A TÁNC HAGYOMÁNYOZÓDÁSA

A TÁNC ÁLTALÁNOS ALKALMAI

A táncalkalmak típusait kialakulásuk körülményei és szervezettségük alapján különböztethetjük meg. A táncmulatságoknak két alapvető fajtáját ismerjük. Ezek közül a spontán tánckedvet szolgáló, kötetlen forma volt a gyakoribb. A másik, a szervezett bál, báld, a parasztság körében újabb keletű, és lebonyolítását polgári hatások színezték. A bálok és egyéb táncmulatságok egyaránt kapcsolódhattak az év jeles napjaihoz, de különböző munkaalkalmakhoz is.

A hagyományos spontán táncalkalmak visszatérően ismétlődtek. Rendezői, illetve felelős szervezői a falusi fiatalság rátermett tagjai, a legényszervezetek vezetői közül kerültek ki (legénybíró, első legény, kezes). A kötetlen táncok közvetlen, játékos hangulatban zajlottak le. Rendszerint vasárnap vagy ünnepnap délután kezdődtek és estig tartottak. Ezeken az alkalmakon éltek legtovább a hagyományos táncok a régi táncrend szerint. A zenészek előre leszerződött vagy alkalmi muzsikusok voltak. Gyakran szólóhangszerekre (duda, citera, tekerő, hegedű, harmonika stb.) vagy egyszerűbb hangszeregyüttesekre, általában hangszerpárra (citera köcsögdudával, tekerő klarinéttal, hegedű kontrával vagy ütőgardonnal) táncoltak. Kezdetleges szükséghangszerek, különböző összetételű zenekarok egyaránt kíséretül szolgálhattak.

A vasárnapok és ünnepnapok rendszeresen ismétlődő szórakozásai változatosak voltak. Az egyik legáltalánosabb és talán a legrégibb formája az ún. vasárnapi játszó. Sokféle névvel illették, hívták vasárnapi táncnak, nyári táncnak, szabad táncnak vagy csak egyszerűen táncnak. Kisebb-nagyobb közösségek alkalmi táncmulatságának vidékenként {6-212.} különböző neve volt: citerabál, padkaporos bál, cuháré, cuherda, cécóbál, dudabál, sáribál stb. Amint látjuk, a bál elnevezést a táncalkalmak kötetlenebb, spontán formáinál is használták, de azok természetét, lazább keretét, hangulatát a jelző fejezte ki, például csutribál. Ahol az ünnepélyes bálok kialakultak, ott a tánc és a bál között már éles különbséget tettek.

A vasárnapi játszót hagyományos szokásrend szabályozta, egyszerű keretek között zajlott le. Rendszerint vasárnap délután vecsernye, illetve litánia után kezdődött és sötétedésig tartott. Helyszíne lehetett a falu melletti nyomás, pázsit, páskom, a nagytér, patakon átvezető híd és környéke, kapuk alja, tágas udvarok, esetleg a kocsma udvara is. Előfordult, hogy a szabad ég alatti játék a kocsmában folytatódott. A játszókon ott volt az egész falu. A fiatalok különböző korosztályai, fiú- és lánybandák, felnőttek karonülő gyermekekkel, idősebbek, sőt vének is. A fiúk legtöbbje labdával, ügyességi játékokkal szórakozott, míg a lányok énekeltek és körbe táncoltak. Megjelentek a zenészek, bekapcsolódtak a legények, és kialakult az általános tánc. Az idősebbek szemlélődtek, de a gyermekek számára a játszó a szórakozás megtanulásának fő alkalma volt.

A játszókra vonatkozóan a múlt századból számos feljegyzés maradt fenn. A megfigyelések, leírások egy része az Alföldről származik, melynek hagyományai korán megfakultak. Ugyanakkor a központi terület bizonyos vidékei (pl. Duna mente, Sárköz, Kalocsa vidéke) őrizték meg legtovább a játszók klasszikus színes forgatagát, de a népi emlékezet országszerte őrzi a játszók hajdani eleven életét.

A múlt század egyik úttörő folkloristájának, Török Károlynak 1867-ben megjelent leírásából ismertetjük a játszót (a leírás a Dél-Alföldre vonatkozik): „A játszó gyermekek, legények, leányok mulatóhelye vasárnap és ünnepnapokon. Már két-három óra tájban, vagy leginkább midőn a dél-esti istentiszteletről kijöttek a templomból, lehet látni, hogy öten-hatan, tízen-tizenketten egy csoportban, legény-leány együtt mennek ki a nyomásra; ehhez a házhoz is, amahhoz is, ha ott legény vagy leány van, bekiáltanak, hogy: gyerünk a játszóra. Kiérve, szétoszlanak a szép zöld gyepen, mint az égen a csillag; tavaszkor nem tarkább nem virágosabb a rét, mint a nyomás ilyenkor.

Majd játékhoz kezdenek, itt is egy csoport, amott is meg amarrább is; ez a felekezet cziczamaczázik, amaz körbe áll, egy a kör közepén, aztán rákezdenek valami mélabús danájú játékdalt, dalolnak, mikor arra kerül a sor: összeölelkeznek s tánczolnak. Másik csapat meg laptázik, legények-lányok vegyest; … A legénység egy része ott cziczamaczázik, dalol, táncol vagy laptázik vegyest a leányokkal; más része, amelynek inkább tetszik a férfiasabb, több erőt, több ügyességet kívánó mulatság, egy kicsit féréntébb a többiektől dólézik vagy tekézik… Távolabb a tekézőktől egy csoport suhanczár sorban ül, büktet…

A kisebb gyerkőczök ugyanezt cselekszik, amit a nagy leányok, legények, ők is dóléznak, tekéznek, laptáznak, cziczamaczáznak, aztán meg lovaznak, futtatnak, handarikáznak előre-hátra a gyepen. Kettő-három nagy papiros sárkányt ereszt föl, aztán leülnek a dombtetőre s onnan nézik minden mozdulatát, nem szitál-e? nem ereszt-e nagy tőgyet? stb.

Így mulat a fiatalság a játszón; késő estig meg nem szűnik a futkározás, dal, zsivaj, lárma, kurjongatás; mikor aztán sötétedni kezd, csapatonkint dalolva mennek haza” (Török K. 1867: 19).

Baksay Sándor 1891-ben az alföldi népszokásokkal kapcsolatosan írja: „Az ünnepek {6-213.} délutánjait a fiatalság mindenütt játékkal, tánczczal tölti. Néha a korcsma udvarán tánczol, de a legáltalánosabb a pázsiton (játszó) mulatás, hol laptáznak, futkároznak.” A táncot is jellemzi, és leírása feltehetően a Duna mellékére, Drávaszögre, Baja és a Kalocsai Sárköz vidékére vonatkozik: „Az alsó dunamelléki magyarság körtáncza érdekes látvány. A hány leány és új menyecske a faluban, sokszor százával is, kéz kezet fogva karikába áll s dalolva lejt jobbról balra. A dal rendszerint lassú magyar. Újabb-újabb dalok kerülnek föl, míg végre a közelben álldogáló legénység rájok rohan, a koszorút széttépi, a dal s vele a táncz is frissbe csap át” (Baksay 1891: 128).

Különösen pompás volt a sárközi játszó. Erre vonatkozóan a korábbi leírások mellett számos feljegyzés, adalék és megfigyelés maradt fenn. Sárközben a játszót korábban a falu főterén, a templomtéren tartották, később a tilalmak miatt a kocsma vagy az olvasókör udvarára szorult. Erre kivonult a fiatalsággal együtt az egész falu népe, az idősebbek is. A menyecskék még a karonülő gyermekeiket is kivitték. A hangadók itt a nagyleányok voltak. A sárközi játszó valóságos divatbemutató volt. Színes, gazdag viseletbe öltözve járták körtáncaikat nótaszóra: a saját falujukban keletkezett dalokat éneklik órákon keresztül, napestig száz és száz daluk van, s azt valamennyi tudja – jegyezték fel 1914 előttről. Itt a forrás feltehetően a Sárközben mai napig fennmaradt, lassú tempójú, sok strófás, lírai szövegekkel énekelt, aszimmetrikus (5/8) ritmusú, ún. „lépő nóták”-ra utal. A leírások és megfigyelések említik, hogy a dallamokat és azok változását egy jó hangú, tekintélyes leány kezdte el, illetve irányította. Ez a mozzanat is régi hagyományokat őrzött meg. A középkori körtáncok emlékét őrző balkáni énekes kólóknál és a már említett feröer-iek hosszú táncainál ugyanilyen előtáncos-előénekesek figyelhetők meg ma is.

Ugyancsak a körnek a lassúban jobbról balra való haladása a Feröer-körtánc mozgásirányára emlékeztet. Baksay is idézett leírásában a jobbról balra lejtő lépésekre utal, tehát az óramutató járásának megfelelően mozogtak. Ugyanezt a napiránynak megfelelő mozgásirányt tanúsították az utóbbi években, különösen a Dél-Dunántúlon megfigyelhető női körtáncok is. Ezek nagy részében még a reneszánszból ismert branle simple alaplépést járták (két lépés balra és egy lépés jobbra), amelyet a szakirodalom Feröer-lépésnek nevez.

A sárközi játszók látványosságát fokozta a táncoló körök nagysága. Sokszor száznál több leány és menyecske járta egy-egy körben. A tánc egy-egy szakaszában kisebb körökké is átalakulhatott. A lassú részt a menyecskék is járták, de a gyors részeknél – a múltbeli megfigyelések szerint – kiállottak a körből. A női körtáncoknak aztán a legények vetettek véget, a gyorsabb résznél szétbomlasztották a kört, kiszakítottak egy-egy leányt, és elkezdték a páros táncot. A zenészek is megjelentek, és megindult a tánc sötétedésig. A sárközi karikázót Csapó Vilmos 1866-ban a következőképpen jellemzi: ,,… a leánysereg összefogódzva a bús nóták mellett énekelve lépegetett lassú mozgással, … most lépik a lépést, aztán ha elégséges, beeresztik a legényeket is, úgy kerül ki belőle a tánc”.

A múlt századi leírások és a későbbi megfigyelések alapján is nyilvánvaló, hogy a játszót az egész magyar nyelvterületen ismerték, és az egyik legrégibb, legjelentősebb táncos szokás lehetett. Török Károly idézett leírása Hódmezővásárhelyre és környékére vonatkozott. (Hódmezővásárhely ebben az időben szinte még teljesen falusias sajátosságokkal rendelkező mezőváros volt.) A játszó tehát a múlt század második felében az Alföld egyes vidékeit is jellemezte, de ismert lehetett a peremvidékeken is. Orbán Balázs {6-214.} a felcsíki búcsúval kapcsolatosan említi a játszókertet: „A lakmározás után a játszókertbe megy a fiatalság, ily játszókertje minden falunak van, ott szoktak vasárnap és ünnepnapokon összegyülni, hogy erőt edző játékokkal mulassanak, melyek mindig testgyakorló elveken nyugszanak; a férfiak lapdáznak, követ dobnak, versenyt futnak, birkóznak. A nők cziczét futnak s más társas játékokat játszanak, az öregek pedig körültelepedve kedvtelve nézik a gondtalanul mulató fiatalságot. Este tánc van…” (Orbán 1869: 57).

A századfordulótól kezdve a játszót sokfelé a fiatalok bandázása váltotta fel. Vasár- és ünnepnap délután a leányok kisebb-nagyobb csoportokban sétálgattak, énekeltek, játszadoztak, táncoltak. Legénybandák is csatlakoztak hozzájuk, akik évődtek velük, udvaroltak, szemlélődtek, sőt, ritkán a táncba is bekapcsolódtak. Egy-egy utca, környék azonos korosztályú leányai, legényei alkottak egy bandát, természetesen elkülönülve egymástól. Megbeszélték előre, hogy hol találkoznak, de kialakult, állandó helyük is lehetett. A múltban a játszókra is bandák szerint vonultak fel. Gyakori volt a szegek (alszeg, felszeg), faluvégek szerinti elkülönülés. Egyes vidékeken, például a Sárközben a bandázásokban a társadalmi különbségek is érvényesültek. Itt már a század vége felé a birtokos és a szegény parasztságnak külön játszóhelye volt, de ennek ellenére a fiatalság egymás játszóit meglátogatta.

A bandázásoknak, mint korábban a játszóknak, különösen a katolikusoknál, a böjti tánctilalmak idején volt jelentős szerepük, mert helyettesítették a táncmulatságokat. Erre emlékeztet a bátaiak (Sárköz) böjti karikázója, amelyhez lassú, ünnepélyes, ún. „siki nóták”-at énekeltek. Másképp járták a karikázó lépőjét a katolikus és a református leányok.

Az utóbbi évek megfigyelései is alátámasztják a játszók, illetve bandázások hajdan általánosan elterjedt szokását. A dél-dunántúli emlékek is megerősítik ezt. Így Somogyban a leányok böjti időben csomóra mentek. Kedvelt találkozóhelyük volt például Szennán és Simonfán a hidak környéke. Az ilyenkor járt táncokat, játékokat és a táncolási alkalmakat sokféleképpen nevezték: hajaruzsázás, kocsikala (Karád), hajabuka, hajabokázás (Zselicség északi része), lile, hapapaja (Nagyberki), erdőjárózás (Törökkoppány) stb. Ezek különböző körtáncok és karikázók változatai. (Somogyban általában karikázóknak nevezik a női körtáncokat.) Egy részük a párválasztó játékokhoz tartozott. Elnevezésük feltehetően a dallamszöveg alapján történt. Így például a karádi karikázót azért nevezték kocsikalának, mert egyik dallamának szövege így kezdődik: „Kocsikala, deszkakala…” A törökkoppányi párválasztó játék, az erdőjárózás szintén egyik dallamának a szövege alapján kapta a nevét: „Erdőjáróznak a lányok…” A hajabokázó elnevezésben feltételezhető, hogy „haja” vagy „haj” szócskák átvitel útján a tánc jelölőjévé lettek. A szennai futó (karikázó gyors része) dallamszövege is így kezdi:

Haja donna donna

Szölke asszony fia

Hadd el szeretődet

Szeress el engemet.

(Morvay–Pesovár E. 1954: 187)

{6-215.} Az 1505 körüli körmöcbányai táncszó is használja már ezt a szót:

„Haja haja virágom!”

A simonfai hajabokázó szintén a párválasztó játékok egyik változata. Karéjban jártak balra haladó lépésekkel. A kör közepén egy pár táncolt a dallamok tempójának megfelelően lassút vagy frisset. Lassú, futó-szaladó, gyermekjátékokra emlékeztető dallamokat énekeltek váltakozva. Időnként a megfelelő résznél párcsere történt. A sokféle dal közül néhány változat:

2. Minden fa tetején,

Cidrusfa levelén

Had szakitson róla,

Minden szegény legény.

3. Én is szakasztottam,

El is szalasztottam,

Utána szaladtam,

De meg nem foghattam.

4. Karikós a zsömle,

Nem fér a zsebembe,

Ösmeretlen legény

Nem ül az ölembe.

Ekkor a kör közepén táncolók egyike kiment, és behívott valakit a karéjból a páros tánc folytatására. Következett egy lassú rész:

2. Ott se ittam egyebet,

Csak három bimbólevelet,

Attól sem voltam részög,

Attól sem voltam részög.

Majd dallam nélküli ritmikus szöveg következett:

Hap, hap, haja,

Ezüst haja,

Pilige táncom, pilige,

A leányoknak egy kis örömöcske,

Lepje meg a nagy öreg kecske!

(Pesovár F. 1978: 31–32)

Hosszúhetényben (Baranya m.) a leányok böjt alkalmával iványozni jártak. Elnevezését e táncos játék szintén a dallam szövege alapján kapta, amelyben a többi gyermekjátékhoz hasonlóan nagyon sok értelmetlen rész figyelhető meg: „Iványosi, Iványosi {6-217.} nyergelőbe, nyerge szija hajladozik…” stb. Körülbelül 20-30 leány összeállt, és miközben e dalt énekelték, kígyózva haladtak, s a folyamatosan előre kerülő két leány felemelt kezével kaput alkotott, amely alatt a többiek átbújtak. Hosszúhetényben is két helyen gyülekezett a falu ifjúsága az ünnepek délutánjain. Egyik része a Nagyhídon, másik a Kálváriánál. Ott játszottak, táncoltak, vagy ahogy ők kifejezték, „karéltak”. A kisgyermekek is beállhattak a kör közepére. Szegek vagy társadalmi rétegek szerint itt is, másutt is elváltak a bandák.

Az iványozás egyik formaváltozata élt a Zala megyei Kiskomáromban is, amelyet ott szintén láncban összekapaszkodva, kígyózva jártak. E böjti szokás neve lilázás vagy lityázás. 20-30 leány összekapaszkodva „lila” kiáltással, apró futólépésekkel haladt utcahosszat. Egy-egy nagyobb téren karikába álltak és táncoltak, majd újra „lilázva” mentek a másik tánchelyre. Itt is megtalálható a két leány által alkotott kapu alatti átbúvás. Az ilyen falukerülő leánytánc rendkívül régies változatára emlékeznek a szlavóniai Szentlászlón. Még az első világháború előtt – tavasszal vagy húsvét táján – a leányok hosszú láncban összekapaszkodva nótaszóval végigjárták az egész falut, míg el nem értek a főtéren lévő tánchelyre. Ez volt a kalalázás. Ahol megálltak, ott eljárták a körtáncukat, amit rezálásnak neveztek. Egyébként a népi emlékezet mindenütt az eddig bemutatott formákat tartja a régi vasárnapi leányséták, bandázások fő sajátosságainak.

A leánybandák játékos táncai más vidékekről is ismertek, például Komárom megyében a pilikézés (Martos). A kalotaszegi Nyárszón még az 1940-es években is a délutáni templomozás után a nagyleányok széles sorokban összekapaszkodva, dalolva vonultak végig az utcán. A legények követték őket, és ott beszélgettek, daloltak, esetleg táncoltak. A legények labdáztak, elsősorban „kótyáztak”, és esetenként egy-egy menyecske is beállott közéjük. A nagyleányok egyik legkedveltebb tavaszi játéka itt is a „kapuzás” volt. A legmagasabb legény és leány kaput tartott, a többiek kezet fogtak velük, és hosszú sort alkottak. A leányok között váltakozva legények is állottak, de a többség mindig leány volt. A legutolsó ment át a kapun, a többi követte őt, és kaputartók lettek a legutolsók a sorban. Azután ők vonultak át először az elsők által tartott kapun. Közben daloltak. A dudók közül legkedveltebb volt a „Hej le az utcán, le végestelen végig” kezdetű dal. A kapuzó játékoknak ez az alapformája ismeretes sok magyarlakta területen.

A bandázás még az 1930-as években az Alföld peremén, így a Felső-Tisza-vidék egyes részein is divatban volt. A Dél-Nyírség néhány községében (pl. Bököny, Balkány, Geszteréd, Érpatak) volt az ún. hajlikázás. Ez szintén a párválasztó játékok egyik változata. Körbe állva énekeltek, miközben egy fiú egy leánnyal a kör közepén táncolt. Rendszerint leányok járták, de a legények is megjelentek és bekapcsolódtak. Általában egy utcabeliek jöttek össze nyolcan, tízen, néha húszan is, és kapuk előtt hajlikáztak vecsernyétől estig. Más utcabelit is szívesen láttak, az is részt vehetett a játékban. Társadalmi különbségek a bandázásnak e formájában nem érvényesültek. Nagyon népszerű játék volt e vidéken. A népi emlékezet szerint, ha már hárman voltak, hajlikáztak, ugyanis ketten forogtak, az egyik pedig énekelt hozzá. Közben megjelentek a társaik, és körbe állva vagy ülve „mondták a nótát”. Aki gyorsan pergett, annak rövidet énekeltek, aki ügyetlenkedett, annak hosszabbat. „Az ment a táncba, akit vittek. Ajánlották a résztvevők magukat és a társaikat: „Engem vigyél, vigyed már a másikat.” Annyira kedvelték a hajlikázást, hogy „lopva” néha még a fiatalasszonyok is elmentek ilyen alkalmakra. Tizenkettőtől húsz-huszonöt éves korukig hajlikáztak a leányok, míg férjhez {6-218.} nem mentek. A tavaszi böjti időszak táncos szórakozása volt, nemcsak ünnepnap, hanem néha hétköznap is. Sajátos páros és páratlan ütemű hajlikázó dallamokat énekeltek ilyen párosító szövegekkel:

Érpataki templom előtt

Három ágú diófa nőtt.

Három ágnak hat levele,

János a szeretőm neve.

János a szeretőm nem más,

Fogja körül a nyilalás.

Ha a nyilalás elhagyja,

Törje ki a rossz-nyavaja.

(Érpatak, Szabolcs m.; Pesovár F. 1978: 34)

Az eddigiekben ismertettük a bandázások néhány táji változatát és az ilyen alkalmakon járt táncos játékokat. Leggyakrabban a kígyózva vonuló kapuzó és párválasztó játékok, továbbá női körtáncok fordultak elő. A katolikusoknál a tánctilalmak idején és a református vidékek bandázásain is főleg ezek a táncok szerepeltek. Így például a századfordulón a Hajdú megyei Mikepércsen tavasszal, ha nem volt vasárnap bál vagy tánc, a legények és leányok az utcán találkoztak és koszorút jártak (a kapuzó játék egy változata). A vonulós leánytáncok elsődleges szerepe feltehetően a tavaszi termékenységi rítusokhoz kapcsolódó falukerülés lehetett.

A továbbiakban a magyar nyelvterület néhány pontjának bandázását jellemezzük, figyelembe véve a különböző csoportosulási lehetőségeket. A Pest megyei Bagon a bandázások során – és ilyenek még a közelmúltban is elevenen éltek – játszottak az iskoláskortól kezdve kialakult kis csoportok. A falu különböző részein, az utcák kiszélesülő részén alakítottak maguknak állandó helyet, ott táncoltak. A gazdag leányok külön bandába jártak a velük egykorú gazdagabb kislegényekkel, a szegények a velük egyívású fiúkkal találkoztak. Az egyévbeliek, egy alombeliek vagy velembeliek tartottak össze. Még a gyermeklakodalmakat is bandánként tartották meg. Ajakon az egyes vigek fonóin kialakult bandák szerint tartottak össze a leányok, és vasárnaponként a kiskapuk előtt alakították ki a csoportjaikat. Sokszor késő estig daloltak, táncoltak. A kapuk előtti bandázás eléggé elterjedt szokás volt, így például Erdélyben a Maros menti Lőrincrévén szombat vagy vasárnap este valamelyik leány kapuja előtt gyűlt össze az ifjúság. Olyan helyet választottak ki, ahol a közelben több leány lakott, és pad is volt a ház előtt. Gyakran éjfélig együtt maradtak, beszélgettek, énekeltek, miközben a csárdást, a leányok szokásos körtáncát járták.

Mezőcsáton az első világháború előtt a leánycimborák céhházba, céhbe jártak. Céh szavunk jelentése – a mesterséget űző kézművesek társulata mellett – ’duska’, ’ivóka’ is lehetett. A céhelés pedig ’duskálás’, ’ivókázás’, ’lakmározás’ és ’áldomásozás’ értelemben is szerepelt a régi magyar nyelvhasználatban. A gazdaleányok, a szegények, a cselédek külön-külön céhet tartottak. A Tolna megyei Sióagárdon is a vagyoni helyzetnek megfelelően {6-219.} alakultak ki a bandák, a templomtéren karikázásra kijelölt állandó helyük volt. A bandákat különböző elnevezésekkel tartották számon: híres banda, szerelem banda, gazdag banda, kisebb és nagyobb banda stb. Sajátságos összejövetelük van Kolozsvárott az ott szolgáló cselédlányoknak. Régen a Fő téren és a Széchenyi téren találkoztak, utóbb a Postakertben jöttek össze csütörtökön és vasárnap estefelé beszélgetésre, táncolásra. Vidékenként csoportosultak, külön voltak a székiek, a szilágyságiak, a székelyek és az egyéb környékbeli magyar és román leányok. A városban szolgáló, illetve dolgozó legények is rendszerint odavetődtek közéjük.

A vasár- és ünnepnap ismétlődő táncalkalmakat úgy bonyolították le, hogy külön házat, szobát, csűrt, udvart béreltek, vagy pedig a kocsma és annak udvara szolgált tánchelyül. Ezeket legtöbbször egy-egy időszakra vették igénybe. Ilyenek voltak például Erdélyben a táncolóházak, táncházak. A különböző helyiségek, így főleg a lakószobák táncra való kibérelése a múlt században általános lehetett. Erre utalnak a néhány vidéken (pl. Baranyában) még a század elején is működő játszóházak. Ezek kétségtelenül a szabadtéri játszók egy változatát képviselték. Ezeken a helyeken a hangsúly már a táncoláson volt, de bizonyos esetekben (pl. míg a zenészek étkeztek) játékkal töltötték az idejüket.

Egyes vidékeken cécóháznak nevezték a táncolóhelyeket. A cécó népnyelvi használatban feltűnést keltő, mértéktelen mulatságot jelentett. Így Hódmezővásárhelyen és környékén a múltban a cécót a táncalkalom becsmérlő megjelölésére használták. Ilyen helyre az illendőség szerint rendes legény vagy leány nem ment el, mert megszólták érte. Batyubál értelemben például Szegváron még az utóbbi években is használták a cécóbál elnevezést. Számos vidéken, főleg a Dunántúlon a tánc helyét mulatóhelynek, mulatóháznak nevezték. Egyébként itt és a Duna mellékén gyakran nevezik a táncalkalmakat ma is mulatságnak, táncmulatságnak. Itt jegyezzük meg, hogy a Mezőföld egyes vidékein (pl. Előszállás környékén) a szóló férfitánc (ugrós) és annak dallama régen a közhasználatban mulató megjelöléssel is szerepelt.

A táncház sajátos formája alakult ki és maradt fenn a mai napig a mezőségi Széken. Ezekben a nemzedékenként kialakult rend szerint szombat este, vasárnap és néha hétköznap is (pl. bevonulások alkalmával) táncoltak. Falurészenként, ún. szegek szerint elkülönülve, így Felszegen, Csipkeszegen és Forrószegen egyidejűleg is tarthatnak táncházat. Minden szegnek állandó zenekara van. A táncéletnek e sajátos megnyilvánulása (táncrendezés, táncrend, viselkedés stb.) a parasztság közösségi életrendjének rendkívül régies mozzanatait őrizte meg.

A vasárnapi tánc különösen a századforduló óta, főleg a nyugati táncdialektus területén már rendszeresen a kocsmákhoz kapcsolódott. Az alföldi városokban, mezővárosokban és nagyobb községekben már a múlt században is gyakori volt, hogy a bormérések, a kocsmák udvarain az e célra feldíszített sátrakban táncoltak. A kocsma (csapszék, csárda) egyébként a múltban gyakran szolgált alkalmi tánchelyül. Erre utal a múlt század elején kialakult nemzeti táncunk elnevezése is, a csárdás. Jellemzésére írta Jolin Emil 1844-ben a Regélőben: „Ez éppen ugyanaz, amelyet a vasárnaponként az utolsó csárdában is láthatni a pór leányokkal táncolni.” Általános jelenség volt, hogy a kocsmában mulató legények be-behívtak valakit az arra bandázó leányok közül és táncra perdültek vele. Ez persze vidékenként módosulhatott, mert nem mindenkinek illett ilyen helyen táncolni. A „csárdás menyecske” megjelölésnek a nép körében nem volt éppen tisztes értelme. Kacér, rossz erkölcsű nőszemélyt illettek vele.

{6-220.} A múlt századi leírások, rajzok és festmények gyakori témái a kocsmai táncmulatságok. Így például Andrássy Manó a Hazai vadászatok c. könyvében (1857) „A csárdás” c. fejezetben – amelyben egyébként jellemzi a népi táncot is – képeket közöl a csárda előtt és a csárdában járt táncokról. A Néprajzi Múzeum birtokában lévő és Réthei Prikkel Marián által is közölt (1924: 22), múlt század első feléből való Vígan táncoló magyarok c. kép pedig a boros sátor előtt táncolókat mutatja be. A palócság körében ismert táncalkalom az ivó, eredetileg szintén kocsmai táncolást jelenthetett. Egy 1854-ből származó leírás szerint Egerben a táncmulatságot ivónak nevezték. Ilyen emléket őriz az a színezett metszet, amely a táncolók népviseletét mutatja be egy ivó keretében (Sávoly 1846: Képmelléklet).

A 16. századtól kezdve ismerjük azokat az egyházi tilalmakat és világi statútumokat, amelyek küzdenek és tiltakoznak a különböző „dombérozások”, így a kocsmai mulatságok ellen is. A különböző történeti feljegyzések, a büntetőperek jegyzőkönyvei és tanúvallomásai gyakran adnak hírt arról, hogy kocsmai mulatságokon verekedés kezdődött, mert a mulatozók nem tudtak megegyezni a kért tánc dallamában. Az olyan szabad királyi városokban is, mint Székesfehérvár, a tanács a nyilvános táncot (saltus publicus) a borkimérésekben és vendégfogadókban nem nézte jó szemmel. Miután elkerülhetetlen volt, hogy ahol bort mérnek, táncoljanak is, az 1760-as évektől kezdve a hatóság ellenőrizni próbált. 1762-ben például megtiltották az egyik borkimérésben a táncot és a zenét, mivel a csapos és a pincér egy pásztort megvert és 26 Ft-ját elvette. Különösen tartott a tanács a verekedésektől.

A kocsmai táncokkal kapcsolatos forrásokból kiragadva idézzük Richard Bright angol orvos és geológus 1815-ös dunántúli utazásaiból várpalotai megfigyelését: „A községben sétálva az egyik kocsmában zeneszót hallottam és belépve láttam, hogy az három cigánytól származik, míg egy félig részeg paraszttársaság táncolt. Ez az a rendkívüli szilaj tánc volt, amelyet már láttam. Csak férfiak járták és minden bor nélkül, valósággal belebódulnak” (Bright 1970: 85). (Ő írja le egyébként ezen az útján a keszthelyi Festetich-birtokon tanuló erdészhallgatók botos táncát, és jellemzi a toborzóúton lévő katonák verbunktáncát is.)

Gyakori volt, hogy egy-egy vásár alkalmával találkozó pásztorok nagy mulatságot csaptak a tebernában (boros sátor, kocsma). A pásztorok botoló táncai is legtöbbször az ilyen kocsmai és vásári mulatozásokhoz kapcsolódtak.

A kocsmában könnyen kialakulhatott a tánc, mert ott rendszerint zene is volt a mulató vendégek szórakoztatására. A kocsmárosnak érdekében állott, hogy zenészek tartózkodjanak nála, ezért sokszor ő fogadta fel őket. A kocsmának a tánc szempontjából betöltött szerepére jellemző, hogy a Dunántúl egyes vidékein, például a Fejér megyei pusztákon, a lakodalom egy része, a délutáni tánc is ott zajlott le.

Az alkalmi táncok számos változata közül megemlítjük még az általánosan elterjedt citera- vagy tamburabálokat, amelyek kisebb-nagyobb létszámú résztvevővel spontánul alakultak ki. Mint elnevezésük is mutatja, egy-egy szólóhangszer, például citera (az Alföld egyes vidékein, így az Alsó-Tisza-vidéken tamburának nevezik) szolgált kíséretül. Esetleg néhány szükséghangszerrel egészítették ki, köcsögdudával, nádsíppal, meggyfahéj síppal, de hangszer volt a sodrófa is, mikor az asztal lapján az ujjukon görgették. Az ilyen jellegű táncalkalmak népszerűek voltak, különösen a tanyákon és uradalmakban. Egyes vidékeken – a rögtönzöttséget is hangsúlyozandó – cuhárénak és cuherdának is nevezték őket.

{6-221.} Ezt a táncos összejövetelt a Duna-Tisza közén, a Kiskunság falvaiban és tanyáin padkaporos bálnak mondták. Onnan kapta a nevét, hogy táncolás közben a szoba földjének pora rászállt és vastagon lerakódott a kemencepadkára. Tekerősök klarinéttal párosítva adták a zenét. Kiskunfélegyházán és környékén gyakran két tekerős és két klarinétos muzsikált a táncmulatságokon.

A Jászság rögtönzött táncalkalma a pendzsom. Vasárnap délutánonként tartották zárt helyen, vagy nyári időben a fák alatt a gyepen. Itt is citerára táncoltak, esetleg összeadtak egy kis pénzt és muzsikásokat fogadtak. A pendzsom egyébként a tánc mellett a különböző tréfás játékok helyszínét jelentette.

A nyíregyházi szlovák eredetű bokortanyák fiatalságának legkedveltebb mulatsága a bursza volt. Főképpen nyáron, vasárnap délután rendezték valamelyik tanya közepén vagy gazda tágas udvarán. A rendezők a tanya legényei voltak, de a szomszédos tájék fiatalsága is eljött erre a mulatságra. Régebben tilinkó, később citera, újabban harmonika hangja mellett járták. A bursza szó eredete valószínűleg a szlovák nyelvből fejthető meg. A gyetvai szlovákok is ismerik, és a nép táncos szórakozását értik rajta. Közelebbi meghatározás szerint: farsangi táncos mulató alkalom. Nyíregyházán már nem emlékeznek farsangi jellegére. Valószínű, hogy a zólyomi származású gazdaréteg honosította meg.

A különböző vidékek rögtönzött táncalkalmainak igen sok változata volt. Idézzük csak például a Szeged környéki spontán táncalkalmak különböző elnevezéseit: csuri-, dugott, kurta-, padka-, padkaporos, siribál stb.

A ma is gazdag táncéletű Gyimesen a társas élet elsősorban az ún. gyűlésekhez kapcsolódik. Mindenféle összejövetelt gyűlésnek neveznek, így azt is, ha guzsajasra, beszélgetésre, játékra vagy táncra jönnek össze. Megkülönböztetnek például fonógyűlést, játékgyűlést és havi táncgyűlést. A gyűlések meghatározott időszakhoz kötődnek. Ősszel, szénacsinálás idején a kalyibáknál összeverődik a különböző falurészek ifjúsága, míg odahaza az egy szerbeliek találkoznak.

A gyimesiek táncéletében jelentősek az ún. fogadott táncok, amelyeknek az időpontját, gyakoriságát és jellegét az évszakok és a vele kapcsolatos munkák határozzák meg. Az ilyen szervezett, nagyobb mulatságok késő ősztől, pityókaszedéstől egész télen át húshagyókeddig tartanak. (A nagyböjti tánctilalmat még ma is szigorúan betartják.) Minden szombat este, ünnepnap, de még hétköznap is – főként kedden és csütörtök este – tartanak táncot. Téli időszakban a táncot egy-egy nagyobb háznál rendezik, nyáron a szabad ég alatt, ha esik, csűrben. A sok munka miatt nyáron a hétköznapi tánc megszűnik, és csak szombat este vagy vasárnap délután kerítenek sort rá. Régebben ünnepnap mindig csak délután rendeztek táncot, a hétköznapi tánc ideje este volt. A fogadott tánc éjfélig, reggelig is eltarthatott, aszerint, ahogy a zenészeket felfogadták. A gyimesi zenekar mindig kéttagú: egy hegedűs mozsikás és egy ütőgardonyos játszik együtt, rendszerint a prímás a feleségével. A csimpoj (itt a tárogató neve), furulya és citera inkább csak a gyűlésekben és házi mulatságokban használatos.

A főleg havasi állattartással foglalkozó, igen régies kultúrát őrző gyimesiek a táncok sokfélesége és az alkalmak bősége tekintetében kiemelkednek a magyar népcsoportok közül. Mintegy 35-féle táncalkalmukat tartjuk számon.

A vasárnap délutáni táncot (nyílt mulatság, szabad bál, szabad muzsika stb.) mindenütt megkülönböztették az ünnepélyes báloktól. Különösen Erdélyben volt még nagy szerepe az ilyen egyszerű, ismétlődő táncmulatságoknak. Mindössze néhány szomszédos legény {6-222.} megbeszélése, egy-egy összeverődött társaság vagy a kezesek (rendezők) ötlete volt szükséges ahhoz, hogy a cigányt előkerítsék, s külön hívás és gyülekezés nélkül is megkezdjék a vigadozást. Nyáron gyakoribb volt (nyári tánc), s akár vasárnaponként is ismétlődhetett. Rendszerint húsvéttól vagy Szent György napjától őszig, Szent Mihály napjáig rendezték a nyári táncokat. Télen ritkább volt az ilyen mulatság.

A legnevezetesebb táncokat nagyobb ünnepek alkalmával rendezték (karácsony, újév, húsvét, pünkösd). Erdély egyes részein (Kalotaszeg, Mezőség, Maros vidéke) a karácsonyi tánc négy-öt napig eltartott, karácsony első napjától aprószentekig vagy még az utána következő napig, s szinte áthúzódott az új esztendőbe. E vidékeken húsvétkor és pünkösdkor is háromnapos táncot tartottak. A nagy ünnepek táncvigalmain házasok is részt vehettek.

A táncalkalmak legkésőbb megjelenő formája a megrendezett bál (báld), amely a múlt század második felétől, de főleg a századfordulótól a polgárság közvetítésével került el falura. Elterjedése vidékenként különböző időpontokra tehető. Elsősorban a mezővárosokban, nagyobb közösségekben lelhető fel elég korán a táncrendezésnek ez az ünnepélyesebb, feszesebb típusa. De megjelent a falvakban is, ott, ahol már táncmesterek is működtek. Az alföldi parasztvárosokban ez volt az egyetlen nagyobb táncalkalom. A városok tanyáin a kisebb táncos összejövetelek (dugott citerabálok) ezzel párhuzamosan éltek tovább. Az első világháború előtt nagy általánosságban ritka volt a kisebb falvakban rendezett bál, ugyanis itt még a parasztság hagyományos életrendjéből adódó táncalkalmak elégítették ki az igényeket.

A bál – a teátrális fejedelmi ünnepségekben gyökeredzve – a 17–18. századi francia és nyugat-európai udvarokban alakult ki, amelyet ceremoniális feszességével együtt az arisztokrácia és a polgárság is átvett. (Az elnevezés az olasz ballo ’tánc’, ballare ’táncolni’ szóból ered.) A hivatalos és magánbálok mellett mind általánosabbá váltak a 17. században a nyilvános bálok, amelyeket a különböző vendégfogadókban és borkimérésekben tartottak meg. Különösen Mária Terézia idejében kezdtek terjedni ezek a tartományi székhelyeken és nagyobb városokban. Híresek voltak akkor a pozsonyi, pesti, szebeni, bánáti (Temesvár) bálok. Farsang alkalmával tartották meg ezeket, de később kiterjesztették a nagyobb ünnepekre, így például húsvétra. Egyes tartományi székhelyeken a királyi kamara bérbe adta a báltartás jogát, hogy így is bevételre tegyen szert. A 18. századi bálokban mindenki részt vehetett, aki a taksát lefizette. Rendszerint vacsorafogyasztással járt együtt. A különösen népszerű álarcosbálokat tanácsi rendeletek szabályozták.

A bál a parasztság körében is nagyobb előkészületet igényelt, mint a hagyományos táncalkalom. Szervezettebb volt és gyakran zártkörű is. Ünnepélyes jellegét tanúsították a formaságok is, a meghívók, a rendezőbizottság, a feldíszített tánchely. Engedélyt kellett váltani, nagyobb szerephez jutottak a polgári társastáncok, a polgári illemszabályok. A bálokat rendszerint a naptári év jeles napján (karácsony, farsang, május első vasárnapja, búcsú) vagy nagyobb munkaalkalmak (aratás, szüret) végén rendezték meg. Katonai bevonulás előtt tartották a regrutabálokat. Zártkörűek voltak az ún, páros vagy nős bálok, amelyekre a legények jegyesükkel, illetve a fiatal és középkorú házasok mentek el. A batyubálokra a meghívottak batyuba kötött élelmet hoztak, ezt az éjféli táncszünetben közösen fogyasztották el. Korcsoportok szerint is szerveztek bálokat, sőt, a bálozás ünnepi rendjét áthatotta a korosztályok szerinti tagolódás. Ezért voltak farsangkor a gyermekbálok, serdülőbálok (pl. a Szigetközben a puhabbál), legény- és leánybálok, {6-223.} ahonnan kizárták a házasembereket, férjes asszonyokat. A társadalmi rétegződés is jobban érvényesült. Foglalkozás szerinti bálokat is megkülönböztethetünk: cseléd-, pásztor-, iparos-, tűzoltóbál.

Az iparosbálok szokásai a céhes hagyományokhoz kapcsolódtak. Szertartásosak voltak, és meghatározott légkör jellemezte ezeket. Egy 1863-as leírásból (Nefelejts, 14–15. sz.) ismeretes a kunszentmártoni mesterlegények farsangi lakozása, más elnevezéssel dalidója. A lakozás alatt a múltban különösen olyan vendégeskedést értettek, amikor egy baráti csoport tagjai házról házra jártak, el-elidőztek, azaz lakmároztak egymással. Ilyenek voltak a magyar mesterlegények farsangi napokban tartott mulatságai. Dálidónak, dálibónak, dáridónak nevezték a zajos falusi mulatságokat, az énekkel, zenével, táncokkal, eszem-iszommal járó lakomákat is.

Az említett kunszentmártoni lakozásnak hivatalbeli személyei voltak. Az elnökséget a céhmester töltötte be, aki egyúttal a mulatság felvigyázója és számvevője volt. A céhbeli ifjúság szavazattöbbséggel két vőfélyt választott, akik a meghívás ceremóniáját is végezték. Ők voltak a rendezők, az előtáncosok, és a többi segéd is engedelmességgel tartozott nekik. A vőfélyek két nyoszolyólányt választottak, ők készítették a pénz összeszedésére szolgáló, díszes céhjelvénnyel ellátott koszorút. Szerepükhöz tartozott, hogy a vőfélyek a táncot velük kezdték, és az étkezőasztalnál is az első helyet foglalták el. A mesterlegények lakozása este 8 órakor kezdődött. Az idősebb férfi vendégek a mellékszobákban a boros asztal mellett töltötték az időt, és csak az ún. mestertáncra léptek ki, amelyet a feleségükkel jártak el. A fiatalok pedig az előtáncos vőfély irányításával forgatták hölgyeiket. Az úri vendégek a céhmester körül foglaltak helyet. Éjféltájban hozták be a közadakozásból fölterített asztalt, amelyhez céhbeliek addig nem ülhettek, míg a munkaadóik be nem fejezték az étkezést. Azután következtek ők nejeikkel, családtagjaikkal, de oda a legénység vagy a céhbeliek leányai nem ülhettek, a két vőfély és nyoszolyólány kivételével, akik a céhmestert külön fel is köszöntötték.

Ez a szigorú szabályozottság az iparosbálokon a későbbi években is megfigyelhető volt. Így például az Abaúj megyei Göncön a csizmadiák még az 1910-es években is külön közgyűlésen szavazták meg, hogy megtartják-e a farsangi csizmadiabált. A báli rendező tiszte hivatalos mesterségbeli tisztség volt. A csizmadiabálon részt vevők hivatalos rangsorolás szerint foglaltak helyet az asztalok körül, és a táncban is meghatározott rend szerint vehettek részt.

A parasztság első világháború előtti nemzedéke gyakran hivatkozott arra, hogy a bálok a századfordulón kezdődtek, egy-egy ünnephez kapcsolódva, de ritkán fordultak elő. Ezt bizonyítják a különböző vidékeken végzett megfigyelések és tánctörténeti vizsgálódások is. Rendszerint ünnepélyekhez, rendezvényekhez, közös vacsorákhoz fűződtek. Mintául az iparosok, a faluban működő különböző intézmények, egyesületek, olvasókörök, a környéken élő földbirtokosok ilyen jellegű táncrendezvényei szolgáltak. A parasztság szélesebb rétegei kezdetben nem is jártak bálba. Az iparosság táncmulatságaira inkább a nagyobb gazdák jártak el. Az olyan jellegű bálok válhattak először népszerűbbekké, mint például a tűzoltóké, ahol iparos, paraszt, értelmiségi egyaránt részt vehetett. Az aratóbál és a szüreti bál a hozzá kapcsolódó szokásokkal együtt az 1901-es miniszteri felhívás után vált általánossá. Az első főleg az uradalmak táján terjedt el, míg az utóbbi olyan helyeken is kialakult, ahol szőlőművelés nem volt.

Az ünnepélyes bálok megjelenésével a hagyományos táncalkalmak és a bál közötti különbség elhalványult. A vasárnapi táncokat is egyre inkább zárt helyiségekben rendezték. {6-224.} A zárt helyiség a bál jellegzetessége volt, nem utolsósorban belépődíj szedése érdekében. Kocsmában, de pajtában, csűrben is tartottak ilyen mulatságokat. (Gondoljunk csak itt az 1910-ben lezajlott tragikus végű szatmárököritói bálra, amelynek során a lezárt ajtajú csűrben a hirtelen keletkezett tűzvész miatt több százan vesztették életüket.)

A vasárnap délutáni táncra is kezdték alkalmazni a bál elnevezést. Számos vidéken, például Somogyban az 1900-as évek elején a bált is délután 3-4 órakor kezdték el, mint a hagyományos vasárnap délutáni táncot. (A bálok persze mindig reggelig tartottak.) Ünnepélyességüket – mint azt történeti forrásainkból is ismerjük – a késő esti, 8-9 óra körüli kezdés fokozta. Utaljunk ismételten Móricz Zsigmond már idézett század eleji tudósítására, amelyben hangsúlyozta azt, hogy a szatmári parasztok a „bilétás bálra” 9 óra felé gyülekeztek, mint az urak.

Azt is említettük már, hogy gyakran bálnak nevezték egyes vidékeken a kisebb alkalmi táncos összejöveteleket (pl. csutribál, sáribál, citerabál). A báloknak általában két alapvető változata alakult ki. Az egyik a szabad bál, amelyen a belépődíj lefizetése mellett mindenki részt vehetett. A másik a zártkörű bál, amelyre az egyes korosztályok, társadalmi rétegek szóbeli vagy nyomtatott meghívás alapján jelenhettek meg. A kétféle bált vidékenként külön is jelölték: vegyes bál, zárt bál (Somodor, Somogy m.), nyílt mulatság, zárt mulatság vagy bál (Bag), hívogatott bál, szabad bál (Gyimes). A szabad bál kapcsolata a hagyományos táncalkalmakkal falvanként eltérő lehetett még ugyanabban az időszakban is, mert az új hatások nem egyidejűleg jelentkeztek, és a régi formák sem vesztették el egyforma gyorsasággal kötelező érvényüket. A tánc és a bál között az utóbbi években talán Erdélyben volt a legnagyobb különbség, és ezt ott tudatosan számon is tartották.

A bálok jellegzetes megjelenési formáira az alföldi parasztvárosokból mutatunk be néhány példát. A hajdúvárosokban (Hajdúszoboszló, Hajdúböszörmény, Hajdúnánás, Hajdúhadháza, Hajdúdorog, Vámospércs) egy-egy utca vagy városrész legénysége rendezett évente kétszer-háromszor bált. Maguk választottak bálgazdát vagy cigányvajdát, ők intézték a terembérelést vagy a cigányfogadást. Itt is este 8 óra körül kezdődött a tánc. A leányok anyjuk kíséretében jöttek. Ételes kosarakat is hoztak magukkal, s éjfél után vacsorához ültek. A vacsorához a leány anyja a táncosok közül két-három legényt az asztalhoz meghívott, lehetőleg úgy, hogy komoly szándékú házasulandó is legyen közöttük. A vacsorán részt vevők eztán reggelig táncoltatták a leányt.

Az osztálytagozódás az ilyen mulatságokon éreztette legjobban hatását. A Hajdúságban a városok felső rétege, az urak és a nagybirtokos parasztok a kaszinóba jártak szórakozni, az egyszerű gazdák a gazdakörökben rendeztek mulatságot. A városszéli szegénység mulatságainak színhelye valamelyik tágas kocsma volt. Tanyákon és szőlőkben különösen télvíz idején sok helyütt rendeztek dugott vagy citerabálokat. Az ilyen vigalmakat ugyanis nem jelentették be. Ez a kép feltehetően jellemző volt az összes nagyobb parasztvárosra, mezővárosra.

Debrecenben a legjelentősebb táncos összejövetel a gazdabál volt évente egyszer, általában farsang közepén. Fél éven át készült rá mindkét nembeli ifjúság. Lefolyását Balogh Istvánnak a cívisek világát bemutató munkájából ismertetjük: „Tizenöt-húsz katonaviselt és nősülendő fiatalember valamelyik felkapottabb vőféllyel megállapodott, s ők voltak a rendezők. Összeadták a pénzt a terembérlésre az Arany Bikában, a Fehér Lóban, vagy a Koronában; megfogadták a cigányt, a ruhatárosokat. A múlt században díszes pálcás, virágos kalapos, szalagos hívogatók jártak a leányos házakhoz; a címeket {6-225.} a rendezőség adta. Később, az első háború előtt már meghívókat is nyomtattak. De nem is nagyon kellett közhírré tenni, a vasárnapi piacozáskor az apa úgy is hallott róla.

A bál este hétkor kezdődött, de csak nyolc óra felé kezdtek gyülekezni, a sár miatt régen szekéren, újabban kocsin érkeztek a színhelyre. A lányokat mindig két-három rokonasszony kísérte, az apák általában nem jártak a bálba. Akik mégis elmentek, a bálterem melletti különszobában iszogattak, beszélgettek. A fiatal házaspárok, ha még nem volt gyermek, vagy valakire rá lehetett bízni a kicsiket, még inkább el-elmentek.

A bálozók fehér kendővel letakart kosarakban vitték a vacsorát, húst és süteményt, a hozzávaló tányérokkal, evőeszközökkel és 6-8 literes fonott korsóban a bort. A külön termekben 3-4 rokoncsalád foglalt egy asztalt.

A hosszú bálteremben a fal mellett körben székek és lócák állottak, ide telepedtek le a kísérők, a gardedámok. A fiúk a bálterem közepén, a majomszigeten gyülekeztek, innen mustrálgatták a lányokat. A bejáratnál, a pénztár mellett, a rendezők fogadták az érkező vendégeket – ha ismerős volt valamelyiknek a leány, a helyére is kísérték.

A parádés bálokon 10-12 pár nyitotta meg a táncot, este fél kilenc tájban. A nyitótáncot a táncmester tanította be, erre a lányokat a rendezők már előre felkérték. A nyitótánc társas tánc volt: palotás, körmagyar, ritkábban keringő is. A cigányokat a cigányvajda dirigálta.

A fiúk a tánciskolában tanult illedelemmel a mamától kértek engedelmet, hogy elvihessék a leányt táncolni. Általában két-három barát előre megegyezett, hogy a táncosnőket sorban lekérik egymástól. A felkért leányt ugyanis a tánc végéig még akkor sem lehetett letenni, ha két lépést sem tudott táncolni. De az ilyennek hamar híre kelt, és ha különösebb ok nem volt rá, bizony nem sokan kérték fel. Az első táncot a lányok csak ismerős fiúkkal táncolták, később már a korábbi táncosaik barátai és ismerősei is felkérték őket. Ha valamelyik fiúnak megtetszett egy-egy lány, de sem őt, sem szüleit nem ismerte, a fiú cimborái között addig tudakozódott, míg akadt egy ismerősre, aki aztán odavitte a leány őrizőjéhez. Ilyen esetben a gardedámok között megindult a sugdolózás: ki fia, miféle család, mi esik rá a szüleitől.

Éjfél után másfél órás vacsoraszünet kezdődött, ezalatt a cigányok itt-ott az ismerős asztaloknál húzták a nótát. Az asztalnál a család összegyűlt, a tányérokra kirakták a sült húst, töltött bagdányt (petrezselymes főtt tojással töltött sült marhahús) és a süteményeket. A táncos fiúk közül is meghívtak kettőt-hármat, a meghívást a gardedám intézte, a leány csak akkor bátorkodott valakit meghívni, ha tudta, hogy anyjának sem lenne ellene kifogása. A kínálgatás a mama feladata volt.

Vacsora után egy hosszú csárdás következett, majd az öregek tánca, ezután pedig a nőválasz. Ilyenkor nemcsak a lányok és legények táncoltak, hanem a fiatal házasok is. A nőválasz alatt a nők kérték fel a férfiakat, és köszöntek le tőlük, de egymás táncosát is lekérhették. Ez lényegében alkalom volt a lányoknak némi célzásra, a tetszés kifejezésére. Viszont az ilyen első felkérés bátorítás is volt a legényeknek, hogy érdeklődjenek a leány iránt. De ugyanez az érdeklődés megvolt a gardedámokban is a leány választottjának személye és családja iránt” (Balogh 1973: 260–263). A leírás szemléletesen érzékelteti az ilyen körökben zajló bálok lefolyását, a viselkedést és táncillemet.

A múlt század közepe óta kialakult külterületeken, mint például a Vásárhely környéki pusztákon (Hódmezővásárhely és Orosháza közötti terület) az olvasókörökhöz kapcsolódtak a bálok. Az 1880-as évektől a húszas évek végéig 14 olvasókör alakult ki. Az olyan bálokat, amely előtt vacsora volt, vacsorabáloknak, vacsorás bálnak nevezték. A körök {6-226.} a következő típusú, rendszerint meghívós bálokat rendeztek: farsangi bál (maszkabál), húsvéti bál, május elsejei bál, aratóbál (Péter-Pálkor), sátoros bál, szüreti bál, regrutabál, Katalin-bál, jubileumi ünnepségekhez kapcsolódó bálok (március 15.) stb. Itt jegyezzük meg, hogy a pusztai fiatalság alkalomszerűen egy-egy tanyán tamburabált, citerabált is csapott.

A dunántúli Székesfehérvár sajátságos polgárosult kultúrájú parasztságának legnevezetesebb táncalkalma a farsangi batyubál volt. Ezt a város többi lakójától elkülönülve, meghatározott napon a város szívében lévő István-teremben rendezték meg. (A lakosság többi rétege is itt tartotta meg egyébként az ünnepélyes báljait.) A farsang utolsó előtti vasárnapján az ún. felsővárosiak, az utolsón, azaz farsangvasárnap az alsóvárosiak rendeztek batyubált. A többi bált (pl. Katalinkor, húsvétkor, a búcsú napja, Fábián-Sebestyén alkalmával) a felsővárosiak a Bárány vendéglőben tartották. Egyébként nyáron minden vasárnap délután négytől nyolcig az ún. Rózsáskertbe jártak táncolni.

Az eddig felsorolt történeti adatok és az újabb néprajzi anyag alapján megállapíthatjuk, hogy a megrendezett bálok legjelentősebb alkalma kezdettől fogva falun és városban egyaránt farsangkor volt. Így például a Sárközben is külön ünnepi alkalom volt a farsangvégi bál, mely többnapos volt: más-más napon tartották a serdülők, a felnőtt fiatalság és a házasok bálját. Cigánybál fejezte be a mulatságot.

Északkelet-Magyarországon, Szabolcs és Szatmár megyékben a zártkörű bálokat bilétás bálnak nevezték, mert a meghívottak névre szóló meghívót, ún. bilétát kaptak a rendezőbizottságtól. (A nyomtatott meghívóval is már a múlt század második felétől kezdett megismerkedni a falusi lakosság.) Minden nagyobb ünnep alkalmával rendeztek bilétás bált, ilyenkor a szomszéd falvakból és a környékbeli tanyákról is megjelentek a meghívottak. A cselédek is rendeztek évenként egy-két bilétás bált, ahová a szomszéd falubeli cselédeket is meghívták. A gazdák leányait is meghívták, de hogy kit, ahhoz a többinek a jóváhagyása kellett. A szatmári bilétás bálokon különösen keveredtek a hagyományos elemek az újabb rendezési módokkal.

Erdélyben a bál éppúgy, mint más vidéken, az év nagyobb ünnepeihez, karácsony, pünkösd, húsvét másnapjához kapcsolódott. Néha nyáron is megrendezték, az évszak bármely vasárnapján, de leginkább aratás után. Este kezdődött és reggelig tartott, s a vasárnapi tánctól eltérően valamelyik helyiségben rendszerint italt is mértek. A résztvevők életkora nem igazodott semmiféle határhoz: a legénykorban lévőktől (pl. Kalotaszegen és a Mezőségben a konfirmáltak) egészen az idősebbekig mindenki táncolhatott. Gyakori volt az is, hogy a bált műsoros esthez (öntevékeny színjáték) kötötték. Erdélyben nem volt általános a meghívó, és így korra, társadalmi állapotra való tekintet nélkül mindenki beléphetett.

A mezőségi Válaszúton a más vidékeken is szokásos étkezéssel egybekötött bált szintén batyubálnak nevezték, s évente négy-öt alkalommal rendeztek ilyet. A helyi fiatalok meghívókat küldtek a szomszédos falvak fiatalságának, vagy csak szóbelileg hívták meg őket. Mindenki belépődíjat fizetett és ennek megfelelően táncolhatott. Két-három órakor kezdődött a mulatság, és eltartott másnap 10-12 óráig is. A batyus bált fiatalok és házasok sokszor közösen rendezték. De a házasok külön is rendeztek a batyus bálokhoz hasonló házi mulatságot, ahová 10-15 párt hívtak meg. Egyébként a szűkebb környezetben lezajló, sokszor csak néhány családot magába foglaló batyubálok, a polgári hatást tükröző teaestek különösen farsang alkalmával az egész magyar nyelvterületen általánosak voltak. Az ilyenfajta társas összejöveteleket különböző néven jelölték.

{6-227.} A TÁNC RENDEZÉSE

A táncok rendezését a legények megbízottai intézték, gyakran ők voltak a legényszervezetek (legénycéh, legénykompánia, legénybanda) vezetői. A rendezőbizottság tagjainak legismertebb elnevezései a következők voltak: legénybíró, első legény, kezes (Mezőség), bálbíró (Fülöpszállás), cigánybíró, cigányvajda, hegedűs gazda (Északkelet-Magyarország), elöljáró (bukovinai székelyek), gazda (Gyergyó és Kászon vidéke), legényvezér (a Szigetköz egyes falvai), muzsika fogadó (Baranya, Gyimes), muzsika gazda (Tápiószecső), mester, legénymester (Őrség), sáfár (Hegyalja) stb.

A falusi legényszervezetek vezetőit meghatározott időszakra, rendszerint egy–három évre választották meg. Kettő-négy vagy több ügyes, rátermett, erélyes, fegyelmet tartani tudó, gyakran katonaviselt ifjút választottak erre a tisztségre. A legtöbb vidéken az utóbbi időkben már csak a táncrendezésre korlátozódott a tevékenységük. Nem is minden esetben választották őket, csak azért kerültek az élre, mert mozgékonyabbak vagy esetleg ügyesebbek voltak a többieknél, és a pénzkezeléshez is jobban értettek. Voltak olyan vidékek, ahol egész rövid ideig volt érvényben a megválasztott tisztsége. A bukovinai székelyek jóval karácsony előtt választottak a leányok megénekléséhez egy elöljárót. Megbízatása karácsony végétől farsang végéig tartott. Feladata volt egy-egy éneklő legénycsoport vezetése és később a táncos összejövetelek rendezése. A kalotaszegi Nyárszón karácsony előtt pár héttel, az ún. próbatánc estélyén választották még az 1940-es években is a karácsonyi táncok legénygazdáit. Ahol már nem volt szervezett, virágzó legényélet, ott egy-egy jó kedélyű, jó kiállású, mulatós legény szervezte a táncmulatságokat. A rendezőbizottság tagjai általában a jó táncos legények közül kerültek ki, de keveset táncoltak, mert el voltak foglalva az anyagi ügyekkel, vigyáztak a rendre, és a muzsikusokat irányították. Alkalmilag viszont a táncosztó táncmester szerepét is be kellett tölteniük.

A vasárnapi táncok nagy része, így például a játszók is szabadon, visszatérően, a hagyományos keretek között jöttek létre a fiatalság hangadóinak irányításával. Sok helyütt volt a tánc kezdeményezője a helyet és gyakran a zenét is biztosító kocsmáros. A táncrendezést lebonyolító legények a vasárnapi táncokat és a különleges bálokat szervezték és irányították. A rendezőbizottság tagjai váltották ki a hatósági engedélyt, biztosították a helyet, gondoskodtak a takarításról és a díszítésről, felfogadták a zenészeket, s a meghívást is ők intézték. Beszedték a belépődíjakat, előteremtették az előleget, tehát ők intézték az anyagiakat. Éppen ezért nem lehettek vékonypénzűek. A bevételből fennmaradt nyereség nekik maradt, de veszteség esetén ráfizettek. Az anyagi felelősséget érzékelteti a mezőségi kezes név is. A kezesség tisztével kapcsolatos erdélyi szóhasználat: „Kezes fizess!”

A táncrendezés szolgálatainak ellátását vállalkozás vagy választás útján a legények egymás között elosztották. Egyes vidékeken külön hívogatók voltak. Az étel-ital őrzésére, elosztására bormesterek, kulcsárok, a táncrend irányítására táncmesterek, a rend fenntartására kisbíró, katonák, csendőrök, deresek, pandúrok, darabontok ügyeltek. E sokféle feladatot ellátó rendezőbizottságnak különösen a karácsonyi tánc (Erdély), farsangi ivó (keleti palócság) alkalmával volt nagy szerepe. Egyes vidékeken (pl. Galgamácsa) háromtagú választott legénybíróság intézte a táncok ügyét. Somorján (Csallóköz) a három évre megválasztott legénybíró mellett működött a két legényhívogató hadnagy, a bormester és a táncmester. A kalotaszegi Nyárszón karácsony előtt két legénybírót (legénygazda), két {6-228.} kócsárt, két hívogatót, egy pandúrt választottak. A tánc rendezési és szervezési hagyományait a keleti palóc vidékeken (pl. Felsőtárkány) a farsangi ió (ivó) őrizte meg a legtisztábban. A faluban több ivót szerveztek a különböző falurészek szerint (Alvég, Felvég), külön a kisebb, külön a nagyobb legények. A rendezőket iósoknak nevezték. Egy hites embert kineveztek ió bírónak. Ezenkívül darabontokat választottak, akik a rend fenntartásában is segítettek. Az egyébként gyakori volt, hogy egy-egy idősebb, erősebb, tekintélyes embert kértek fel a zene irányítására, a rend biztosítására. Ezeket nevezték például Szatmárban zenebíróknak, Fertődön pedig vajdának. A táncrendezők fogadták a vendégeket, helyezték el a szomszédos falvakból érkezők fogatait, intézték az egyéb ügyesbajos dolgokat. A rendzavarókat és a kihívóan viselkedőket eltávolították a bálból.

A rendezőbizottság biztosította a tánchelyet. Ez a tánc jellegének megfelelően különböző lehetett: szabad térség vagy valamilyen helyiség, például a falu főtere, a falu melletti nyomás, erdők szélei, tisztásai, havasi kalyiba, paraszti porta (szoba, udvar, pajta, csűr). A századforduló óta általánossá vált a zárt helyiségben rendezett vigalom. Különösen a nyugati táncdialektus területén (Dunántúl, Duna mente, nyugati palócság stb.) alakult ki legkorábban falvainkban is, hogy a táncok, bálok helye a kocsma. A közelmúltban is a parasztság legáltalánosabb tánchelye (Erdély kivételével) a kocsma (csárda) vagy annak udvara volt. Táncalkalmakra gyakran még ma is ponyvás sátrat építenek.

Egyes vidékeken, például Erdélyben a falvak fiatalsága hosszabb időre bérelt tánchelyet (parasztház szobája, csűr), amelyért munkával, terménnyel vagy készpénzzel fizettek. Széken (Mezőség) szegenként nyáron, vagyis húsvéttól Szent Mihályig egy kibérelt csűrben tartották a táncházat, s mikor az idő hidegebb lett (Szent Mihály napjától húsvétig), a házban folytatták. Személyenként fizette a bért a legénység, de előfordult az is, hogy munkával, így például kapálással törlesztették a járandóságot. Válaszúton is mindig kint volt a tánc nyáron az udvaron vagy a csűrben. A táncházért munkával fizettek, minden fiatal egy napszámot adott. A legények inkább kaszálni, a leányok pedig kapálni mentek. Aki nem vett részt a kalákában (társas munka), fizetett a többi legénynek. Lőrincrévén a nyári tánchelyiségért, amely rendszerint csűrben volt, aratással fizettek, és azt kalákába vágták le. Ezen a közös aratáson a táncban részt vevő valamennyi legénynek és leánynak meg kellett jelennie. Az aratás lebonyolításáért a kezesek voltak a felelősek, mindazok, akik a csűrt kivették. Az aratáson ők vigyáztak arra, hogy mindenki rendesen dolgozzon. Bort és ételt a gazda hozott, s egy-egy pászma szélén ettek, ittak, sőt táncoltak is. Este a gazda juhot vágott, bort adott hozzá, és vacsora után ismét táncolt a fiatalság. A nyári táncengedélyt a bíró adta, viszonzásul a legények kaszálták a lucernáját.

A táncolóhelyeket biztosító cécó-, játszó- és mulatóházakat ugyancsak bérbe vették. Szentgálon kisasszony napján (búcsú napja) kivettek a juhászok egy házat, ahonnan a háziasszony kirakodott, és három napig tartott a mulatság. A kibérelt házat itt is mulatóháznak nevezték. A dunántúli pusztákon a cselédházak előtti térség, télen pedig általában a négy család közös konyhája szolgált tánchelyiségül. Rossz időben és télen a tanyákon is zárt helyiségekben, szobákban tartották meg a táncot (pl. padkaporos bál), jó idő esetén pedig a szabad ég alatt.

Az ifjúság gyülekezőhelye, tánchelye gyakran a templom környéke volt. Itt említjük meg, hogy a középkorban az „egyházas falvak” templomkertje vagy temetőhelye szolgált tánchelyül. Az 1279. évi budai zsinat rendelkezése megtiltotta, hogy a nép a templomkertben vagy a temetőben táncoljon. A templom környéke mint tánchely számos esetben {6-229.} még a 20. században is előfordul. Nemcsak mint a leányok bandázóhelyét említhetjük, hanem mint bizonyos szokásokhoz kapcsolódó tánchelyet. Így gyakori volt a múltban az esküvő utáni tánc, amit sok helyen, mint például a Fejér megyei Jenőn vagy Pázmándon paptáncnak neveztek. Kalotaszegen az ilyen esküvő utáni tánc alkalmával gyakran még a virtuóz legényes bemutatására is sor került. Esküvők alkalmával ugyanis a hívatlanok nagy nézőserege is megjelent a szertartáson. A templom előtt járták a karéjt a rábaközi legénycéhek, búcsú alkalmával.

A meghívás, azaz a leányok táncba hívása sok helyütt még a közelmúltban is ünnepélyes keretek között zajlott le. A meghívott leányt gyakran rigmussal, verssel vagy prózai mondókával kérték ki a hívogató legények. Az ún. hírverésnek az egész magyar nyelvterületen elterjedt formái voltak. Egyes vidékeken a hívogatók lóháton vagy feldíszített ökrös szekereken járták végig a falut, és közben kihirdették a bált. Farsangi időben gyakran maskarák, maszkos alakok is csatlakoztak a menethez. A múlt század végétől, a századfordulótól kezdve elterjedt kisebb falvainkban is a nyomtatott meghívók küldése (bilétás bál).

A szigetközi Halászin a zártkörű táncmulatságokra, a bálokra a leányokat vasárnap délután, a mulatság kezdete előtt a következőképpen hívták meg. A legények a kocsmában tartózkodtak, és a kint álldogáló gyerekek közül beintettek egyet, akivel egy liter bort küldtek a lányos házhoz. A gyerek beköszöntött, és a következőképpen tolmácsolta a meghívást: „Én Mátyás Ferenc nevében hoztam a liter bort, kéreti Böske leányukat, ha elengednék délutánra, a táncra.” A háziak a hozott bort kiöntötték, és pénzt (10-20 krajcárt) adtak a gyereknek: „Köszönjük, eleresztjük.” Az üres üveget visszavitte a gyerek a megbízó legénynek, és tőle is kapott néhány krajcárt. Ha nem engedték el a szülők a leányt, visszaküldték a bort. A leányok a litánia után kiálltak az utcára és figyelték, hová visznek a gyerekek bort. Olyan legény is volt, aki több leánynak küldött, de a leányok között is akadt, aki több legénytől kapott meghívást. Akinek nem küldtek bort, nem mehetett el a bálba. Volt olyan anya, aki inkább pénzt adott valamelyik legénynek, küldjön bort, hogy ott lehessen a leánya a mulatságban.

A gyimesi csángóknál a havasi gyűlések (kalibáknál rendezett tánc) hírüladása az egyik helyről a másikra való átkiabálással, ún. hüdintéssel történik. A bukovinai székelyek a táncosház elé, a kapu mellé szalaggal feldíszített ún. élőfát állítottak, hogy mindenki tudomást szerezzen a táncról. A bálba 1920-ig úgy történt a meghívás, hogy egy ívet hordtak szét, amelyen mindenkinek rajta volt a neve, és aláírással jelezték a részvételt. Később pedig itt is mindenkinek névre szóló meghívót küldtek.

A zenészeket időben, sokszor napokkal a tánc vagy bál előtt a rendezőbizottság tagjai fogadták fel, éppen ezért hívták őket muzsikafogadóknak, cigányfogadóknak. Az ismétlődő táncalkalmak során a zenészeket egy hosszabb időszakra is felfogadták. Így például Szatmárban (Botpalád, Dobra, Szárazberek) kibéreltek tavasszal egy csűrt, és megállapodtak a zenészekkel, pénzt fizettek és valamelyes termést. Ezt nevezték kommenciós bálnak. Botpaládon a kéthetenként ismétlődő kommenciós bálon a zenészek számára minden legény fél-fél véka búzát adott. Széken a zenészeket rendszerint 10 vasárnapra fogadták fel. A kezesek előlegeztek valamit a cigányoknak, a legények ez idő alatt kötelesek voltak a rájuk eső részt kiegyenlíteni. A táncokon kihirdették a zenészeknek járó tartozást, s amint sürgetett az idő (10 vasárnap), már egy-egy személy adósságára is utalva, igyekeztek összeszedni a cigánypénzt. Ha soron kívüli tánc adódott, például ha „sor alá” (katonasorozás) mentek a legények, akkor az előre megállapított összegen {6-230.} túl kellett a cigánypénzt rendezni. Ilyenkor azok fizettek, akik „sor alá” mentek, illetve a bevonulók, akik a behívót megkapták.

A Mezőség más falvaiban is, így Válaszúton a zenész fizetése szintén egyezség szerint pénzzel vagy természetben történt. Nyáron gabonáért is állítottak zenészt. Minden legény egy véka búzát és egy fél véka kukoricát adott. Az is előfordult, hogy a zenészek az uradalomtól elvállaltak egy kaszálót bérbe, s a legények lekaszálták, a leányok pedig felgyűjtötték és aztán be is hordták. A zenészek ezért harminc-negyven darabot muzsikáltak a fiatalságnak. (Egy darab egy délutáni vagy egy estétől reggelig tartó tánc végigmuzsikálása.) A leányok, mivel a táncban nem kellett fizetniük, ünnepek alkalmával egy-egy kalácsot adtak a zenészeknek, s a táncok, bálok alkalmával ők biztosították az ebédet, vacsorát, éjfélit. Azt természetesen beosztották, hogy kire mikor kerül sor.

A rendezőbizottság tagjai a zenészekkel együtt felvonultak a tánc helyére, miközben daloltak, néha táncoltak, és gyakran a tánchelyiség előtt is muzsikáltattak. Az utóbbi mozzanat különösen azon a vidékeken volt szokásos (pl. Somogy), ahol a zenészek a vonós hangszerek mellett rézfúvós hangszereken is játszottak. A századforduló óta alakult ki a parasztbandáknak az a fajtája, amely kétféle hangszeren játszik: szabadban rezesbandaként, zárt helyiségekben pedig „cigánybanda”-ként. Akkor szólalt meg rendszerint a zene, amikor délután a templomból kijöttek. Mind a zenészekkel való felvonulás, mind pedig a muzsikálás a hírverésnek nagyon fontos módja volt. A zenészekkel foglalkozó, felvonuló rendezőbizottsághoz gyakran csatlakoztak a táncot váró legények. Így például Válaszúton a zenészeknek ételt adó lányos háztól indultak el a tánc helyére, ide ugyanis a kezesek is hivatalosak voltak vacsorára vagy ebédre. Az ételadó leány a szomszéd lányokat is meghívta. Evés után még táncoltak is egyet. Muzsikaszóval, énekszóval mentek a táncosházig, elöl a legények összefogódzva, majd a cigányok, hátul a leányok, de ilyenkor ők nem énekeltek. Útközben csatlakoztak hozzájuk mások is, s mire a táncházhoz értek, egy táncra való fiatal együtt is volt.

A zenészekkel kötött egyezség magában foglalta általában étkeztetésüket, hogy jó erőben muzsikáljanak. Ezeken – mint már utaltunk rá – rendszerint részt vettek a rendezők is. Tyukodon, ha bál volt, délután mentek el a bálgazdák a zenészekért, és a banda előtt mulatozva, táncolva vonultak a bál helyére, ahol meg is vacsoráztak. Egy idősebb asszony, vagy az egyik rendező szeretője főzte a vacsorát. Ha sok bálgazda volt jelen a vacsorán, megszólták őket érte. Egy Császlóban megtörtént eset alapján mondókával csúfolódtak az ilyen eseteken: „hö, hö, hö, hat cigány, hét hegedűs gazda”. Ott ugyanis a vacsorán hat cigány és hét rendező volt. Gyakran előfordult, hogy más faluban fogadták fel a zenészeket, ilyenkor szekéren szállították őket a rendezők, és a zenés bevonulás szintén a hírverés fokozására szolgált.

Meg kell említenünk, hogy a múltban egy-egy szólóhangszer vagy hangszerkettős is szolgálhatott zenekíséretül. Kodály Zoltán A magyar népzene c. összefoglaló munkájában is utal arra, hogy még a múlt században, „az 1880-as években igen sok helyen módos lakodalmakban is beérték dudával (Garamvölgy, Félegyháza). A zenészcigányok akkor még inkább városok, mezővárosok körül húzódtak meg.” Itt írja a többi között a következőket: „Még 1912-ben tanúja voltam, mikor egy jómódú székely gazda felfogadta fia lakodalmára a cigányt, a tízezernyi lakosú Kászonfeltiz egyetlen zenészét. Ételért-italért, »kendők«-ért és öt forintért huszonnégy óráig volt köteles muzsikálni az egy szál hegedűs. Ebből persze nem élhetett. Főfoglalkozása a kovácsmesterség volt, ekkor is az üllő mellől szólították el” (Kodály 1937: 62). A zenész cigányok feltehetően a kocsmai {6-231.} (csárda) közreműködésük révén kapcsolódtak rendszeresen a paraszti táncalkalmakhoz, így a vasárnapi tánchoz, bálhoz is. Az utóbbiak rangját az is emelte, hogy milyen összetételű és hány tagú cigánybanda vagy azok mintájára kialakult parasztbanda játszott. Nyilvánvalóan a családi ünnepek és a kisebb táncos összejövetelek őrizték meg legtovább a hagyományos paraszti hangszerek (tekerő, duda stb.) használatát.

A belépődíjat is a rendezőbizottság tagjai szedték be. Általános gyakorlat volt az egész magyar nyelvterületen, hogy a legények fizettek, a leányok ritkábban, akkor is csak a belépődíj felét. Az ünnepélyes bálok kialakulása után rendszerint előre, a tánchelyre való belépéskor szedték be a megállapított összeget. A hagyományosabb forma az volt, hogy a tánc közben, az egyes szünetek alkalmával felszólításra fizettek a legények. Ez a fajta fizetési mód különösen ott vált szükségessé, ahol hosszabb időre, egész nyárra vagy például tíz vasárnapra fogadták fel a muzsikásokat. A terembér és az egyéb kiadások (terem feldíszítése, engedély kiváltása, zenészek étkeztetése stb.) mellett ugyanis a muzsikásokkal megalkudott zenedíj, cigánypénz jelentette a beszedett összeg felhasználásának nagyobbik részét.

A belépődíj beszedésének módja vidékenként sajátosan alakulhatott. A Pest megyei Bagon a nyílt mulatságon (szabad bál) a leány ingyen vett részt, a bálba a legény beváltotta. Az egyik legénybíró az utcán álló leányokkal közölte, azaz odakiáltotta neviről szólítva, hogy kit váltottak be. Akinek nem volt szeretője, az elment haza, hacsak valaki nem könyörült meg rajta. Ha saját magát váltotta be valaki, azt megszólták, és nagy szégyen volt. Szatmárban is az általánosabb szokás szerint a legény azt a leányt fizette be, akinek udvarolt. A leány anyja azt tartotta, ha nem komolyan udvarol a legény, akkor ne fogadja el a leány a befizetést.

A Mezőségben az volt a szokás, hogy miután négy-öt pár (táncciklus) lejárt, akkor kiáltották ki a kezesek, hogy mennyit kell fizetni. Ekkor már a rendezők látták, hány pár táncol, és eszerint milyen arányban osszák meg a cigánynak járó részt. (Az összeget, amelyet a bálban vagy a táncban fizetni kell, itt általában nem belépődíjnak mondják, hanem résznek.) Válaszúton, ha egy legény megfeledkezett a fizetésről, „nem szólították fel névleg”. A kezes leállította a muzsikálást és kikiáltotta: „Aki hibás, az vagy fizessen, vagy ne táncoljon!” Ugyancsak ezen a vidéken, Pusztakamaráson, a leányok és legények az 1940-es években egyaránt fizetni tartoztak, akár egyenként, akár párosával érkeztek, de gyakori volt az is, hogy a leányok kevesebbet fizettek vagy semmit.

A Fejér megyei Alapon a zenészeknek a kötetlen táncmulatságokon nem volt meghatározott bérük, az csak a megrendezett bálokkal jött szokásba. Egy-egy táncsor után valamelyik legény kalapjával összeszedte a pénzt, vagy a megrendelt táncokért külön fizettek. Ha kevesellették a bevételt, előfordult az is, hogy a zenészfeleségek férjük elé ugrottak „nekem húzd” kiáltással, és pénzt dobáltak nekik. Ez a legények megszégyenítésére szolgált, „hogy lám, lám, itt az asszonyok mulatnak”. A vacsorát és az italt ilyen spontán táncokon rendszerint a kocsmáros adta a zenészeknek. A mezőföldi Hard pusztán (Cece mellett) a zenészek fizetésének sajátos módját betáncolásnak nevezték. A legények a söntésen át jöttek a tánchelyre, és egyenként bekopogtatva bevonultak. Kalapjukat letették a kassza mellé, majd táncot rendeltek. Miután táncoltak, fizettek a zenészek részére, és ezzel a kalapjukat is kiváltották. Ha egyszerre öt-hat pár érkezett, akkor közösen végezték el a betáncolást. Sárközben a cigányok megkopogtatták a hegedűjüket, jelezvén, hogy pénzt kérnek. Másutt pedig „legények előre” kiáltással igyekeztek a rendezők a cigánypénzt beszedni.

{6-232.} Borbély Sándor 1891-ben az aranyosszékiek nyári táncához a zenészek felfogadását a következőképpen írja le: „Sz.-György napja előtt néhány, rendesen a katonaságot kiszolgált legény megfogadja a mózsikusakat, (rendesen hármat) megalkuván velük 20–30 frtban s ugyanannyi litervéka búzában, melyet a legények fizetnek. A leányok is adnak fejenként 20–30 kr. u.n. húrpénzt. Ennyi a komenczió egyik fele; másik: hogy a czigányok minden vasárnap d.u., továbbá pünkösd 3 napi ünnepén szintén d.u. és éjjelén valamelyik lányos háznál mózsikálni tartoznak. A kötelezettségen túl a leányok régi szokás szerint fejenként egy-egy vasárnapi délebédet adnak a czigányoknak” (Borbély S. 1891: 243).

TÁNCILLEM

A leányok táncbamenetelét az illendőség helyi törvényei szabályozták. Hogy miként és kivel menjen el a leány a táncba, azt a mulatság jellege, típusa is megszabta. Más volt a módja, ha játszóra vagy vasárnap délutáni táncra ment el, vagy ha estétől reggelig tartó bálon vett részt. A délutáni táncokra rendszerint csoportosan, bandákban mentek, s itt persze mint nézők, lesők a szülők is gyakran megjelentek. A bálokba vagy rendezettebb szabad táncokra az anya általában elkísérte a leányát. Sok helyen a leány egyedül is elmehetett, vagy a kikérő legény kísérte el. A polgári erkölcs követelményeinek megfelelően a parasztság körében a táncba kísérés nem volt mindenütt kötelező, de általánossá vált. A kikérést személyesen vagy üzenettel bonyolították le a legények. A kikérés régi formáira utalnak egyik elterjedt balladánk, a „Halálra táncoltatott leány” változatai. Ebben is személyesen vagy üzenettel hívja meg a leányt a bálba, „egy pár táncra” vagy lakodalomba a legény, a legények, illetve a vőlegény képében megjelenő ördög.

A bálra, táncra a legények, leányok egyaránt felkészültek. Öltözetüket a helyi táncillem szabályozta, s ehhez mindenki alkalmazkodott. Azon a vidéken, ahol színes népviselet élt, a leányok általában nem a nagyünnepi viseletet vették fel, hanem egyszerűbb, dísztelenebb, de azért a hétköznapitól eltérő ünnepi ruhát. (Gondoljunk arra, hogy a lakodalmak alkalmával a vacsorára és a táncra is rendszerint át szoktak öltözni!) Vidékenként külön kialakult táncviseleteket ismerünk. A századforduló idején egyébként még gyakori volt, hogy a leányok mezítláb táncoltak. A férfiak az évszaknak megfelelő ünnepi öltözetben jelentek meg, fejükön süveggel, sapkával vagy kalappal, amelyet rendszerint tollal, bokrétával vagy virággal díszítettek, és azt – kevés kivételtől eltekintve – baloldalt hordták. A tavaszi sorozás után a virágot a szalagos kalap váltotta fel, mely gyakran a bokáig ért. Egyes vidékeken a kalap viselését a tánciskolák és a polgári bálok hatására elhagyták. Ismeretes, hogy a fejfedőnek milyen nagy szerepe volt a magyar néptáncban. (A kalap vagy süveg érintése, félrevágása, előre- vagy hátratolása.) A történeti források szerint a nemesek is süvegfeltéve táncoltak.

A csizmán – mert táncra igyekezett mindenki azt felvenni – a századfordulóig elmaradhatatlan volt a táncsarkantyú, melynek különböző változatai voltak. A felerősítés módja alapján két típusát különböztetjük meg: az egyiket menetes csavarral ráerősítették, rászögezték a csizma sarkára, a hajlított sarokvasból állott ki a sokszor duplázott acél sarkantyútaréj, csavarra is járt, hogy ki lehessen venni. Ezt egyes vidékeken nagyságáról, formájáról nagy taréjú, zabszem, derelyemetsző sarkantyúnak is nevezték. Kriza János idézi a Vadrózsákban Tiboldi István unitárius tanító levelét, melyben a székelyföldi Nyikó vidékéről (Szent-Miklós) írja: „Volt hellyel-hellyel olyan legény is az időben, a ki {6-233.} féltallér nagyságu duplázott aczélsarkantyu taréjjal jelent meg a tánczvigalomban, hogy annál nagyobb csengést pengést idézhessen elé” (Kriza 1863: 543). E megfigyelés a múlt század első felére utal. Korábbi időkből (1793) származik Gvadányi József Rontó Pál c. elbeszélő költeményének verbuváló jelenetében a taréjos sarkantyú jellemzése:

Egyszer a csapszékből mi nagy muzsikával

Kimentünk, táncoltunk kegyetlen lármával,

Szórta szánk a ritmust, kardunkat csörtettük,

Nagy tarés sarkantyúnk börgettük, csörgettük.

(idézi Pesovár E. 1972: 65–66)

A másik, az ún. felkötős sarkantyú – ugyanis szíjjal kötötték fel – külső oldalán volt egy-két duplázott acélzörgő (pengő, pille), amelyet ezért zörgős-csörgős sarkantyúnak neveztek. Míg az első típus a lovas ember kellékéből alakult ki, addig a másodikat kimondottan tánchoz készítették. A táncsarkantyú zörgését gyakran a csizmára vert vastagabb patkó összeütésével és a rajta való dobogással erősítették. Ismerték még a patkós sarkantyút is (pl. Felsőtárkányon), amelyet a csizmák magas sarka alá helyeztek. A patkó két vége felhajlott, és ide zörgő karikákat, pillengőket tettek. Ritkán előfordult, hogy a nők is hordtak a csizmájukon csörgőt (pl. Bagon), amelyet a talp és a sarok közti hajlatban helyeztek el.

A táncsarkantyú a tánc ritmikai, hangulati, zenei fokozására szolgált, erősítette a zenei kíséretet és a dallamosságot. Használatának lényege az volt, hogy a táncos jól ki tudja verni, pengetni a nóta ritmusát. Történeti forrásaink a 18. századtól kezdve említik a sarkantyú táncbéli szerepét mint a magyar tánc (verbunk) elmaradhatatlan eszközét. Egy német katonatiszt 1792-ben a „magyar nemzeti tánc”-ról a következőket írta: „Mármost olyan népre, mely a lovaglásban találja megszokott életmódját, vall a magyar tánc is. A táncosnak ennél szükségkép sarkantyúsnak kell lenni. A sarkantyúk összeverése ugyanis lényeges része a magyar táncnak. Sarkantyú nélkül táncolva a magyar tánc elvesztené egész erejét. Mert ezt a sarkantyúk pengésétől kapja, melyet a táncos a zene ütemével ügyesen tud egyesíteni” (idézi Réthei Prikkel 1924: 287).

A szájhagyomány szerint a századforduló idején kezdték már tiltani a táncsarkantyú viselését, mivel a táncok forgatagában a ruhákat szaggatta. Némely helyen legtovább a táncrendezők, táncvezetők, nevesebb táncosok, rátartibb legények (sarkantyús legények) és lakodalmas vőfélyek jelentek meg táncsarkantyúban. Használata befolyásolta a táncolás módját, gyakran mozdulatformáló szerepe lehetett. Említsük meg az ún. sarkantyús táncokat, például azok hatoztató motívumát (Hegyköz, Bodrogköz) vagy a bokázók változatait.

A táncmulatságot a legények kezdték, rendszerint a tánchely közepén állottak, énekeltek vagy táncoltak. Az általánosan elterjedt szokás szerint a legények csoportosan, általában karéjban táncoltak. Ilyenkor a verbunknak megfelelő táncot (szólóban vagy csoportosan), a legényes vagy az ugrós változatait járták egyes vidékek hagyományainak megfelelően. Ezután következett a páros tánc, amelyet a táncra kérés vezetett be. A leányok nem a tánchelyen (helyiség, udvar), hanem azon kívül helyezkedtek el, s az udvarban tartózkodtak, vagy az utcán csoportosultak. Amennyiben zárt tánchelyiségben {6-234.} voltak, a fal mellett sorakoztak. A legények megbízottai, így a táncrendezők közül valaki kikiáltott a leányok gyülekezőhelyére, hogy melyik leány menjen be, esetleg a legények személyesen kérték fel a leányt. A megszólítás mellett általános volt a kézzel, fejjel, szemvillanással való intés, jelzés, amely gyakran félreértésre adott alkalmat. Ugyanis, ha nem az a leány jött a hívásra, akire a legény gondolt, kezével, mutatóujjával integetve visszautasította, és az szégyenkezve mehetett vissza a helyére. A Mezőségen végzett megfigyelések szerint, ha a leány a legény mellett volt, akkor intés helyett csak a kezét fogta meg. A szégyenlősebbeket egyszerűen magukhoz rántották, és úgy kezdték meg a táncot.

A táncra kérés általános formái mellett régebbinek látszik a táncba húzás, vagy a kendővel való táncba hívás szokása. A Dél-Alföldön (pl. Tápén) egy legény összeszedte a leányok zsebkendőjét, és azok követték őt, vagy pedig összefogta a kendőket, és úgy vezette, húzta őket a tánchelyre. A legények kivetett kendőjébe vagy zsebkendőibe kapaszkodó lányok behúzása volt az egyik változata a zsebkendős tánckérésnek. A Duna mentén (pl. Bogyiszlón) egy gyermek több legény megbízásából a gyülekezőhelyen összeszedte a leányokat, és keszkenőjüknél fogva vezette őket a kocsmába. Történeti forrásainkban gyakran előfordul a „táncba ragadni”, „táncba vonni” kifejezés. Czuczor Gergely írja például 1843-ban a falusi lakodalmi táncok jellemzésével kapcsolatosan, hogy a verbunk (lassú és cifrája) után „következik a friss, s ki-ki a szegletekben álló menyecske- és leánycsoportokból társnét ragad…”.

Amennyiben a leányok körben táncoltak (karéj, karikázó, futó stb.), akkor onnan szólították, illetve húzták ki a választott párt. A félreértések elkerülése végett a legény gyakran előre szólt a kiszemelt leánynak. A Rábaközben és Erdélyben ismert egy régi közép-európai tánckezdő formula, amikor is a férfi a nőt a karja alatt megforgatja. Válaszúton, amikor a leány a táncba hívás után a legény elé ért, egyet fordult a sarkán, összefogództak és úgy kezdtek táncolni. Népi vélemények szerint azért kezdték el így a táncot, hogy a legény megbizonyosodjon a leány tánctudásáról.

A meghajlással való táncra kérés rövid múltra tekint vissza, a tánciskolák és a polgári szokások hatására terjedt el.

Először mindenki azzal táncolt, akinek udvarolt, illetve akit meghívott és beváltott (belépődíj) a táncba, utána rendszerint a rokon, szomszéd lányok következtek – s így tovább, a kialakult helyi szokásrend szerint. Asszonyokat általában csak a férjük engedélyével lehetett táncra kérni. Házasember nyugodtan táncolhatott a lányokkal, sőt ha az illető jó táncos volt, szívesen is táncoltak vele. A leköszönés után a leányok visszamentek a helyükre, például kifutottak az utcára vagy a fal mellé állottak, esetleg körbe állva daloltak, táncoltak. Viszonyuktól függően a párok esetleg egy darabig együtt is maradtak. A leköszönés formáját is a hagyományos táncillem szabályozta. Rendszerint a legény megszorította a leányt, sokszor olyan erősen, hogy kissé meg is emelte. A leány megköszönte a táncot, a legény viszont egészségére kívánta. „Használjék” – mondták gyakran, miközben a leány tenyerébe csaptak.

Egy táncot (nóta, egy pár, egy darab) ugyanazzal a lánnyal táncolt végig a legény. A tánc közbeni lekérést a múltban nem ismerték, és csak az utóbbi évtizedekben alakult ki. Esetleg jó barátok cseréltek párt. Szatmárban például kialakult a párcserének olyan formája, hogy a csárdás friss részét két pár összekapaszkodva (körcsárdás) kör alakban járta, miután a páros újra kialakult, leányt cseréltek, és úgy folytatták a táncot.

A táncillemmel kapcsolatos szokásokban is tükröződött a nők múltbeli társadalmi {6-235.} helyzete, alárendeltsége. Kezdeményezési lehetőségük nem volt. Amennyiben megsértették a hagyományos illemet, a legények bosszút állhattak. Ha egy leány visszautasította a felkérést, de ugyanabban a táncban más legénnyel elment táncolni, vagy viselkedésével kihívta a legények haragját, alkalomadtán megszégyenítették. Ilyenkor a sértett legény összebeszélt barátaival. Rábeszélte társait, hogy azok se vigyék táncba, vagy kerített egy seprűt és amint tehette, a leány markába nyomta jelképesen, hogy táncoljon azzal. Előfordult az is, hogy egymás után felkérték a leányt, majd kellő pillanatban faképnél hagyták – és szégyenszemre távozhatott haza. Kitáncoltatásnak nevezték a leány megbüntetésének azt a módját, hogy valamelyik legény felkérte a sértést elkövető leányt, lassan az ajtó felé táncolt, majd hirtelen félreugrott, és a leány kipenderedett. A másik változat a kimuzsikálás. Jelzett időpontban a zenészek körülvették a leányt, és a Rákóczi-induló vagy más mars dallamának muzsikálása közben a legények a kijárathoz szorították. Itt a kezébe söprűt nyomtak, vagy kilökték az ajtón. Gyakran kézen fogva kivezették a tánchelyiségből a zene hangjára. Ritkán várta be a leány, inkább elszaladt szégyenében. Nem végződött persze simán a dolog, ha jelen volt valaki a legények közül, aki védelmére kelt. A kitáncoltatás fogalmát gyakran csak körülírással fejezték ki, például „kibabráltak vele”, „kiküldik a táncból”. Tyukodon, ha valamelyik legény izgága volt, azt kitessékelték, nótát húzattak neki, marsot, és még a pénzét is visszaadták.

A táncillem szabályozta a résztvevők magatartásának és viselkedésének a rendjét. A nézők, az ún. lesők (szülők, rokonok, ismerősök) figyelemmel kísérték a táncalkalmak lefolyását, jelenlétükkel befolyásolták is a fiatalság tánc közbeni magatartását. Figyelemmel kísérték általában a fiatalok egymás közötti viszonyát – hogy ki kivel táncol – és a táncolás módját is. Egy-egy közösségben kialakultak a táncolás szabályai, megszólták, aki ezeket megsértette. Az általános ízlés például az volt, hogy a táncot egy helyben el kell tudni járni. Tyukodon az édesapa így tanította a fiát: „úgy fordulj meg nekem egy körben egy helyen”, mert mint mondták, „volt olyan, ki bejárta az egész tánctermet”. Ilyenkor kinevették az illetőt, hogy a tánchely kicsi számára. A szatmáriak jellegzetes mozdulata a hátravágós, egyezve vagy kettőztetve. Azt tartották igazi hátravágósnak, ha egy földre helyezett pénz helyén eljárják. Egymás figuráit megnézték, és véleményt mondtak róla.

Lőrincrévén azt tartották jó táncosnak, aki ritmusosan dallamra kezdett, és nem dőlt el a forgás végén. A legény a leányt úgy vezette, hogy az szép egyenletesen forgott körülötte, nem rángatta a fejét, nem hullámzott a mozgása, egyenes tartása volt. Ügyesen füttyögött (az ujjával pattintgatott), a jobb kezét szépen tartotta. Egy kicsit jókedvűnek kellett mutatkoznia. Az volt a jó táncos leány, akit forgatás közben a legény nem tudott felvenni (azaz megemelni), s érezte azt, hogy miként akarják vezetni. Kedves, szép mozgással és egyenes testtartással kellett táncolnia a leánynak is.

A jó táncosok legszívesebben a zenészek előtt táncoltak, és azt a helyet igyekeztek elfoglalni. Az ebből származó lökdösődésekből verekedések is származhattak. Egyes erdélyi falvakban kialakult olyan rend, hogy bizonyos táncoknál páronként sorba álltak, vagy lassú mozgással táncoltak, miközben várakoztak arra, hogy a zenészek elé kerüljenek és ott kitáncolják magukat. Miután egy pár kitáncolta magát, hátrahúzódott és ott folytatta, közben újabb pár került a zenészek elé. Ilyen jelenség figyelhető meg gyakran a széki táncházakban a csárdás, vagy Gyimesen az ún. sebes magyaros táncolása alkalmával. Az utóbbiban szintén páronként lépnek a zenészek elé, s itt a legény a leány balján, jobb kezével a nő vállára támaszkodva figurázik, azaz ropogtat. A leány a legény jobb {6-236.} oldalán leeresztett jobb kézzel várja ki a férfi figurázását, de ha ügyes táncos, ő is ropogtat.

Mint már említettük, a múltban a tánc közbeni lekérés nem volt szokásos. Ez csak a polgári bálok hatására jött létre, főleg ott, ahol már táncmesterek is tanítottak. Ha tánc közben nem vették el a leányt a legénytől, akkor az az új divatnak megfelelően visszakísérte oda, ahonnan eredetileg felkérte. Eléggé elterjedt szokás volt Erdélyben és más magyar vidékeken is (pl. Szatmárban) a táncélet olyan kifinomult mozzanata, hogy az idegen legénynek a kezesek vagy bálgazdák táncost vittek. Először táncoltak egyet a vendég előtt, hogy az meggyőződjön a kiválasztott leány tánctudásáról, majd úgy adták át neki. Ha csoportosan érkeztek más faluból legények, akkor azokat a helybeliek (rendezők) közül valaki fogadta, és táncost adott számukra. Az idegen lányoknak is – a lehetőség szerint – szereztek táncost.

Egyes vidékeken – különösen ott, ahol a legényszervezetek élete még eleven volt – a falu egyik tánchelyiségében mulató legények nem látogathatták a másikat, és csak akkor vehettek részt egy másik közösség mulatságán, ha a rendezőbizottság megengedte. Szigetközben a legények több csoportban (gazdalegények, zsellérlegények, iparosok) kocsmánként tartották meg a táncokat. A legények át-átnéztek az egyik kocsmából a másikba, de csak egy-két nótát táncolhattak, mivel ott céht (a legénymulatságokra befizetett összeg) nem fizettek. Ha az illemet megsértették, azaz tovább táncoltak a megengedettnél, akkor az első legény felszólította az idegen legényt, hogy fizesse be a céht. Ilyenkor gyakran nézeteltérésekre került sor. Széken más szegbeli legény csak akkor állhatott be a táncba, ha azt a kezesek jóváhagyták, leányt vittek neki, vagy felszólította valamelyik barátja, hogy álljon be a legényes táncba (tempóba).

A leány a bálban szerényen viselkedett, tánc közben keveset beszélt, s amennyiben nem beszélgetett, a legényre sem nézett. Tánc közben rendszerint zsebkendőt tartott, ezzel fogta meg gyakran a legény vállát, törölgette meg az arcát, sokszor a legényét is. A tánc közbeni viselkedést természetesen az egyének különböző vérmérséklete is szabályozta. A legények között voltak, akik hevesen kezdték el a táncot, és ezt – amennyiben bírták – igyekeztek tartani és fokozni. Ők általában könnyen akadtak partnerre. A nyugodtabb vérű leányok nem adták át magukat annyira a legények heves táncmérsékletének, a szilaj páros tánc nem felelt meg a természetüknek. A tánc közbeni magatartást meghatározta az, hogy kivel, milyen körülmények között, mikor illik táncolni.

TÁNCSZÓK

Mikor a hangulat már a tetőfokon volt, bekurjongattak a táncba. Ekkor kerültek elő az ún. táncszók, amelyeket egyes vidékeken csujogatásnak, táncréjjának, tánckurjantásnak, cifra szónak stb. neveztek. Hajdan az egész nyelvterületen általánosak lehettek, erre utalnak a különböző vidékekről származó népköltészeti gyűjtemények anyagközlései. Kriza János, aki a Vadrózsák c. munkájában már egy csokorravalót közölt a székely táncszavakból, a következőket írja: „A székely népnél a tánczközbeni verselés eleitől fogva divatjába volt, s nem egy anya és apa a tánczos legénység sorába legelőször kilépő fiacskájához szól biztatólag: »Mondj fiam tés is valamit a táncznak!« míg egy-egy éltesebb koru férfi is az »éfiuság« táncz-ropó seregébe béállván nógatja s zaklatja a {6-237.} szótlan munkában izzadókat: »Szót fiak a táncznak!« Szót is adnak mindegyre a táncznak, s ha egyszer beléhevültek, ömlik a tánczszó…” (Kriza 1863: 541).

A Dunántúlon az utóbbi időkben főleg már csak lakodalmak alkalmával, főleg lakodalmi menet közben kerültek elő ilyen jellegű kurjantások. Sajátos lakodalmi kurjantások is voltak mindenütt, de ezek szövegileg szorosan kapcsolódtak a táncszókhoz. Egy-egy bekiáltás tánc közben azért még itt-ott ma is előfordul. Például Északkelet-Magyarországon, sokszor egy-egy helyzettel kapcsolatosan gyakran felhangzottak még a közelmúltban is különböző tánckiáltások (Pesovár F. 1954: 16):

Hopp a pipám leesett

A szeretőm nevetett.

Megállt a táncos, és mintha nézte volna, hogy ott van-e a földön. Mikor rakosgatták a leányt, ezt kiáltották:

Hacacáré, erre, hacacáré arra.

A legény tánc közben arra törekedett, hogy lerázza a leány kontyát:

Húzd el nékem azt a nótát,

Fogja meg a szeretőm a kontyát.

Ha a friss közben sikerült a leány kontyát szétrázni, akkor ezt kiáltották:

Elnyertem a hajadat.

A táncszók használatának általános gyakorlata ma még különösen Erdélyből ismeretes. Elnevezésük itt ujjogatás, csujogatás, mondzsikálás, verselés, rikótozás stb.

A táncszók szórványosan már a 16–17. századi kéziratos énekeskönyvekben előfordultak. Itt utalunk ismételten az 1505-ben felbukkanó körmöcbányai táncszóra. A tánckiáltások nagyobbrészt alkalmi rögtönzések voltak, de mindig előfordultak közöttük különböző dalok szövegsorai is. Kriza János is említi idézett munkájában (Vadrózsák) a táncszókkal kapcsolatosan a népdaltöredékek szerepét: „Ilyszerű népdal-formákat, régi énekecskéket gyakran dalolnak is többen egyszerre, kivált amikor ugynevezett lassu czigány nótára tánczolnak” (Kriza 1863: 541). A Mezőségen is – az általánosan gyakorolt tánckiáltások mellett – megfigyelhető volt, hogy a lassú páros táncok közben (pl. cigánytánc) ilyenszerű szövegeket énekeltek a táncolók. Egyes mezőségi falvakban, miközben a legények a ritka magyar táncot járták, a körben táncoló leányok csujogatásokat énekeltek az egyébként szöveg nélküli hangszeres muzsikára:

Karikára legények,

Betyárosan (huszárosan) verjétek,

Itt vagyok én segítek.

(Kallós 1964: 248)

{6-238.} A táncszók a tánchoz kapcsolódó, sajátos költői szövegek, amelyek összehangzanak a táncmozdulatokkal, és a hangulati fokozást szolgálják. Általában kétsorosak, de előfordulnak három-, négy-, sőt többsorosak is, például tízsorosak. Hét vagy nyolc szótagos sorok váltakoznak, de táncszavaink sorainak többsége azonos ritmusú. A kétféle ritmus tehát a következő:

vagy

A csujogatásokat – annak hozzátartozó részeként – különböző kiáltásokkal fejezték be: „csu-ju-jú, ju-ju-jú” vagy csu-ju-ju-jú, csu-ju-ju-jú”.

Többféle ritmikai változatuk lehetett, például:

Feltehetően e szavak alapján kapták a táncszavak a csujogatás, ujjogatás elnevezésüket. Tartalmilag a táncdallamok szövegéhez hasonlítanak, sokrétűek, változatosak. Sokszor gúnyolódó, csipkelődő tartalmúak, néhol szabadszájúak is. De a tánc hevében mindenki tudomásul vette, nem sértődhetett meg senki, ha találva érezte magát. A szövegek a táncra, tánctudásra, a más falubeli legényekre, tánchelyekre, muzsikásokra, szerelemre, különböző emberekre, ivásra stb. vonatkozhattak.

A kiáltozások célja a táncra való biztatás volt. Tánc és bál alkalmával egyénileg csujogattak, míg lakodalmakban általában csoportosan. (A lakodalmi csujogatásoknak is megvolt a házassággal kapcsolatos sajátos témakörük.) A táncszókat – a megfigyelések szerint – általában a dallamokhoz kapcsolva szótagolták ritmikusan. Elkezdték az első sorát kiáltani az egyik dallamsorra. (Meg kell jegyeznünk, hogy nem mindig a dallam elején kezdik, bár az is gyakori.) Majd kihagytak egy dallamot, és a következőre folytatták. Akármilyen terjedelmű volt egy dallamsor, akkor is két sor, azaz egy zenei periódus után kiáltották. Előfordult a soronkénti kiáltozás is. Ezt sem végezték minden esetben a sorok ritmikájához alkalmazkodva.

Réthei Prikkel Marián nyelvalaki szempontból a táncszókat három nagy csoportra osztotta. Az első csoportjuk a biztatást, örömet kifejező indulatszók: „uccu, nosza, hopp, ejhaj-sejhaj, hejhaj, ujjuju” stb. A második csoportba már értelmes, de rendszerint kihagyásos felkiáltások tartoznak, „uccu neki, uccu rajta, uccu lábam ne hibázz, tyuhaj sose halunk meg!” stb. A harmadik csoportbeliek az érzést, gondolatot, hangulatot szabatos formában, rímesen, versben fejezik ki. Egy-egy ilyen tánckiáltás akárhány sorból áll, egységes gondolatkörben marad. Ilyenek például a következő észak-mezőségi tánckiáltások:

Úgy táncolunk Kidébe,

Mint a légy a cibrében,

Úgy táncolnak Bádokba,

Mint a csizma lábomba,

Úgy táncolnak Dobokán,

Mint bolha a tűfokán,

Úgy táncolnak Fejérden,

Mint a szamár a réten.

Úgy táncolnak mifelénk,

Mint egy leány s egy legény.

{6-239.} vagy:

Válaszúti leányok,

Pohárbeli virágok,

Legények ha akarják,

Kalapjukba hervasszák.

(Kallós 1964: 249)

Átmenetiek az első két csoport rímes kapcsolatai. Például:

Haja hess,

De feszes!

Ijjuju, jujujú,

A nadrágom kétágú!

(Réthei Prikkel 1924: 248)

Az első két csoporthoz tartozó felkiáltásokat és azok kombinációit mindenütt ismerték. A harmadik csoportbeliek gazdag táji változatai mellett akadtak olyan táncszók is, amelyek az egész magyar nyelvterületen általánosak voltak. Ragadjunk ki ezek közül néhány közismert tánckiáltást:

Járd ki lábam, járd ki most,

Nem parancsol senki most!

Kicsi nekem ez a ház,

Kirugom az oldalát!

Akinek ma kedve nincs,

Annak egy csöpp esze sincs!

(Réthei Prikkel 1924: 249–253)

TÁNCREND

A táncot a múltban szigorú táncrend szabályozta. Ezen azt értjük, hogy a táncok szabályosan egymás után, ciklusban következtek, amelyet folyamatosan, de esetleg kisebb megszakításokkal, két szünet között jártak. Tehát különböző tempójú és ritmikájú zenékre járt táncok sorát jelentette, amely feltehetően a 16–17. századi táncfüzér, illetve a tánczene proporciós gyakorlatában gyökeredzett. Egyes vidékeken, például Erdélyben (Közép-Erdély, Marosszék, Nyárád mente) a táncciklus változatos formáit ismerték. Általában többé-kevésbé mindenütt visszaidézhető, még ott is, ahol már régóta megbomlott a hagyományos rend. Az első háború előtt a falusi táncrendek még a hagyományos formákat őrizték. A táncrendek alapszkémáját egy-egy korszakban különböző divattáncok színesítették. A táncrendet a nép vidékenként különböző elnevezésekkel tartotta számon: egy pár, egy nóta, egy darab, turnus, szakasztás. A pár kifejezés csak {6-240.} Közép-Erdélyben ismeretes, és ott a táncciklusnak egy partnerrel való végigtáncolásával magyarázzák az elnevezés eredetét.

A táncrend általános jellemzője az volt, hogy férfitánccal kezdődött. Ezt rendszerint csoportosan járták, és ebből alakult ki a páros tánc, amelyet gyakran a férfitánc zenéjére folytattak. Éppen ezért gyakoriak voltak az olyan vidékek, ahol a férfitánc nevével (pl. verbunk) jelölték az azonos tempóban járt páros táncot is. Ahol a csárdásnak megfelelő lassú páros táncot az utóbbi időkben verbunknak nevezték, ott korábban általában a szolisztikus változatát is ismerték. Ezt bizonyítja például a nyugati palócok emlékanyaga (Nógrád m., Galga-vidék), ahol még az első világháború előtt általános volt a férfiak verbunkolása, de a század eleje óta párhuzamosan járták már az azonos tempójú, lassú páros táncot is. Ugyanis korábban a férfiak szólóját rögtön friss csárdás (sebes, gyors csárdás) követte, amely gyakran valamelyik jellegzetes mozgásáról kapta az elnevezését: forgós, bukós, kukorgós stb. A táncnak ez a felépítése a magyar nyelvterület más részein is így jelentkezett a múltban. A Duna mentén például Madocsán szintén őrzi a népi emlékezet a friss csárdás előtti szólóban való tánckezdést. Ugyancsak erre a jelenségre utal a Sárközben vagy a Mátyusföldön is sokszor a lassú csárdás jelölésére használt verbunk elnevezés. A férfitáncok elmaradásával egyes vidékeken a női körtáncok töltötték be a nyitótánc szerepét.

A nyugati táncdialektus területén az általános érvényű táncrend a múlt század végén, 20. század elején a következő volt: férfitánc és friss csárdás vagy lassú és friss páros, amelyet férfiszóló nyitott meg. Ezeket követhette az ugrós és a különböző, már ismert polgári társastánc, amelyek közül legnépszerűbbek a polkafélék és a valcer voltak. Az is megfigyelhető volt, hogy a lassú dallamának a lehúzása után – amely egyébként mindig a táncciklus nagyobb részét tette ki – külön egységként jelentkezett a rövidebb friss. A Mezőföldön „Húzd keresztül!” kiáltásra tértek át a zenészek a lassú csárdásról a frissre. Itt egyébként a „lassú”-t és a „friss”-et, bár a táncrendben mindig egymás után következtek, a múltban külön táncként tartották számon. A csárdás elnevezés általános használata későbbi fejlemény.

Vannak olyan vidékeink, éppen a Dunántúlon (pl. Somogy), ahol a népi emlékezetnek nincs tudomása a lassú csárdás tempójának megfelelő férfitáncról, tehát a 18. század végétől kialakult és országosan elterjedt történeti verbunkról. Ebben az esetben feltehető, hogy az a tánctípus nem tudott itt kialakulni, vagy a reformkorban virágzásnak induló új stílust visszaszorította a régebbi táncréteg (ugrósfajták), amelyet az itt különösen jelentős szerepet betöltő pásztorság körében ismertek. Valószínű, hogy bizonyos mértékig az ugrós töltötte be a nyitótánc szerepét. Az ugrós típusú táncokat ugyanis gyakran verbunknak nevezték. A megfigyelések viszont sokszor azt bizonyítják, hogy az ugrós része volt a tánc rendjének, és a mulatságokat sokszor azzal zárták le. Így például Kalocsa vidékén, az első világháború előtt, általános szokás volt, hogy a mulatság kezdete előtt eltáncolták az ugrós ottani változatát, a marsot. A táncok szünetében is marsoltak, és a mulatság végén kimarsoltatták magukat a legények. A hangulat tetőfokán az asszonyok és leányok is marsoltak a férfiakkal együtt (páros mars).

A már említettekhez hasonló jelenségekkel találkozhatunk a keleti palócok (barkók), az északkeleti Felvidék táncrendjében is. A férfitánc elnevezése gyakran átvándorolt a páros tánc jelölésére is. Ilyenek például a vasvári verbunk, a sarkantyús verbunkok stb. Ezeket általában egy gyorsabb tempójú páros tánccal fejezték be. Úgy tűnik, hogy a lassú csárdás ezeken a vidékeken másodlagos jellegű. Az északkeleti Felvidék néhány falujában {6-241.} ma sem ismernek kétféle tempójú csárdást. Esetleg bizonyos gyorsulás figyelhető meg egytempójú táncon belül. A lassú és friss páros tánc határozott különválását és elterjedését az ország középpontjából kisugárzó reformkori csárdásdivat és a tánciskolák hatása hozhatta létre.

Ugyanezek a megállapítások vonatkoznak a Szatmár vidéki ún. magyar verbunkokra is, ahol ugyanarra a lassú tempójú zenére párosan is táncoltak, és azt rendszerint szintén egy friss rész zárta le. Itt viszont régóta ismert – mint az egész Alföldön – a csárdás kétrészes tagozódása, sőt, bizonyos vidékeken a hármas tagozódás emlékét is megőrizték, például a Dél-Nyírségben vagy a szatmári Erdőháton (csendes, csárdás, ugrós; lassú, sebes, ugrós). A három rész tempója rendszerint folyamatosan és fokozatosan alakult, gyorsult. A tempóváltozás nem minden esetben kapcsolódott következetesen a dallamváltoztatásokhoz. A friss részekhez ugyan alkalmaztak sajátos, csak gyors csárdásra használható dallamokat. Gyakori ezen a vidéken az a megállapítás, hogy „három nóta egy tánc”. Ilyen hármas felépítésű a rekonstruált kállai kettős zenéje is. A lassú páros előtti figurázás Északkelet-Magyarországon a közelmúltban még előfordult, az utóbbi években főleg csapásoló mozdulatokra szorítkozott. Itt és az Alföldön a kialakult táncrendhez alkalomszerűen – különösen az ünnepélyes bálokon – polgári társastáncok is kapcsolódhattak.

A hármas tagolódással kapcsolatosan megemlítjük a már 17. század vége óta gyakran idézett mondást: „Három a tánc.” Ennek értelmezése kapcsán többféle felfogás alakult ki. Réthei Prikkel szerint az egyik legrégibb ismert táncszó, amelyet a közbeszédben használt egyéb jelentései mellett (pl. „Három a magyar igazság”) a tánc ismétlésével, illetve folytatásával kapcsolatos „hogy volt!” felkiáltás megfelelője. A népi gyakorlatból számos olyan megnyilvánulást ismerünk, amikor a hangulat fokozását, illetve a táncciklus hosszabbítását bizonyos felkiáltásokkal serkentették. Ilyenek például Szatmárban a friss ismétlését követő megnyilvánulások: „volt még benne”, és gyakran hozzátették: „legalább annyit, mint egy nyúlfark”, vagy „egy kuti volt”, „fordulásba esett”. Ismétlés esetén a táncciklus egy toldalékkal bővült, amelyet a Dél-Nyírségben úgy fejeztek ki, hogy „egy saroglyát” kapott. A Dél-Alföldön (pl. Tápén) a táncciklus az utóbbi években két nótából állott, a lassúból és a frissből. (Korábban itt is volt tánckezdő férfitánc.) A friss megismétlését a következőképpen kérték a hangászoktól: „Hogy volt!” „Újra kérjük még!”, „Farka maradt a táncnak!”, „Fennmaradt a jobb lábom!” A második frisset itt is farkának nevezték. Ha a frisset megismételték, akkor „három nótát muzsikáltak egyvégtében”.

A másik felfogás a „három a tánc” mondással kapcsolatban az (Czuczor–Fogarasi és Erdélyi János), hogy a magyar tánc lényegében három részre tagozódik: az első része lassú, a második élénkebb (cifra) és a harmadik friss. Sokan mások is a múlt század második felében a báli tudósításokkal kapcsolatosan a fenti értelemben táncnévként használták (pl. Honművész, 1840, Regélő Pesti Divatlap, 1844), Czuczor Gergely a lassú jellemzésénél a lépő, sétáló, lejtő mozdulatokat, a cifrájában pedig a szökkenő-ugró sajátosságokat hangsúlyozza. Külön táncrészként említi a frisset, amelyet rendszerint párosan, nővel járták. A zeneszerzőknek, az úrias körökben játszó cigányoknak felrója, hogy a lassú cifráját már nem játsszák: ,,…holott azelőtt soha nem húztak lassút, melynek nem lett volna (ti. cifrája – P. F.) s e kettőt válogatták; most pedig a lassút ásítozásig húzzák s rá tüstént a legfrisebbet kezdik és így a régi szokás és közmondás ellenére csak kettő, nem három a táncz, mert ez csak akkor van meg, ha eleje lassú, {6-242.} közepe cifra, utólja friss” (Czuczor 1843). Számos más tudósítás és leírás említi a 19. század folyamán e mondással kapcsolatosan a magyar tánc hármas tagozódását. Emeljük ki ezek közül Arany János Öldöklő angyal c. költeménytöredékének szemléletes táncjellemzését.

A történeti forrásainkban következetesen visszatérő mondás, hogy „három a tánc”, már a Vásárhelyi-daloskönyvben (1670 körül) is olvasható:

Erre is gazda rávigyázz,

Ifjakat mikor táncba látsz,

Akkoron vigan azt kiáltsd

Hegedüs, három most a táncz.

(idézi Pesovár E. 1972: 50)

Apor Péter több alkalommal utal Methamorphosis Transsylvaniae (1736, verses kidolgozása: 1739) c. művében a felkiáltásra. „A vendégségről és ebédről és vacsoráról” szóló harmadik fejezetben írja: „Asztaltól felkelvén vagy még asztalhoz ülvén is készen volt az hegedű és duda, ottan-ottan a furulya és czimbalom is; aztán tánczolni kezdettek, nem ugrándoztak kecskemódon, mint most, hanem szép halkkal járták, gyakorta kiáltván: három a táncz” (Apor 1972: 20). A kilencedik fejezetben, amelyben a régi erdélyiek lakodalmait és házasságait ismerteti, többször visszatér a jellemzésnél, hogy a násznép egyes tagjai hármat táncoltak. Amikor a vőlegény főgazdája az ún. előköszöntőket a leányos házhoz előreküldötte, megjegyzi: „Akkor a gazda vagy egy nagy selleg, vagy pohár, vagy fazék bort az előköszöntőkre köszönt, azt azoknak előbb meg kell innya, aztán tánczot osztottanak nékik és hármat tánczoltatnak…” (Apor 1972: 53). Ugyancsak az asztalbontás utáni táncosztással és a menyasszonyfektető tánccal kapcsolatosan ismételten említi: „Mikor ezek hármat tánczoltanak volna…” és „Mikor a harmadik tánczot járták volna…” (Apor 1972: 57, 58).

Apor Péter tudósítása alapján is e mondás kétféleképpen értelmezhető. A biztató felkiáltás mellett feltehetően bizonyos táncszakaszokra és tempógyorsulásra is utalhatott. Egyébként a történeti források a századok folyamán mindkét értelmezést megerősítik. A régi megfigyelések tehát gyakran említik a tánc tempóváltása alapján felépülő háromrészes tagolódást, de a lassú és friss ellentétpárról, tehát a kétrészes felépítésről általában mindig megemlékeznek. A kétrészes táncok esetében is rendszerint a friss részt a nővel járt páros tánchoz kapcsolják. Kiragadva említsünk meg ezek közül egy, a múlt század közepéről származó leírást, amelyben Vahot Imre az alföldi nép táncaival kapcsolatosan a korabeli táncrend vázára utal: „Mikor a legények többen, de leány nélkül lejtenek együtt, akkor leginkább a hősies szellemű toborzó járja, hatalmas kéz- és csizmaszár-csattogtatás s rivalgás kiséretében. … Mikor pedig nőkkel több pár tánczol együtt, akkor leginkább a szapora fris magyar járja, mely mellett legjobban lehet reszeriszálni, aprózni és czifrázni…” (Kubinyi–Vahot 1853–1854: I. 104). A táncrend általános képe a táncélet virágkorára vonatkozóan mind a történeti, mind a néphagyomány alapján világosan kirajzolódik. A régebbi évszázadok táncciklusairól, a táncok tempóbeli ellentétpárjairól a fennmaradt zenetörténeti emlékek, dallamfüzérek nyújtanak tájékoztatást. Apor Péter is a 17. századi Erdélyre vonatkozóan többféle táncról tesz említést. A „szép halkkal” járt tánc után – melyben kiáltották, hogy „három a táncz” – {6-243.} következett a lengyel változó, a lapockás tánc, az egeres ránc, a gyertyás tánc. A kor divatos táncai mindig jelen voltak a táncrendben, hosszabb időre be is épülhettek.

Hogy miként illeszkedtek be régebbi típusú táncaink (pl. az ugrósfélék, régi páros táncaink) a táncrendjeinkbe, arra vonatkozóan, Erdély néhány területének kivételével, ma már csak szórványos adataink vannak. A kevés emlékanyag alapján is megfigyelhettük, hogy bizonyos helyeken a régi típusú férfitáncok töltötték be a tánckezdés szerepét: a Dél-Dunántúlon, Kalocsa vidékén és a Dél-Alföldön (ugrós, oláhos, mars, induló stb.). Az utóbbi vidéken néhol a verbunk és az ugrós (oláhos) mint ciklusnyitó táncok párhuzamosan, egymás mellett fordultak elő. Ugyanezeknek rendszerint nővel járt páros változataik is megtalálhatók, és ezekről tudjuk, hogy itt-ott még a 20. század elején is szerepeltek a táncrendben. Az ugrós táncok (oláhos, oláh tánc, féloláhos, kondástánc) az említett területeken kívül szórványosan, bizonyos társadalmi rétegek körében (pl. pásztorok), már csak a táncrendből kiszorulva, bemutató táncként, de még a közelmúltban is éltek.

Az Alföld és Erdély átmeneti részein, az ún. Partium területén (pl. Szilágyságban) a férfitánc az alföldi ugrós (ún. oláhos) és az erdélyi legényes kontaminációja. Ezeknek páros változatait is ismerték, és a táncciklus elején vagy végén járták. A szilágysági Krasznán a gyors csárdás folytatásaként táncolták párosan, a tempót fokozva, és verbunknak, csűrdöngölőnek nevezték. Szolisztikus formáját ugyancsak ismerték. A hosszabbítást követelő kiáltásokra a zenészek ezt a részt ismételték meg.

Az erdélyi táncrend sajátos változatait őrizte meg és fejlesztette ki a feltehetően a reneszánsz korban gyökerező táncciklus gyakorlatának. A táncrendet színesítette az egymás mellett élő magyarok, románok, szászok tánckultúrája. A táncrend felépítése az egy településen élő vegyes lakosság (magyar–román) körében, de az egymás mellett lévő falvakban vagy vidékeken is másként formálódott. Az eltérések alakulása is figyelemmel kísérhető a megismert változatos tánckincs értékelésével. Lényegében ugyanazt a táncrendet őrizték meg, de különböző fejlődési fokon, fáziseltolódásokban.

Az erdélyi táncrend alapvető szkémája az, hogy a két-három-négy, esetleg több részből álló páros táncot kétrészes férfitánc vezeti be. A páros táncokra és férfitáncokra egyaránt a tempó sokrétűsége és a ritmikai, metrikai változatosság jellemző. A régebbi és újabb táncok ötvöződése során többféleképpen alakulhattak a ciklusok. Néhol a férfitánc, másutt a páros tánc bővült vagy rövidült egy-egy résszel. A különböző polgári társastáncok elnépiesedett fajtái szinte mindenütt kiegészítették a hagyományos táncrendet. Ilyenek például a hétlépés, a polkafélék, a keringő, a ceppel, a gólya stb.

A kalotaszegi táncrendben a táncélet virágkorában a legényes volt az ún. pár kezdőtánca. Ma már ritkábban kerül elő, s rendszerint csak virtuóz bemutató táncként szerepel. A legényes tánc közben a leányok körben sifiteltek, csoszogtak. Ezt követte a ma is kedvelt csárdás és szapora. A régi dallamok (hajnali nóták, keservesek, katonakísérők), amelyek ma még a lakodalmakban előkerülnek, arra utalnak, hogy korábban egy lassúbb páros táncot is ismerhettek. A legényes lassú táncpárja, amelyet a Mezőségen a magyarok körében is kedveltek és ritkának neveztek, az itt élő románok táncrendjében tölt be hasonló szerepet.

A Mezőség nyugati peremén (Kis-Szamos, Borsa völgye) a táncrendet ritka vagy lassú magyar (legényes) és sűrű magyar nyitotta meg. Ezeket nevezték együtt magyar táncnak. Egyes falvakban, például Válaszúton, ha valaki külön kérte, ezeket követte a verbunk. (A -os metrumú legényes motívumait járták a verbunk zenéjére.) Itt jegyezzük meg, hogy a verbunk egyes kalotaszegi falvakban, például Mérán is előfordult, bár dallamát {6-244.} itt leginkább lakodalmi kísérőnek használták. A férfitáncok alatt is, mint Kalotaszegen, a leányok összefogódzkodtak és forogtak. Az ún. „magyar tánc” után következett a ritka és a sűrű csárdás. Általában mindenütt, de különösen e vidéktől keletebbre (az igazi Mezőségen) még a közelmúltban is ismerték az aszimmetrikus ritmusú (5/8-os lüktetésű), szinte rubato előadású régi lassút, más néven akasztós vagy cigánytáncot, amelyet valaha énekszóval, kialakult rendben, körben állva jártak. A hármas tagozódású páros táncok sorrendje a következő volt: cigánytánc (lassú), páros ütemű csárdás (pl. „szásztánc”), mérsékelt tempójú friss (pl. „összerázás”, = 120–130). A táncciklusokban szereplő lassúbb táncok külön-külön a frissel is lezárulhattak. Másutt (pl. Visa, Feketelak, Vajdakamarás) járták az említett aszimmetrikus cigánytáncot vagy a lassúnak egy tempósabb változatát, majd ezt követte egy mérsékeltebb tempójú (ritka szökős, sebes vagy sűrű csárdás). Része volt a táncrendnek a múltban az itt-ott fennmaradt négyes vagy magyar, amelynek a zenéjére páros és férfitáncot is járhattak. A Mezőség keleti részén elterjedt egy mérsékelt tempójú ( = 80–110) forgatós páros tánc, amelyet korcsosnak neveztek el.

A táncrendet nyitó két különböző tempójú férfitánc (ritka és sűrű magyar, kurázsi, fogásolás stb.) rendszerint táncpárként kapcsolódott egymáshoz. A Mezőség északnyugati részén négyféle tempójú változatuk is előfordult (pl. Feketelakon): a kétféle lassú mellett ( = 76–90, = 136–168) a gyors legényest ( = 120–132) és a verbunkot ( = 140–180) is járták. Falvanként egyidejűleg különféleképpen alakulhatott a táncrend. Általában a dallamtípusok, a tempóbeli különbségek és a mozgáskincs különbségei adhatnak támpontot a sokszor azonos nevű táncfajták elkülönítéséhez. Sajátos és régies emlékeket őriz a széki táncrend: magyar (négyes), lassú, csárdás, porka és hétlépés. A szünetekben járt férfitáncokat itt tempónak nevezték. Először járták a sűrű, utána a ritka tempót, majd alkalmilag a verbunk is következett. A tempót a legények rendelték meg, és azt külön meg is fizették a cigánynak. A táncciklus, az ún. pár, általában két részből állott. Ezt nevezték félpárnak. Rendszerint a magyart járták a szünetig, és utána folytatták a többi tánccal. A legények az első tánchoz kiválasztott lánnyal járták végig az egész párt.

A félpár táncot Borbély Sándor is említi 1895-ben Aranyosszékről. Megkülönbözteti táncuk két szakaszát, a lassút és a sebeset, amelynek a férfitánc is része volt. A lassút a legények szólóban kezdték, 1-5 percig figuráztak benne, majd párosan táncolták 10 percig. A lassú után következett a sebes, amelynek egy részében a jó táncos legények szintén a cigány előtt figuráztak, s közben a leányok várakoztak. A sebes csárdást 8-10 percig járták, és ekkor vége volt az első félpárnak. A másik félpár táncot az előzőtől 5 percnyi szünet választotta el. Ugyanolyan sorrendben és módon táncolták végig, mint az előzőt. Ki-ki párjával folytatta, azzal, akivel a táncot elkezdte.

A Maros és Küküllő közén is táncpárt alkotott a kétféle legényes: szegényes vagy ritka pontozó (sűrű). A pontozó a pár elején volt. Ezt követte az öreges csárdás, a kissé gyorsabb csárdás, majd a friss. A Dicsőszentmárton melletti Küküllődombón a táncrend még a közelmúltban is a következőképpen épült fel: magyaros (pontozó) párostánc-formában, esetleg csoportosan, lassú csárdás, féloláhos, verbunk (nővel járt figurás páros tánc), szökő vagy zsíros. Járták egykor a ritka pontozót is az „ózdi viola” és a „szegényes” dallamára. A Felső-Maros vidékén a verbunk és a legényes nyitótáncként együtt fordult elő. Marosbogáton a verbunkot követte a legényes. A gyors tempójú lassú és friss mellett a korcsos vagy forgatós is része volt a tánc rendjének.

{6-245.} A Székelyföldön a legváltozatosabb az ún. marosszéki táncrend (Székelyföld nyugati részén Maros-Torda m.). Itt a nyitótáncként szereplő ún. székely verbunkot rendszerint egy négyrészes párostánc-ciklus követte. Az első a sebes vagy magyar fordulós néven jelölt, közepes tempójú forgatós tánc volt ( = cca 100–120). Ezután következett a viszonylag gyors tempójú lassú (lassú fordulós, = cca 148–170), majd a mérsékelt tempójú korcsos ( = 80–100), végül a friss vagy cigánycsárdás ( = cca 148–152). Másutt (pl. Vajdaszentivány) egy közepes tempójú, legényesszerű dallamra járták a záró páros táncot ( = 116). A táncok tempójával, dallamtípusukkal, elnevezésükkel és előadásukkal kapcsolatos különbségek falvanként változtak (pl. Sárpatak, Vajdaszentivány).

Marosszéken a négy részre tagolódott páros tánc első szakasza, az ún. sebes (fordulós) emlékeztet a mezőségi pontozó-legényes típusú tánc tempójára és zenéjére ( = 120–130). Lényegében a tánccikluson belül is annak a helyén szerepelt. A kétrészes férfitánc kétféle tempójának (ritka, sűrű) megfelelően a sebes mindig a verbunk után következett. Az ilyen esetek is a táncrend alakulásának sokféle lehetőségére vetítenek fényt.

A Nyárád mellékén viszont e táncrend a fejlődésnek azon a fázisán maradt fenn, hogy a sebes rész elmaradt, de a lassút továbbra is követte az ún. marosszéki (közepes tempójú, a korcsosnak megfelelő forgatós tánc, amelynek különféle elnevezései lehettek: forgatós, serény, féloláhos stb.). Az ilyenfajta táncrend Nyárádmagyaróson a következő volt: verbunk, lassú csárdás, marosszéki, szöktetős, négyes, hatos, nyolcas. (A három utóbbi a polgári társastáncok folklorizált változata.) A marosszéki – négy részből álló – táncrend emlékét meg is őrizték az utóbbi években néhány helyen úgy, hogy az egymás között kiegyenlítődött azonos tempójú táncfajta esetleg különböző elnevezéssel kétszer fordult elő egyazon táncciklusban. Ilyenek például Jobbágytelkén a gyors forgatós és a serény, amelyek tempója, zenéje és motívumkincse között nincs már lényeges különbség.

Seprődi János 1909-ben ismertette a székely táncok háromrészes tagolódását a Marosszék délkeleti szögletében fekvő Kibéd község táncai alapján. Sokféle helyi elnevezéssel a páros tánc három szakaszát különböztette meg: 1. jártatós (lassú jártatós, lassú forgatós, keserves, zöld keserves, lassú csárdás); 2. közepes sebességű forgatós (sebes forgatós, nyárádmellyéki vármegyés, korcsos, csángó nóta); 3. csárdás (sebes csárdás, serény csárdás). A lassú csárdás elnevezést Seprődi is újabb keletűnek tartotta. A következőképpen jellemezte a szakaszokat: „Az elsőnek fő mozdulata az egyszerű, nyugodt lépés; a másodiké a forgás; a harmadiké az ugrás” (Seprődi 1909: 149). Leírásában lényegében a marosszéki táncciklus egyszerűbb szkémáját mutatta be.

A Székelyföld nagyobbik részén ( Udvarhely, Csík, Háromszék) a táncrend teljesen egyszerű formában maradt fenn. Itt a székely verbunk vagy csűrdöngölő után következett a lassú vagy járatós, amelyet a dobogós mozdulatokkal átszőtt, változatosabb sebes, ugrós, szökős, cigánycsárdás zárt le. Itt is kiegészítették a táncrendet a folklorizált polgári társastáncok.

Külön színt jelentenek a szórvány magyarság táncrendjei. Említsük meg ezek közül a Maros Szászváros-Déva közti szakaszától délre eső Lozsádot (Hunyad m.). Kolumbán Samu 1894-ben ismertette a falu páros táncát, annak csapásolásokkal díszített lassú és sebes részét. A páros tánc régi elnevezése itt a lin. E román szó jelentése ’csendes’, ’lassú’. A párok a tánchelyen egymás után haladva körbe jártak. A lassú, azaz lin után következett a gyors, hamar vagy szökő dallamokra. A legények a tánc mindkét részében figuráztak. Egy-egy jobb táncos kivált a körből, elengedte a leányt, és a zenészek előtt „pontra {6-246.} kiverte a figurát”. Közben a leány leeresztett vagy csípőre tett kézzel lépegetett. Mikor a legény befejezte a pontozást, tapsolt vagy perdült egyet. Ez a vonulós, lépegető, fordulós, csizmaverésekkel díszített tánc a reneszánsz kori sétálós táncokra emlékeztet, és a románok kelet-mezőségi purtata (jártatós) vagy beszterce-naszódi de-a lungu táncaival mutat hasonlóságot.

Az ismertetett táncciklusok alapvető szkémája a Kárpát-medence népeire s néhány velük érintkező népcsoportra egyaránt jellemző (magyar, szlovák, román, morva, gorál). A táncrendet mindenütt férfitánccal kezdték, és rendszerint friss páros tánccal fejezték be. Mind a férfi-, mind a páros táncok több részre, különböző tempójú szakaszokra tagolódhattak. Csak kiragadott példaként említhetjük a morvák lassúbb és gyorsabb verbunkjait vagy az erdélyi románok változatos férfi- és párostánc-ciklusait. A balkáni népek különböző lánc- és körtáncainak vagy a nyugat-európai népek különféle történeti korszakokból eredő, megmerevedett páros és egyéb táncainak (kontratáncok) megjelenési formája és sorrendje a táncmulatságok alkalmával jellegüknél fogva másként alakult.

A székelységből kiszakadt és elkülönült gyimesi csángók többféle etnikus színnel ötvöződő tánckinccsel rendelkeznek (magyar, kárpáti és moldvai román, nyugati jellegű kötött páros táncok). Táncrendjükre a Kárpát-medencei táncpárfűzés is jellemző, de sokkal alkalmibb jellegűnek tűnik a táncok sorrendje. A táncciklust – az 1960-as évekbeli megfigyelések szerint – sebes csárdással kezdték. (Széken az első pár szintén csárdással indult, és az utolsót is azzal fejezték be.) Ezután járták a lassú és sebes magyarost. A rövid szünet után újra a sebes csárdásra került sor, amelyet a németes, a porka és az ún. apró táncok követték. Ezután a lassú és sebes magyarost és a kettős jártatóját és sirülőjét táncolták. Amennyiben kérték, a hosszú havasit és a kerekest is játszották a muzsikások. Régebben rendszerint a lassú és sebes magyaros, újabban a lassú és sebes csárdás is a legtöbbször szereplő táncpár volt a táncrendjükben. Többször előfordult a porka, a németes és a kettős jártatója és sirülője. Az aprók és az ún. legénytáncok (pl. héjszák) ritkábban, egyszer-egyszer kerültek sorra. Szólótáncaikat, a féloláhost és verbunkot külön megrendelésre csak a kiemelkedő táncosok járták el.

A bukovinai székelyek – akik ma már nagyobbrészt a Tolna-Baranya megyei Völgységben laknak – a múltban szintén férfitáncokkal kezdték táncciklusuk régibb, etnikus részét, s lassú és friss páros táncokkal folytatták. Bukovinai tartózkodásuk idején sokféle, más néptől átvett táncfajta rakódott az Erdélyből származó hagyományokra, és ezek táncmulatságaikban egyre nagyobb szerepet kaptak (pl. valcer, mazur polka, toppantós, karos, fésűs, hétfélés, ruszászka, szirba, hora stb.). A hagyományos férfi- és páros táncok olyan szoros egységet képeztek, hogy külön elnevezésük sem alakult ki. Gyakran nevezték silladrinak, csoszogtatósnak vagy argyelánosnak (a román ardelean ’erdélyi’, ’erdélyies’ szóból). A silladrinak férfiszóló, továbbá négylépéses és gyors apró lépéses páros körtánc változatait különböztették meg. A csárdásféle táncuknak két része volt: a lassú (hazai tánca) és a friss (frisses). Az utóbbi elterjedtségére utalt az a tény, hogy gyakran „minden ember nótájá”-nak is nevezték. A terminológia bővült erdélyi kapcsolataik és későbbi vándorlásaik során (pl. csűrdöngölő, verbunk és csárdás). Az újabb típusú táncok (verbunk, csárdás) bizonyos formái náluk is megjelentek, de nem bontakoztak ki az erdélyi székelységhez hasonló gazdagságban. Az idegen eredetű táncok – attól függően, hogy melyik nép hatása érvényesült – a korosztályok pillanatnyi divatjának megfelelően fordultak elő táncrendjükben.

{6-247.} A moldvai magyarok táncainak rendje szinte falvanként változott, és az erdélyi magyar mellett a moldvai román táncrenddel is rokon vonásokat őriz.

A táncciklus időtartama a helyi szokásoknak és a kialakult hangulatnak megfelelően különböző hosszúságú lehetett. A táncélet virágkorában 40-50 percig, sőt egy óráig is eltarthatott a szünettől szünetig terjedő táncszakasz. Széken például egy félpár egy óráig is eltartott. Délutántól éjfélig tehát a táncházban három-négy pár eltáncolására került sor.

A múltban a lassú táncok időtartama volt a leghosszabb. A régi, igen lassú tempójú táncok az egész magyar nyelvterületen fokozatosan visszaszorultak. Ezzel és a friss táncok előtérbe kerülésével magyarázható talán a táncciklusok időtartamának rövidülése. Később a lassú táncokat sok helyen a muzsikusok előtti éneklés helyettesítette, és azután kezdtek el táncolni. A Mezőföldön, Sáregresen (Fejér m.) például a századforduló idején a táncciklus azzal kezdődött, hogy egy-egy táncospár a zenészek elé állva megrendelte a dallamot, s az éneklés után bontakozott ki a tánc. A régi lassú tánc emlékét őrzi a Sió melléki Ozorán (Tolna m.) az ún. dudálás is. Itt a muzsikások a dudazene hangulatát idéző dallammal vezették be az ugrós táncot, amelyre lassú táncot jártak. Ebben az esetben a kettős tagoltság egy régi típusú táncfajtában jelentkezik.

A reggelig tartó táncalkalmakon és bálokon este vagy éjfélkor vacsoraszünet szakította meg a táncciklusok folyamatát. Szatmár megyében az éjféli szünetet ülésnek vagy rostoknak nevezték. Ekkor fogyasztották el a magukkal hozott élelmet. A leányok vagy azok hozzátartozói megvendégelték az ismerős legényeket. A zenészek is ekkor étkeztek.

A vasárnapi rendszeres táncok régen ritka esetben nyúltak az éjszakába. A bálok és lakodalmak táncai azonban hajnalig is eltarthattak.

Éjfél után a táncok és a bálok hangulata mindig emelkedettebbé vált. Egyes vidékeken ilyenkor húzatták a hallgató nótákat, amelyekből frissebb dallamokra és táncra is átválthattak. A különleges, játékos, tréfás vagy virtuskodó táncoknak is ez volt az ideje. Ahol tánciskola is volt már, gyakran ilyenkor mutatták be az ún. túr táncokat. Ugyancsak a nőválaszra, vagy egyes helyeken (pl. Debrecenben) az öregek táncára ekkor került sor. A legények közötti összetűzések is ilyenkor történtek. Nézeteltérésekre leggyakrabban az adott okot, hogy nem tudtak a nótán vagy a leányok táncbavitelén megegyezni. Mind gyakrabban ismételtették meg a táncciklus gyors részét. Ilyenkor nőtt meg a zenebíró szerepe, aki rendszerint tekintélyes, erős férfi volt.

Reggel felé mind gyakrabban felhangzottak a táncciklusban vagy attól függetlenül a hajnali nóták, amelyekre énekszóval táncoltak:

vagy:

2. Hajnaljon, hajnaljon

Csak meg ne virradjon,

Hogy az én galambom

Jó útat haladjon.

3. Jó utat, jó utat

Jó utat kívánok,

Mikor a kapun kimész

Törjön el a lábod.

{6-249.} Az ilyen típusú dalok az egész nyelvterületen ismertek. Erdélyben az utóbbi években az idősebbek inkább reggel felé kapcsolódtak a táncba. Kibéden félbeszakították a fiatalok táncát, kérvén a hajnalit. Ezek általában régies, 5/8-os lüktetésű dallamok:

Az ilyen dallamoknak még hajnali cigánytánc, hajnali keserves, cigánykesergő stb. elnevezésük volt. A táncalkalmaknak a zenészek a Rákóczi-mars húzásával vetettek véget.

Mihelyt vége szakadt a táncnak, a leányok rendszerint többen együtt vagy kísérőikkel igyekeztek gyorsan hazafelé. A vasárnap délutáni táncalkalom végét gyakran az esti harangszó vagy a legelőről hazatérő állatok jelezték. Előfordult, hogy a legények egy része a rendezőkkel vagy más mulatósabb férfiakkal tovább együtt maradt, folytatva a vigadást. A különböző férfitáncoknak ilyen alkalommal volt még az utóbbi időkben szerepük. Ha a legények közül valaki hazament, rázendített egy-egy marsra vagy kísérő nótára. A tánchelyiség ajtajáig, egy darabig az utcán is kísértették magukat.

Befejezésül idézzük Kriza János egyik gyűjtőjének, Tiboldi Istvánnak egy levélrészletét, mely a székelyföldi Fejér-Nyikó (Udvarhely m.) vidékére vonatkozóan tömören jellemzi a táncmulatság leglényegesebb mozzanatait: „Mikor vidékünkön – irja az öreg székely bárdus – kivált a kisebb falukban tánczvigalom esik, abban megjelentek nemcsak az ifiulegények és leányok, hanem az ifiabb házasok, az öregebbek is, meg a gazda s szolgalegény is. Van ott egy főbb, ki elrendezi a tánczot, társakat oszt, leányokat, ifju nőket, egyszer a legénységnek, másszor a házasoknak, másszor a más faluból jött legényeknek. Sokszor a legény maga választ tánczoló leány társat magának, kihez legnagyobb a hajlandósága, kit leginkább szeret, kit a mulatság végéig is nehezen enged oda másnak, őrzi féltésből is. – Minden osztálybeli tánczos rendszerént három három nótát jár el egymásután, melyeknek többnyire ketteje magyar, a más lassu czigánynóta. Ha tágasabb a tánczoló szoba, legények, házasok több számmal felállnak egyszerre tánczolni. Sok van, ki ilyenkor a tánczot jártában mondogat apró versecskéket szenvedélyesen, ha szinte csonkabonkán is.

Még ez órában is jól emlékszem arra, hogy midőn kiskoromban tánczvigalomban valék falunkban (Szt.-Miklóson), el-eljöve oda a szomszéd M. faluból tiz vagy tizenkét az időben hires tánczu legény is, mind hosszu báránybőr sapkával, egyet kettőt kivéve mind sarkantyus csizmával. Ezek tánczoltak aztán párosan is, ki leánynyal, ki ifiu nővel. Egy-egy nótát eljártak csak úgy magokra társ nélkül is verve össze sarkantyujokat, közbe-közbe mondogatva rövid szerelmi versecskéket is. Volt csengés-pengés, bongás, Kitettek magokért istenigazában…” (Kriza 1863: 542–543). Kriza közlése talán első olyan jellemzés a falusi táncmulatságról, amely egy-egy mondattal, de a táncalkalmak valamennyi összetevőjére (résztvevők, rendezés, táncra kérés, táncosztás, táncsarkantyú stb.) felhívta a figyelmet.