg a vásári forgalom kérdését, az erdélyi vásárokat egyfajta hierarchikus rendbe is sorolta. A korszak végére nemcsak kialakult, hanem meg is szilárdult egyfajta vásárrendszer. Kialakultak a nagy vásárközpontok, s mellettük felsorakoztak a kisebb vásárcentrumok (Bácskai-Nagy 1978; Csorna 1988; Gunda 1988; Hőgye 1981, 1986; Kós 1976a; Lukács 1986; Mendöl 1936a, 1936b; Princz 1934; Viga 1984a, 1984b). Ezekről a vásárokról, vásárfajtákról adtak tömör jellemzéseket a múlt század eleji ország- és népismertető leírások, statisztikák. Különösen Fényes Elek munkái, az 1851-ben kiadott geográfiai szótárral bezárólag (Fényes 1841–1843; 1851). Fényes Elek és kortársai – Vályi András, Magda Pál, Galgóczy Károly stb. – a korabeli közvéleménynek megfelelően, a vásároknak a népéletben betöltött fontos szerepe szempontjából szóltak vásárainkról. Míg Bácskai Vera és Nagy Lajos az 1828. évi országos összeírás adatai alapján közgazdaságtani szempontból rangsorolták vásárainkat, és piackörzet-alakító, illetve városképző funkcióikat vizsgálták meg (Bácskai–Nagy 1984). Munkájuk mind vásárainkat, mind pedig piackörzeteinket, illetőleg városrendszerünket az európai fejlődéstől elmaradottnak mutatta be.

A KÖZLEKEDÉSI VISZONYOK VÁLTOZÁSA

1848-cal a magyar vásárok történetében is új fejezet kezdődött. Igen jelentős változás volt, hogy az első magyar felelős minisztérium megalakulása után a vásárügyek intézése, a vásártartás engedélyezése a kereskedelemügyi miniszter, illetve minisztérium hatáskörébe került. Az 1848-as törvények a polgári átalakulásnak megfelelően elég tág teret biztosítottak a kereskedelem kibontakozásának. A magyar gazdasági élet – és benne a vásárok is – merkantilista fejlődés elé nézett (Lederer é. n.). A merkantilista fejlődés magával hozta a már korábbról megindult iparfejlesztés fellendülését és az utak, szállítóeszközök, -módok „forradalmasítását” (Gráfik 1983). Mindez nem ment máról holnapra, azonban a megindult ilyen irányú fejlődésnek a szabadságharc bukása se vethetett gátat. Györffy István a régi vásárt a régi utak és a csárdák egységében látta és ábrázolta (Györffy I. 1943a). 1848 után a mezőgazdasági termelőmunkában több olyan változás történt, amely erőteljesen befolyásolta ezt a régi vásárt. A legfontosabb momentum a folyamszabályozás és az árvédelem hatalmas munkája volt. A lecsapolás nemcsak növelte a szántóföldek és egyéb, művelés alá fogott területek nagyságát, hanem lehetőséget teremtett a korszerű utak, főleg a vasút kiépítésére. A lecsapolás részbeni következménye volt a tanyák keletkezése. Vásáraink közül nem egynek a vásárhely tanyavilága lett elsőrendű vonzáskörzete (Sztrinkó 1986; Tálasi 1983). Vásáraink világába azonban a gyökeres változást a korszerű közlekedés kiépítése hozta. Már 1848 előtt reményt keltő vállalkozás volt a gőzhajózás, bármily szűk térre korlátozódott is kezdetben. A múlt század végére azonban erőteljesen fokozódott a folyami gőzhajózás mind a Dunán, mind pedig a Tiszán, sőt néhány kisebb folyónkon is, a Dráván, a Száván, a Maros egy-egy szakaszán. Sőt, a balatoni gőzhajózás is megindult és bekapcsolódott a balatoni partvidék árucseréjének lebonyolításába. A gőzhajózás mellett azonban még hosszú időn át meg kellett tűrni a vontatásos hajóközlekedést, -szállítást, főleg az olyan folyórészeken, ahol gőzhajózás nem volt lehetséges. Mindezeket összevetve elmondhatjuk, {663.} hogy a hajózás továbbra is megmaradt igen jelentős szállítási módnak (Bencsik 1986). A gőzhajózás elterjedésével és a vasúti szállítás lehetőségének mind szélesebb körű biztosításával a tutajozás, a lápolás és más, vízen való faszállítási módok fokozatosan veszítettek jelentőségükből, de teljesen nem szűntek meg (Czeglédy 1969). A vízi úton történő szállítás elterjedésének a kofahajók megjelenése volt a legfényesebb bizonyítéka. Óriás mértékben megnövelték a kérdéses vásár-piac vonzáskörzetét. Legtöbb kofahajónk Mohács és Budapest között közlekedett. A vízi úton való szállítással egyenrangú fontosságú volt mindig a szárazföldi közlekedés, szállítás. Amikor a gyalogos közlekedés, áruszállítás, a kocsis-szekeres vásározás a jó utak kiépültével könnyebb lehetett volna, jött a vasúti közlekedés-szállítás általános kiépülése. A vasút elterjedése, mind a személyszállítás, mind pedig a teherszállítás terén döntő változást hozott vásáraink életébe. A szállítást nemcsak gyorssá, hanem olcsóvá is tette. A vasúti szállítás, minthogy nem minden vásárhelyet érintett, újból módosította vásáraink sorrendjét, hierarchiáját. A vasúti közlekedésbe nem vagy csak nehezen bekapcsolt vásárok gyors hanyatlásnak indultak; közvetlen környezetük vásáraivá zsugorodtak össze. A vasúttal jól megközelíthető vásároknál viszont háttérbe szorult a gyalogos, fogatos közlekedés, erőteljesen csökkent a fuvarosság és átalakult a hajcsárság is: a fuvarozás az ún. háztól házig szállításra korlátozódott, a hajcsárok pedig „rakodómunkásokká” és vonatkísérőkké szelídültek. A vasúton szállított állatok itatását és etetését – bár a vasutasok végezték – a hajcsárok nem adták ki a kezükből. Elsősorban a nagy berakóállomásokon, de aztán szinte mindenütt hamarosan megépültek a sajátos felhajtó építmények. Amikor a teherautós állatszállítás is elterjedt, ezek mintájára szerkesztették meg a fuvaroztató gazdák, az állatokat összevásárló és elszállító kupecek a mozgatható, kerekes felhajtókat. Mind az épített, mind a mozgatható felhajtókat nemcsak a berakodásnál, hanem a kirakodásnál is használták. Bármily fontos és az árufuvarozásba alapvető változást hozó is volt a vasút, hátrányai is voltak, és azok hamarosan jelentkeztek. Az volt a legnagyobb hiba, hogy minden vasútvonalunk Budapestre tartott, az ország különböző részeit, településeit nem kötötte össze közvetlen vasútvonal. Hasonló egyoldalúság mutatkozott meg abban is, hogy vasútvonalaink végső soron – akár Budapesten keresztül, akár, néhány esetben, Budapest érintése nélkül – Bécsbe, Ausztriába, Cseh- és Morvaországba tartottak. Ennek megfelelően alakult aztán a vasúti áruszállítás, illetve exportunk is. A vasút közelről sem tudta mindenütt felszámolni az úthasználatot, az utakon folytatott gyalogos, kocsis-szekeres áruszállítást. Erre csak akkor került sor, amikor az 1930-as évek derekán nagyobb mértékben kezdtek elterjedni az autók, a teherautók. Ebben az áruszállítási fejlődésmenetben érdekesen alakult a csárdák, a beszállós fogadók sorsa. A vasút előtérbe kerülésével a csárdák zöme feleslegessé vált és közülük sok meg is szűnt. A csárdák korábbi fontos gazdasági szerepe – a hajtott állatok pihentetése, etetése-itatása – minimálisra csökkent. Településtörténetileg megfigyelhető, hogy a helységek központjától távol lévő vasútállomások köré új településrészek fejlődtek, hogy az állomásokon a vasúti étterem, a resti átvette a korábbi csárdák szerepét, hogy a vasútállomások köré kialakult településrészek jellegzetes épületei voltak az itt nyílt fogadók, kávéházak, esetleg aklok, magtárak, raktárak, amelyekben az elszállításig tartották a különféle árukat. Általános volt az a nézet, hogy a vasúton való szállítás haszna leginkább az iparban mutatkozott meg. A gyárakban nagy mennyiségben termelt iparcikkeket a vasút segítségével rövid időn belül, korábban elképzelhetetlenül gyorsan a vásárra szállíthatták. A gyári készítés, a nagy mennyiségű előállítás, a nagy gyorsasága ellenére is olcsó fuvar, olcsóvá tette a vásárt is. Ez viszont elsorvasztotta a kisipart, a helyi kézművességet, {664.} kereskedelmet. Pedig a gazdasági, társadalmi változásokhoz a céhek feloszlatásával, ipartársulatok, majd ipartestületek alakításával törekedtek alkalmazkodni. Bárhogy volt is, egy biztos, vásáraink a század végén élték virágkorukat, akkor, amikor még nem mindenüvé jutott el a vasút, és a helyi iparosság szabadon vásározhatott. Kalapis Zoltán az 1890–1910 közti időszakot méltán mondta a magyar vásárok virágkorának, jóllehet csak a torontálvásárhelyi (debeljácsai) vásárokról írt (Kalapis 1979; 1980). Egy dolog biztos: a „szállítás forradalmasítása”, ahogy Gráfik Imre nevezi az utak, vasutak kiépítését, nagy változásokat hozott vásáraink életébe (Gráfik 1983). Mindmáig ható változások történtek vásáraink vonzásterületeiben, attól függően, hogy az egyes helységek és vásárok milyen távol estek a vasúttól. A vasútnélküliség addig központi feladatokat ellátó településeket helyezett vissza a közönséges települések sorába, és a központi funkciók ellátására közlekedésileg alkalmasabb, út- és vasútcsomópontokat választott, mint például a megyeszékhely Nagykálló és Nyíregyháza esetében. Ezeknek a vonzáskörzet-változásoknak a nyomán indult meg egy gazdaságföldrajzi szempontú, a néprajztudományban is jól hasznosítható vonzáskörzet-kutatás (Antal 1962; Balázs G. 1988; Beluszky 1974; Tóth J.–Dövényi–Mosolygó 1975; Hajdú 1987; Nádasi 1986).

A MÉRTÉKRENDSZER VÁLTOZÁSA

Vásáraink virágkorának kibontakozásához nagyban hozzájárult az a körülmény is, hogy a korszak elejére a rendkívül sokféle, éppen a vásárokon keresztül vándorló mértékek, nem annyira hivatalos előírások szerint, hanem gyakorlati szempontból, elkezdtek egységesülni. Korábban a mértékeket helyileg, egy-egy kistáj keretében kellett, illetve lehetett csak vizsgálni (Bogdán 1987; Márton B. 1973; Román 1986). A múlt század ötvenes, hatvanas éveitől kezdve kezdett tért hódítani az alábbi mértékrend:

Hosszmértékek:

     1 öl = 6 láb = 1,896 méter

     1 rőf = 0,777 méter

     1 láb = 12 hüvelyk = 0,316 méter

     1 hüvelyk = 12 vonal = 2,63 centiméter

     1 magyar mérföld = 8,353 kilométer

     1 osztrák mérföld = 4,000 öl = 7,586 kilométer.

Űrmértékek:

     1 akó = 40 pint = 56,6 liter = 0,566 hektoliter

     1 pint = 2 itce = 2,415 liter

     1 itce = 2 meszely = 0,707 liter

     1 meszely = 0,354 liter

     1 osztrák mérő = 61,487 liter

     1 pozsonyi mérő = 62,53 liter

     1 pesti mérő = 93,8 liter

     1 köböl = 4 véka = 120 liter = 1,2 hektoliter

     1 véka = 30 liter = 0,3 hektoliter

     1 vámmázsa = 100 vámfont = 0,893 bécsi mázsa = 50 kilogramm

     {665.} 1 bécsi mázsa = 100 bécsi font = 112,012 vámfont = 1,120 vámmázsa = 56 kilogramm

     1 bécsi font = 32 bécsi lat = 33,6 vámlat = 0,560 kilogramm

     1 bécsi lat = 1,750 dekagramm

     1 osztrák tonna = 20 bécsi mázsa.

Területmértékek:

     1 katasztrális hold = 1600 négyszögöl = 57,546 ár

     1 négyszögöl = 36 négyszögláb = 3,597 négyzetméter

     1 négyszögláb = 144 négyszöghüvelyk = 0,099 négyzetcentiméter

     1 négyszöghüvelyk = 144 négyszögvonal = 6,938 négyzetcentiméter

     1 négyszögvonal = 144 négyszögpont = 0,0488 négyzetcentiméter

     1 magyar hold = 1200 négyszögöl = 43,160 ár.

Lómértékek:

     1 marok = 3 hüvelyk = 10,536 centiméter,

     1 hüvelyk = 1/3-ad marok = 0,185 centiméter.

A mértékeknél korábban egységesült a pénz, bár az e téren is meglévő változatosságot a forgalomban lévő sokféle idegen pénz használata jelentette inkább. Mind a pénzről, mind pedig a mértékekről el kell mondanunk, hogy nem annyira a változatosság volt használatuk nehézkességének az oka, mint inkább az, hogy sem a mértékek, sem a pénzek nem a tízes számrendszerben mozogtak, hanem különféle, legtöbbször a hatos számrendszerre épültek, és nem is két-, hanem gyakran hármas szintű pénzek, illetve mértékek voltak. Éppen ezért a vásári adás-vevéseknél még a 19. század derekán is, ahol csak lehetett, „általjában”, „darabszám”, tartó-tároló eszközökként (szekér, zsák, cseber, gönci hordó stb.) adtak-vettek. Mindez igen sok félreértéshez, vásári csaláshoz vezetett. Ennek ellenére nem volt túlságosan nagy az öröm, amikor 1867-ben elfogadtuk a tízes számrenden alapuló egységes méterrendszert, és használatát kötelezővé tettük. A tiltás ellenére sok helyen továbbra is használatban maradtak a különféle mérőeszközök, edények; legtovább a véka, és aszerint adtak-vettek, számították ki a vételárat.

A VÁSÁROZÁS ALAKULÁSA A 19. SZÁZAD KÖZEPÉTŐL

Vásáraink virágkorát az is jellemzi, hogy a századvégen egy sereg feltörekvő település, melyeknek nem volt vásártartási szabadalmuk, legfeljebb csak hetivásáraik voltak, országos, nagyvásár tartására kértek engedélyt, amit a legtöbb esetben meg is kaptak. A régi vásártartó helyek pedig arra törekedtek, hogy meglévő vásáraik számát gyarapítsák. Ennek negatív hatásai is voltak: a sok, gyakran egymás közelében lévő vásár erőteljesen megosztotta és ezáltal csökkentette a vásárok forgalmát. Az sem szolgálta a forgalom növelését, hogy éppen a sok új vásárra tekintettel, de helyenként más és más okok következtében is, nagyarányú vásáridőpont-változtatásokba kezdtek. A vásári forgalom csökkenéséhez különben az is nagymértékben hozzájárult, hogy az iparcikk-kereskedők egyre kevésbé a vásárokon árusítottak, hanem bolti árusításba kezdtek. A bolti árusítást részesítették előnyben a helyi iparosok is, és bár nagy részük még hosszú időn át következetesen kipakolt a heti- és {666.} országos vásárokon, forgalma nagyobb részét boltjában (legtöbbször műhelyboltjában) bonyolította le. A mesterek egyre kevésbé voltak vásározó iparosok, közülük sokan nem is saját termékeiket vagy nemcsak saját készítésű termékeket, hanem a nagykerekedőktől beszerzett árukat árusították. A legnépesebb kisvárosi, falusi iparág, a csizmadiák pedig önálló ipartársulatokat alapítva a nevesebb vásárhelyeken saját csizmadiaszíneket építettek és azokban árusították termékeiket. Vásárainknak e kiteljesedési korszakában ment végbe szinte minden vásárhelyünkön a vásárok differenciálódása (kirakodóvásár–állatvásár–terményvásár), és ezzel párhuzamosan az egységes vásárterek, vásárállások felhagyása. Nemcsak a vásárok differenciálódása következtében, hanem településfejlesztési, egészségügyi és esztétikai követelmények miatt is a helyigényes vásárrészek kiköltöztek a központi vásárterekről (belső vásártér). Az állatvásárok, a szekeres terményvásárok helyét a településekbe bevezető főútvonalak mellett, de a belterületen kívül jelölték ki. Lehetőleg nagy, tágas területeket választottak, hogy az oda kitelepülő és ott tovább differenciálódó vásároknak megfelelő hely álljon rendelkezésre [lóvásár–marhavásár–sertésvásár–szénavásár (szénatér)–gabonavásár (búzatér)–favásár (fapiac)–bőr- és gyapjúvásár stb.]. A múlt század hetvenes-kilencvenes éveiben kitelepülő vásárrészek elhelyezésére kijelölt területeket vásártartás céljára előkészítették. Mindenekelőtt egy vagy két kutat ástak, esetleg fúrtak, elsősorban az állatok itatása céljára. A vásárteret felkerítették, kapukkal látták el, vagy legalábbis körülárkolták. A közelben mázsaházat építettek – és cédulaházat is, amelyben vásárokkor folyt a járlatkezelés. Ezek az új vásárterek vonzották a korcsmákat és a kerékgyártó-kocsikészítő iparosokat, valamint a kovácsokat. A századfordulóra minden, ún. külső vásártér megmaradt – legalábbis egy ideig – a kirakodó- vagy iparcikkvásárok, illetve az élelmiszert árusító mindennapos piacok helyének. A belső vásártér köré, a feudalizmus idejéből származó boltok – nagyvendéglő, mészárszék stb. – mellé települtek a boltok (zömükben műhelyboltok: szabók, cipészek, csizmadiák, lakatosok, kalaposok, kötélgyártók, illetve rőfösök, szatócsok stb.), és ott is maradtak az állat- és terményvásárok kiköltözése után is. A belső vásártereket körülvevő boltok alkották azt a „kisvárosi üzletnegyedet”, amit vásártartó mezővárosaink esetében Mendöl Tibor (1963) oly jellemző települési tényezőnek állít. Az ilyeténképpen megszaporodott és többszörösen tagolódott vásároknak új vásárszabályzatokra volt szükségük. A múlt század utolsó negyedében sorra születtek új vásárszabályzataink, amelyek zömükben a vásárok időpontjáról, helyéről, a vásárokon megjelenő árusokkal szemben támasztott követelményekről, a vásárokon való elhelyezkedés rendjéről, a vásárok esetleges betiltásáról (természeti csapások, járványok esetén), pótvásárok tartásáról, az elővásárlásról stb. rendelkeztek, az új helyzetnek megfelelően. Vásáraink lassan áttekinthetetlenné váltak. Az időről időre meginduló új vásárokat nagyon nehezen lehetett számon tartani. A kalendáriumokban évente közreadott vásárjegyzékek nem voltak, nem is lehettek pontosak. Ezen a helyzeten igyekezett segíteni a kereskedelemügyi minisztérium, amikor 1892-ben (és más években is) megjelentette a hivatalos vásár- és hetivásárjegyzéket, elsősorban a kalendáriumkészítők részére, hogy vásárhirdetéseikben minél pontosabbak lehessenek (A Magyarországon tartani szokott országos (kirakodó s marha) és hetivásárok jegyzéke. A kereskedelemügyi m. k. ministeriumban létező hivatalos kimutatások alapján betűrendben összeállítva). Ez a vásárjegyzék nem kommentál, nem rangsorol, csupán felsorolja vásárainkat és hetivásárainkat a vásáridőpontok pontos, olykor nem is könnyű megjelölésével. Amennyiben összevetjük a Bácskai Vera és Nagy Lajos által értékelt 1828. évi vásáradatokkal, azt láthatjuk az első pillantásra is, hogy itt, ebben a vásárjegyzékben lényegesen több vásárról, hetivásárról van szó, mint az 1828. {667.} évi országos összeírás elemzésében (Bácskai–Nagy 1984). A sok-sok vásár, hetivásár élénk árucseréről árulkodik, s eléggé plasztikusan elkülöníti a nagy hagyományokkal bíró, igazán jelentős vásárokat az újabb és kisebb jelentőségűektől. Megmutatja, hogy vásáraink és hetivásáraink eléggé egyenletesen oszlottak meg az ország területén, hogy a legtöbb vásárt ősszel tartják, s hogy a parasztság számára az állat- és terményvásárok fontosabbak, mint a kirakodóvásárok. Ezért is tartják többnapos vásárok esetén az állatvásárokat az első napon. Vásártartó helyeink ezekkel az új szabályrendeletekkel is a vásárok további fejlődését kívánták elősegíteni, illetve meg akarták akadályozni vásáraik hanyatlását. A századfordulóra ugyanis a hanyatlás mindenki számára láthatóvá vált. E folyamatot nehéz volt megállítani, a kirakodó-, iparcikkvásárok esetében nem is sikerült. Viszonylag jobban tartották magukat az állatvásárok, bár ezek is a korábbi nagyarányú felvásárlás szintjéről a saját, helyi igényeket kielégítő belső vásárok színvonalára süllyedtek. A terményvásárok pedig majd teljes egészükben átmentek a kisebb-nagyobb terménykereskedők kezébe. Minden vásártartó helyen megalakultak a különböző terménykereskedések (takarmány-, gabona, fa-, bőr-, toll-, gyapjúkereskedések), és az árut az eladók egyenesen odavitték, nem pedig a vásárra álltak ki velük árulni. A terménykereskedések egyike-másika monopolizálódott, vagy ha nem, akkor erőteljesen koncentrálódott. A dohánykereskedés például monopolizálódott, és a felvásárlás a különböző helyeken felállított dohánybeváltó hivatalokon keresztül történt. A gyapjúkereskedés pedig az ország néhány nagy vásárhelyére koncentrálódott, például Nagyszombatba, Miskolcra, és a gyapjút e gyapjúvásárokra horták nagybani eladásra.

Az első világháború hadigazdálkodását, többszörösen kötött és erősen korlátozott árucseréjét, a mindezek velejárójaként fellépő vészes áruhiány nehéz körülményeit, ha erőteljesen megtépázva is, de vásáraink zöme túlélte. Mint minden árucsere-korlátozás, áruhiány esetén, az első világháború alatt és a háborút követő forradalmak idején is felvirágzott a zugpiac, a csere, az ócskavásár, legfőbb helyet biztosítva az áruforgalomban az élelmiszereknek. A két világháború közt vásáraink nagyon nehezen – állandó áru-, anyag- és pénzhiánnyal küzdve – tudtak csak úgy-ahogy helyreállni. De csak rövid időre, mert a második világháborút előkészítő hadigazdálkodás, a különböző diszkriminációs rendelkezések hamar végét szabták vásáraink viszonylagos helyreállásának. Egyébként ez volt az az időszak, amikor a különféle korlátozó rendelkezések nélkül is folytatódott vásáraink hanyatlása. A vásári árucsere korszerűtlenségét hangoztatták. A második világháború és az azt követő rendkívüli áruhiány, infláció ugyanazokat a vásárformákat élesztette újra, amilyenekről az első világháborúval kapcsolatosan szóltunk. Amikor pedig a közvetlen áruhiányon túltettük valamelyest magunkat, a tulajdonviszonyokat megváltoztató, a magántermelést, -kereskedést tiltó gazdaságpolitika még a maradék, igazán csak csökevényeiben élő vásárainkat-piacainkat is tönkretette. Csak jóval a központi ellátást követelő politika kudarcának nyilvánvalóvá válása után jelentkeztek ismét vásáraink, először élelmiszerpiacok formájában. A szabad árucserét tilalmazó időkben a kormányzat végül is belátta, hogy a központi ellátású, szűkös bolthálózaton keresztül nem tudja a lakosság (főleg iparcikkel való) ellátását biztosítani, ezért ún. vidám vásárok rendezésébe fogtak. Ezeket rendszerint ősszel tartották, fesztivál jellegük volt, nagymértékben a politikai tájékoztatást szolgálták, és csak kis részben voltak igazi árucsere-alkalmak, iparcikkvásárok. A vidám vásárokon a kötelezően kipakolt állami vállalatok, áruházak árusítottak. Legkeresettebb árucikk a ruhaanyag, a készruha, a cipő volt. Annak dacára, hogy a vidám vásárokra nagy mennyiségű árut koncentráltak, ezek a vásárok is áruhiánnyal küzdöttek, hogy a rendkívül szerény választékról ne is beszéljünk. Így {668.} aztán érthető, hogy a tilalmak, a gazdaságpolitika legkisebb enyhítésére hihetetlen gyorsan igyekeztek különböző vásárformáink újraéledni. Elsőnek ezúttal is az élelmiszerpiacok támadtak fel, majd az iparcikkvásárok következtek igazán szerény, szűkös körülmények között, illetőleg az új viszonyoknak megfelelő formákban, mint például a használtautó-vásár. A termelésben szükségszerűen bekövetkezett változások eredményezték azt a hatvanas években, hogy a hetivásárok, vásárok komolyabb előrelépést tettek. Természetesen nem a termény- és állatvásárok terén. Mindenesetre a gazdasági irányítás belátta a helyzet tarthatatlanságát, az élelmiszerpiacok, az iparcikkek piaci-vásári árusításának szükségességét, s ezért a hatvanas évek végén, a hetvenes évek elején egy sereg helyen új, a piaci-vásári árucserét támogató piaci-vásári rendtartásokat adtak ki. Piacaink-vásáraink azonban nem ezeknek az új rendtartásoknak köszönhetően fejlődtek nagyot az utóbbi évtizedben, mert ezek a rendtartások, minden jóakaratuk ellenére is, oly aggályoskodók, oly sok területen továbbra is korlátozó jellegűek és oly mértékben bürokratikusak voltak, hogy semmiképpen sem lehettek ösztönzőek, kezdeményezőek, komolyabb fejlődést-fejlesztést elősegítőek.