A PROVERBIUMOK HASZNÁLATA

FEJEZETEK

Ha a proverbiumok sem jelentés-, sem mondattani vonatkozásban nem különíthetők el határozottan más nyelvi megnyilatkozástól, akkor használatukban kell keresni fő jellemző vonásaikat. A proverbiumok előadási formája eltér már folklórműfajok előadási formáitól, egy proverbium mindig csak legalább két ember jelenlétében hangzik el, a szórakozásra összegyűlt emberek körében közmondásokat a lehető legritkábban mondanak, ellentétben a mesével, mondával vagy akár a viccel. Lírai dalt, balladát magának egyedül is énekelhet az ember – a proverbiumokkal nem ez a helyzet. A proverbium használata mindig szituációhoz kötött, általában véletlenszerű beszélgetések folyamán kerül sor használatára, egy éppen tárgyalt sajátos helyzetre vonatkozó állásfoglalás esetében. Úgy is fogalmazhatunk: a proverbium használója egy különös helyzetet általános szabály alá rendel (Abrahams 1969: 111). Ahhoz, hogy egy megnyilvánulásban a közmondás hatékony legyen, összhangra van szükség a helyzet, a létrejött megnyilvánulás és a végrehajtás között. A végrehajtónak fel kell ismernie a helyzetet, ismernie kell a helyzetnek megfelelő hagyományokat, és képesnek kell lennie arra, hogy hatékony megnyilvánulást hozzon létre.

A folklórban előadó és hallgató, az anyagi kultúrában készítő és használó áll egymással szemben. Ezek – vagyis a küldő és a vevő – távolsága lehet kicsi vagy nagy. A népművészet esetében a küldő általában nincs jelen a közlésnél, a közmondás viszont többnyire párbeszéd során hangzik el. Más szóval: a közmondás esetében a beszélő és a hallgató közötti különbség inkább árnyalatnyi. Általában folytonos társadalmi kapcsolat áll fönn közöttük. Könnyűszerrel megeshet, hogy aki az előbb hallgatta a közmondásokat, a következő percekben az fogja mondanivalóját közmondással igazolni. A közmondásnak általában az a szerepe, hogy a jövőbeli cselekvést a múltbeli tapasztalatra való hivatkozással {5-220.} befolyásolja. Ez a befolyásolás történhet egyszerű megállapítással, máskor értékeléssel, vagy egyenesen előírással. A közmondásalkotás tudati folyamat, amelyről csak eredményét, a közmondást vizsgálva vannak értesüléseink. Ugyanazt a közmondást más kommunikációs helyzetben más célra lehet használni – igen sokszor csak a hangsúlyozás különbsége jelzi a más szándékot. Alan Dundes véleménye szerint a folklór különböző műfajai ugyanazt a funkciós rést tölthetik be, s egy hagyományos taglejtés, viselkedés is szolgálhat közmondásként, összefoglalva egy helyzetet, vagy ajánlva egy cselekvéssort (Dundes 1974: 4).

Előfeltevésünk szerint a közmondások használata a műfaj legsajátosabb jegye. A közmondás a klasszikus folklórműfajok között az egyetlen, amelyet szinte bárhol, bármikor lehet gyűjteni. Használata nem kötődik egy társadalmi osztályhoz, réteghez vagy néphez; használatának – úgy látszik – nincsenek korlátai időben és térben. Falun és városon, a társadalom minden tagjától gyűjthető közmondás. A közmondások kutatásánál egyre inkább előtérbe kerül a sokirányú felhasználás szükségessége.

A proverbiumok e széles körű alkalmazásának okát a kutatók igyekeztek valamiképpen megmagyarázni. Archer Taylor szerint „A közmondás eligazít az élet nehézségei között, összefoglal egy helyzetet, ítéletet oszt, vagy cselekvési irányt szab meg. Vigasztalást nyújt nagy és kis bajban, vezérfonalat ad kezünkbe, midőn választani kell. Az átlagember erkölcsiségét fejezi ki. Óvatosan és konzervatív módon a középutat ajánlja” (Taylor 1975: 79–80). Peter Seitel is azt látja a közmondáshasználat lényegének, hogy segítséget nyújt problematikus helyzetben. A közmondáshoz folyamodó „kísérletet tesz egy helyzet nehézségeinek megoldására”, vagy „feloldja az ellentmondást a között, amilyennek óhajtja és amilyennek ténylegesen látja az emberek közötti kapcsolatokat”. A feloldásnak kétféle módja lehet: a beszélő törekedhet arra, hogy megcáfolja az ellentmondás egyik felét, ily módon igazolva a másikat, vagy állíthatja azt, hogy az ellentmondás – amelyet a föltételezett hallgató éppúgy érzékel, mint ő – valójában a világ természetes állapota, és így azt el kell viselni (Seitel 1969: 151).

Arvo Krikmann még differenciáltabban fogalmazza meg a közmondás szerepkörét: „Közmondás segítségével hitelesíthetjük állításainkat és véleményeinket, előre jósolhatunk, kételynek adhatunk kifejezést, kárhoztathatunk valakit valamiért, vádolhatunk, igazolhatunk, fölmenthetünk, kicsúfolhatunk, megnyugtathatunk, kárörvendhetünk, bűnünket megbánhatjuk, figyelmeztethetünk, tanácsot adhatunk, tilthatunk és így tovább” (Krikmann 1974: 3).

A proverbiumok használatát két nagyobb területen vizsgálhatjuk meg. Az elsődleges használat a paraszti kultúra szóbeliségére vonatkozik, a másodlagos a „magas” kultúra írott kultúrájára, de újabban bizonyos lélektani vagy nyelvészeti eljárásokra is vonatkozhat. Az értelmi fejlettség vagy a nyelv ismeretének mérésében pl. szerepe lehet az olyan vizsgálatnak, amelyek során egymással rokon proverbiumok kiválasztását kérik valakitől.

ELSŐDLEGES HASZNÁLAT

A proverbium elsődleges használata a folklórban vizsgálható. A folklór léte eleve feltételezi a különböző folklórműfajok ismétlődő használatát – a magaskultúrában ennek megfelelője nem létezik, de ennek a pragmatikai ismétlődésnek a proverbiumoknál találhatjuk meg a legtisztább, legkevésbé módosított formáját. A közmondás esetében {5-221.} egészen nyilvánvaló: idézéshez hasonló jelenségről van szó. A közmondás használójának előzetes ismeretekre van szüksége, föl kell ismernie a helyzetet, amelyben az illető közmondást alkalmazni lehet, jól kell emlékeznie a közmondásra, és az új helyzetre alkalmazva kell használnia, azaz idéznie a közmondást. A közmondás idézése azt jelenti, hogy a közmondáshoz tartozó elképzelt helyzetet a társas érintkezés valódi helyzetének feleltetjük meg. Bármennyire is szervesen illeszkedik a közmondás a társalgásba, mivel idézet jellegű, korábbi nyelvi megnyilatkozásokra utal vissza, s ennyiben megszakítja a beszélgetés folytonosságát. Ugyanakkor a közmondás az emlékezet segítőjének szerepét is betöltheti, s így a szóbeli folytonosságot, a folyékony beszédet is elősegíti.

A közmondások megkülönböztető sajátossága, hogy kiszakíthatók a hozzájuk tartozó összefüggésrendszerből, és új helyzetre alkalmazhatók. Egyébként azért idézhetők, mivel szinekdochék; részként magukba foglalják a hozzájuk tartozó helyzetet, mint egészet. A rész–egész viszony nemcsak egy közmondás és egy helyzet között állhat fenn, hanem egy közmondás és egy történet között is. A közmondást úgyis felfoghatjuk mint egy történetből leszűrődött tanulságot. A különbség a történetmondó és a közmondás használója között az, hogy a történetmondó kevésbé törekszik azonnali hatásra, mint a közmondáshasználó. Hasonló a helyzet a mese és a közmondás használata között. A közmondáshasználó közvetlenül vagy analógiával olyan cselekvési módra hivatkozik, amely a múltban hatékonynak bizonyult. A mesemondó ezzel szemben szóbeli és nevelő célzatú eljárásokhoz folyamodik, és előadása közben olyan esztétikai eszközöket alkalmaz, amelyektől a közmondást használó távol áll. A mesemondó képzeletbeli világot tud létrehozni hallgatósága jóváhagyásával – mindez a közmondás használatánál hiányzik.

A közmondás szerepe hasonló az erkölcsi tanmese szerepéhez. Míg azonban a közmondást a társadalom egyenlő rangú tagjai használják, a tanmesére vagy példázatra akkor kerül sor, amikor magasabb rangú szól az alacsonyabb rangúhoz, az idős a fiatalhoz, a nevelő a növendékhez, vagy a szónok a hallgatósághoz (Abrahams 1969: 108).

Már a közmondás meghatározásánál említettük a közmondás és találós kérdés rokonságát. A közmondás és találós kérdés, különösen az afrikai hagyományban, szorosan összefügg. Erre a rokonságra utal pl. a törvény szempontjából végzett közmondás-értékelés (Taylor 1975: 79). A közmondást azonban inkább olyan helyzetekben használják, amelyek besorolásra várnak, a találós kérdést viszont inkább vitás helyzetekben.

Általánosságban azt mondhatjuk, hogy a proverbiumokat nehéz meghatározni szerkezetük, belső tulajdonságaik alapján. Viszont azonnal felismerhető egy proverbium, ha a szövegkörnyezetet ismerjük, amelyben elhangzik. Proverbiumot minden típusú beszédben lehet használni. Szónoklatban éppúgy, mint könnyed társasági fecsegésben. A folklór különböző műfajaiban szintén megtalálhatók. A proverbium – mivel állandóan visszatérő helyzetet fejez ki vagy értelmez valamilyen módon – jó eszköz lehet egy csoport kulturális vizsgálatára. Egy olyan közösségre, amelynek nyelvét, kultúráját, folklórját – ezen belül lehetséges közmondásait – ismerjük, nemcsak maguk a közmondások, hanem azok értelmezése, használata is jellemző. Bizonyos közmondások hiánya is jellemző lehet: azokat a helyzeteket, amelyekre a hiányzó közmondásokat használni lehetne, nem tartják problémahelyzetnek, olyan szituációnak, amelynél szükséges lenne, hogy a referenciális funkció poétikai funkcióval bővüljön. A közmondások rendkívül gazdaságos formájú eszközök az erkölcsi meggyőzésre, a személyek közötti érintkezés ismétlődő kérdéseire keresnek választ.

{5-222.} A beszédesemények J. R. Searle által kimutatott négy fő típusának mindegyike megtalálható a közmondás műfajában. Ez a négy fő csoport a következő: a) állítás, kinyilatkoztatás, érvelés, megállapítás, bizonyítás; b) kérés, folyamodás, parancs, tanács, figyelmeztetés; c) ígéret, eskü; d) kérdés. Ezek közül az a) csoportba tartozóak valamilyen meggyőződést, a b) csoportba tartozóak vágyat, a c) csoportba tartozóak pedig valamilyen szándékot fejeznek ki (Searle 1974: 65). Vizsgálataink szerint a közmondások döntően nagy számban az állítást, megállapítást tartalmazó beszédesemények közé tartoznak. Mindez a közmondások igazságot, ítéletet, tapasztalást kifejező jelentésével van kapcsolatban. Ezt követi a figyelmeztetés, a tanács, ami mutatja, hogy a közmondásokkal tanítani, figyelmeztetni is akarják egymást; majd sorrendben a kérés és az ígéret.

A közmondások jelentős részénél csak a szövegkörnyezet együttes vizsgálatával lehet megállapítani, hogy a beszédesemények mely típusához tartoznak, ez ugyanis függ a beszélők egymáshoz való viszonyától, a beszédhelyzettől, a beszélők szándékától stb. Vannak olyan közmondások, amelyeket két beszédesemény-típushoz is be lehet sorolni. Példának álljon itt a következő, ahol állítás és tanács is lehet a kérdezett közmondás: „Azt hallotta-e, ha valaki korán kel, akkor az jól végzi a munkáját? Van valami ilyesmi közmondás? – Hát igen, hogy ki korán kel, aranyat lel. – Ez mit jelent? – Hát ez arra áll, hogy aki korán kel, vagyis, hogy az szorgalmasabb, mint az, aki lustálkodik, úgyhogy annak, ha többet dolgozik, idejibe végzi a munkát, valószínű ugye, hát az, hogy annak többje vót még eddig, legalább is addig, míg magántulajdoni rendszer vót… hogy most is fel kell kelni ahhoz, hogy munkába megy, természetesen… Csak azért mondta ugye, hogy ki korán kel, aranyat lel! Hát mert ugye, mikorra a másik, a lustább felkelt, akkor ő már elvégezte a reggeli munkát…” (Várkuti Antal, sz. 1906; Szemerkényi Á. gy. Nógrádsipek, 1973). A fenti mondat kontextusában inkább állítás ez a közmondás, de tanács jellege is vitathatatlan. Vagy egy másik példa: „Azt mondják –, hogy »jobb az elég, mint a sok?« – Igen, hogyha valaki telhetetlen. Hogy ne követeljen, ne kívánjon sokat, elégedjen meg annyival, amennyi van” (id. Balázs Lászlóné, sz. 1919; Szerverkényi Á. gy. Nógrádsipek, 1973). Ez a közmondás önmagában is, de a fenti magyarázat szerint is egyszerre lehet állítás és tanács.

A közmondások használatához szorosan hozzátartozik a közmondások értékének, igazságának problematikája. Ebből a szempontból vizsgálva közmondásainkat a közmondást használók négyféle állásfoglalása bontakozott ki: a) igaznak tartják; b) hamisnak tartják; c) a beszédhelyzettől függően igaznak vagy hamisnak; d) közönyösek az igazságtartalmát illetően.

Vizsgálataink alapján azt mondhatjuk, hogy bár a közmondások használatában a közmondások igazságtartalma lényeges szerepet játszik – mert a jelentős többségről az a vélemény, hogy igaz –, nem kizárólagos kritérium. Bár a közmondás eleve bizonyos pozitív értékkel illeszkedik be a közmondást használók tudatába, ezt fenntartás nélkül nem fogadják el eleve érvényesnek, hanem mindig szembesítik saját tapasztalataikkal.

A közmondás használatában nagy szerepet játszik a mások véleményének idézése a maguk igazolására. Ez valószínűsíthetően a közösség irányt mutató, szabályozó funkciójával, a közösség véleményének erős figyelembevételével van kapcsolatban. A közmondások tekintélyes többsége előírást foglal magába, ezért használóik a társadalmat látszanak képviselni (Abrahams–Babcock 1977: 415).

A közmondásokat már a 12. században a parasztkultúra részeként tartották számon, az egyház ezzel az indokkal használta fel őket a beszédekben. A közmondás-hagyományozódásban {5-223.} az iskolai, tanult példák mellett az idősebb nemzedéknek van fő szerepe, ők örökítik át az állandósult kifejezéseket. Tapasztalataink szerint a közmondástanulásban nem a családnak, hanem a falu közösségének van szerepe.

A közmondások elsődleges használatáról röviden még megemlítjük, hogy az írással nem rendelkező civilizációkban a közmondás vitát dönthet el, s nehéz helyzetben választ ad a megoldandó kérdésre (Taylor 1975). Afrikában a nigériai anangok pl. különösen sok közmondást tudnak és használnak, a fiatalok nevelésében, a vallási rítusokban stb. Rendkívülien nagy azoknak a közmondásoknak a száma, amelyek a közösség életét szabályozták, pl. az anang bírók hosszú ideig nem vették észre, hogy a közmondások hatást gyakorolnak az ítéletre. Olyan sokat és olyan nagy számban alkalmazták, hogy nem tulajdonítottak használatának különösebb jelentőséget.

Az a fenti kijelentésünk, hogy közmondást szinte mindenhol és mindenkitől lehet gyűjteni, nem jelenti azt, hogy egy közösségben mindenki egyforma mennyiségű közmondást tud. Tolnai Vilmos valószínűsíti – a mesefákhoz hasonlóan – olyan személyiségek létezését, akik különösen sok proverbiumot tudnak (Tolnai 1910: 45). Ilyen adatközlőről tudósít Ortutay Gyula (1940: 11) is: Larin Paraskétól, aki a finnek híres énekes és mesemondó asszonya volt, 1750 közmondást, 336 találós kérdést és 1152 népéneket jegyeztek le. Ez, valamint más példák igazolni látszanak Tolnai Vilmost.

Előfordulhat, hogy valaki, aki különösen sok proverbiumot tud, már nem ismeretközlésként alkalmazza őket, hanem fitogtatni kívánja tudását. Megtörténhet, hogy valaki azért folyamodik egy adott közmondáshoz, mivel tudja, hogy a másik azt nem ismeri, s így éreztetheti a másikkal, hogy kívül áll valamely közösségen.

MÁSODLAGOS HASZNÁLAT

Mivel a proverbium rövid s könnyen kiemelhető eredeti összefüggésrendszeréből, a magaskultúrában is gyakran kerül sor idézésére. E másodlagos használatára már igen régi példákat is szokás emlegetni. Amenemhat egyiptomi fáraónak az i. e. 20. században följegyzett intelmeinél utólag nehéz megállapítani, mennyiben közmondások idézéséről, s mennyiben ténylegesen létezett proverbiumok mintájára szerkesztett szentenciákról van szó. Az i. e. 3., illetve 2. évezredből ismert sumer agyagtáblák tanulmányozóinak viszont már sikerült megállapítaniok, hogy a nevelési célra összeállított közmondásgyűjtemények mellett olyan iskolai tárgyú szólások is találhatók e táblákon, melyek nem a folklórból származnak; tárgyuk s gunyoros hangnemük egyaránt arra vall, hogy az iskolákban, az írnokok, tehát az értelmiség körében keletkezhettek (Komoróczy 1979: 465).

Az írott kultúrában a proverbiumokhoz általában új szerepkör kapcsolódik, ezért is indokolt, hogy e fölhasználási módot másodlagosnak nevezzük. Mégis kell élnünk két megszorítással. Egyfelől az írott szövegek természetesen vissza is hatnak a szóbeliségre – a középkori népkönyvekben pl. nemcsak régebbi közmondások följegyzését, de újabbak forrását is kereshetjük –, másrészt léteznek átmenetinek tekinthető szövegek, amelyekben tulajdonképp szóbeli megnyilvánulások rögzítését sejthetjük. Már Herder megfigyelte, hogy a szóbeli történetmondásban a közmondások a legállandóbb elemek. Kimutatta, hogy a négy evangélium szövege is a proverbiális kifejezések s mondatok használatában áll a legközelebb egymáshoz (Herder 1880: 418–419). Általánosságban két megjegyzést {5-224.} tehetünk a proverbiumok irodalmi fölhasználására. Amikor a közmondás vagy szólás bekerül a magas művészetbe, az utókor már sokszor magyarázatokat igényel. Arany János saját költeményeiben maga jegyzetelte meg a szólásmondásokat, számítva arra, hogy olvasói más kultúrában élnek, mint falun élő kitalált hősei. Az ő életműve egyúttal azt is világosan mutatja, hogy a közmondások irodalmi fölhasználása műfajoktól és irányzatoktól is függ. Tanító célzatú szónoklatokban, egyházi beszédekben gyakrabban találkozhatunk proverbiális elemekkel, mint pl. dalokban.

Ami az irányzatokkal való összefüggést illeti, igen nagy általánosságban azt mondhatjuk, a közmondások másodlagos fölhasználási módjai közül a művészinek az elterjedtsége fordított arányban áll a nem paraszti és a paraszti kultúra közötti távolság növekedésével. A történeti változásnak ezt a végső soron érvényesülő irányát azonban okvetlenül befolyásolják rövidebb-hosszabb ideig tartó ellenhatások, mint pl. a magyar irodalomban többször is jelentkező népiesség, mely fölértékelte a szóbeli kultúrát. Nagy vonalakban mégis megkockáztatható a föltevés, hogy a városi kultúra fejlődése fokozatosan leértékelte a közmondások művészi fölhasználását.

A proverbiumokat már a 12. századi Európában a paraszti műveltség részeként tartották számon; az egyház ezzel az indokkal használta föl őket a prédikációkban. Az értékelés megváltoztatása különösen hosszú távon érezhető. A késő középkor és a reneszánsz, sőt még a klasszicizmus is kedvelte a közmondásokat – gondoljunk Villon balladájára, mely egészében közmondásokból áll, Breughel festményére, az emblémakönyvekre vagy megannyi színműre –, a 18. századi Angliában viszont a polgári kultúrának olyan eszménye alakult ki, mely a közmondás használatát a tanulatlansággal azonosította.

A művészi szempontú leértékelődés sokáig nem a használat csökkenésében, csak érvényességi körének szűkülésében mutatkozott meg. A szólások egy része annyira beépült a beszélt nyelvbe, hogy elhomályosult a különbség, mely őket az idiómáktól elválasztotta. A közmondások irodalmi fölhasználása fokozatosan a didaktikus műfajokra korlátozódott. Ez a lassú folyamat valószínűleg már a középkor végén elindult. A reneszánszban a közmondásokat retorikusok azért rendszerezték, hogy az erkölcsi nevelésben hasznosítani lehessen őket. 1670-ben jelent meg John Ray Angol közmondásgyűjteménye, melyet azután sok hasonló vállalkozás követett. E könyvek anyagát főként arra használták, hogy az erkölcsi értekezéshez keressenek kiinduló tételt vagy emblémakönyvek számára képaláírást.

Mindebből sejteni lehet, hogy a közmondások az újkorban főként a retorizálás eszközeivé váltak. A szónokok azért idéztek prédikációikban vagy politikai beszédekben latin vagy bibliai proverbiumokat, hogy azt a benyomást keltsék: ezek az idézetek „előírásokat foglalnak magukban, tehát használóik szemlátomást a társadalmat képviselik” (Abrahams–Babcock 1977: 415).

A közmondás tanító jellege teszi érthetővé, hogy a klasszicizmus sokra, a romantika viszont kevésre értékelte e műfajt. A klasszicisták a proverbiumokat tekintették példának, amikor kialakították egyik kedvenc műfajukat, a maximát, szentenciát vagy aforizmát – Samuel Johnson (1708–1784) Az angol nyelv szótára (1755) c. irányadó munkájában e három megjelölés teljesen azonos jelentéssel szerepel. La Rochefoucauld (1613–1680) Maximáinak (1665) megírásakor az általa ismert közmondások megszerkesztettségét, befejezettségét tartotta szem előtt. A proverbiumok átértékelődése szorosan összefügg a világkép és formaeszmény átalakulásával. La Rochefoucauld azért {5-225.} kedvelte a közmondásokat, mert időtlen egységet, változatlan összetartozást tulajdonított a világnak. Mindössze néhány rendezőelv zavartalan érvényesülését látta az emberi létben, 514 aforizmájában ezért foglalkozott mindössze három-négy témával (önszeretet, szenvedély, nők). A 18. század végétől az aforizmaírókat már a témák sokfélesége izgatta, s rövid megnyilatkozásaik ezért gyakran töredékszerű benyomást keltettek. Míg a klasszicisták személytelenségre, gyakorlati hasznosságra, időtlen érvényű tanácsok megfogalmazására törekedtek, s ezeknek letéteményeseként becsülték a közmondásokat, addig a romantikusokat már az önkifejezés fűtötte, s a proverbiumokat lapidáris, hamis vagy elveszett közmegegyezés produktumainak tekintették. Végső soron ez teszi megmagyarázhatóvá egyfelől Baróti Szabó Dávid mohó érdeklődését a közmondások iránt, másfelől azt, hogy Vörösmartynál vagy Petőfi Felhők ciklusában bajosan találhat az olvasó közmondást.

Gyanítható tehát, hogy a proverbiális idézetek becsületének csökkenése egybeesik az értékek, az erkölcs relativizálódásával, amit kétségkívül a történetiség térhódítása idézett elő. A klasszicisták maximáikkal biztonságot adtak olvasóiknak, a romantikusok meg akarták hökkenteni a befogadót. William Blake (1757–1827) Menny és pokol házassága c. művének „A pokol közmondásai” föliratú részében (1890: 93) már ilyen rejtvényszerű maximákat olvashatunk: „A víztároló megtart: a forrás túlcsordul.” Ennek a szembeállításnak az értékelése már nem könnyű feladat. A közmondás létalapjából, a közmegegyezésből már semmi sem maradt, a befogadó hangsúlyozottan egyéni fölfogására van utalva. Míg a korábbi századokban egy-egy irodalmi műnek retorikailag kitüntetett része – csattanószerű utolsó szakasza, végtanulsága, címe vagy mottója – gyakran volt közmondás, addig a romantika óta egyre többször szerepel proverbium ironikus kifordításban. A Bolond Istók vagy A nagyidai cigányok kevert hangneme jórészt innen származik, de még az öreg Jókaira is hivatkozhatunk, ki Öreg ember nem vén ember (1898) c. könyvében négy olyan történetet rendelt egymás mellé, melyek egyaránt tagadják a címben idézett közmondás igazát. A 19. század második felében írt regényekben a közmondás már inkább csak a közvetett jellemzés eszköze lett – Kemény Zsigmond pl. jószerivel a régiesség vagy vidékiesség jelölésére használta. Míg a klasszicizmusig az elbeszélők általában pontosan idézték a közmondásokat, addig a későbbiek – s főként a kifinomultabb vagy polgáribb ízlésű szerzők műveinek történetmondói – már a burkolt rájátszást részesítik előnyben. A közvetett jellemzést és az ironikus kifordítást leszámítva a tiszta idézés fokozatosan az irodalom perifériájára szorult. Napjainkban már legtöbbször gyerekkönyvekben vagy nyelvtanító publikációkban találkozunk proverbiális megfogalmazásokkal.