| NÉPI LÍRA – IRODALOM ELŐTT | TARTALOM | A NÉPSZOKÁSOK KÖLTÉSZETÉNEK DEFINÍCIÓJA |
FEJEZETEK
Ezek után tekintsük végig a népi líra jelenségeit az idő sorrendjében. Mindenekelőtt le kell szögeznünk, hogy van egy olyan formai megoldása bizonyos lírai megnyilatkozásoknak, amely még az obi-ugor rokonokkal közös, és így a legrégebbi minden más népköltészeti jelenségünk között: s ez a siratóban fennmaradt szabad rögtönzés. Mai, prózai formájában is még olyan egységeket rak egymás mellé kötetlenül, amelyek a népdalokban már kötötten jelentkeznek. De minthogy erről kötetünk más helyén esik szó, itt bővebben nem foglalkozunk vele.
Azonban a négysoros versszak mint forma is már meg kellett legyen a honfoglalás előtt népünk hagyományában. Tudjuk, hogy a törökségnél igen korán kialakult a versszak mint a vers ismétlődő egysége. „Az 1073-ban Mahmut al Kashgari által írt Divan-i Lugatit Türk a hősénekek első példáival szolgál, aminek kétségtelenül szájhagyomány volt a forrása. A török nyelvnek ez a szótára számos független, négysoros versszakot tartalmaz. A kutatók számos strófát összecsoportosítva hosszabb énekeket rekonstruáltak, amelyek az Oguz törökök történetére vonatkozó említéseket tartalmaznak a 8–11. századból. A versszakok epikus hősök neveit említik, akiket más forrásokból is ismerünk, és leírják csatáikat” (Başgöz 1978: 312). Tehát legalább a 8. századtól kezdve volt alkalma a magyarságnak török népektől megismerni a versszakformát, hiszen ebben a korszakban már a magyarság igen erős török hatás alá került, sőt török népekkel keveredett.
De ugyanezt igazolja a népzene is, amelyben a honfoglalás előtt már kialakult a kvintváltó forma, ami egy szigorú felépítésű zenei versszaktípus; ugyanakkor mindazoknál a török népeknél, ahol hasonló zenei típusokat kitalálunk, mindenütt általános a strofikus forma – nemcsak kvintváltó, hanem egyéb jellegű dalaikban is. Elképzelhetetlen, hogy a zenei strófákra tagolatlan vagy sztichikus szövegeket énekeltek volna. S már az idézett példákból is láttuk a cseremiszeknél és csuvasoknál, s még továbbiakból is látni fogjuk, hogy szövegeik is versszakegységekből állanak. Csak természetesen ezek a versszakok nem kötött szótagszámot szabályosan ismétlő formák, bennük a szótagszám 7–9 (néha 10) szótag között ingadozik, tehát csak a hozzávetőleges dallamsorhossz van megszabva. Nyilván ilyenek voltak a magyar versszakok is a honfoglalás előtt, és maradtak még sokáig ilyenek a középkorban, mint a Mária-siralomban és a László-énekben látjuk, és néhány nagyon archaikus vidéken egy-egy ritka példában. De a versszakokban fogalmazott rövid lírai dalok megléte a cseremisz és csuvas párhuzamok alapján aligha tagadható. Legfeltűnőbb közöttük a két párhuzamos képet egy versszakban, vagy két egymás utáni versszakban, két részre tagoltan alkalmazó szerkezet. Erről kell a továbbiakban részletesen szólnunk.
Lükő Gábor (1957) idézett tanulmányában részletes összehasonlítás alapján kimutatta a két párhuzamos képből álló felépítés honfoglalás előtti, keleti rokonságát (és ami evvel együtt jár, sőt előfeltétele: Nyugaton ismeretlen voltát). Tulajdonképpen elég volna hivatkozni erre az alapos tanulmányra, hogy megállapítsuk: ez a nálunk nagyon elterjedt költői forma keleti örökségünk a honfoglalás előtti időkből. De minthogy cikke óta nagyarányú gyűjtés folyt éppen azon keleti népek közt, amelyekkel népzenénk is a {5-524.} legszorosabb egyezést mutatja, a publikált anyagok tapasztalatai rendkívül világosan szólnak erről a szövegkapcsolatról, és teljesen megerősítik Lükő Gábor eredményeit.
Az idézett cseremisz gyűjtemény 320 dalából 75-ben van meg ez a felépítés, vagyis az anyag 24%-ában! Hasonló az arány a csuvas gyűjteményben: 350-ből 70-ben, vagyis az anyag 20%-ában! Lássunk néhány szép példát a már idézetteken túl is. Cseremisz:
| 323. 1. /: A szűk utca utca-e, ha zöld fű nem nő rajta?:/ |
| /: A mi életünk élet-e, ha nem élhetünk baj nélkül?:/ |
| 2. /: A keskeny híd híd-e, ha bot nélkül nem lehet átmenni rajta?:/ |
| /: A mi életünk élet-e, ha nem élhetünk bánat nélkül?:/ |
| (Vikár–Bereczki 1971: 314. sz.) |
| 324. 1. Ahelyett, hogy félvén félve átmenjek a fekete rengetegen, |
| jobb, ha fütyülni kezdek. |
| Ahelyett, hogy az emberektől félve, szégyenkezve éljek, |
| jobb, ha dalolni kezdek. |
| (Vikár–Bereczki 1971: 118. sz.) |
| 325. 2. Ha a víz mélységét ismertem volna, |
| lapos fenekű csónakba nem ültem volna. |
| Ha az idő álnokságát ismertem volna, |
| anyámtól, apámtól nem születtem volna. |
| (Vikár–Bereczki 1971: 76. sz.) |
| 326. 2. Mikor a zelnicém virágzik, |
| akkor díszlik a kertem. |
| Mikor meglátom a kedvesem, és beszélek vele, |
| ellágyul a lelkem. |
| (Vikár–Bereczki 1971: 151. sz.) |
| 327. 1. /: Az almafa alá hagymát ültettem. :/ |
| /: A jóízű almát megkeseritve nő. :/ |
| 2. /: A szeretett legénytől elmaradt szeretett leánynak :/ |
| /: Sok bánatot látva, sokat fáj a szíve. :/ |
| (Vikár–Bereczki 1971: 236. sz.) |
| 328. 1. A kert közepén almafa áll, |
| az egészet átkutattam, egy alma sincs rajta. |
| Gondolkodva mentem, töprengve mentem, |
| lám, nincs nekem szerető férjem. |
| (Vikár–Bereczki 1971: 293. sz.) |
| 329. 4. A fehér zelnice virágzása idején, |
| miért esik, hej, nehéz dér? |
| Mikor, hej, felnőttünk, |
| miért hívnak be, hej, katonának? |
| (Vikár–Bereczki 1979: 227. sz.) |
| 330. 2. Buzogva forr, hej a szamovár, |
| nem szén nélkül, a széntől. |
| Fiatal szívem meghasad, |
| nem bánat nélkül, a bánattól. |
| (Vikár–Bereczki 1979: 289. sz.) |
| 331. 1. Az utca közepén a zöld fű |
| a barom lába alatt, hej, nőtt meg. |
| Az én árva vessző testem |
| idegen foga alatt, hej, nőtt fel. |
| 2. A kakukk megtojta a tojást, |
| a barázdabillegető, hej, költötte ki. |
| Anyám szülte termetemet |
| idegen, hej, nevelte. |
| 3. A tornácnál összegyűlt a viz, |
| nincs lapát elvezetni. |
| A lélek bánkódása, hej, idején |
| nincs anya, hej, [kinek] panaszkodni. |
| (Vikár–Bereczki 1979: 326. sz.) |
Néha olyan kép kerül szemünk elé, mintha egy magyar dal ismert szimbólumának volna variánsa.
| 332. 1. /: A koponi dombháton a szélmalom vajon mit őröl olyan sietve? :/ |
| /: Úgy látszik, a mi bánatunk ért oda. :/ |
| 2. /: A jamangasi laposon a pengeli malom vajon mit őröl olyan sietve? :/ |
| Úgy látszik, a mi könnyünk ért oda, |
| azért őröl gyorsan. |
| 3. /: A Volga túlsó partján a gőzmalom vajon mit őröl olyan sietve? :/ |
| /: Úgy látszik, a mi lelkünk fájdalma ért oda. :/ |
| (Vikár–Bereczki 1971: 233. sz.) |
{5-526.} Mintha a 227. példa gondolatát variálná. Láttuk már az almának mint szerelmi szimbólumnak alkalmazását is (327–328. példa). Nem lehetetlen, hogy bizonyos képek és szimbólumok megvoltak már a középkori hatás előtt is a magyar költői hagyományban. Hiszen a középkori szimbolika is minden valószínűség szerint a (nyugati) népköltészetből nőtt fel az irodalomba.
Ugyancsak láthattuk az eddigi példákból is egy másik archaikus sajátság, a sorismétlés gyakoriságát. Ez a szomszédainknál is kedvelt, sőt Nyugat-Európában is ismeretes formai sajátság még nagyobb arányban található a két volgai nép anyagában. Cseremiszeknél 320-ból 77-ben, vagyis 24%-ban, csuvasoknál 350-ből 188-ban, tehát az anyag 56%-ában! Nyilván dalainknak ez a nagyon régies előadási sajátsága is megvolt már a honfoglalás előtt.
Nem azt mondjuk ezzel, természetesen, hogy a két párhuzamos képből álló mai dalaink mind a honfoglalás előttről származnak; talán egyetlenegy sem. (Bár az a néhány képi párhuzam, amire hivatkoztunk, azt sejteti, hogy nincs kizárva egyes ilyen elemek továbbélése sem.) De az bizonyos, hogy a példát már ismertük, és annak mintájára alakultak a többiek. Méghozzá nagyon sok példát kellett látnia a magyarságnak, hogy olyan erősen begyökeresedett ez a forma népköltészetünkben, és a 20. századig fennmaradt és hatott. (Még új stílusú népdalainkban is alakultak ilyen szerkezetek.)
Lényegesen többet – már konkrét dalokat is – ismerünk a középkorból. Ma is élő szövegekről tudjuk kimutatni, hogy a középkorban keletkeztek. Mindenekelőtt azokra a dalokra gondolunk, amelyek a francia eredetű balladáinkkal együtt kerültek hozzánk, tehát csakis középkoriak lehetnek. Kezdjük a sort egy közismert szöveggel – a házasuló legény gondjairól:
Francia és német megfelelőit bemutattam és tárgyaltam (Vargyas 1960a: 3–21). A magyar a felhozott példák közül közelebb áll a francia példa tömör fogalmazásához, ami egyébként tökéletesen egyezik a mienk tartalmával: indul avval, hogy nem akar házasodni; azután sorra veszi, ha ilyet vagy olyat vesz, köztük a szegényt és gazdagot; az utóbbinál megjelenik a magyar példája, ti. hogy felhányja: elköltöd mind az én vagyonomat. Végül az utolsó versszak dicséri a legényéletet. A németek is ezt a felépítést mutatják, azonban bőbeszédű és a magyartól nagyon különböző fogalmazással. Döntő még a hovatartozás kérdésében, hogy a magyar dallam tipikusan francia felépítésű: két azonos sor után egy elütő refrén-sor. A francia dal egy változatát már 1597-ben följegyezték. Nem lehet vitás, hogy mi a középkor folyamán a franciáktól vettük át ezt a dalt.
Ugyanakkor a 17. században nálunk is följegyeztek egy hasonló szöveget, méghozzá hat változatban. Ez a 28 versszakra felduzzasztott, körülményes versezet nyilvánvalóan nem a kiindulás – már csak a francia változat korábbi volta miatt sem, de az sem elképzelhető, hogy ez a vers terjedt volna el a francia és német parasztság között –, ez csak tudákos átírása lehet a népköltészetből megismert témának. (A francia 6 versszakban mondja el a tartalmat, a németek ötben, de azok 5 rendkívül hosszú sorban; a magyar, mint láttuk, 7 × 2 sorban. A franciában sorismétlések vannak a refrénszerű versszakvégeken. Ez is archaikus vonás. Minden együtt arra mutat, hogy a magyarok és a németek egy francia éneket vettek át a középkorban, s ez a nép közt élő ének adott alkalmat a 17. század vége felé (a vers szerint 1670-ben) egy nem nagy igényű „poétának”, hogy átírja a „műveltek” számára. Vagyis itt áll előttünk egy kétségtelen példa arra, hogy egy „első följegyzés” semmi esetre sem jelenti a dal megszületésének idejét, még kevésbé az irodalmi adat elsőbbségét.
Ugyanabban a tanulmányban mutattam ki az alábbi „Zabvető ének”-ünk francia és német megfelelőit is.
Ez a dal lakodalomkor „megjátszott” társasjátékszerű ének. Ennek a Békés megyében és Somogyban gyűjtött dalnak mind szövege, mind dallama, mind pedig „szokásszerű” funkciója egyezik néhány francia énekkel és ismét több német változattal. A délfrancia változathoz a kiadvány szerzője és gyűjtője a következő megjegyzést fűzi: „Ez a régi francia körtánc, amelynek neve: La Chanson de l’Avoine (A zab éneke). Előadásakor kezet fogva lassan forognak a két első sor dallamára. A harmadikra elengedik egymás kezét, s mindegyik helyén maradva háromszor vető, vágó stb. mozdulatot tesz a versszak szövege szerint. A negyedik sorra mindenki csípőre teszi kezét. Ezután, követve a refrén útmutatását, a jobb láb négyszer földre toppant, ugyanakkor kezüket összeverik. A kart azután felemelve félfordulatot tesznek hangosan kiáltva: Zab, zab! Végül újra kezetfogva gyorsan forognak.” Vagyis társasjátékszerű mimikus tánc. A magyar ebből még sokat megtartott; a német adatok gyermekjátékdalok, ebből tehát a magyar felnőttek lakodalmi szokása nem alakulhatott ki.
Balladakönyvemben (Vargyas 1976: I. 90–91) tárgyaltam egy szövegformulát, amely Nyugat-Európában balladában fordul elő, nálunk emellett inkább önálló lírai dalban jelenik meg: ez a visszatérés lehetetlenségéről szóló formula (lásd a 83. példát). Ennek más formája a következő:
| 335. Látod-e te, babám, /: Azt a száraz nyárfát :/ |
| Mikor az kizöldül, /: Akkor jövök hozzád. :/ |
| (Pt 8) |
Az angol, dán, francia változatokban többféle módon fejezik ki a lehetetlenséget: „mikor a nap és hold ama dombra lép” és hasonlókkal, de köztük a száraz ág ki nem zöldülésével is. „When shall we meet again, sweetheart? When the oaken leaves that fell from the trees, Are green – and spring again.” (Mikor találkozunk újra, kedvesem? Mikor a tölgyfalevél, amely lehullt a fáról, újra zöldül és kihajt.) Máshol az is megjelenik „And that never be.” (És az sosem lesz.) A magyarok ezt a leghatásosabb képet választották ki, s szomszédaink is ezt vették át szó szerint. Ezek a szövegek tehát a középkor óta variálódva, de lényegében változatlanul éltek tovább a mai napig.
Fent idézett cikkemben (Vargyas 1960a) két szövegről még ugyanezt az eredetet tudtam kimutatni, mint a házasuló énekről, de ezek már nem lírai dal formájában maradtak fenn nálunk, hanem az egyik énekbetétes rövid történetként, a másik mondókaszövegként. Az első a „Molnár kutyái”, akit megtámadnak a rablók, s azt az egyet kéri, fújhassa furulyáját, s azzal vagy szöveggel énekelt dallammal kutyáit hívja segítségül, akik széttépik a támadókat. Franciáknál ez végigénekelt vers, ahol kereskedő menekül meg így a rablóktól, bolgároknál is énekelt vers pásztor szereplővel. Biztos, hogy a magyarban is végig vers volt valamikor. A másik a „Kóró és a kismadár”, úgynevezett „kiegészülő” mondóka: A kóró nem akarja ringatni a kismadarat, az kéri a kecskét, hogy rágja meg a kórót, az sem akarja, elmegy a farkashoz, hogy egye meg {5-529.} a kecskét, majd a faluhoz, hogy kergesse a farkast, a tűzhöz, hogy égesse meg a falut, a vízhez, hogy oltsa el a tüzet, a bikához, hogy igya meg a vizet, a furkóhoz, hogy üsse agyon a bikát, a féreghez, hogy fúrja ki a furkót, a kakashoz, hogy kapja be a férget. Végül „Szalad a kakas, kapja a férget, szalad a féreg, fúrja a furkót” stb. – a kóró pedig ringatta a kismadarat. Láttuk, hogy helyenkint élénk ritmusa van, és betűrímek ékesítik. Ezek egykori vers voltáról tanúskodnak. A franciáknál a farkas nem akar kijönni az erdőből, s ezért mennek a kutyához, bothoz stb., míg végre a farkas kijön az erdőből. A fokozatokban szerepel a bot, a tűz, amely nem égeti, a víz, amely nem oltja stb. Németül Elzászból ismerek párhuzamot.
Ez a kettő ugyan nem tartozik a szorosan vett lírába, de nem is sorolható máshova, és mindenképpen támogatja azokat a franciából való kölcsönzéseket, amelyeket tisztán lírai vagy lirico-epikus szövegekben megállapítottunk.
Ezek közül a legutolsó és legfontosabb a következő:
| 336. 1. Három huszár a csárdába így gondolkozik magába, |
| Így gondolkozik magába, Hová megyünk éccakára. |
| 2. Egy közülök kitalálta: Özvegyasszony kunyhójába, |
| Özvegyasszony kunyhójába, Hol az ajtó nincs bëzárva. |
| 3. Gyer be huszár a házamba, Itt a divány, ülj lë rája, |
| Az ágyam is lë van vetvë, Hogyha akarsz, fekügy belë. |
| 4. Nem fekszëk lë az ágyadra, Nem költöl fël éjféltájba! |
| Felköltlek én ojjan jókor: Éjfél után egy órakor. |
| 5. Éjfél után egy az óra, Kelj fel huszár, erigy haza. |
| Még a kutyák sem ugatnak, Szomszédaim is alusznak. |
| (Pt 121 = Vargyas 1960–1963: I. 19. sz.) |
A szövegből látszik, hogy az elején említett három huszár csak fiktív szám, utána már csak egy huszár szerepel. Ilyen fiktív hármas szám francia lírai dalokban és balladákban is előfordul. Magában dalunkban is hol három, hol egy a szereplő. Például: „Kicsi betyár az erdőbe” vagy „Betyárgyerek az erdőben Bújdosik a sürüségben. Gondolkozik ő magába, Hová menjen étszakára” (lásd 094, 017, 0269). Ilyenkor „özvegyasszony” helyett „Megy babája ablakára” és hasonlók szerepelnek.
Látni való, hogy itt a középkor kedvelt műfajáról van szó: a hajnali énekről (aube, Tagelied). A legjellemzőbb hajnali énekben mindig a szerelmesek egymással töltött éjszakája szerepel, utána a hajnali távozás és a gondoskodás, hogy ne vegyék észre a távozó szeretőt. Dalunk tehát mintapéldája a műfajnak. Ugyanakkor megtaláltam francia megfelelőjét is, igaz, mint töredéket (lásd Vargyas 1960a: 17). Ott is három lovag jön Vendée-ből, az úton találkoznak a lánnyal, kérdezik tőle, hová mennek az éjjel lefeküdni. A lány hívja őket magához vacsorára, és ágyát kínálja lefekvésre, amit azok elfogadnak. Itt megszakad az ének, illetve töredék, de nem kétséges, hogy a folytatás ugyanaz, mint nálunk, mert a hajnali költögetés és távozás olyan közhely a francia és német hajnali énekekben, ami nyilván nem maradhatott el itt sem. Figyelemre méltó, hogy itt a három {5-530.} közül egyet megkülönböztetnek, aki gyalog van és aki a beszélő. A kanadai francia töredék elárulja, hogy szövegünk nemigen változhatott az idők folyamán, ha ilyen részletes egyezés található köztük; a mindenkori apró variálásokat a fogalmazásban nem számítva nyilván így él a középkor óta. (Ha a francia balladák Magyarországra kerülésének valószínű idejét vesszük számításba, mint a legnagyobb francia hatás idejét, akkor a 14–15. századra tehetjük lírai dalunk magyarországi „keletkezését” is.) Mindezen átvételek közvetítői a középkori francia-vallon telepesek lehettek, akiknek kétnyelvűségéről történeti forrást idéztem balladakönyvemben (Vargyas 1976: I. 65–66).
E francia eredetű hajnali ének biztos példájára több dalunkat is az aube-ok mintájára alakult, középkori típusnak kell tartanunk. Különösen azokat, amelyek epico-lírai jellegűek, tehát valami elbeszélésféle tartalommal adják elő a szerelmesek együttlétét. Ilyen a szatmári magyarság kedvelt dala:
| 337. 1. Szóul a figemadár, Mingyár’ megvérrad már, |
| Fordújj hozzám róuzsám, Csóukold meg az orcám. |
| 3. Hajnaljon, hajnaljon, Csak meg ne vérradjon, |
| Hogy az én galambom Jóu utat haladjon! |
| (045) |
(A 2. versszakot – mint nem jellemzőt – elhagytam.) Itt tehát már a hajnali költögetésnél kezdődik az ének. A másik éppen az éjszakát tartja fontosnak, a hajnal csak említésben szerepel: 173. példa. Ezek tehát biztosan a hajnali ének műfajába tartoznak. Vannak azonban olyan egy versszakos dalaink is, amelyekben szintén felismerhető a hajnali ének egyik-másik vonása, mindenesetre benne van a szerelem és a hajnal említése, esetleg a költögetés.
| 338. Gimësi mezőben rozmaring zöldellik. |
| Kelj fel idës rúzsám, mer már mëghajnallik. |
| Már én is félkeltem, már ki is söpröttem, |
| Mindën dolgaimat szépen elvégeztem. |
| (Pt 361) |
| 339. Sej, felszállott a kakas a meggyfára, |
| Kukorékol hajnalhasadtára. |
| Hajnal hasad, fényes csillag ragyog, |
| Sej, én még most is a babámnál vagyok. |
| (Pt 421) |
És talán idetartozik a 0178/1, 0328 és a katonadallá elvariált 0340. (Mona Ilona – 1963 – további példákat idéz.) Mindenképpen világos, hogy a középkor hajnali éneke a magyar népköltészetben erős nyomokat hagyott.
Egy más francia hatás is mutatkozik dalainkban. A 117. példában láttunk olyan háromsoros dalt, amelyben refrén van, de nem a dal végén, hanem a közepén, megszakítva a dal tulajdonképpeni szövegét. Ez egyik jellegzetes formája a francia „laisse”-nek, a chanson de geste-ekből kialakult és számtalan variációban élő refrénes versszaktípusnak {5-531.} (lásd Laforte 1978). Minthogy ez a belső, szöveget megszakító refrén másutt nem ismeretes, az ilyen dalok nálunk bizonyosan francia átvételből születtek meg, vagyis középkori eredetűek. További példák:
| 340. 1. Falu végin van egy ház, |
| Falu végin uj idrom fidrom |
| Gálica szikszom van egy ház. |
| 2. Abba lakik egy asszony |
| … |
| [nyolc versszakban] |
| (Pt 476) |
| 341. Csákváron volt egy kápolna. |
| Csákváron volt egy libidoni labdon, |
| Labdonia libidon kápolna … stb. |
| (Gyermekkori emlékem. Változatait lásd MNT I. 949., 950. sz. és jegyzetek) |
Amint látjuk, mind a három ilyen „laisse-formájú” dal háromsoros, és hozzátehetjük, dallamaik tipikusan idegenek a magyar népzenében. (Plagálisak: a záróhang fölé és alá egyaránt mennek, ennek következtében alacsony járásúak, sőt mind a három dúrban vagy mollban nagyjából ugyanazt a dallammozgást végzi, tehát egy meghatározott dallamtípust képvisel.) Mondanom sem kell, hogy ez a sajátságos forma azt is jelenti, hogy dallam és szöveg elválaszthatatlan kapcsolatban van egymással, és más variánsa nincs. Mindez idegen eredetre vall, és a francia származást erősíti.
Különben mind a háromsoros forma, ami a magyar dalok túlnyomó többségének négysoros formájából kiugrik, valamint a nagyon ritka refrén ugyanerre az eredetre: középkori francia átvételre mutat. Ilyenek idegen dallamaikkal együtt a közismert párosítók: „A Vargáék ablakjuk Rózsábul van kirakva, kirakva, Kirakva, kirakva, de kirakva” (Pt 474), „Virágéknél ég a világ, Sütik már a rántott békát, Zimezum, zimezum, Recefice bum-bum-bum” (Pt 477) és „Ettem szőllőt, most érik, most érik, most érik, Virág Erzsit most kérik, most kérik, most kérik. Kihö ment a levele? Garzó Pista kezébe, Hej, rica, rica, rica, hej Pista te!” (Pt 478).
De tovább is mehetünk az idegen jellegű dallamokkal társult és idegen jellegű szövegsajátságokat tartalmazó dalaink vizsgálatában. Ha a refrén ritka, és általában idegen jellegű dallamokkal jelenik meg, akkor ugyanezt mondhatjuk a virágos refrénekkel végződő dalokról is. Ha számításba vesszük az 1495 körül följegyzett soproni virágénektöredéket: „Virág, tudjad, tőled el kell mennem És te iretted kell gyászba ölteznem”, valamint az 1505 körül leírt körmöcbányai táncszót: „Szupra aggnő, szökj fel kabla, Haza jött firjed, tombj Kató! Az te szip palástodban, Gombos sarudban! Haja-haja virágom!”, akkor Sylvester János 1541-es híres véleménye a virágénekekről megkapja hátterét: nyilván a késő középkortól kezdve virágzott ez a fajta költészet – akár irodalmi divat volt, akár népköltészetből került bele az irodalomba. Mi – látván a virágos refrénű dalok formai és dallami idegenségét, egyértelmű középkorias jellegét –, inkább a népköltészetben alakult stílus maradványainak tartjuk Kodállyal együtt, aki saját gyűjtéséből tett párhuzamot a soproni töredék mellé:
| {5-532.} 342. Virágom, véled elmegyek, |
| Virágom, tőled el sem maradok. |
| (Kodály–Vargyas 1952: 55. l.) |
Megjegyzem, hogy Ghymesről, a Nyitra megyei Zobor-vidéken gyűjtötte, ahol a legtöbb középkori szokásdallam, lakodalmas rítusdal és egyéb régiség került elő. Általában középkori és 16–18. századi irodalmi és történelmi emlékeink az északi sávon és Erdélyben maradtak fenn: ahol a török hódítás alatt is folyamatos volt a magyar kultúra fejlődése, és a hagyományok folytonosságát nem zavarta meg semmi. Kodály Bars megyéből és Hontból hoz két ilyen idegenszerű, formájú és dallamú szöveget virágos refrénnel
| 343. Teli kertem zsályával, Szép a legény párjával. |
| Gyöngyöm, violám, aranyos almám. |
| 344. Tele kertëm zsályával, Szíp a legény párjával. |
| Gyënge violám, Szíp aranyalmám. |
| (Kodály–Vargyas 1952: 55. l.) |
Az előbbinek középkorias dallama Borsodból mint karikázódallam került elő. A karikázó, mint Martin György (1979) kimutatta, a középkori énekre járt körtánc maradványa. Nem lehet véletlen, hogy ezek a sajátos szótagszámú, többnyire háromsoros, refrénes dalok mindig valami középkorra utaló más tulajdonságot is hordoznak: vagy virágos refrént, vagy a karikázót mint funkciót és középkorias dallammal való egyedi kapcsolatot. A fenti két dal felépítése: 7 + 7 + 10 szótag refrén, a 125–126. példáké 7 + 7 + 10 szótag refrén, 7 + 7 + 13 refrén, a 143. példa: 5 + 5-ös 10-es kétszer, aztán 13 szótag refrén. Törvényszerű tapasztalat a népzenében, hogy ha egy dallam és szöveg teljesen együttjár, variánsa nincs – többnyire sajátos formája miatt –, az idegenből jött a magyarság hagyományába. A fenti, virágos refrénes dalok mind ilyenek, dallamaik szűk hangterjedelmükkel, sajátos hangnemükkel és dallamvonalukkal is a középkori dallamkincshez tartozó egyedi darabok. Mindez erősíti a középkori eredetet, akár franciáktól kölcsönzött, akár irodalomból származó.
Természetesen tisztában vagyok vele, hogy a valószínűség nem bizonyosság. De egyrészt láttunk biztos példákat is, azokkal kezdtem, másrészt a folklórkutatás jelen állapotában szükség van a valamerre mutató valószínűségekre is. Remélem, hogy az itt mutatott lehetőségek elindítanak összehasonlító kutatásokat is a líra eddig nagyon elhanyagolt területén.
Ezek után lássunk néhány esetet, amikor a népköltészet hatását lehet kimutatni az irodalomban. Középkorról lévén szó, az egyházi irodalom jöhet csak számításba, mindaddig, amíg világi emlékek nem bukkannak felszínre. Mona Ilona (1963: 198) mutatott rá, hogy a Példák könyve egy helyén népdalszerű részlet üti meg szemünket (és fülünket):
| 345. Genge roßa meg hervad mykort hevßég ery |
| Zyz maria heruada zent kereztfa alatt. |
{5-533.} Itt a két párhuzamos kép egy tipikus példájával állunk szemben: még egy „is” sem utal a két kép összetartozására. (NB. ritmusa, mint azt kimutattam – Vargyas 1952: 152 –, a mi kanásztáncunknak, illetve a középkori vágáns-ritmusnak világos példája.) Minthogy ez az irodalmi adat egymagában áll az európai irodalomban, belőle sem a magyar dalok tömeges párhuzamos képeit nem vezethetjük le, még kevésbé a még nagyobb tömegű cseremisz, csuvas és más keleti adatokat. Bizonyára a legrégibb időktől kezdve, sőt éppen a legrégebbi időkben erősebben kell feltennünk a népköltészet hatását az irodalomra. Hiszen minden irodalom meglevő népköltészetből keletkezett vagy abból táplálkozott.
Ugyanő idézi ismét a Példák könyvéből a következő részt: „Ha mynd telyes vilag harttya volna es tenger tenta volna es faknac minden leweli fyweknec mynden magyai irok volnanac…” Hasonlót idéz a Nagyszombati-kódexből is. Régóta nyilvántartott, nemzetközi népi és irodalmi motívum ez (Mona 1963: 191 idézi a megfelelő irodalmat).
Mindenesetre hasonló népköltészeti példáink nyilván nem az újabb korban alakultak ki, s ahogy az apácák a Példák könyvében a két párhuzamos képet is alkalmazták, ugyanúgy alkalmazták a népköltészet egy másik, igen elterjedt fordulatát is. Egy példáját idézzük:
| 346. Mennyi égen csillag – iródeák vóna, |
| Mennyi réten fűszál – mind pennaszár vóna, |
| Mennyi erdő-lapi – mind papiros vóna, |
| Veres tenger hobja – mind tentalé vóna, |
| Az én sok bánatim mégse férne réá, |
| Mégse férne réá. |
| (Csanádi–Vargyas 1954: 89. sz., idézi Mona 1963: 192–193) |
Végül lássuk, mi maradt fenn a népköltészetben a középkori irodalomból. Régóta nyilvántartott tény az Archipoéta dala, a „Meum est propositum in taberna mori” magyar népi változatainak létezése. Mona Ilona a következő változatát idézi Vikár Béla gyűjtéséből, Hont megyéből.
| 347. Életemnek végóráját töltöm a kocsmába, |
| Onnan pedig egyenesen föl a menyországba, |
| Az angyalok is azt mondják odafönn az égbe, |
| Uram ezt a jó borivót vegye kegyelmébe. |
| (Mona 1963: 190) |
A másik példa Katona Imre (1977a; 1979b) tanulmányából ismeretes. Ő idézi az alábbi középkor végi bordaltöredéket (1550-ből való följegyzés, de a Szerémség akkor már rég török uralom alatt állt):
| 348. Hozd el, gazda, hozd el |
| az Szerémnek borát! |
| Ha nincsen is pénzem, |
| vagyon emberségem. |
– amit az MNT I. 679. számú gyermekdalában talált meg:
| {5-534.} 349. … |
| Igyon, édes komám uram! |
| Ha nincsen is pénze, |
| De van embersége. |
| … |
| (Katona I. 1979b: 334) |
Ez ugyan elképzelhető népdalnak is, népies irodalmi darabnak is. Az első viszont kétségtelenül ismert költő műve. Mindkettőt vágáns diákok terjeszthették el. Az Archipoéta dalának latin eredetije egészen a 18. század végéig tovább él a diákhagyományokban. Mind Pálóczi Horváth gyűjteményében, mind Bartha kiadványában megtaláljuk (Pálóczi Horváth 1953: 355. sz. és Bartha 1935: 31. sz.). Pálóczi Horváth le is fordítja saját fogalmazásában, ami más, mint a népi változat. A jegyzetekben más fordításokra is történik utalás, mind eltér a népitől. Azok viszont (pl. Kodály által Karádon gyűjtött változat) szó szerint egyeznek. Tehát nem a későbbi diákhagyomány révén került a néphez, így valószínű, hogy még a középkorban fordították le ilyen sikeresen a diákok és terjesztették el széles körben, amiből azonban csak a nép közé elkerült darabjai maradtak fenn a mai napig.
Említeni szokták népköltészetünk történeti áttekintésében az egykorú adatokat éneklésre, mint a Sankt Gallenbe kalandozó magyarok tábortűzi dalolását, Szent Gellért említését az őrlő lányról, továbbá a késő középkori tollpróbát: „Bátya, bátya, mely az út Becskerekére? Uram, uram, ez az út Becskerekére.” Csakhogy az adatok nem árulnak el semmit sem a dallamról, sem a szövegről, a harmadik pedig nem biztos, hogy népdal. A Sankt Gallen-i barát nem tudhatta, hogy isteneikhez kiáltoztak a vitézek, hiszen nem értett magyarul. De ha úgy is lett volna, az sem mond semmit magáról a szövegről. Az őrlő lány dalát szokták „munkadalnak” minősíteni, minden alap nélkül. Hiszen akármelyik lírai dalt is énekelhette a lány munka közben. Különben is azokra a szívesen emlegetett munkadalokra alig van adat; a magyaroknál szinte semmi, szomszédainknál pedig olyan kategóriák, mint szénagyűjtő, arató- és hasonló dalok. Márpedig ezek nem mindig esnek az elképzelt „munkadal” kategóriájába, vagyis nem munka közben éneklik. Hiszen aratás közben, tudvalevő, nem lehet dalolni. Bizonyára inkább szövegükben van kapcsolat az illető munkával, semmint funkciójukban. Mindenesetre a magyarban nem ismerünk munkadalt, s így nem tudunk következtetni rá, hogy esetleg milyen lehetett az őrlő lány dala, amennyiben munkadal volt.
De az ilyen adatokat figyelmen kívül hagyva is, a fentiekben elég sok biztos vagy valószínű esetet tudtunk megtárgyalni népköltészetünk máig élő középkori elemeiből.
Továbbmenve a 16. századra, a legfontosabb kapcsolatot a kor költészetével azok a szövegeink mutatják, amelyek 2 × 5 + 5 + 6, 2 × 7 + 7 + 6 szótagú sorokból, tehát hatsorosan vannak felépítve. Ezek a versszaktípusok (és ezek háromszori alkalmazása a versszakon belül, tehát kilencsorosan) ekkor jelennek meg nagy mennyiségben a magyar irodalomban. Minthogy a régi stílus izometrikus formáitól elütnek, nemigen lehet más az eredetük, mint a 16. századi irodalom, amely a reformáció révén, tudjuk, rendkívül nagy {5-535.} hatással volt a népi műveltségre is. Kevés ilyen formájú dalunk van, de azok rendkívül nagy variáns-mennyiséggel vannak képviselve, vagyis igen nagy kedveltségnek örvendenek a népéletben, lévén táncdal, illetve lakodalmas (120. és 36. példa). Érdekes viszont, hogy a 16. század legnépszerűbb formaújítása, a 6+6+7 kétszer vagy háromszor – a Balassi-strófa –, tudomásom szerint alig van képviselve, s csak a később tárgyalandó, 17. századi „Magos kősziklának oldalából nyílik” dalát hozhatom fel rá közismert példának.
Kodály Nyitra megyében gyűjtötte a következő 4 × 5 + 5 szótagú, tehát szintén irodalmi eredetű formában fogalmazott szöveget, mely egy 16. századi dallammal jár együtt:
| 350. Arany, ezüstért, cifra ruháért, |
| Leányt el ne végy koszorujáért. |
| Inkább szeressed jámborságáért, |
| Előtted való szép járásáért. |
| (Kodály–Vargyas 1952: 52. l.) |
Szerinte a dallam valószínűleg 16. századi. A szöveget mi később, a 17. századból ismerjük. Nincs azért kizárva, hogy már korábban is divatban volt; az ilyen különös együttjárások szöveg és dallam közt, mint már említettem, közös eredetre vallanak. (NB. a dallam még régebbi is lehet, középkori, mert variánsa annak a francia balladadallamnak, amely több francia eredetű magyar balladával jár együtt.)
A korszakban keletkezett népdalok után lássuk, mi maradt fönn a kor irodalmából. Egyetlen biztos adatról van tudomásunk: Gyergyai Árgirusának 20. századig tartó életéről. Kodály hallotta énekelni néhány versszakát Bukovinában, s ott említették is a ponyvafüzetet, „istóriát”, amiből olvasták, de amit Kodály már nem tudott megtalálni (Kodály 1920; Kodály–Vargyas 1952: 50. l.). Minthogy a dallam az a recitáló tizenkettes volt, amiben nemcsak a Kádár István éneke maradt fenn, hanem amit Tinódi és más 16. századi epikus költő is használt, ami valószínűleg a régi magyar epikus költészet dallamtípusa volt, nagy a valószínűsége, hogy az Árgirus-szöveg is már a 16. században elterjedhetett a nép közt, bár számtalan későbbi ponyvakiadása éppúgy elterjeszthette.
Az Árgiruson kívül még egy szövegről sejthetjük, hogy ugyanebből a stíluskörből származik, bár ennél közvetlenül semmi sem mutat sem a 16., sem a 17. vagy 18. századra: akármelyikben keletkezhetett, azért itt említjük meg. A szöveg kétségtelen műköltői, régi irodalmi stílusa elválik a népköltészet jellemző darabjaitól; ezt is énekes koldusoktól tanulták vagy jegyezték föl a gyűjtők, akik a legrégebbi irodalmi és félirodalmi hagyományt közvetítették a néphez. A rímelés is – aabb – és néhány nagyon kiugró, jó rím régi költő szövegéről tanúskodik.
A 17. század irodalmából már bőven vannak példák a néphagyományban. Kodály többet közöl összefoglaló tanulmányában (Kodály–Vargyas 1952: Világi műzene fejezet).
| 352. Magos kősziklának ódalábó nyílik A szerelëm orvosság |
| Aki a szerelmet soha nëm próbáta, Csak álomnak állitja. |
A Vásárhelyi-daloskönyv XIII. darabjából ez a versszaktöredék hiányzik, de az ottani első versszak a Kodály-följegyzés második szakaszában kerül elő: „Ó gyönyörüséges, mindeneknél kedvesb, Hervadhatatlan rózsa”, sőt ebben a második versszakban egy olyan sor is, amely az első versszakból hiányzó résznek látszik, s azt teljes Balassi-strófává egészíti ki.
A Szentsei-daloskönyv 68. száma, Dobai István éneke több dallammal fennmaradt a székelyek közt és a Szerémségben. Közöljük a Vikár Béla által gyűjtött változatot Kodály nyomán (a szerémségit lásd 0256 alatt):
| 353. Siralmas volt nekem Világra születnem, |
| Hogy ezeket kell szenvednem, Mellyeket nem remenylettem. |
A 17. századi szöveg a Szentsei-daloskönyvben így kezdődik:
| 354. Siralmas volt nékem világra születnem, |
| Mert már közel értem végső kimulásom. |
| Mi haszna volt nékem világra születnem, |
| Ha ily véletlenűl tűle meg köll válnom. |
De már Pálóczi Horváth gyűjteményében a népi szöveggel teljesen azonosan látjuk; kérdés, a nép alakítása került-e el Pálóczihoz, vagy egy későbbi, irodalmi variáns jutott el a néphez. Kodálynak sikerült Hont megyében megtalálnia egy másik 17. századi költemény, Szentmártoni Bodó János: Az tékozló fiunak historiai (1636) első versszakát:
Bars megyében találkozott egy másik 17. századi költemény első versszakával: „Ifjuság mint sólyommadár Addig vig, mig szabadon jár.” (Pt 62. NB. ott a szövegét a Szentsei-daloskönyv alapján közöltük. Az eredeti följegyzésben „Ifjuság mint csulamadár” szerepel.)
Thaly Vitézi énekek II. 170-ből egy versszak maradt fönn abban a koldusénekben, amit Kodály a Bars megyei Lédecen jegyzett föl.
| 356. 1. Jaj de szërëncsétlen időre jutottam! |
| Ez csalárd világba mindaddig jádszottam, |
| Ez csalárd világba mindaddig jádszottam, |
| Irigyek nyelvére jaj de rájutottam. |
| (Pt 358) |
Számos változatban élt tovább Kádár István éneke (1657), nemcsak a székelyek közt (Pt 351, 0196), hanem a Somogy megyei Nemespátrón is lakodalom alkalmával előadott Kásapénz-szedő énekként (MNT IIIA 587 II.). Sőt Tompa is említi, tehát az ő vidékén is élt még a múlt században.
Janóczi András éneke: „Ideje bujdosásimnak” szintén több változatban maradt fenn (Pt 347).
Stoll Béla mutatta ki két 17. századi szövegünk számos népi változatát (lásd RMKT XVII. század 3. 14. és 75. számát, ezt tárgyalja Voigt 1969–1981 is Stoll összehasonlításai alapján).
Amennyiben a fennebb idézett „Arany-ezüstért” kezdetű énekkel kapcsolatban Kodály feltételezése, hogy talán 16. századi volna a szöveg, nem bizonyulna helyesnek, akkor 17. századi följegyzései alapján e századból származnának a következő szövegek:
| 357. 3. Üstér, aranyér, cifra ruhájér |
| El në vëdd a lyánt koszorujáért! |
| Inkább elvëhedd jámborságájért, |
| Előtted való szép járásáért. |
| (0206) |
| 358. 3. Potus Anni háza fölött |
| Égi madarak csipognak. |
| Sëm üstië, aranyiër, |
| Csak a szép lyány këdvëjiër. |
| (0304) |
Jellemző, hogy mind a kettő lakodalmas. A lakodalom szívta föl magába minden idők divatjait, divatos dalait. 17. századi párját lásd:
Kiss Lajos gyűjtőszenvedélyének és a szlavóniai sziget-magyarság hagyományőrző képességének köszönhető, hogy tudomásunk van néhány 16–17. századi egyházi népének –„virrasztó”-dallam és -szöveg – és köztük egy-két világi lírai termék máig tartó életéről a Szerémségben. Már jeleztük Dobai István énekénél a szerémségi változatot (lásd még Kiss 1965: 9. sz.; 1966: 15. sz.). Egy másik virrasztóének – a sok egyházi népének közt – semmi vallásos vonatkozást nem tartalmaz, a halálról elmélkedik, s mint ilyen, a világi líra körébe tartozik. Szövege Tóth Demeter 17. század elejéről való keltezetlen kéziratában jelenik meg először, majd két lőcsei nyomtatványban 1635-ben és 1696-ban.
| 360. 1. Látám e világnak csalárd voltát lenni, |
| Reménytelen dolog hozzá ragaszkodni. |
| Csudálkozom, mivel tudsz igy hizelkedni, |
| Ő dicsőségében nem kell gyönyörködni. |
| 2. E világ nékem is sokat fogad vala, |
| Én is szintén hozá ragaszkodom vala, |
| De hogy megismerném álhatatlan voltát, |
| Ottan megutálám a mulandó voltát. |
| 3. Reménytelen dolog árnyéknak ki hiszen, |
| Szerencsére fejét veté, ki úgy teszen. |
| Halálkor reménység nélkül az oj lésszen, |
| Öröme, vigsága eléllandó lészen. |
| 4. Immár szemejimet nincsen kire vetnem, |
| Mert nyomorult vagyok, nincsen segedelmem. |
| Elesett előtem járó férjem, fejem, |
| Én árván maradtam, és özvegyé lettem. |
| (Kiss 1965: 1. sz.) |
Meg kell még emlékeznünk a néphagyomány perifériáján levő két szövegről, a Kánai menyegző énekéről és a Katekizmusi énekről. Az előbbit a lakodalomban szokták énekelni (Manga 1941; Szabolcsi 1951). 9,9,8 + 8,6 szótagos szaffikus formája is a 17. századra utal, szövegének mind latin eredetijét, mind magyar fordítását a Kájoni-kódexből ismerjük. (Lásd még az MNL címszavát.) Sokszor összekapcsolódik vele a Katekizmusi ének, amit ilyenkor a vőfély kérdezget a menyasszonytól, vagy találós kérdésként hangzik el a lakodalomban. (Hallod-e te jóbarátom, Mondd meg azt énnékem: Mi légyen az egy? Egy az Isten [vagy az igaz hit] stb.) Tulajdonképpen kiegészülő típusú szöveg. Először Náray Lyra Coelestisében jelent meg 1695-ben dallamostul. (Hagyománya valószínűleg {5-539.} visszanyúlik a középkorba.) Szövegük tulajdonképpen egyházi népének, de lakodalmi használatuk alapján a világi (oktató) lírai költészetbe kellett sorolnunk.
Végül stílusa alapján, mint lehetséges ekkori irodalmi szöveg népi változatát lássuk a következő szöveget:
| 361. 3. Mózes uram haragja |
| Vörös tenger habja, |
| Lennék annak rabja, |
| Ki szépen tartana. |
| 4. Aj de engem ne úgy tarts, |
| Mint saját rabodat, |
| Hanem engem úgy tarts, |
| Mint gyöngyalakodat. |
| 5. Gyöngy vagy szivem, gyöngy vagy, |
| Gyöngynél is gyöngyebb vagy, |
| Ezüstnél, aranynál |
| Nálam kedvesebb vagy! |
| (Pt 195) |
Mit adott ezekért cserébe a népköltészet a 17. századi irodalomnak? A fent idézett 17. századi lírai gyüjtemény (RMKT XVII. század 3.) nem egy darabjában lehet megállapítani népdalok témáját, részleteit vagy teljes egészében átvett szövegét. A 42/I–II–IV a szokásos feleségcsúfolók népietlen formában átírt változata. Itt is ugyanazt a felduzzasztott körülményeskedést találjuk, mint amit a „Kit kéne elvenni” alkalmával már láttunk: 23, 16 és 21 versszakban mondják el azt, aminek csak a lényegét mondják el 3–4 versszakban a népi változatok. A leginkább hasonlatos versszakokból lássunk példát.
| 362. 5. Az első illyen jo és szelid vala, |
| Tsak hogy direl durral mindennek szolla, |
| Háza mig élhete tsinossan álla, |
| Hat holnapban egyszer ki söpri vala. |
| 6. Az kenyeret szépen meg tutta sütnyi, |
| De sott el felejtet beléje tennyi, |
| Sületlen találta mindenkor hadnyi, |
| Igy szokot volt szegény engem tartanyi … |
| (RMKT XVII. század 3. 42/I) |
Népi párhuzamát lásd a 84. példában, továbbá Pt 63, 280 és 0261-ben. Hasonlóan bőbeszédű versezetek szólnak a pártában maradt vénlányról a 46/I–II-ben, de itt is feltűnnek ma is élő népi versszakok, amelyek talán az ötletet adták a téma „kiszélesítésére”.
Ez a versszak hiányzik a 46/II-ből, de helyette más népdalemlékezés tűnik föl a 11. versszakban:
| 365. Anyam mikor ez vilagra hozot, |
| Talám engem ugyan megh atkozot, |
| Mert eddigh senki rajtam nem kapot, |
| … |
| (RMKT XVII. század 3. 46/II. 11. vsz.) |
A nép 1-2 versszakot énekel csak, amiben a fenti részeket halljuk.
| 366. Párta, párta, feneette párta, |
| Hogy a ménkü régen meg nem vágta, |
| Elszaggattam tizenhárom pártát, |
| Fene látta a gatyának ráncát. |
| (MF 805c) |
Látjuk, a népi fogalmazás szemérmesebb. Még további enyhülést láttunk MNT III/A 83., 84., 91., 92. számában, valamint 0246/2-ben.
Már láttuk az előzőkben a „Kit kéne elvenni”, vagyis a házasuló problémájáról szóló dalnál, hogy a francia, német és magyar változatok egymáshoz közeli, rövidebb fogalmazása kétségtelen bizonyítéka a szöveg népi, francia eredetének, s ugyanezt a 17. századi „költő” mennyire felduzzasztja az idézett kiadvány 105/I–VI változataiban. Jellemző, hogy a népköltészetnek általában a csúfoló és mulató darabjai terjedtek el legkönnyebben a „műveltek” körében. De azért a 17. században már néhány valóban lírai dal néhány szép fordulata is előbukkan a kéziratokban.
| 367. Vagy enyimmé tészlek, vagy meg halok érted, |
| … |
| (RMKT XVII. század 3. 114/V. 7. vsz.) |
| 368. 3. Vagy mëghalok érted, Vagy magamnak tëszlek, |
| Vagy piros vérëmmel Fődet festëk érted. |
| (Pt 367) |
| 369. Az violát akkor szedik, |
| Mikor reggel hajnal fénlik, |
| De az utan el valtozik, |
| Nemis kedves, nemis szedik. |
| (RMKT XVII. század 3. 143/I. 5. vsz.) |
Közelebb a népdalhoz és a minden valószínűség szerint eredeti ötlethez:
| 370. A violát akkor szedik, |
| Mikor reggel harmatozik, |
| … |
| (RMKT XVII. század 3. 221/XIII. 12. vsz., lásd még XVI. 10. vsz., XVIII. 12. vsz., XXI. 12. vsz. és XXII. 11. vsz.) |
| 371. 5. A (violát) virágot akkor szëdik, |
| Mikor rëggel harmat ësik. |
| Az én szivëm akkor nyugszik, |
| Mikor vëlë(d) mulatozik, |
| … |
| (MNT III/A 853) |
(Lásd még MNT IIIA 853/5 = Jagamas–Faragó 1974: 256. sz.) Nagyon elterjedt népi bujdosó-motívum tűnik fel a 160/I-ben:
| 372. … |
| Lelkem aszszonkámnak fris palotájának mégh füstit sém láthatom. |
| (RMKT XVII. század 3. 160/I) |
A II-es variánsban: „…szép palotájának füstire tsak vigyázok.” Népdal példáját láttuk Gyimesből a 69. példában. Lássuk Gömörből is:
| 373. Jaj Istenem, gyöngy országom, |
| Még csak határját se látom! |
| Látom füstjét, de csak alig, |
| Hogy az ég alatt sötétlik. |
| (Vargyas 1960–1963: I. 12/d sz.) |
{5-542.} Érdekes, hogy az „Ifjúság mint sólyommadár” változataiba mennyi népdalidézet került bele. „A violát akkor szedik” sok helyen, s most ismét abban, 221 /XXI. 29. versszakában a következő:
| 374. Elbujdosnám, s nincsen kivel, |
| Itt maradnék, s nincsen mivel. |
| … |
| (RMKT XVII. század 3. 221/XXI. 29. vsz.) |
Ezt is láttuk már a 18. példa 3. versszakában. Lássuk egy más változatát is:
| 375. 2. Elbujdosnám, de nincs, kivel. |
| Kenyerem sincsen, amivel. |
| Kérnék kölcsön, de nem kapok, |
| Mert tudják, hogy szegény vagyok. |
| (0123) |
A 233. szám alatt egyetlen változatban följegyzett szöveg:
| 376. 1. Rigottskám, rigottskám, tsatsogo szajkotskám, |
| Jöj bé hozzám, jöj bé te fekete rigo. |
| 2. Tsináltatok néked ezüstböl kaliczkát, |
| Abban tsináltatok aranybol valutskát, |
| 3. Bele énned, adok fejér semllye czipott, |
| Rea innod adok piros szerelem bort. |
| 4. Nem szoktam, nem szoktam kaliczkában lakni, |
| Tsak szoktam, tsak szoktam mezöben sétalni, |
| 5. Fenyö magot enni, folyó vizet innya, |
| Agrol agra járni, szabadtságban élni. |
| (RMKT XVII. század 3. 233) |
Stoll Béla számos népi változatot és részletek változatát idézi, amiből azt következteti, hogy az ének elterjedt lehetett, mert oly sokfelé oly sok a népi változata. Én az ellenkezőt következtetem belőle: ebből a sok népi változatból a fogalmazási részletek nagy kedveltsége derül ki a népköltészetben, amit egy 17. századi verselgető így fogalmazott át vagy jegyzett föl. A népi változatok sokkal tisztább stílusban, sokkal szebb folytatásokkal élnek sokfelé. (NB. ami népszerű volt a 17. században, abból a kötet néha 14 változatot is hoz, de 3–6-ot sok esetben.) Csak egyet idézek az általa talált népi változatokból:
Ehhez megjegyzi, hogy az első versszak (amit láttunk a 28. példában is), a 208/III. 8. strófáján „alapul”:
| 378. Könjeb az kö sziklát lágj viaszá tenni, |
| Az tengernek vizét egy kannában venni, |
| Hogj sem, én szeretöm, tölled el szakadni, |
| Két szép édes szivet egj mástol el venni. |
| (RMKT XVII. század 3. 208/III. 8. vsz.) |
Kérdem azokat, akik a népköltészet egészét és az irodalom egészét ismerik, melyikbe illik bele inkább a gondolat, s melyikben van megfogalmazva költőibben és stílusosabban? Ha ilyen különbség látszanék két képzőművészeti alkotás között, bizonyára minden szakértő a művészibbet tartaná eredetinek és a gyengébbet másolatnak. De minthogy az irodalomban írásos följegyzés, méghozzá „korábbi” áll szemben a szájhagyományból csak később följegyzett népdallal, az eredmény csak az írásos elsőbbsége lehet. Márpedig a stílus alapján mégis csak azt kell feltennünk, hogy a 17. századi „átírások” a már akkor (régen?) meglévő népdalszöveg átfogalmazásai.
Ugyanígy rontotta el egy 17. századi verselő a csodaszép népköltészeti párhuzamot:
| 379. Mint à szép folo viz télben meg aluszik, |
| Ugy az én szivemis menyetskével nyukszik, |
| Még éjelis véle gyakran álmodozik, |
| Ugy teczik, édesem, veled mulatozik. |
| (RMKT XVII. század 3. 252. 1. vsz. – még hét következik teljesen más hangulatban) |
A szerkesztő megállapítja, hogy az egész magyar nyelvterületen igen el van terjedve ez a kép. S köztük ilyeneket idéz:
Mind az elterjedés, mind a stílus és a stílus egyezése sok száz régi stílusú népdallal egyöntetűen azt bizonyítja, hogy ez a kép a népköltészetben született, és a 17. században emlékezetből – elrontva – került egy verselő tollára. A „költeményben” a második sor semmi kapcsolatban nincs a megalvó vízzel, míg a népnél mindig lelkiállapotnak párhuzama az ismert természeti kezdőkép. Ebből az ügyetlen párosításból alakította volna vissza a nép az ősi párhuzamos szerkezetre, nem inkább az ősi szerkezetet rontotta el egyéni mondanivaló kedvéért a verselő?
Miután láttuk, mennyi népdalidézet található már a 17. századi verses följegyzésekben, vegyük sorra most azokat az eseteket, amikor a 17. században vagy 17. századi minták után alakultak ki új népdalok. Vagyis hogy mi keletkezett e korszakban a népköltészetben.
A 17. századi egyházi dallamokban sajátságos fejlődés mutatkozik a szaffikus versszakban. A reneszánsz felújította a szaffikus versszakot, igaz, nem mértékkel, de pontos szótagszámmal: háromszor 5 + 6-os hosszú sor, utána egy 5 szótagos rövid. A 16. században még így él a forma. A 17. században átalakuláson megy át. Az első két sor zenei tartalma azonos lesz, szótagszáma pedig nem 5 + 6, hanem bármilyen hosszú 8–14 szótagig, ezután következik egy kis motívumokból összetett sor, 4 + 4, 5 + 5, 6 + 6, sőt 4 + 4 + 4 + 4 szótagból, és lezárja a versszakot egy rövid sor 4–6 (7) szótaggal (lásd erről Vargyas 1981: 127–129). Nyilván nemcsak az egyházi énekekben ment végbe ez az átalakulás, de hát zenei följegyzéseink régi korokból túlnyomórészt csak egyházi énekek. Nos, az ott végbemenő átalakulás eredménye megjelenik a népdalban is. A 104. és 123. példánk mutat be ilyen formát. Mi bizonyítja, hogy a néphagyományban is már a 17. században jelentkeznek ezek a különös strófák? Mindenekelőtt a betlehemes dallamok. Ezeknek egységes (dur-hexachord) stílusában rengeteg szaffikus strófa található, ugyanakkor a betlehemes dallamok nem egy darabja feltűnik már a 17. század végi Lyra Coelestis énekeskönyvben, majd a korai 18. századi kéziratos gyűjteményekben (lásd Vargyas 1950). A betlehemes dallamok jó része tehát már a 17. században megszületett. Ilyen „szaffikus” dalok találhatók benne:
| 381. Az öreg juhásznak jól vagyon dolga, |
| Mert megházasodni nem akar soha. |
| De mit tudjunk tenni, megházasítani |
| Bolondság volna. |
| (Vargyas 1981: 44. l., 44/a példa) |
Másik terület, amely tömegével használja a szaffikus formát, a párosító. A MNT IV. kötetének 480–578. száma mind egy dallamfajtának a változata, ahol minden változik a variánsokban: hangnem, hangterjedelem, szótagszám, csak éppen a szöveg mindig hasonló, és állandó a szaffikus forma. Egy példáját idézzük:
| {5-545.} 382. Széles a Duna, magos a partja, 10 |
| Nincs olyan legény, ki átugorja. 10 |
| A Tót Laci átugorja, a csizmáját sem sározza, 8+8 |
| Ez ám a legény! 5 |
| (MNT IV. 507) |
Számos igazi lírai dalban is él a forma. Egy mulatónótát ma már mindenki ismer a Háry Jánosból. Ha elhagyjuk a játékos ismételgetéseket: bahharahharahaha-kat, akkor a következő formát kapjuk:
| 383. Ó mely sok hal terem a nagy Balatonba! 12 |
| Minden ágon egy mérő makk a Bakonyba. 12 |
| Örül ott a halász, rikkangat a kanász 6+6 |
| Örömébe. 4 |
Ilyen még Pt 371, 373–374, 483–485, 0227, 0228, 0229. Természetesen ezek és még sok hasonló nem mind alakult a 17. században. De az első minták akkor alakultak már a néphagyományban is, mint a betlehemes dalok mutatják. S magát a példát azóta ismeri a nép, és alkot rá új és új darabokat.
Meg kell jegyeznem, hogy táncdallamokban a forma már a 16. században kialakult. Az ún. „ungaresca” darabokban, amelyek mint magyar táncdallamok különböző 16. századi külföldi följegyzésekben bukkannak elő, már világosan ezt az átalakult szaffikus formát találjuk. Ezeket a táncokat a népnek is kellett ismernie. Mindez erősíti, hogy legalábbis a 17. századra tegyük az első késő-szaffikus formájú népdalok keletkezését.
Továbbmenve a 18. századra, mindenekelőtt a kuruc költészet fennmaradását kell megállapítanunk a nép énekhagyományában. Legnevezetesebb darabja ennek a hagyománynak a Rákóczi kesergője.
Első följegyzése Nagyszalontáról dallammal. Azóta Szatmárból is előkerült. Nyilván a tiszántúli kuruc hagyományú parasztság őrizte. Jellemző, hogy a versforma itt is az átalakult szaffikus, ami – úgy látszik – a 18. századra már nagyon általános lehetett.
A következő két példa azt mutatja, hogy az északnyugati palócság körében is élénken megmaradt a kuruc idők emléke dalokban. Kodály a Gömör megyei Gicczén találta meg az alábbi szöveget dallamával együtt:
| 385. Rákóczi, Bezerényi, Hirës magyarok vezéri! |
| Haj-haj magyar nép, hërvadsz mint a lék. |
| Mert a sasnak körme, körme, körme között |
| Hërvadsz mint a lék. |
| (Kodály–Vargyas 1952: 45. l.) |
A másikat pedig a Bars megyei Garamszentgyörgyön:
| 386. 1. Szaladj kuruc, jön a némët! |
| Ládd, mely lompos kerget tégëd! |
| Hidd el, megdöf, ha elérhet, érdemed szerint megfizet, |
| Nyalka kuruc. |
| (Pt 371) |
Jellemző, hogy ez is késő-szaffikus forma.
{5-547.} Későbbi hagyomány a híres Amadé-vers, mit szintén a Háry János tett közismertté: A jó lovas katonának de jól vagyon dolga. Megjegyzem, hogy az újabb kori gyűjtések ugyanarról a Zobor-vidékről „100 talléros katonának”-kal kezdi az éneket (lásd Pt 291 és 0237).
Néhány dalunkat stílusa alapján a 18. századi műköltészet átalakult darabjainak érezzük, különösen a hazafias részleteket.
| 387. 1. Látom a szép eget Fölöttünk fémleni. |
| Békesség csillagát Rajtunk lengedezni. |
| 2. Talán vérmezőben Háromszinű zászló. |
| A seregek ura Legyen oltalmazóm. |
| 3. Nem szánom véremet Ontani hazámér, |
| Méges fáj a lelkem Az én otthonomér. |
| 4. A bús harangok es Néma hangon szólnak, |
| Mikor indulni kell Szegény katonáknak. |
| 5. Sír az egyik szemem, Sírjon a másik es, |
| Sírjon mind a kettő Mint a záporesső: |
| 6. Mer még a fecske es, Ahol nevelkedik, |
| Búsan énekel, ha Indulni kelletik. |
| 7. Felkötöm a kardot Apámért s anyámért, |
| Megforgatom én a Szép magyar hazámért. |
| (Pt 234) |
| 388. Madár, madár kismadár, mire vetemedtél? |
| Még tegnap is ilyenkor búzát szedegettél. |
| Tőrbe estek lábaid, oda vidámságid. |
| Kötve lettek szárnyaid, oda vidámságid. |
| (0235) |
És egy vallásos hangú, régies szöveg, ami a 17. századba is beleillenék:
| 389. 1. Fújnak a föllegök Somogy megye felől, |
| Sokat gondolkoztam A soraink felől. |
| 2. Sokat gondolkodtam Még annak előtte, |
| Fëlségednél dolgunk El vagyon rëndëlve. |
| 3. Sokat gondolkodtam A régi atyákról, |
| A világon való sok bujdosásomról. |
| (02) |
{5-548.} Csanádi Imre Mária Terézia korabeli katonapanasz részletét közli, amelynek részeit Vikár Béla Mezőkövesden vette fonográfra.
| 390. Sokszor megesik mirajtunk, |
| Hogy négy-öt nap sincs profontunk; |
| Üres fényes vasfazekunk, |
| Csakúgy korog a mi hasunk. |
| Ha panaszkodom tisztemnek, |
| Hogy nincs ereji testemnek, |
| Mert az éhség én erőmnek, |
| Nyavaját szerze testemnek: |
| Morgó szájokat fordítják, |
| Adtateremtettét szórják; |
| Káprárt melléjem állítják, |
| Ütni-verni parancsolják. |
| Jaj, meg vagyok határozva, |
| Szabadságom bé van zárva! |
| Törvénnyel vagyok hurcolva, |
| Avagy lábam megkapcsolva. |
| Így van dolgok olly fiaknak, |
| Kik királyné mundurjának, |
| Örülnek hejjehujjának, |
| Az utcai mulatságnak. |
| (Csanádi 1966: 1. 277–278) |
| 391. 1. Megállj pajtás, hagy panaszolom el sorsom, |
| Mikén áll az állapotom: |
| Inyës-finyës a putlikom, |
| Harmadnapba sincs prófontom. |
| 2. Panaszolom a tisztemnek, |
| Nincs ereje a testemnek. |
| Mérges száját rám forditja, |
| Jézus-Krisztusomat szidja. |
| (Pt 87) |
Itt azonban már valószínűleg nem is a kor „irodalmáról” van szó; maga az eredeti is népi „szerzemény” lehet. Valamelyik vőfélyképességű vitéz önthette panaszát kezdetleges versekbe; katonatársai közt terjedhetett el, s jutott el a néphagyományba, ahol is végül hatásos két versszakká, valódi népköltészetté variálódott.
{5-549.} Ez egyúttal legrégebbi ismert darabja régi stílusú katonadalainknak. Népünk annyit siratott katonaélete ugyanis csak az osztrák állandó hadseregbe való rendszeres verbuválással, majd a közös hadseregben letöltött kötelező szolgálattal alakult ki. A korábbi katonák énekei a kurucvilágról vagy a „bujdosó” katonáról szólnak.
Népköltészetünknek egy másik jelentős ága is ekkor kezd kialakulni: a rabénekek az első betyármotívumokkal. Stoll Béla (1962: 62–63) közöl egy népi versezetet 1782-ből, amelyben alkalmi, személyes részletek közt jól ismert rab-motívumok tünnek fel szó szerint egyezően újabb kori, hiteles följegyzésekkel.
| 392. 1. Bujdosik a disznó kilenc malacával. Utána |
| a kondás üres tarisznyával. Fújja furujá- |
| ját, keserves nótáját. Jobb lett volna ne- |
| kem a Tiszántul menni, Bus kenyeret enni, |
| katonának menni, Almási Jánosnak konyhá- |
| ját kerülni. |
| 2. Ó én édes szülőm, mennyél az urakhoz. Tu- |
| dakozd meg tőllök, Mikor lesz én nékem már |
| szabadulásom. Szerelmes gyermekem, Édes első |
| (fiam), S akkor lesz tenéked (már) szabadu- |
| lásod, Mikor kapu fölött zöldel leveledzik, |
| Pirossal bimbózik, fejérrel virágzik. |
| 3. Jaj (urak), urfiak, Gyöngyösi nagy urak. |
| Kár volna még nékem az halálra menni, |
| Szép bodor hajamot szélnek elhordani, Pi- |
| ros két orcámat napnak hervasztani, Feke- |
| te két szemem hollóknak kiásni, Szép gyenge |
| bőrömnek a csonthoz száradni. Mert soha |
| disznóért embert akasztani, Illy árva legény- |
| nek világbul kimulni! |
| 4. Oh én (édes) szülőm, már tölled bucsuzok, |
| Oh te álnok világ, Megcsalandó házod! Sze- |
| rencsétlen óra, melyben szülöttettem, Átko- |
| zott az erdő, melybül ide jutottam. Almási |
| Jánosnak kenyerét kostóltam. Már Isten hoz- |
| zátok ti gyöngyösi népek! Már többet nem lát- |
| tok az tömlöcben (ülni?), Ősz fejjel megláttok |
| akasztófán csüggni. |
A kiemelt részek népdalidézetek. A párhuzamok: Pt 113 és 0118. Néhány részlet belőlük
Az a betyárvilág, s az azt kifejező költészet tehát, amelyet olyan jól ismerünk a 19. századból, már a 18. század végén megjelenik.
Nem véletlen, hogy ezek az elszigetelt darabok katonadalaink és rabénekeink közül már ekkor megjelennek az írásbeliségben. A 18. század második felében az írás már egyre szélesebb rétegekre terjed ki. Ugyanakkor a tanultak érdeklődése is egyre jobban a nép felé fordul. E korban kezdik egyre gyakrabban följegyezni népdalainkat is, méghozzá nemcsak a szövegeket, hanem a dallamokat is.
Két gyűjteményünk van, ahol a kor átlagköltészete, úgy is mondhatnánk: félnépi költészete van megörökítve; mindkettőben bőven találjuk a kétségtelen népdalföljegyzéseket – ez esetben már kótával, dallamostul, s a dallam még világosabban tanúskodik a darabok népdal voltáról. Az egyik gyűjtemény Bartha Dénes kötete (Bartha 1935), amelyben a 18. század végi kollégiumi diák-melodiáriumok anyaga van összegyűjtve, a másik Pálóczi Horváth saját dalkincsének kiadása 1813-ból (Pálóczi Horváth 1953), de a dalkincs nagy része még diákkorában, a 18. század végén gyűlt össze. Lássuk az előbbit.
| 394. 1. Ritka búza, ritka, Melyben konkoly nincsen, |
| Ritka a szerelem, Melyben hiba nincsen. |
| 2. Szerelem, szerelem, Átkozott szerelem, |
| Miért nem termettél Minden fa levelen. |
| 3. Had szakasztott volna Minden szegény legény, |
| Én is szakasztottam, De el szalasztottam … |
| (Bartha 1935: 1. sz. További 4 versszaka lehet népdal is, félnépi költemény is) |
| 395. Bimbó ökrünk nagy szarva Nem fért az istállóba, |
| Mellyet vettünk lopással Esztendeje Kállóba. |
| De be fért a gyomrába, Bandi bátyám torkába |
| Mind füle, farka, lába. |
| (Bartha 1935: 5. sz.) |
Első két sorát lásd a 222. példában. A folytatás itt már valószínűleg nem népi eredetű romlás. A 11. szám éjjeliőr kiáltását jegyzi fel („Kilencet ütött már az óra, Ember, hallgass ilyen szóra…” stb.). Ismert dudanóta dallamával együtt rögzíti a 15. sz. a következő, obszcén dudanótaszöveget:
| {5-551.} 396. Azért adtam egy polturát, Hogy fújja meg kend a dudát. |
| Majd meg járom a kotyogót, Öszve ütöm a sarkantyut. |
| Szeretőm ölébe megyek, Hogy világ közepin legyek. |
| (Bartha 1935: 15. sz.) |
Végül egy bizonyára „átírt”, de kétségtelenül népdalszöveg:
| 397. Azok élik világokat, a kik ketten hálálnak, |
| Mivel azok teljes örömöt egymásban találnak. |
| De én szegény, jaj, csak egyedül hálok. |
| Vigasztalást semmibe se találok. |
| (Bartha 1935: 145. sz.) |
Helyes formáját a 39. példában láthatjuk.
Sokkal többet találunk Pálóczi gyűjteményében.
| 398. Adjon Isten jó szerencsét annak az anyának, |
| Aki fiát felnevelte lovas katonának. |
| Ördög adjon rossz szerencsét annak a kurvának, |
| Aki fattyát felnevelte gyalog bakancsosnak. |
| (Pálóczi Horváth 1953: 228. sz.) |
Pontos megfelelőjét nem tudom idézni, de hasonló gondolkodást, hasonló részleteket igen: a 118. példa 1–2. versszakát, valamint a következőket:
| 399. Édesanyám, be szépen felneveltél, |
| Mikor engem karjaiddal rengettél. |
| Akkó mondtad, bévesznek katonának, |
| Felesketnek egy szép magyar huszárnak. |
| (Pt 154) |
| 400. 1. Édesanyám, hun van az az édes téj, |
| Kivel engem katonának neveltél? |
| Adtad volna tejedet a jányodnak, |
| Ne neveltél volna fel katonának! |
| (Pt 163) |
A következő a 249. sz.: „Láttad-e? Láttad-e azt a bárányt? Kit apám vett a vásárban fél pénzen, fél garason, fejd anyám! fejd, fejd anyám! fejd.” Azután juhot, aki ellette, farkast, aki megette, a puskást, aki meglűtte a farkast, bikát, aki megölte a puskást, a mészárost, aki levágta a bikát; a szaporodó részek mindig együtt maradnak a végéig. Látni való, hogy ez a játékszöveg a „Kóró és a kismadár” kiegészülő szövegének és az „Én elmentem a vásárra félpénzen” kiegészülő éneknek (Pt 199) a keveréke. A 258. sz. „Egybegyültek, egybegyültek a miskólci lyánok” végig azonos a közismert „Összegyültek, {5-552.} összegyültek az izsapi lányok” (Bárdos 1929: 17. sz.) játékdallal. A 263. sz. 2. versszaka: „Két tikom tavali” is pontos mása a Háry Jánosból ismert dalnak (Pt 290). A 273. sz. „Hol voltál? báránykám!” általánosan ismert gyermekjátékdal (MNT I. 857–865. sz.). A következő tipikus táncnóta:
| 401. Telekes bocskor! gyöngyös kapca! járd meg tubám! járd meg. |
| Vörös nadrág, sárga csizma, járd meg tubám! járd meg. |
| Majd elmenjünk a korcsmára, De engem is várj meg, |
| Megjárom én a kopogót, tubám! Te is járd meg. |
| (Pálóczi Horváth 1953: 277. sz.) |
Népdal voltához akkor sem fér kétség, ha pontos párhuzamot nem is tudok mellétenni. (A nagy népdalgyűjtemény tüzetes átnézése biztos eredménnyel járna.) A 279. sz. „Most jöttem Erdélybül, Erdély országábúl, Három paripával, egy rongyos subával” pontos mása Pt 296. A további szövegrészek is kétségtelen népi táncszószerű kiáltások, illetve a 2. versszak Keserves-motívumokat halmoz. A 291. sz. is tipikus népdalsorokkal indul: „Annyi nékem az irigyem, Mint a füszál a mezőben” (lásd 082-t stb.). A 294. sz. „Meghólt, meghólt a cigányok vajdája” majdnem szó szerint őrzi a ma is ismert cigánycsúfolót (0168). De ennél is nagyobb meglepetés, hogy az alábbi párhuzam szerint a 299. számban egy ma is elég ritka szöveg pontos mását ismerhetjük föl:
| 402. Öszvejöttek a banyák, puszta likat vájnak; |
| Végigmenék az uccán, semmit sem adának, |
| Karakóra kéretének, Oda sem adának. |
| Egy vénember becsosszanék, Annak taszítának. |
| (Pálóczi Horváth 1953: 299. sz.) |
Mai párja a 267. példa. Igen nevezetes és elterjedt daltípust jegyez föl a 300. számban:
| 403. Amott kerekedik egy fekete felhő, |
| Abban tollászkodik egy fekete holló. |
| Várj meg holló! várj meg, hadd üzenjek tőled |
| Apámnak, anyámnak, jegybeli mátkámnak. |
| (Pálóczi Horváth 1953: 300. sz.) |
Ehhez nem is kellene párhuzamot mellékelni, hiszen közismert népi szöveg, csak anyagunkban több változatára hivatkozhatunk: Pt 9, 356, 0137, 0138. Lássuk mindjárt az elsőt:
| 404. 1. Imhol kerekedik Egy fekete fölhő, |
| Abban tollászkodik Sárgalábú holló. |
| 2. Állj meg, holló, állj meg, Had’ üzenek tőled |
| Apámnak, anyámnak, Jegybéli mátkámnak. |
| (Pt 9) |
{5-553.} Más szövegek „fekete holló”-ról szólnak, „Amott kerekedik”-kel kezdenek, hogy az egyezés teljesen szó szerinti legyen. (Megjegyezzük, hogy dallama is igen régi típusú 12-es, ami ma már a Dunántúlon nem ismeretes.)
A 326. sz. egyetlen sort közöl: „Olyan beteg a szeretőm, talán meg is hal.” Párja Pt 286: „Beteg az én rózsám szegény, talán meg is hal; /: Ha meg nem hal, kínokat lát, az is nékem baj.:/” Viszont nem tudok párhuzamot a következő, kétségtelen népdalszöveghez (327. sz.): „Az a legény csak szájahűlt, Ki még leány mellett nem űlt.”
A 340. számnak is bőven van párja a népdalgyűjtésekből, de ebben az esetben egy népies műdalról van szó (lásd 0214), ami csak Felsőiregen alakult át olyan pentatonszerű és kvintváltás-szerű dallá (Pt 15), hogy Kodály a Háry Jánosban mint egyik legszebb népdalt szerepeltethette: Dunán innen, Dunán túl, Tiszán innen, Tiszán túl … stb. A folytatás teljesen más, drasztikus szöveg.
A 370. sz. viszont megint nagyon ismert és sokat emlegetett népdalszimbólum:
| 405. Nem anyátúl lettél, Rózsafán termettél, |
| Piros pünköst napján Hajnalban születtél. |
| Eb anyátúl lettél, Kökényfán termettél, |
| Tátos Luca-napján Éjfélben termettél. |
| (Pálóczi Horváth 1953: 370. sz.) |
A második versszak persze paródia. Újabb gyűjtésből:
| 406. 1. Nem anyától szültëm, Rúzsafán termëttëm. |
| Piros pünkösd napján Hajnalban születtëm. |
| (Pt 242 = 0278) |
Közvetlen párhuzam nélkül is kétségtelenül népdal a 373. sz.:
| 407. Jöszte kincsem! jöszte bé, Magam vagyok idebé; |
| Gyenge leány vagyok én, Sokat nem adhatok én. |
| Ami kicsinyt adok én, Bizony jót is adok én. |
| (Pálóczi Horváth 1953: 373. sz.) |
Pontos párját ismerjük viszont a 377. számnak:
| 408. Szép a leány ideig, Tizenhat esztendeig; |
| Ha idejét haladja, A legénynek a leány csak bolondja. |
| (Pálóczi Horváth 1953: 377. sz.) |
| 409. Szép a leány ideig, Tizennyolc esztendeig; |
| De a legény mindaddig, Míg mëg nëm házasodik. |
| (Pt 56) |
{5-554.} A 390. sz. igen híres táncdallam, cigányok műsorán máig él, vagy akármelyik cigányt megkérdezhetjük, ismeri-e a „Csipd meg bogár”-t, bizonyára el tudja játszani. Minthogy többnyire hangszeres formában gyűjtötték, csak néhány följegyzés van szövegéről, de az egyezik Pálóczi obszcén szövegével.
A 399. számban felismerhetjük a 39. példa szövegét.
| 410. A barátok feketében, facipőben járnak; |
| Azok élik világokat, akik ketten hálnak. |
| De én szegény árva legény csak egyedül hálok, |
| Tapogatok, tapogatok, semmit se találok. |
| (Pálóczi Horváth 1953: 399. sz.) |
Más, mai változatok első sora: „Az oláhok, az oláhok facipőben járnak.” A szöveg olyan dallammal jár együtt, amit igen sokat játszanak a cigányok tánchoz a Dunántúlon még ma is.
Igen jellemző Pálóczi magatartására, amit szinte „népdalgyűjtő”-nek nevezhetünk, hogy egy horvát népdalt is közölt (401. sz. alatt). Végül a 403. sz. alatt közölt szövegét lássuk egy gyermekdallá süllyedt dalban, aminek azonban már ismerjük erotikus szimbólumszerepét, vagyis egykori szerelmes dalból szállt alá a gyerekekhez.
| 411. Én vagyok a halászlegény, Én állok a tó közepin, |
| Én fogom az aranyhalat Világoskék paplan alatt. |
A második versszak is lehet népi is, lehet „népies hozzáadás” is:
| Engem szeress, ne bátyádat, Boszontom a termő fádat. |
| Én vagyok a rózsa virág, Engem szeret egész világ. |
| (Pálóczi Horváth 1953: 403. sz.) |
| 412. 1. Én vagyok a révészlegény, |
| Én járok a víz tetején, |
| Én fogom az aranyhalat |
| Világoskék kötény alatt. |
| (MNT I. 927) |
Nem véletlen, hogy éppen Pálóczi Horváth írta föl a legtöbb népdalt. Ő már a 19. század első évtizedében állította össze dalgyűjteményét, amikor Herder szelleme a magyar értelmiséget is elérte, hiszen húsz év múlva már az Akadémia hirdeti meg népdalgyűjtő pályázatát. A vidéki földbirtokosok, azok diák fiai nyilván mindig is tudtak egy sereg népdalt, csak nem tartották érdemesnek följegyezni. A növekvő érdeklődést szemmel kísérhetjük a három gyűjteményen, amelyet itt földolgoztunk. A 17. századi irodalmi anyagban csak jobbára népdalidézetek voltak, sorok, képek, amit a verselgető szerző másként folytatott, más összefüggésben alkalmazott, többnyire rosszabbul, mint ahogy a népdal-eredetiben találhatta. A 18. század végén följegyzett diákdalokban már teljes {5-555.} dalok, sőt teljes népi dallamok kerülnek elő, bár még elég kevés; ez az az anyag, amit a vidéki származású diákok közös éneklésükben érdemesnek tartottak felhasználni. Pálóczi Horváth viszont már szinte a későbbi gyűjtők előfutára. Láthatólag tudta, hogy milyen érték a népdal, s annak megfelelően jegyezte meg vagy jegyezte föl.
Ennek megfelelően semmi esetre sem lehet ezeket a följegyzéseket a dalok „korának” tekinteni, vagyis amit a 17. században véletlenül följegyeztek, azt „17. századi népdalnak” tekinteni, a 18. században följegyzetteket pedig a 18. század népdalának és így tovább. Ezek az akkor már élő népdalnak véletlenül felszínre vetődő darabjai, amelyek mellett sok egyéb is élt. Annyit bizonyítanak csupán, hogy akkor már biztosan megvoltak. De meglehettek sokkal régebben is.
A 19. században nincs is probléma a följegyzések értékelésével. Ekkor már megkezdődött a tudatos gyűjtés, s a néprajztudomány eddig is úgy tartotta számon a 19–20. századi följegyzéseket mint az élő néphagyomány tudatos rögzítését, az így megismert és közzétett anyagot pedig mint az odáig rejtve élő népdal felszínre kerülését. Nincs tehát értelme, hogy akár a 19. század első felében följegyzett dalokat is, még kevésbé a későbbi gyűjtemények anyagát mint a 19. században felszínre kerülő népdalokat tartsuk nyilván: az már beletartozik a Bartalussal, Szinivel, majd Vikár Bélával, végül Bartókkal és Kodállyal gyűjtött és megismert népdalanyag egészébe.
Természetesen nem jelenti ez azt, hogy a 19. században ne alakult volna új népdal, s hogy a 19. század irodalmából ne került volna bele a néphagyományba semmi sem. Sőt, e korszakból talán még többet őriz, mint akár a 17. századból, ahonnan eddig a legtöbbet tudtuk kimutatni a nép által fenntartott műköltői elemekből.
A 18. századból a 19. századba nyúlik át munkássága Mátyási Józsefnek. Egyetlen, pásztor szájára adott költeménye maradt fenn a néphagyományban (lásd Pt 298/2–5. vsz.). Leginkább az eleje maradt meg a népi szövegekben: „Nem bánom, hogy parasztnak születtem…”, valamint a következő versszaka:
| 413. 5. Mikor látok fërgeteg idejét, |
| Kigyüröm a süvegem tetejét, |
| Fël së vëszëm a fëlhőt alóla, |
| Mert a jég is visszapattog róla. |
| (Pt 298) |
Ez már a kezdődő népiesség kora. Ami nemcsak abban látszik, hogy népi témákat, „népdalokat” írnak a költők, hanem hogy valóban „gyűjtenek” is: följegyeznek a környezetükben hallható népdalokból néhányat. Még olyan költő is, mint Berzsenyi, akinek költészete minden népiestől a lehető legtávolabb van, följegyez 7 népdalt. Lássunk belőle néhány tipikusat:
Még balladáink ismert motívuma (kiemelve) is feltűnik a következő versszaksorozatban:
| 416. 4. Sirjon az én szemem, Sirjon mind a kettő! |
| Sir is mind a kettő, Mint a sebes eső. |
| 5. Vagy enyimmé teszlek, Vagy meghalok érted, |
| Vagy piros véremmel Földet festek érted. |
| 6. Vérem a véreddel Egy patakba folyjon, |
| Testem a testeddel Egy sírba nyugodjon. |
| 7. Porrá lett szivünkből Egy virágszál keljen, |
| Melynek levelein Nevünk irva legyen. |
| (Lásd Vargyas 1976: II. 10/29–32. sz.-ot és a 0193/1, 367–368. példát) |
És az ismert csúfoló az esküvő előtt született gyermekről és nincstelen szülőkről:
| 417. 1. Meg is házasodtam már, Feleségem sincsen. |
| A gyermek megszületett már, Pedig apja nincsen. |
| 2. Komát kéne hivatni, Jó emberem nincsen. |
| Meg kellene keresztelni, Jaj, de itt pap nincsen. |
| 3. Bort kellene hozatni, De pincémbe nincsen. |
| Kocsmáról kén hozatni, Jaj, de pénzem nincsen. |
| 4. Hitelbe kéne kérni, De hitelem nincsen. |
| Jaj Istenem! mit csináljak, Mikor semmim nincsen? |
Szerencsére itt már teljesen elkülönül a „gyűjtés” a saját versektől, így nem lehet kétség afelől, hogy ezek a szövegek élő népdalok följegyzései. Ez ugyanis még a későbbiekben sem mindig ilyen egyértelmű. Czuczor is, Tompa is saját „eredeti” népdalaiba sokszor belekomponál ismert népdalversszakokat vagy sorokat. Ugyanakkor mindkettőnek több sikerült „népdala” elterjedt a nép közt is, sőt néhány olyan is, amelynek fogalmazása erősen „népies”, elüt a valódi népdalok hangjától.
Leghíresebb Czuczor-vers, ami a nép ajkára került, a „Kalapom a Tiszán úszkál”, illetve „Fúj, süvölt a Mátra szele”.
Kodály közismert változata ennyit tartott fenn belőle:
| {5-557.} 418. Kalapom a Tiszán uszkál, Subám zálog a bírónál. |
| De a szívem itten dobog, Forró lángja feléd lobog. |
| (Kodály–Vargyas 1952: 12. l.) |
Gömörben 1974-ben így hallotta Ág Tibor:
| 419. 1. Úgy süvít a Mátra szele, Ingem-gatyám lobog bele. |
| A kalapom a Tiszába, Kabátom is megy utána. |
| 2. Istenem, már meg kell álnom, Nincs már nékem csak nadrágom. |
| Kabátom már a Tiszába, Nadrágom is megy utána. |
| 3. Kis pej lovam nagyon barna, Ujjnyi vastag a por rajta. |
| Ne haragudj édes rózsám, Berugva látol engem már. |
| (Gömöralmágy, 1974) |
(A fenti szöveget, valamint több más, folklorizálódott Czuczor-, Tompa- és Petőfi-versre vonatkozó adatot Moser Zoltán előadásaiból bocsátotta rendelkezésemre.)
Az eredeti így hangzik (Alföldi legény II.):
| 420. 1. Fúj, süvölt a Mátra szele, Üngöm, gatyám repül vele, |
| Kalapom el is kapta már, Tiszába vitte a tatár. |
| 2. Istenadta falu nyája, Ez is csak útamat állja, |
| Talán itt jár hét vármegye Juha, borja és tehene. |
| 3. Habos sárga csikóm nyaka, Ujjnyi vastag a por rajta, |
| Meg ne utálj, kedves rózsám, Hogy oly sötét poros orcám. |
| 4. Subám zálog a birónál, Kalapom a Tiszán uszkál, |
| De a szivem itten dobog, Forró lángja feléd lobog. |
További folklorizálódott Czuczor-versek: „Deres a fü, édes lovam ne egyél”, „Szeretőmhöz menetel” egy-két sorából folklorizálódott változat (Járdányi 1961: I. 66, egy kvintváltó régi 11-es valamelyik variánsa alapján közli). Ez a kezdete a folklorizálásnak, ha eredeti népi dallamra éneklik a verset; folytatódik persze a variálással, kihagyással. „A megcsalt lány” Lajtha széki gyűjtésében (Lajtha 1954) a 48. sz. alatt található. Más megítélés alá esik a „Farsangon, tánc között” c. vers „folklorizációja”.
A kiemelt sorok találhatók a 11. példa 1. versszakában.
Arról volna szó, hogy a nép csak a legjobban sikerült, legnépibb stílusú részt vette volna át a versből? Szerintem a fordítottjával van dolgunk: Czuczor vette át a fenti sorokat a néptől. Maga írja „Szeretőhöz menetel” c. verse után: „régi népdal után átdolgozva”. S hogy ez nem véletlen volt nála, hanem elv, azt egy másik idézet árulja el, egy Előszó-tervéből, amit népdalai elé írt: „…Csak az a’ kár, hogy nem talál s nem tud gyakran alkalmas éneket érzelmeinek kifejezésére… Mert némely éneknek se eleje, se veleje, némelyik pedig ollyan rövid, mint a’ nyul farka … Hogy tehát ezen hibát helyre hozzam, próba gyanánt egynéhányat közre bocsátok…” Vagyis szimbólumait nem értette, tömörségét nem értékelte. Ennek köszönhetjük fenti versét, mely a nyúlfarknyi népdalt megfejelte elöl-hátul.
Hasonlók Czuczoréhoz Tompa Mihály népdalai, s hasonlóképpen sok átment a nép ajkára. Például a következő kiskunhalasi dalban:
| 422. 1. Békót tettem kis pejlovam lábára, |
| Mért nem hallgat a gazdája szavára. |
| Békóba vert engem is a szerelöm. |
| Kunhalason a legszebb lányt szeretöm. |
| 2. Volt egy csikóm, ha magam rávetettem, |
| Száz mérföldre maradt a szél mögöttem. |
| Debreceni szabadságkor [vásáron] eladtam, |
| Áldomáskor csak hogy meg nem sirattam. |
| 3. De nem bánom, rózsámnál van az ára. |
| Néki adtam kendőre, pántlikára. |
| Ne zsugorgasd azt a bankót, jó lélek! |
| Ád az Isten még többet is, ha élek. |
| (Vargyas 1954: 36. sz.) |
Csak a kiemelt részek térnek el az eredetitől. Tompa mint szegény vidéki származású diák, majd vidéki református pap közelről ismerhette a népköltészetet. Egyszer elárulja ismereteit, amikor a vershez hozzáfűzi: „nótája (= dallama!): „Jaj Istenem, mit csináljak, mikor semmim sincsen”; máskor meg hivatkozik a Kádár István históriájára, amit ő még hallhatott, ahol paposkodott. Ezért nem csoda, hogy nála is azt a gyakorlatot találjuk, mint Czuczornál: átvesz, és elébe és utána komponál kevésbé stílusos részeket.
A 194. példában láttuk a kiemelt versszakot majdnem szó szerint. Annak folytatása is emlékeztet a 4. versszakra.
| 424. 2. Elejtem az orsóm, Nem lesz, ki fëladja, |
| Bánatos szívemet Ki megvígasztalja. |
| (Pt 24, variáns: 0106) |
Igen ám, de a kendet mint szimbólum sokféle alkalmazásban él a nép között, mint láttuk a 46., 193. és 195. példában is. Sőt a kender kiázása mint szimbólum is szerepel más dalban. Erről nem lehetett még fogalma Tompának, tehát saját ötletéből nem valószínű, hogy alkalmazhatta. S a környezet elárulja, hogy csak népies hangot tud megütni, igazi népit nem.
Olyan színvonalú költő, mint Petőfi, már sosem „használ fel” népi emléket, amikor népdalt ír: ő abban is magát akarja kifejezni. Régóta nyilvántartják sok versének továbbélését a nép körében. Kallós Zoltán (1973b) állított össze néhány Erdélyben gyűjtött Petőfi-verset: „Temetésre szól az ének”, „Nem ver meg engem az Isten”, „A szerelem, a szerelem”, „Hegyen ülök” és „Szerelem, szerelem”. A két utolsót közöljük.
Első versszakát már láttuk a 301a példában. Kallós a végéhez közöl párhuzamot:
| 426. 1. De szeretnék az erdőbe fa lenni, |
| Ott is csak a tőgyfa nevet viselni. |
| Mer a tőgyfa kék langgal ég füst nékül, |
| Az én szivem soha nincs bánat nékül. |
| 2. De szeretnék az erdőbe fa lenni, |
| Ha engemet meggyújtana valaki. |
| Elégetném ezt a cudar világot, |
| Hogy ne lássam más karján a babámot. |
| (Kallós 1973b) |
(A 3–4. vsz. más népdalokból való.) Látjuk, még Petőfit is tudja néhol javítani a nép: a 2. vsz.-ban! És minden túl személyes rész kimaradt. A másik:
| 427. 1. Szerelem, szerelem, Keserű szerelem! |
| Miért bántál olyan Kegyetlenül velem? |
| Te voltál szivemben Első és utolsó. |
| Nemsokára készül Számomra koporsó. |
| 2. Elmegyek az ácshoz, Fejfát csináltatok, |
| Egyszerű fejfámra Csak egy sort íratok; |
| Fekete betűkkel Ez lesz írva rája: |
| „Itt hervad a hüség Eltépett rózsája.” |
Az előbbi szöveg régi stílusú dallal hangzott el, az utóbbi új stílusún. (Néhány további adat: „A virágnak megtiltani nem lehet” – Jagamas–Faragó 1974: 26/5 és Martin 1979: 94. l., 31. vsz., Pesovár 1982: 147: „De szeretnék fa lenni” stb.)
Miközben ezek az akkor legmodernebb költői termékek vertek gyökeret a hagyományban, még olyan régi, szinte 16. századi stílusú darabok is keletkeztek és terjedtek a nép közt, mint a Kodály által idézett, 1866-i éhínségről szóló koldusének:
| 429. Siralmas ez világ nekünk bűnösöknek, |
| Ha jól meggondoljuk napját életünknek. |
| Mert már elmerültünk a nagy kevilsigbe, |
| Jaj lessz az életünk siralom völgyébe. |
| (Kodály–Vargyas 1952: 52. l.) |
S azért feltehető, hogy olyan műdalszerű szövegek, mint „Megyek az uton lefelé” (Pt 207) és „Nagyon béfútta az utat a hó” (Pt 146) szintén e korban került a néphagyományba. A legnagyobb hatás ugyanis a 19. századi műdalból érte a népköltészetet és népzenét. De mielőtt arra rátérnénk, néhány szót kell szólnunk a szomszéd népek egymás közti kölcsönzéséről.
Mert nemcsak az irodalomból vesz át a nép dalokat, hanem szomszédai népköltészetéből is. Néhány középkori francia átvételen kívül azonban a többi néptől inkább dallamban ismerünk kölcsönzést a magyar hagyományban, szöveget nem. Mégis vannak a folyamatra szórványos, újabb adatok; mind 20. századi néprajzi gyűjtésből, ezért itt említjük meg. Bartók közöl Felsőiregről egy dalt, ahol eltorzult szlovák szöveg mellett a magyar fordítást is énekelték a magyarok, akik szlovák summásoktól tanulták.
| 430. 1. Hol jártál Ruzsicskám ilyen korán, |
| Hogy ilyen harmatos a rokolyád? |
| Zöld erdőben jártam, zöld füvet arattam, |
| Édes rózsám. |
| 2. Jászburi ruzsicska, ü szi bujár |
| Ö szi szi szicsmiska zaresztellá. |
| Zare sztem dávicsko, mula szto mámicsko |
| Dusa mojá. |
| (Pt 483) |
{5-562.} Amint látjuk, könnyen folyó fordítást adtak neki a felsőiregiek. Igaz, könnyű dolguk volt, mert sok hasonló szöveget ismerhettek, maga a forma pedig, az átalakult szaffikus is ismeretes lehetett; a „Ruzsicskám”-on kívül semmi sem árulja el, hogy nem magyar népdal van előttünk.
A fordítottjára Ájban hallottam adatot. Egy áji szlovák lány visszajárt a szlovák Falucskára fonóba. Akkor Falucska csak Ájon keresztül tudott érintkezni a világgal, s új nótát is csak onnan kapott. Maga az említett lány is tanította őket magyar dalokra. „Lehet azt szlovákul is”, mondta, és megpróbálta fordítani nekik, „de nem pászolt”. Ez ugyan kudarc, de magát a gyakorlatot mégis igazolja. Különben sikertelen próbálkozások mellett mindig vannak sikeres fordítások is. Különösen magyar–szlovák és szlovák–magyar viszonylatban igen könnyű, mert a két nyelv ritmusviszonyai és mondatszerkezete igen hasonló, könnyű majdnem szó szerint fordítani egymásból.
A legnagyobb tömegben a népies műdalt vette át a nép a 19. század folyamán. Az ugyanis a szerzők saját dallamaival lett divatos, s terjedt el a nép közt is. Sok Tompa- és Petőfi-vers is a műdalköltők dallamaival lett népszerű, még inkább Egressy, Simonffy, Dankó és sok más szerző dala. Néha bizonyos mértékű folklorizálódás is bekövetkezett. 079 dalunk például más dallamra, eredeti népi dallamra alkalmazta a „Szőke vize a Tiszának” kezdetű műdalt (Kerényi 1961: 14 és jegyzet) kisebb változtatásokkal. Máskor a szöveg elmarad, a dallam pedig kis változtatásokkal folklorizálódik, s népi szöveggel alig lehet fölfedezni műdaleredetét. Így lesz a „Ne menj rózsám a tarlóra” kezdetű műdal dallamából a Székelyfonóból ismert „Jók a leányok, nem rosszak” dallama.
De a műdalok legnagyobb része változtatás nélkül, eredeti dallamával együtt terjedt el a nép közt is (apró romlásokat nem számítva), tehát folklorizálódás nélkül. Ez pedig azt jelenti, hogy a népdalt nem kisebb-nagyobb hatás érte, hanem egy nagy tömegű idegen dalanyag került a régi hagyomány helyébe. Kodály azt írja az új stílussal kapcsolatban, hogy az ő gyűjtésük kezdetén azt csak a fiatalság énekelte, szüleik generációja úgyszólván csak Blaha Lujza műsorát ismerte, vagyis a divatos műdalokat, s a nagyapák tudták a régi népdalt. Vagyis volt egy nemzedék, amelyben a műdal szinte kizárólagossá vált. Ez azután sem tűnt el: áji gyűjtésemben mintegy 600 darabot tesz ki a régi és új népdal, szlovák és cigány dal, egyházi népének, s mintegy 600-at maga a mindenféle műdal, ami néhány iskolai éneket és divatos slágert leszámítva mind népies műdal.
Egy nagy hatása azonban volt a népies műdal áradatának, ami már a folklórban érvényesült: kiváltotta az új népdalstílus forradalmát. Ez a stílusforradalom a 19. századi népdal legjelentősebb eseménye. A műdalok bizonyos formai elemei és a megismert új hangnemi lehetőségek új zenei stílus kialakítására adtak ösztönzést. Ez az új dallamstílus azonban nem maradt csak „zenei forradalomnak”, hanem újjáalakította a népköltészetet is. Tömegesen születtek új szövegek, amelyeknek hangulata, stílusa határozottan elüt a régi dalok zömétől. Eddig még nem vette számba senki, melyek azok a szövegek, amelyek az új dallamokkal együtt voltak hallhatók. Pedig nem nehéz megállapítani őket: alig van az új dallamoknak olyan szövege, amelyet régi dallamokkal is följegyeztek volna. A két kiválasztott gyűjtemény 151 dalából (Pt 385–457 és 0319–0394) mindössze 6 olyan akadt, amely régi dallammal is föl volt jegyezve: Pt 398, 417, valamint 0321, 0327, 0357 – ez elrontva – és 0363. Ez utóbbit idézem is:
Mindkét versszaka megvan régi dallammal: Pt 163 és 154-ben. Különben leginkább Erdélyben alkalmaztak új dalra is régi szöveget. A többi a 151-ből mind az új stílussal együtt született. Némelyik szinte a szemünk előtt, például 0351: „A bogácsi kislányoknak nincs párja”, ami már a legújabb időkben keletkezett, Kodályék még nem ismerték.
De ha új is ez a dalanyag, kapcsolata a régivel elszakíthatatlan. Legfeltűnőbb a kapcsolat a szerelmi szimbólumokkal, a régi népköltészet legsajátosabb tulajdonságával. 20 szimbólumot tartalmazó darabot számláltam össze a 151-ből (Pt 385? 398, 405, 416? 424, 435, 447, 448, 456, valamint 0321, 0325, 0327, 0344? 0349, 0355? 0367, 0369, 0372, 0384, 0394?). Sőt, a két párhuzamos képre is találunk 4 példát (0343, Pt 416, 432, 444?). És nyomokban a hajnali énekre is rá lehet ismerni 4 új dalban (0328, 0340, 0343? 0359). Mindez azt bizonyítja, hogy a szövegben is azt tapasztaljuk, mint a dallamokban: az új stílus minden gyökeres újsága ellenére erős szálakkal kapcsolódik a régihez.
Miben új? Szelleme, hangja más, derültebb; még a bánata sem oly végzettől terhes, mint a régieké, inkább csak egyéni és szinte azt mondanám: vigasztaló. Vessük össze az alábbi szöveg bánatát a 29. példa bánatával.
| 432. Ablakomba, ablakomba besütött a holdvilág. |
| Aki kettőt, hármat szeret, nincsen arra jó világ. |
| Lám én csak egyet szeretek, mégis de sokat szenvedek, |
| Ez az álnok béres legény csalta meg a szivemet. |
| (Pt 443) |
Ugyanilyen különbség van a régi katonanóták hangja és az újaké között. Egy régi:
| 433. 1. Keserëghet az az anya, |
| Kinek két fia katona: |
| Ëggyik húszár, a más zsandár, |
| Pesti kaszárnyába sétál. |
| 2. Pesti kaszárnya repedj mëg, |
| Édës fiam szabadulj mëg! |
| Szabadulnék, ha lehetne, |
| Ferenc József mëgëngedne. |
| (Pt 141) |
(Vegyük hozzá még a 399–400. példát.)
| 434. Esik eső esik, szép csëndesën esik, tavasz akar lënni. |
| De szeretnék a babám kis kertjébe tëjarózsa lënni. |
| Nem lehetek én rózsa, elhërvaszt a katonaruha, |
| Budapesti háromemeletës tüzér kaszárnyába. |
| (Pt 450) |
| 435. Kinek is nyilik már, kinek is nyilik már kis kertemben piros rózsa, |
| Ha a kis angyalom, ha a kis angyalom nem szakithat többet róla. |
| Románia rézágyúja dörög, szegény magyar gyerek hiába könyörög, |
| Kedves kis angyalom a román határon folyik ki a piros vérem. |
| (Pt 456. NB. ott politikai okból Itália, olasz határ van közölve) |
Világosan látszik a különbség régi és új stílus között, amikor régi népköltészeti témát dolgoz fel egy új stílusú dal, például a Párjavesztett gerlice balladaszerű ének témáját. A régi így szól (Vargyas 1976: II. 105. sz.)
| 1. Búsan búgó bús gerlice Kedves társát elvesztette. |
| Elrepűle zöld erdőbe, De nem szálla a zöld ágra, |
| Hanem szálla asszú ágra. Asszú ágát kopogtatja, |
| Kedves társát siratgatja: Társam, társam, édes társam! |
| Soha sem lesz olyan társam, Mint te voltál édes társam! |
A másodikban: „Elrepüle messze földre, Messze földre, zöld buzába”, de búza helyett konkolyágat kopogtat stb.
| 3. Elrepűle messze földre, Messze földre, folyóvizre. |
| De nem iszik tiszta vizet, Ha iszik is felzavarja, |
| S kedves társát siratgatja… stb. |
Ebből a több versszakos énekből egy versszakos rövid dal lett az új stílusban (gyűjtés Áj faluból, lányoktól):
| Nincs szebb madár a gerlemadárnál. |
| Párja nélkül még a vizre sem száll. |
| Felzavarja, úgy issza a vizet. |
| Sírhatsz babám, nem leszek a tied. |
Látjuk, szinte csak idézet a régi költeményből; új hangulatú kis szerelmi dallá vált a több versszakos ballada. S bár a hangulata nagyjából azonos, mégis az új könnyedebb, a régi mélyebb. (S az is jellemző, hogy a régi nyolc szótagosból az új stílusban tizes lett.)
{5-565.} Ez a költészet már egy felszabadultabb, könnyebb élet kifejezése, a jobbágyfelszabadítás után, a kezdődő polgárosodásban alakuló új életforma hatása a költészetben. Erre a költészeti „forradalomra” is azt mondhatjuk, amit Bartók mondott a zeneire: ehhez hasonlót nem ismerünk e korban sem Európában, sem Európán kívül.
Ez azonban már csak utolsó fellobbanása volt a néphagyomány alkotóerejének. Mire az új stílus általánossá vált, meghalt maga a szájhagyományon alapuló népi kultúra. A második világháború után a folklórmozgalom divattá tette ugyan a nép közt is, és ez sok elfeledett régiséget is felszínre hozott, népdalkórusok a népdalok éneklését újra divattá tették, de ez már csak tudatos újjáélesztés, vállalás, nem ösztönös, alkotó továbbélés.
Szót kellene ejteni még a lírával élés alkalmairól. Ez azonban teljesen egybeesik a dalolás alkalmaival, amiről a Népzene fejezet szól sorozatunk következő kötetében. Szöveget mondani magában, dallam nélkül nem szoktak. Ha valamely dalszöveggel „élni” akar valaki, akkor eldalolja avval a dallammal, amellyel ismeri. Ez lehet magányos éneklés is munka közben, vagy bármely más alkalommal. Magukban inkább a fiatalság és az asszonyok szoktak dalolni. A dalolás igazi alkalmai a közös munkák és a közösségi szórakozások. Ilyen alkalommal és általában az éneklésben a dallam az első, bár szöveg nélkül nem lehetséges. Más kérdés, hogy a tudatban melyik van első helyen. Számos esetben csak szövegéről jut eszébe a dallam is az embereknek. Az viszont általában tapasztalható, hogy szöveg nélkül valami dallam sokszor él az emberek tudatában, el tudják fütyülni, de nem tudnak szöveget rá. Viszont ha szöveget tudnak, akkor nagyon ritka, hogy ne jutna eszükbe a dallama is. Minderről bővebben az említett, zenéről szóló fejezetben olvashat az érdeklődő (még bővebben Vargyas 1941-ben, áji részletes kutatás alapján).
Zárjuk le mondanivalónkat azzal, hogy a magyar nép életében a történelem folyamán hagyományosan alakult közösségi költészet kora lezárult (és lezárult hasonlóan Nyugat-Európában mindenütt). Ma az a feladat, hogy ez is, mint az irodalom művészi alkotásai, az egész magyarság közkincse legyen, és úgy tartsuk számon, úgy éljünk vele a magunk épülésére, mint irodalmunk minden régi, már szintén lezárult korszakának alkotásaival.
| NÉPI LÍRA – IRODALOM ELŐTT | TARTALOM | A NÉPSZOKÁSOK KÖLTÉSZETÉNEK DEFINÍCIÓJA |