NÉPI LÍRA – IRODALOM ELŐTT

Miután áttekintettük a népdalt külső és belső sajátságaiban, és láttuk, milyen a jelenben, ezután tekintsük végig az idő hosszmetszetében is: mi mióta él benne – amennyiben ez a történeti adatok és az összehasonlító kutatás segítségével megállapítható vagy valószínűsíthető.

Előbb azonban néhány módszertani meggondolást kell előrebocsátani. Mindenekelőtt minek kell tekintenünk egy „történeti adatot”, egy népköltészeti szöveg följegyzését olyan korból, amikor mai értelemben vett néprajzi gyűjtéssel nem számolhatunk. Egy ilyen adat kettőt jelenthet: a) egy akkor már élő népköltési terméket jegyeztek föl; b) egy irodalmi alkotás a följegyzés korából él tovább a néphagyományban. Hogy melyikről van szó, azt elsősorban a stílus dönti el, amennyiben nem ismert szerző ismert művéről van szó. Ugyancsak a stílus dönt – és természetesen az egész népköltészet és az egész irodalom ismerete – olyan részletek esetében, amikor világosan népköltészet bizonyos képei, fordulatai tűnnek fel világosan egyéni szerzeményekben. De semmi esetre sem lehet egy népdalnak vagy népdalrészletnek egykori följegyzését az illető szöveg vagy szövegrész akkori keletkezésének tekinteni. Általában akkor merül föl az írásos kultúrában valami a néphagyományból, amikor az már elterjedt, közismert a nép közt, és megtetszik a „művelteknek” is. Vagyis sokkal inkább terminus ante quem, mint kiindulópont. Akkor már biztosan ismert volt. Amikor viszont közismert szerzemény vagy egyéni, irodalmi alkotásnak látszó névtelen alkotás él tovább a néphagyományban, akkor valóban terminus post quem-et jelent az időpont, ami lehet a dátum korával teljesen azonos, de lehet sokkal későbbi is. Ha pedig azt tapasztaljuk, hogy népdalszövegek akár változatlanul, akár némi változtatással egyre sűrűbben kezdenek feltűnni bizonyos kor írásos emlékeiben, akkor sem arról van szó, hogy azok a népdalok annak a kornak a termékei, hanem csak azt, hogy abban a korban erősödik az érdeklődés a művelt körökben a népköltészet iránt. Így van ez a 18. század végén és még jobban a 19. század folyamán.

Elhangzott olyan vélemény is, hogy a népköltészetben személyes líra csak akkor fejlődik ki, amikor az az irodalomban megjelent, és irodalmi közvetítőréteg van, amely megismerteti az irodalmi teljesítményt a néppel (Voigt 1969–1981). Nem foglalkozom ennek a megállapításnak alapját képező irodalmi áttekintéssel, mindössze a népköltészetre vonatkozó részéhez kívánok adatokkal hozzászólni. Néhány személyes lírai megnyilatkozást idézek olyan népektől, amelyeknek nemhogy irodalmat közvetítő rétege nincs, hanem egyelőre még irodalma sem alakult ki.

Cseremisz dalok:

{5-519.} 313.     1. Sárga hegy tetején
sárga fejű virág.
Le akarom szakítani,
[a kezemben] akarom tartani.
2. A legényszeretőmet
látni akarom.
Látni akarom,
beszélgetni akarok [vele].
(Vikár–Bereczki 1971: 221. sz.)

Természetesen tekintetbe kell venni, hogy ezek szó szerinti fordítások, ami a költőiséget nem tudja kellőképp érzékeltetni, még kevésbé a ritmust. De a költői tartalomról nagyjából mégis jól tájékoztatnak.

314.     1. /: Mit ér a hosszú utca, ha zöld fű nem nő rajta? :/
/: Mit ér a hosszú élet, ha nem vidám? :/
2. /: Keskeny hídon korlát nélkül átmenni nem lehet. :/
/: A mi életünket bánat nélkül leélni nem lehet. :/
(Vikár–Bereczki 1971: 261. sz.)
315.     1. /: Magasan repül a vadlibacsapat. :/
/: Ha egy fióka elvész [belőle], a csapat keresésére indul. :/
2. /: Ha én elveszek, ugyan ki indul keresésemre? :/
/: – Apám keresésemre indul – mondtam; apám nem indult keresésemre. :/
(Vikár–Bereczki 1971: 283. sz.)

Csuvas népdalok

316.     1. Kinéztem az ablakon,
úgy tetszett, hogy lemegy a nap.
2. Mikor idegenbe [férjhez] mentem,
úgy tetszett, hogy elmúlt az életem.
(Vikár–Bereczki 1979: 37. sz.)
317.     1. Vasderes a ló,
göndör a sörénye,
nyugtalanul áll, hej,
a rúd között.
2. Mikor a leány eléri,
hej, a tizenhét [esztendőt],
idegenek keze között
sinylődik.
{5-520.} 3. Az aranyos-ezüstös
réz vizhordót,
hej, melyik vállamra
tegyem?
4. Ha fiatal fejemre,
hej, bánat jön,
ki szeme előtt
sírjak?
     (Vikár–Bereczki 1979: 277. sz.)
318.     1. Apám kapuja, hej, előtt
egy felemelhetetlen kő hever.
Nem felemelhetetlen kő,
elviselhetetlen bánat.
2. Ahelyett, hogy apám fia lettem,
lettem volna inkább száraz ág.
Az őszi széltől, hej, letörtem volna,
a tavaszi vízzel elfolytam volna.
     (Vikár–Bereczki 1979: 287. sz.)

Természetesen az idézett kötetek tele vannak hasonló jellegű szövegekkel, s többet még más vonatkozásban is látni fogunk. De hogy még archaikusabb és irodalom nélkül levő kultúrából is idézzünk, lássunk két példát Munkácsi Bernát vogul gyűjteményéből, ahol nem hősénekek vagy medveénekek vannak, hanem lírai megnyilatkozások, sorsénekek: az Életképekből.

319.     A Visera-folyó alsó vonala felől
vajjon kicsodámat várom én?
Kapitánics Péter kedves barátomat,
téged várlak én.
Érett ribiszkéhez hasonlatos szemecskéinkkel
bár egymásra nézhetnénk!
Tiz ujjú ujjas két kezecskéd
bár csak fogdoshatnám!
Hattyúfehérségű kis nyakad
bár átölelhetném?
Lúdláb magasságú vánkosaljra
bár együtt lefeküdhetnénk!
Vadrécze-tollal [töltött] jó párnára
bár együtt lefeküdhetnénk!
     (Munkácsi 1892–1910: IV. 11. l., VIII. sz.)
{5-521.} 320.     Persinafalúsi nő szűlte szép leányzócska,
ezen formás nő formádat
bárcsak én birhatnám,
ezen szépséges nő szépségedet
bárcsak én vehetném magamhoz!
Ezen Lózvafő-falvi kis úrnak (t. i. magamnak)
jávorbőrös térdének kis végére,
nyusztbőrös térdének kis végére,
bárcsak [oda] ültethetnélek.
Ezen kormányos ladikomnak kormányhelyére,
bárcsak [oda] ültethetnélek.
Jegenyefenyőből való csörgőgyűrűs evezőt
készíthetnék bár neked.
Jegenye fenyőből való szép házamba
vezethetnélek bár be téged.
Jegenye fenyőből való keresztfás ajtómat
bárcsak te nyitnád ki,
tíz ujjú ujjas kezecskéiddel
bárcsak te nyitnád ki.
Zelniczefával hajtásozott hajtásos bölcsőbe
bár fektetnének együvé bennünket;
Egy vánkossal, egy ágybőrrel
rendeznének bár bennünket!
Ezen Persinafalusi nő anyád,
ezen Cserjés-falusi anyuskám,
bár együvé rendeznének bennünket.
     (Munkácsi 1892–1910: IV. 28–29. l., XIX. sz.)

Nem hiszem, hogy bárki is kétségbe vonhatná az idézett szövegek személyes lírai jellegét. S az utolsók a múlt század végén történt Munkácsi-gyűjtésből valók, amely a vogulokat még olyan állapotban találta, amelyen már a középkori magyarság is túlhaladt.

Továbbmegyek, a Salamon-szigetekre: Thurnwald 1912-ben tette közzé a következő verset gyűjtéséből.

321.     Megbolondítod a férfiembert!
Nyomodban maradtam,
Elkísértelek a faludig.
Észrevettél,
nagyokat sóhajtottál.
Így szóltál az üzenethordó asszonyhoz:
„Üzenem a virágzó fának,
jöjjön el újra,
feküdjünk szerelemrejtő lombfedél alá.
{5-522.} Üzenem még,
nagyon vágyódom utána,
Aludjunk együtt
a szerelemrejtő lombfedél alatt!
Félve surranok az úton,
erdei ösvényeken,
a sűrűségben eljutok a kunyhócskához,
ott szeretnék találkozni veled.
Jaj, de egyedül várok itt rád,
vörös papagájom,
élescsőrű, fiatal madaram,
kívánom, hogy belémkóstóljál,
zsenge kókuszdióba,
aj, be vágyódom az érintésedre!
Érted kötöttem föl ünneplő kötőmet,
testem-lelkem csak téged szolgál.
     (Rákos 1976: 65)

De hogy ne csak szerelmes vers és ne csak Óceánia szerepeljen, lássunk egy eszkimó éneket:

322.     Fölidézem
és a kora tavaszi napokra gondolok,
fiatalabb korom
tavaszi napjaira.
Micsoda vadász voltam én!
Valóban én lettem volna?
Látom,
a férfit kajakjában;
lassan vergődik előre a part mentén,
lándzsával ledöfött karibukat vontatva.
Micsoda boldogság
a kajak-vadászatokra gondolni!
Szárazon sose lettem nagy vadász
a karibucsordák nyomán.
És az öreg, ifjúsága erejét idézve,
inkább csak dicsőséges tetteire gondol.
     (Tornai 1977: 38–39)

Tehát már a honfoglalás előtti időben is számolnunk kell lírai dalok létezésével. Vagyis Voigt Vilmos idézett megállapításában és a tanulmány végén leszögezett tanulságában, hogy „…az individuállíra 1603. július 10-e előtt nem volt tagja a magyar folklór műfajhierarchiájának” (Voigt 1969–1981: 526), a néprajzi adatok teljesen figyelmen kívül maradtak.