| A TÁNC HAGYOMÁNYOZÓDÁSA | TARTALOM | DRAMATIKUS-PANTOMIMIKUS TÁNCOK. |
FEJEZETEK
Szélesebb értelemben alkalomhoz kötött táncoknak nevezzük mindazokat, amelyek az ünnepi szokások keretében fordulnak elő. Vannak azonban közöttük olyan sajátos táncformák, amelyek az illető szokás legfontosabb rítusaihoz (pl. a lakodalomban a menyasszony fölkontyolásához, vagy a temetésen a halott sírba tételéhez) kapcsolódnak. Ezeket a magyar néptánckutatás rituális vagy szertartásos táncoknak nevezi. A nemzetközi szakirodalomban előfordul a szakrális és a mágikus tánc elnevezés is (Kaposi–Maácz 1958; Martin 1978a; Sachs 1933). E táncok funkciója, a táncos szokások sokrétűségénél fogva, igen sokféle lehet. Egyes rituális táncok célja elsődlegesen a termékenységvarázslás, a megtisztítás és a bajelhárítás. Más szertartásos táncok a fölavatást, a tiszteletadást szolgálják, vagy valamilyen társadalmi csoporthoz (mesterséghez, szervezethez) való tartozást fejezik ki. Mindemellett e táncok célja lehet például a szertartás ünnepélyességének fokozása vagy a résztvevők szórakoztatása is. Egyetlen tánc esetében is több kimondott és rejtett funkciót fedezhet fel a kutató, amelyek állandóan változó funkciórendszert alkotnak (Peterson-Royce 1977; Martin 1979a, 1979b).
Mi indokolja még a sajátos funkcionális különbségeken kívül e táncok külön kiemelését? Elsősorban az a körülmény, hogy a szertartásos funkció erősen befolyásolja, sőt esetenként meghatározza a táncok formai és zenei sajátosságait, általános karakterét. Az előírt szokásrend, a hely, az időpont, a résztvevők meghatározottsága, és e kötöttségekhez ragaszkodó hajlam révén néhány táncunk a szórakozó táncoktól teljesen elütő formában maradt fenn, mint például a boricatánc vagy a különféle labirintustáncok. Gyakori az az eset is, amikor a rituális funkcióban magukat a szórakozó táncokat találjuk. Azonban a szokáskörnyezet ekkor is rányomja bélyegét e táncok hangulatára, előadásmódjára, mint például a dél-alföldi halottas táncok esetében.
Az alkalomhoz kötött táncok vizsgálatában a néptánckutatás a népzene- és népszokáskutatás nyomán jár, amelyek már jelentős munkát végeztek az alkalomhoz kötött folklórjelenségek körülhatárolásában és közzétételében (MNT I–V.; Dömötör T. 1983).
A magyar néptáncok iránti érdeklődés kezdeti szakaszában, a múlt században a rituális táncok voltak szinte az elsők, amelyek fölkeltették a kutatók érdeklődését (Zajzoni Rab 1862; Réső Ensel 1867). Ebben az időszakban kerültek napvilágra azok a korábbi följegyzések, útleírások és naplórészletek is, amelyek a rituális táncok több évszázados történetére vetettek fényt. Azóta ismerjük például a Magyar Simplicissimus leírását a 17. században szokásos halottas táncokról, Apor Péter följegyzéseit a 17. század végi erdélyi lakodalmi táncokról (Ipolyi 1854; Apor 1972). Azután a 19. század {6-252.} második felének zenetörténeti, néprajzi, munkáiban, honismereti, nyelvészeti és néprajzi folyóirataiban s a kor nagy történeti-népismereti összefoglalóiban sorra jelennek meg a táncos népszokásokra vonatkozó adalékok. A 20. század elején Réthei Prikkel Marián már önálló tanulmányt szentelt a magyar halottas táncoknak. Írása nyomán több tudósítás is érkezett az ország délkeleti részéről, amelyek mind a halottas táncok élő gyakorlatát bizonyították (Réthei Prikkel 1906b; Gárdonyi 1906; Kálmány 1912).
A magyar néptáncról szóló első jelentős összefoglalásban már külön csoportban találjuk a rituális táncokat. Réthei a „Különleges táncok”, a „Jelképes és játékos táncok”, valamint az „Alkalmi táncok” c. fejezetekben foglalkozik velük, jelezve, hogy az alkalomhoz kötött táncok nem alkotnak egyöntetű, könnyen elhatárolható csoportot tánchagyományunkban (Réthei Prikkel 1924).
Gönyey Sándor és Lajtha László A magyarság néprajzában már más módszerrel közelítenek e táncokhoz. Ők a magyar és az európai tánctörténeti emlékek ismeretében egy szélesebb etnológiai alapra helyezve elemzik a magyar tánckutatás friss eredményeit. Az általuk megállapított hat műfaji csoport (1. ősi körtáncok; 2. férfiak egyes tánca; 3. botos tánc; 4. katonatáncok, verbunkosok; 5. vegyes páros táncok; 6. dramatikus, állatutánzó, idegen eredetű táncok) mindegyikében külön-külön hívják föl a figyelmet azokra a táncformákra, amelyeknek feltehetően szertartásos gyökerük van (Lajtha–Gönyey 1943).
Az 1930-as évek óta rendszeresen folyó mozgófilmezés során több szertartásos táncot is sikerült még filmen megörökíteni. A Néprajzi Múzeum és az MTA Zenetudományi Intézet filmtárában máig kb. 5 ezer méter filmanyag gyűlt össze e táncokról. A kutatóintézetek és múzeumok adattáraiban jelentős kéziratanyag található velük kapcsolatban, és a felszabadulás óta is számos könyv, résztanulmány jelent meg róluk.
Az 1951-ben meginduló Magyar Népzene Tára sorozat nagy nyereség az alkalomhoz kötött táncok kutatása szempontjából is, mert kötetei számos adalékkal szolgálnak a dallamokkal együtt élő táncokról és játékokról is (MNT I–VII.). Közülük tánc szempontjából a Lakodalom c. két kötet emelkedik ki, amelyben Lugossy Emma a rituális táncok egy csoportjának, a lakodalmi szertartásos táncoknak máig legteljesebb gyűjteményét nyújtja (Lugossy 1956).
Kaposi Edit és Maácz László összefoglaló kötete a történeti és a mai néprajzi anyagból válogatott gazdag példatárral mutatja be az alkalomhoz kötött táncokat a táncalkalmak s táncos népszokások ismertetése kapcsán (Kaposi–Maácz 1958).
A magyar halottas táncok és játékok tanulmányozásában jelentős előrehaladást jelentett Morvay Péter és Pesovár Ernő kutatása, akik elősegítették e jellegzetes táncforma európai elterjedésének és történeti hátterének jobb megismerését (Morvay 1951; Pesovár E. 1968).
Az utóbbi években az alkalomhoz kötött táncok kutatásában a legnagyobb lépést Martin György A magyar körtánc és európai rokonsága c. könyve jelenti, amely néptánchagyományunk e fontos, rituális hagyományokkal rendelkező típusának komplex (formai-zenei-funkcionális) elemzését adja sokszínű táji változatainak, történeti emlékeinek és széles európai rokonságának bemutatásával (Martin 1979a). Fontos munkának számít e területen Lányi Ágoston; Martin György és Pesovár Ernő körverbunkról szóló monográfiája, mert minden eddiginél több adatot szolgáltat e táncfajta formai, zenei sajátosságairól és legényavató szerepéről (Lányi–Martin–Pesovár E. 1983).
A rituális táncok kutatásának vázlatos áttekintése is mutatja, hogy a magyar tánchagyomány {6-253.} e funkcionális csoportjának kutatása jelentős eredményeket ért el, de teljességre törekvő összefoglalás e témában még nem készült. E tekintetben kissé elmaradtunk a környező népek tánckutatásától (Wolfram 1936–1937; 1966).
Mi sem vállalkozhatunk jelen esetben másra, mint az eddigi eredmények összegezésére. A következőkben megpróbáljuk az eddig összegyűlt gazdag, de módszerességében igen különböző szintű szakirodalom alapján bemutatni a magyar tánchagyomány alkalomhoz kötött rétegét. A bemutatás a magyar tánctípusok sorrendjében történik.
A táncetnológiai kutatás egyik alapvető megállapítása, hogy az európai népek folklórtáncaiban egy korábbi, kereszténység előtti tánchagyomány él tovább, s jelentésüket, jellemző vonásaikat csak e korábbi történelmi szakaszból érthetjük meg igazán. Például a kalendáriumi ünnepek felvonulásaiban, a résztvevők magasra szökdeléseiben, az egyes személyeket magasra emelő mozdulatokban, a szent helyeken való táncolásban bizonyára termékenységvarázsló táncok maradványait sejthetjük (Sachs 1933; Dömötör T. 1964). A magyar néptánc- és népszokáskutatás is számos példával szolgálhat e témával kapcsolatban. A Somogy megyei Erdőcsokonyán például századunk elején az asszonyok húshagyókor a kocsmába mentek el táncolni, s aki tánc közben a legmagasabbra ugrott, annak nőtt meg a kendere a legmagasabbra a hiedelem szerint (Pittner 1914). Baranyában Berze Nagy János gyűjtése szerint húshagyókedden este a férfiak nem lányokkal, hanem menyecskékkel táncoltak, hogy a kender nagyra nőjön (Berze Nagy 1940). A dunántúli pünkösdi királynéjárás szokásos mozzanata volt a kis királyné magasra emelése e szavak kíséretében: „Ekkorára nőjön a kendtek kendere!” (MNT II. 195–250). A Baranya megyei Ocsárdon a század elején az asszonyok kukoricát szórtak a farsangot köszöntő, táncoló pásztorgyerekek vagy pásztoremberek lába alá, hogy minél több csirkéjük keljen, mint ahogy a letaposott kukorica is kikel (Berze Nagy 1940).
Az olyan mágikus szertartások és analógiás varázslások, amelyekben a mozdulat a legfőbb elem, szintén rejtenek magukban rituális táncokhoz hasonló vonásokat. A Torontál megyei Rábén Bálint Sándor jegyezte fel a Szegedről kirajzott magyarok között, hogy a karácsonyi vacsora után a gazdasszony leguggolt, és kezét csípőre téve háromszor körülszökdelte az asztalt, miközben ismételte: „koty, koty, koty”. Ezt azért cselekedte, hogy korán legyen kotlója (Bálint 1938). Hasonló célt szolgált a dunántúli palázoló gyerekek ülő testtartása a kotyoló mondókák előadása közben (MNT II.). Bizonyos dolgok rituális körüljárása, különösen a sírkerülés szokása olyan szertartásnak tekinthető, amelyben – az etnológiai szakirodalom feltételezése szerint – korábbi rituális táncok csökevényeit, leegyszerűsödött formáit sejthetjük (Sachs 1933). A nyugat-erdélyi Várfalván Jankó János például így jegyezte föl e szokást: „Ha fiatal lány vagy legény hal meg, hat leány és hat legény muzsikaszó mellett kiviszik a temetőbe, ott a földbeeresztik, s mikor ráhúzták a földet, a kapákat keresztbe teszik, s ekkor a legények és leányok muzsikaszó mellett háromszor körüljárják a sírt némán, szótlanul” (Jankó 1893: 218).
Az európai táncetnológia szerint a táncolás rituális szerepére utal az a tény is, hogy a táncos szokások többsége a téli–tavaszi–nyári időszakra s a napfordulók idejére esik, amely egyben a gabona növekedésének s a háziállatok szaporodásának időszaka is. E táncok célja egykor a növényvilág növekedésének segítése s az égitestek mozgásának {6-254.} serkentése volt (Sachs 1933). E régi hagyományból táplálkozik az az Európa-szerte ismert szokás, hogy a tél végén az „alvó” gyümölcsfákat muzsikaszóval, ritkán tánccal ébresztgetik. Turán (Pest m.) például még a két világháború között is szokás volt, hogy a férfiak farsangkor kimentek a szőlőbe, hogy körültáncolják a gyümölcsfákat. Ez azért történt, hogy a kicsattant rügyek le ne fagyjanak, vagyis bő legyen a termés (Galambos 1946). E gondolatkörhöz kapcsolódik részben az a hiedelem is, hogy ha a böjtben táncolnak a fiatalok, lehull a szilva, rossz lesz az az évi gyümölcstermés.
Igen régi hagyományt őriznek az európai népszokások ember és állat formájú alakoskodóinak pantomimikus játékai és táncai. Vitatott kérdés, hogy mozgáshagyományuk kutatása és értelmezése a tánc- vagy a színjátékkutatás feladata-e. Tény azonban, hogy mindkét terület hasznot húzhatna kutatásuk eredményeiből. A magyar szokáshagyomány számos területén, főleg a lakodalomban, a disznótorban s a téli-tavaszi ünnepkörben fordulnak elő maszkos alakoskodók táncai. Legfeltűnőbb példái: a moldvai csángók húshagyókeddi matahalája, a Maros-Torda megyei székelyek gircsózása, a bukovinai, csíki és gyimesi betlehemes játékok, az alföldi disznótori kántálás, a szatmári farsangi játékok és ezek maszkos táncjelenetei (Domokos P. P. 1958; Ferenczi–Ujváry 1962, 1966; Ujváry 1983).
A temetőben, templomban, tehát beszentelt helyeken való tánc legkorábbi emlékét az 1279. évi budai zsinat tiltó rendelkezéseiben találhatjuk, mely szerint: ,,… a papság ne türje, hogy a nép a temetőkertben vagy magában a templomban táncra kerekedjék…” (idézi Pesovár E. 1972: 25). Az egyház tiltó, táncellenes magatartását egészen a 20. századig nyomon követhetjük.
A lánckörtáncok igen nagy múltú, minduntalan újjászülető, természetes, elemi táncformák, amelyeket az európai népek közös kultúrkincsének tekinthetünk. A történeti emlékanyagban a lánctáncot igen gyakran szertartásos rendeltetésű táncként találjuk, mint például a frank-germán lakodalmi szertartások, a mecklenburgi gyűrű, az ún. bogumil síremlékek, a ciprusi terrakotta ábrázolásai stb. Ezekkel összhangban állnak a közelmúlt lánckörtáncaira vonatkozó funkcionális adatok. A tavaszi falukerülések hosszú lánc- és körtáncai, a májusfa és a szentiváni tűz körüli tánc, a menyasszony körüli rituális körtánc, a halottas táncok, a lánckardtáncok, abroncstáncok s a szertartásos labirintustáncok mind e táncforma rituális szerepére utalnak (Wolfram 1956; Louis 1963; Wenzel 1965; Martin 1979a). A lánckörtáncok egyik jellegzetes típusát a fegyverrel járt férfitáncok és azok fegyver nélküli változatai jelentik.
Az európai fegyvertáncok három jellemző alapformája: a kötött szerkezetű csoportos lánckardtáncok, a mórok és a keresztények harcát megjelenítő moreszka, az ügyességi fegyvertáncok – s ezek szertartásos változatai – megtalálhatók voltak a magyar tánchagyományban is. Legismertebb a hétfalusi csángók boricatánca, amely a román caluserrel, a bolgár kukerivel és a délszláv (macedón) russaliával rokon vonásokat hordoz, mely tavaszi termékenységvarázsló és avató mozzanatokat őrzött meg (Domokos P. P. 1958). A színes szalagokkal díszített boricatáncosok térd alatt csörgőt, lábbelijükön pedig csörgős sarkantyút viseltek. Fölszerelésük rézcsákány vagy lapocka volt. Velük együtt négy álarcos, ún. kuka járt, akiknek fölszerelése a derekukra erősített kolompokból, {6-255.} fakardból és korbácsból állt. A csoport élén a tebetartó ment a tebével – aranyozott gyümölcsökkel díszített fenyőfával. Régebben egész farsangban, a múlt század hetvenes éveitől azonban már csak karácsony másnapján jártak házról házra a vatáf és az első legény vezetésével. A ház udvarán a vatáf parancsszavára járták el négyrészes kötött körtáncukat – a motívumok gyarapodó ismétlődéséből álló, mérsékelt tempójú egyes, kettes, hármas boricát és a gyors török boricát. Amíg a többiek táncoltak, a kukák tréfás, pantomimikus jeleneteket mutattak be: birkóztak, egyiküket – aki halottnak tettette magát – a társai földarabolták, elsiratták, majd korbácsaikkal „életre fújták”.
A Nyitra megyei Vicsápapátin és környékén a boricával rokon, de annál jóval egyszerűbb kötött, eszközös tánc – a pálcás tánc – volt szokásban farsangkor. Kövércsütörtökön a legények minden díszítés nélküli, egyszerű ünnepi öltözetükben gyülekeztek a kocsma előtt, és elindultak farsangot köszönteni. Amikor egy lányos ház elé értek, eljárták a pálcás táncot. Körbe álltak, mindegyikük kezében egy-egy pálca volt. Amikor a zenészek elkezdték a dallamot, tánclépésben elindultak a kör mentén. Néhány kör után arccal a kör belseje felé fordultak, s azt tánclépésekkel addig szűkítették, míg össze nem értek. Ekkor botjaikat letették, s a táncot csárdással folytatták az odasereglett lányokkal párban (Manga 1942).
Az előbbiekkel rokon nyugat-európai hagyományt őriz a tokaj-hegyaljai egykori német telepesek szüreti mulatsági tánca, a bodnártánc. Erdőbényén öt bodnárlegény és az ún. pohárforgató táncvezető adta elő. A táncot egyik kézben kerekre összefogott hordóabroncsokkal, libasorban körbe futással kezdik, majd az abroncsok egyik végét egymásnak átadva láncba kapcsolódnak össze. Az állandó keringés közben az abroncsokat olykor magasra emelik vagy leeresztik s átugorják, majd irányt változtatva kígyóznak, s az abroncsból kialakított kapu alatt sorban átbújnak. Az abroncstartást és a térfigurák változtatását a táncvezető dobbantásaival irányítja. A bodnártánc mutatványos befejező jelenete, amikor a pohárforgató a kör közepén a kengyel alakúra összefogott díszes abroncsra poharat helyez, és nyolcas alakban virtuózan forgatja a feje fölött (Gönyey 1934).
Ez a középkorban divatos és főként a városi kisiparoscéhek által fenntartott régi táncforma a 19. századig Nyugat- és Közép-Európában rendkívül elterjedt volt. Angliától és Spanyolországtól kezdve a nyugati szlávokig szinte minden európai népnél megtalálható, s több jel szerint egykor elsősorban a germán népek sajátja volt. A germán ünnepi szertartások pogány rítusa a középkorban céhtáncként élt tovább. A városi kisiparoscéhek, majd a falusi legénytársaságok ezt a táncot új céhtagok felvételekor, mintegy avató szertartásként alkalmazták. A szakirodalom lánckardtánc néven emlegeti, mivel a táncosok a kardot (vagy botot, abroncsot, valamilyen mesterségjelvényt) a két végénél fogva egymással láncszerűen kapcsolódnak össze. A magyar nyelvterületen az erdőbényei ma már az egyetlen, és a Kárpát-medencei elterjedést tekintve a legkeletibb adat (Wolfram 1936–1937; Alford 1962). Ez a kötött, pontosan begyakorolt, a térformák bonyolultságára épülő lánckardtánc alapvetően különbözik a kelet-európai népek egyszerűbb fokon lévő, kevésbé rafinált, mesterkéletlenebb fegyvertáncaitól.
A magyar tánchagyományban a karddal vagy fegyverszerű eszközzel járt ügyességi férfitáncok hajdani divatjára a 16–17. századi hajdútánc emlékei utalnak. Maradványait napjainkig a párbajszerű mozzanatokat is tartalmazó pásztortáncok és cigánybotolók őrizték meg. E táncok közeli rokonai a kelet-európai, balkáni és kis-ázsiai (délszláv, török, albán, ukrán, kaukázusi) népek körében élő fegyvertáncok (Martin 1964a). A magyar {6-256.} pásztortáncok és botolók nagyon kevés szertartásos elemet őriztek meg, de korábbi rituális funkciójuk lehetőségére a távolabbi rokon példák figyelmeztetnek (Andrásfalvy 1963).
Gönyey Sándor és Lajtha László kétségkívül szertartásos elemnek tartja például a porcsalmi botoló befejező mozdulatát, amikor a férfi botjával lendületesen a nő felé suhint, de a mozdulat végét letompítva, a botot egyszerűen a táncosnő nyakszirtjére helyezi. „Ez a tánc a szertartásos kardtáncok azon csoportjába tartozik, amelyben emberáldozás emlékét sejtjük” – olvashatjuk A magyarság néprajza „Tánc” fejezetében (Lajtha–Gönyey 1943: 110).
Az egykori ügyességi fegyvertáncok különféle eszközökkel (üveggel, söprűvel, gyertyával stb.) járt változatai ma már csak a lakodalmakon s egyéb alkalmi táncmulatságokon fordulnak elő mutatványos-bemutató, illetve ritkán szertartásos szerepben (Pesovár F. 1969c).
Az európai fegyvertáncokhoz hasonló, bár kevésbé fejlett táncformákkal a férfiak téli és tavaszi köszöntő szokásaiban (betlehemezéskor, farsangi, húsvéti, pünkösdi köszöntéskor) is találkozhatunk. Jellemző példa erre a bukovinai székelyek betlehemes játéka, amelyben a pásztornak öltözött álarcos alakoskodók egy szövegtelen furulyadallamra sajátos, egyöntetű körtáncot járnak. A lassú és gyors részből álló táncban csörgős botjukat maguk előtt rakosgatva, ki-be fordulgatva táncolnak. Vargyas Lajos délkelet-európai történeti és recens adatok alapján kimutatta, hogy az ehhez hasonló betlehemes pásztorjátékaink és táncaink a balkáni újévi-farsangi maszkos játékok közvetlen rokonai, s ilyen módon valószínűleg a régebbi bizánci és az antik dionüszoszi termékenységi szertartások örökösei (Vargyas 1948).
A betlehemesek tánca sok helyen az asztal és a betlehemi kápolna énekszóval való körüljárásává szelídült, de a szereplők kötött párbeszédeiből itt is kiderül, hogy a pásztorok a játék végén korábban mindig táncoltak. A férfiak ilyen csoportos, összefogózás nélküli szertartásos táncainak formai sajátságai és főleg a hozzájuk kapcsolódó szokások arra figyelmeztetnek, hogy bennük korábbi avató szertartások nyomait kereshetjük. Sok helyen ugyanis éppen az ilyen adománykérő szokások után rendezett mulatságon került sor a legényavatásra. Vas megyében például a századfordulón a regösidő befejezése után a kocsmában tartották a legénykeresztelőt. Előbb elfogyasztották a regöléssel keresett ennivalót, azután a 18 éves fiúk sorban keresztapát választottak. Ezek a nyugat- és közép-európai céhes szokásokkal is rokonságot mutató legényavatók átvezetnek bennünket a körverbunkokhoz, amelyek a magyar legényavató szokások legszínesebb formáit képviselik.
A körverbunk az új stílus szabályozott szerkezetű, csoportos férfitánca, amelynek klasszikus területe a Kisalföld. Szórványosan előfordul még a Kiskunságban, Északkelet-Magyarországon, a Székelyföldön és Közép-Erdélyben is. Formai és funkcionális jegyeit tekintve a magyar körverbunkok rokonságban állnak a kelet-szlovákiai táncfolklór verbunk, solo mad’ar és Mahańska (’magyar’) nevű táncaival, és távolabbi kapcsolat fedezhető fel az osztrák Schuplattlerek kötött formáiban is (Wolfram 1951; Zálešák 1964; Tóth, Š. 1967).
A körverbunk a Rábaközben a legényszervezetek reprezentatív, szertartásos tánca volt. Az újonnan bekeresztelt legény ugyanis a búcsú alkalmával (egyes helyeken húshagyókedden vagy pünkösdkor) járt verbunkban jelent meg először a nyilvánosság előtt mint a legényszervezet teljes jogú tagja. Ugyancsak a tánc szertartásos szerepére utalnak {6-257.} a hozzá kapcsolódó egyéb szokások, mint például a kocsma előtt a césfa, illetve királyfa fölállítása. Rábacsanakon például először ekörül járták el hajnalban a karéjt. A legények a búcsú napján sorra járták táncukkal a lányos házakat, s a verbunkot követően a céslányokkal csárdást táncoltak. Szokásban volt, hogy a búcsú másnapján a legények nyárssal házalva adományokat (főleg perecet) gyűjtöttek. Mindezek a mozzanatok arra utalnak, hogy a kisalföldi legényszervezetek e táncos szokása rokon azzal az Európa-szerte megtalálható, sokrétű és nagy múltú hagyománnyal, amelyben férfiszervezetek különböző típusú körtánca áll a termékenységi és avató rítusok középpontjában. E hagyományokra már a boricatánc és a bodnártánc leírásakor is hivatkoztunk. Itt kell megemlíteni a nyugat-európai hagyományból a Siebensprungot is, amelyet nemcsak termékenységi, hanem avató rítusként is jártak (Wolfram 1951).
Pesovár Ernő a rábaközi körverbunkok sajátosságai alapján föltételezi, hogy történeti verbunktáncunk s a vele együtt járó katonává fogadás is ebből a hagyománykörből sarjadhatott, és a férfiszervezetek rituális táncainak egyik sajátos történeti formájává vált (Lányi–Martin–Pesovár E. 1983).
A magyar lánckörtánc-hagyomány másik ősi és rituális hagyományokkal bőven rendelkező rétegét a női lánckörtáncok alkotják, amelyek főleg a magyar nyelvterület északi, déli, délnyugati részén és a Duna mentén fordulnak elő. A termékenységi rítusokhoz kapcsolódó formái főleg a böjti időszakhoz, a tavaszi naptári ünnepekhez és a családi élet átmeneti rítusaihoz kötődnek (Martin 1979a).
A női körtáncok kísérete általában egyszólamú énekszó. Fontosabb eleme a dal, s így nem a lépések változása a lényeges, hanem a számtalan szövegstrófával egymás után sorakozó lírai daloké. A lányok zárt kör alakú vagy hosszan kígyózó láncában a tánc egyöntetű, szabályozott szerkezetű. A lépések sorrendje meghatározott, de az ismétlés mennyisége, a részek terjedelme a pillanatnyi hangulattól függően – de mindenkire érvényesen – változik. A láncalkotás leggyakoribb módjai: az egyszerű és az elöl vagy hátul keresztezett kézfogás, a karolás, valamint a váll- vagy derékfogás. A táncoló kör régiesebb jellemző mozgástípusai: 1. A szűkülő-táguló körmozgás, amely a befelé és kifelé irányuló lépések váltakozásából adódik. 2. A kör ingamozgása, amely szimmetrikus vagy aszimmetrikus motívumok révén jön létre. A legelterjedtebb, haladó ingamozgást eredményező körtáncmotívum az Európa-szerte ismert ún. Feröer-lépés. 3. A kör egyirányú haladása, folyamatos forgása, amely a lassú részben mindig a nap járásával megegyező, a gyors résznél viszont váltakozó. (A kör haladási irányának – a táncetnológiai kutatások szerint – nagy jelentősége volt az égitestek mozgását befolyásoló szertartásokban.)
A felsorolt mozgástípusok legtöbbször keveredve, egymással kombinálódva jelentkeznek, meghatározott tempójú és típusú körtáncdallamok kíséretében. A magyar körtáncok legismertebb táji változatai: a bácskai csirajozás és tüskömtánc, a dél-nyírségi hajlika, Kalocsa vidékéről a férc, a martosi kúria, a mátyusföldi szinala, a sárközi babázás, lépő és fárida, a somogyi erőjárózás, hajaboka, hajarózsázás, kocsikala, a szlavóniai derenka, kalala, rezálás (Martin 1979a).
A lánckörtáncok rituális funkciójának emléke legtovább a szlavóniai magyarság körében, a Dél-Dunántúlon s részben az északi magyar nyelvterületen maradt meg. A szlavóniai Szentlászlón például az első világháború előtt a lányok nagyböjti vasárnapokon a templomozás után nótaszóval járták végig a falut. Vállmagasságban tartott, színes selyemkendőkkel fogództak össze, s a lánc lassan, ünnepélyesen sétálva kígyózott {6-258.} végig a falun. Időnként az elöl álló két lány magasra emelt karral kaput tartott. A sor másik vége ezalatt bekanyarodott, és átvezette a kapu alatt az egész láncot. Így haladtak a falu főterén lévő tánchelyig, ahol kezdetét vette a rezálás (Berkes 1969).
A Dél-Dunántúlon századunk elején a körtáncok többsége a böjti időszakhoz kapcsolódott. Ez volt a tavaszi falukerülés, a párválasztó játékok időszaka és a gyümölcsfák körültáncolásának alkalma. Minden faluban állandó, szabadtéri karikázóhelyeken gyülekezett a fiatalság. Sok helyütt, például a Zselicségben, a hidakon táncoltak, másutt a falu szélén, az iskola előtt vagy a templomkertben volt a tánchely. Vasárnap délutánonként, litánia után a lányok egészen sötétedésig táncoltak. A karikázó mellett ilyenkor táncos párválasztó játékokra is sor került, amelybe gyakran a legények is beálltak. Karádon például a karikázót, az ún. kocsikalát időnként az egyszerűbb és kevésbé fárasztó párválasztó játék, a hajarózsázás váltotta fel pihenésként. Húsvétkor ez még a lenezéssel is kiegészült (Morvay–Pesovár E. 1954; Martin 1979a).
A nyugati palócoknál a leánykörtáncok böjti-tavaszi szerepköre a virágvasárnapi kiszejárással is bővült. Ipolybalogon az 1920-as években a lányok virágvasárnap felöltöztettek egy jó hosszú karót menyecske formájúra. A ruhát általában a legutóbb férjhez ment menyecskétől kérték kölcsön. Azután a bábut, a kiszét végigvitték a falun, ügyelve arra, hogy a jelenlévők közül minden leány legalább egy rövid ideig vigye. A falu végén leszedték a kiszéről a ruhát, a karót és a rajta lévő szalmát pedig az Ipolyba dobták. Mikor a kiszehajtásról visszafelé jöttek, a lányok összefogódzkodtak és „kaput nyitottak”, vagyis az első két lány összefogott kezét magasra tartotta. A többiek sorba átbújtak a kapu alatt, miközben a „Mér’ küldött az úrasszony, haja gyöngyöm haja” kezdetű dalt énekelték. Így vonultak vissza a faluba (Manga 1942, 1968; Lajtha 1933; Martin 1979a).
E vidéken a szertartásos körtáncok a lakodalomban is gyakran helyet kapnak a menyasszony-búcsúztatásnál, a menyasszonytáncnál s a hajnaltüztáncnál.
Az északkeleti hegyvidéken a böjti-tavaszi leányjátékokban a körtáncokat páros oszlopban vagy füzérformában járt bújós, kapuzós játékok, kadrill formák, kalácsozó leányjátékok vezetik be, s gyakran kapcsolódnak párválasztó játékokkal is. Ilyenek a beregi Tiszaháton a vonulós zöldágvágás, a Nyírség északi részén a hejtulipánozás nevű láncjáték, délebbre pedig a párválasztó hajlikázás (Lugossy 1952; Martin 1979a).
A lánckörtáncok egy jellegzetes, igen nagy múltú formája az, amikor a táncoló kör középpontjában valamilyen dolog vagy személy áll. A magyar tánchagyományban e táncok lehetnek egynemű női körtáncok (mint például a sárközi lakodalmi menetben a koszorúslányok körtánca a menyasszony körül, a pünkösdölő lányok tánca a menyasszony vagy királykisasszony körül, s a palóc hajnaltűztánc egynemű körtáncformái a tűz körül), de gyakrabban jelennek meg vegyes körtánc formájában. Ilyen vegyes körtáncot sejthetünk a Magyar Simplicissimus által a 17. században leírt halottas táncban, amely egy magát halottnak tettető, földön fekvő figura körül folyt, s ilyenek voltak az északi nyelvterületen a szentiváni tűz körüli táncok, valamint a dunántúli májusfa körüli táncok is (Kaposi–Maácz 1958). A 17. századtól terjedtek el nálunk azok a párválasztó játékos táncok, amelyekben a kör közepén egy párnával (vagy kendővel stb.) táncoló szereplő van. E táncok a különféle táncalkalmakon főleg játékos, szórakoztató funkcióban ismertek, de a lakodalmakban előfordulnak szertartásos funkcióban is. A körforma hasonlósága ellenére e táncokat a játék menete s főleg a jellegzetes nyugatias kísérőzene világosan megkülönbözteti a hagyományos körtáncainktól.
A körhöz hasonló archaikus, közösségi forma a labirintus, amely a magyar tánchagyományban {6-259.} az énekes-táncos gyermekjátékok és a már említett böjti falukerülő táncok mellett elsősorban a lakodalom szertartásaiban és a násznép szórakozó jellegű játékos táncaiban maradt fenn. Az egynemű formák mellett ezek között is gyakoriak a vegyes (nők és férfiak által közösen járt) formák. Ilyenek a nyugati palócok és szigetköziek menyasszonyfektető gyertyás táncai, a dunántúli seprűtánc játékos, csoportos formája s ennek kendővel járt, darutánc, kacsatánc, kígyótánc és ludas tánc néven ismert változatai. A labirintus forma jellemző a lakodalmak vendégküldő táncaira is, amelyeknek egyik jellemző példája a bukovinai székelyek büdös vornyik nevű tánca. Az ilyen vendégküldő táncok jellegzetes mozzanata, hogy az élen táncolót utánozniuk kell a többieknek, bármit tesz is, bármerre is viszi a sorban táncolókat. Szertartásos lakodalmi tánc emlékét őrizte meg a Borsod megyei Bogácson a lakodalmas ház körültáncolása is. A menyasszonyfektetés után az egész lakodalmas sereg (férfiak és asszonyok) sorba állva apró tánclépésekkel 9-szer körüljárta a házat.
A magyar néptánckincs régi stílusrétegének egyik legfontosabb tánccsaládja az ugrós, amely egyben egy régi, közös kelet-európai és Kárpát-medencei tánccsalád nyugati és déli tagja is. E táncokat a paraszti táncrend szerves részeként ma már alig találjuk meg, csupán lakodalmi menettáncként, szertartásos vagy játékos funkcióban használatosak (Martin 1964a).
Az ugrós nálunk zenei, formai és funkcionális tekintetben igen sokrétű. Különböző fejlettségi fokú változatai szinte az egész nyelvterületen élnek. E viszonylag egyszerű, 2-5 tagú motívumokból épülő, szabályozatlan szerkezetű táncokat férfi-, női és vegyes táncként is táncolhatják. Előfordulnak szóló-, páros és csoportos változatokban s eszközös formában is. Jellegzetes példái a téli-tavaszi köszöntő szokások egyszerűbb táncai, a lakodalmi menettáncok s a lakodalmi szakácsasszonyok tánca, illetve kásatánc, amelyre rendszerint a vacsora végeztével, esetleg hajnalban kerül sor. Legtöbbször tréfás kéregetés a bevezetője: a násznép körében megjelenő szakácsasszonyok bekötött, „kásával megégetett” kezüket mutogatják, és kásapénzt szednek. A gazdasszonytánc formailag rendszerint kötetlen ugrós tánc, Kalocsán és környékén például mars, a Sárközben ugrós, s máshol is az ugrós helyi változatait használják kötetlen alakzatban. Elengedhetetlen mozzanata a táncnak, hogy az asszonyok a konyhai főzőeszközök (fedők, tepsik, kanalak stb.) ütemes csörgetésével, összeütögetésével nagy zajt csapnak. Néhol üvegekkel a fejükön táncolnak.
A lakodalmi menettánc szép változata Baranyában és Somogyban a zászlós tánc, amelyet a vőfély és a férfiak botra tűzött kasmírkendőkkel járnak. A Szeged környéki Kisteleken külön zászlóst választanak, aki a lakodalmi zászlót (selyemkendőkkel, almával és rozmaringgal földíszített rudat) a menet idején táncoltatja (Felföldi 1976).
Általában ugyancsak ugrós karakterűek a már említett labirintus formában járt lakodalmi táncok is. Az ugrós táncok helyén a szertartásos lakodalmi táncokban a helyi tánckészletben divatos szóló verbunkok vagy a fejlettebb legényesek is előfordulnak (pl. Erdély némely vidékén az esküvő alatt a templom előtt szokásos legényes tánc).
A tánctörténeti kutatások szerint a közelmúlt európai páros táncai részben egy, a fegyvertáncokban gyökerező, küzdő karakterű csalogatós páros táncból, másrészt a középkori vonulós páros táncok és körtáncok felbomlása révén alakultak ki. A körtáncokban korábban csak epizódként vagy utótáncként használatos páros táncok egyre önállóbbakká váltak, és a századok folyamán fokozatosan háttérbe szorították a régi lánc- és füzértáncokat (Martin 1979b; Sachs 1933). A körtánckeretben megjelenő párostánc-formákat például párválasztó gyerekjátékaink, a pünkösdölők és lakodalmi körtáncaink tartották fönn. Gönyey Sándor és Lajtha László véleménye szerint a szennai lányok menyasszony-vőlegény játékában a régi magyar menyasszonytáncok emlékét kereshetjük. A játékban három lány áll fel arccal egymás felé fordulva, a többiek pedig kézen fogva, énekszóval körüljárják a mozdulatlanul álló három szereplőt (a menyasszonyt, a vőlegényt és valószínűleg a násznagyot). Ezután a körüljárók lánca bezáródik úgy, hogy két szereplő a láncon belül, egy pedig kívül kerül. Így folytatják a körüljárást, majd a frissebb táncot a középen maradt táncoló, forgó pár körül (Lajtha–Gönyey 1943). A rendszeres gyermekjáték-kutatás sok hasonló játékformát hozott felszínre, amelyekben lakodalmas táncaink emlékeit sejthetjük.
A reneszánsz idején kiteljesedő s a körtáncokat kiszorító párostánc-divatok rohamosan terjedtek Kelet- és Észak-Európa felé. A 17. századra a páros tánc már Magyarországon is minden társadalmi rétegben elfogadott, általános táncforma volt. Az európai reneszánsz jellegzetes párostánc-formái, melyek proporciós táncpárokká kapcsolódva vagy ciklusokká szerveződve jelentek meg, két alapformában honosodtak meg nálunk: l. lassú, egyöntetű, oszlopban vonuló formában; 2. gyors, zárt összefogódzású, egyéni, forgós-ugrós páros táncok formájában. Mindezek mellett számolnunk kell egy korábbi helyi régies párostánc-forma továbbélésével, amilyen tánckincsünk régi rétegének küzdő karakterű és ugrós páros tánca (Pesovár E. 1977a, 1977b, 1983; Martin 1979b).
A lassú sétáló, egyöntetű, vonulós páros táncok a 17–18. századi történeti források szerint a lakodalmi ceremónia egyik legfontosabb mozzanatává váltak Közép-Kelet-Európában – mint fáklyás, illetve gyertyás menyasszonyfektető táncok (Martin 1979b). Történeti forrásaink és a mai menyasszonyfektető gyertyás táncok regionális elterjedése is az északról való származást valószínűsítik. E szertartásos tánc korai példái a Magyar Simplicissimus által följegyzett fáklyás menyasszonyfektető tánc a 17. század végéről és az Apor Péter emlékirataiban olvasható szövétnekes tánc a 18. század elejéről.
Az első világháborúig általában az északi nyelvterületen, főleg a Szigetközben és a nyugati palócoknál fordult elő árgyélus tánc, menyasszonykikérő vagy menyasszonyfektető gyertyás tánc néven. Azóta ott is folyamatosan kikopott a gyakorlatból. Több formaváltozata ismert. Legjellemzőbb a gyakran 3/4-es, illetve 6/8-os, páratlan lüktetésű dallamokra járt forma („Az árgyélus kismadár…” vagy „Mikor a menyasszont fektetni viszik…” szövegkezdetű dalokkal), amelyet vagy az egész násznép, vagy csak a vőfély táncol a menyasszonnyal és a koszorúspárokkal. Bagon például a násznép a vőfély és a menyasszony mögött párosan sorakozik föl gyertyákkal a kézben. Miután a vőfély kikéri a násznagytól a menyasszonyt, az egész oszlop kétlépéses motívummal körben halad a szobában, amíg vissza nem érnek a násznagy elé. Ezt többször megismétlik a vőfély tréfás versei kíséretében, míg a vőfély egy óvatlan pillanatban ki nem szökteti a menyasszonyt az ajtón. A násznép a kiszökkenő menyasszony után dobja az égő gyertyát {6-261.} hangos kiáltás kíséretében: „szaporodjatok, mint a csicsóka!”. A gyertyák dobása, eloltása s maga a kiáltás minden bizonnyal a tánc korábbi rituális funkciójára utal (Martin 1955). A páros, vonuló oszlopformán kívül a lakodalmi gyertyás táncok gyakran labirintus, ritkábban kör formájában is előfordultak.
Lakodalmi szertartásos táncaink párosan forgó formáiban, mint például a menyasszonytáncban, az európai páros táncok egyik jellegzetes alapformáját, a gyors, zárt összefogódzású forgó páros táncokat, illetve azok hatását sejthetjük. A menyasszonytánc ma a lakodalom legelterjedtebb s legáltalánosabb szertartásos tánca. Eredetileg a menyasszony utolsó, leányfővel járt tánca volt a régebbi többnapos lakodalmakban az ünnepi lakoma előtt, jóval a fektetés és a kontyolás előtt. Az utóbbi időben időpontja éjfélre esik. Kezdetét a vőfély jelenti be, s rendszerint ő kezdi a táncot a menyasszonnyal. Számos helyen, a lakodalom tisztségviselőinek rendjét követve, sortáncszerűen adja át a menyasszonyt a jelesebb vendégeknek, esetleg a rokonsági fok figyelembevételével név szerint kiáltja ki a következő táncost. Gyakori azonban, hogy néhány forduló után „eladó a menyasszony!” kiáltással megadja a jelt a tánchoz, amelyben mindenkinek illik egyet fordulni a menyasszonnyal. A tánc előtt a jelentkezők a násznagyok asztalán lévő tányérba, rostába vagy kosárba pénzt dobnak. A tánc végén gyakran összetörik a tányért, hogy a leendő gyermekek számát megjósolják. Jelentős mozzanata a menyasszonytáncnak, hogy a menyasszony a vőlegény hozzátartozóival táncol, akik ezzel mintegy befogadják őt a családba. Néhol a tánc közben adják át a táncolók az új párnak szánt ajándékokat. A sort a vőlegény zárja, aki egy nagyobb pénzösszegért vagy szimbolikus váltságdíjért (almáért, hagymáért, krajcárért stb.) táncol a menyasszonnyal. Sok helyen ma már e táncot eleve asszonyruhába öltöztetett, felkontyolt újasszonnyal táncolják, esetleg megszakítják a menyasszonytáncot, és az átöltözködés után menyecsketáncként vagy újasszonytáncként folytatják a táncolást. Formai tekintetben ez sem különbözik a menyasszonytánctól. Egyes vidékeken a menyasszonytánc összefonódik a gyertyás tánc és a párnás tánc különféle változataival, valamint az asszonyok körtáncával. Kísérőzenéje friss táncdallamokból áll, amelyek között régi szertartásdalok éppúgy előfordulnak, mint újabb, műzenei eredetű friss csárdások.
A magyar tánchagyomány újabb stílusú páros tánca a csárdás, amely a 19. században teljesedett ki, és mozgásanyagában a korábbi párostánc-divatok szintézisének tekinthető, szintén megtalálta helyét ünnepi szokásaink táncos szertartásaiban. Apátfalván (Csanád m.) például az 1920-as években a fiatalok egy rövid lassú és friss csárdást táncoltak a torban a fiatal halott jelképes lakodalmán (Felföldi 1982). Hasonlóan csárdás volt már Nagyhinden (Nyitra m.) a szentiváni tűz körül harmonikaszóra járt tánc a két világháború között (Manga 1942). Csárdást táncoltak a menyhei (Nyitra m.) fiatalok a májusfa kidöntésekor (Manga 1942), a felsőtárkányi lakodalmas násznép a hajnali menyasszonyporkolás idején (Bakó 1955), a tápéi legények az aprószenteki odoricsolás (a lányok, asszonyok megvesszőzése) alkalmával (Lele–Waldmann 1971), s általában a legények lányos házaknál szokásos köszöntő szokásai alkalmával.
Szertartásos táncaink általában önállóan fordulnak elő, de arra is van példa, hogy a táncok egy szertartáson belül sorozatban jelennek meg. Ezt az utóbbi jelenséget a reneszánsz táncélet proporciós táncpárba rendező, illetve táncciklust alakító gyakorlatának nyomaként is értelmezhetjük. Az egyik jellegzetes példa erre a bukovinai székelyek esküvő utáni tánca a templom előtti téren. E tánc általánosan elterjedt neve paptánc volt. A bukovinai magyar falvakban ilyenkor mindig három táncot húztak: 1. a hazai táncát, {6-262.} amelyben a hazai (a menyasszony) egy-, illetve kétlépéses csárdást és forgóst táncol a vőlegénnyel; 2. a silladrit vagy csoszogtatóst, amelyet az egész násznép táncol; 3. a magyarost vagy csárdást, amely élénkebb tempójú közös páros tánc (MNT III/A–B).
A magyar néptánckincs jellegzetes rétegét alkotó dramatikus, pantomimikus táncok szintén gazdag szertartásos hagyományokkal rendelkeznek, bár az utóbbi évszázadban főleg bemutató és szórakoztató funkcióban ismerhették meg a kutatók. E táncok részletes leírásával a következő fejezet foglalkozik.
Az alkalomhoz kötött táncok bemutatását befejezve néhány pontban megkíséreljük összefoglalni közös vonásaikat:
a) Az első, legalapvetőbb közös vonás maga az alkalomhoz kötöttség, amely meghatározza a táncok funkcióját és minden körülményét. E táncok elnevezései is az alkalomhoz kötöttséget tükrözik, például a temetési táncok elnevezései (bánattánc, szomorútánc, haláltánc), a lakodalmi táncok gazdag névváltozatai (menyasszonytánc, hajnaltűztánc, menyasszonyporkolás, gyertyás tánc stb.). A naptári ünnepekhez kapcsolódó rituális táncoknak néhány kivételtől eltekintve (pl. boricatánc) külön elnevezésük nincsen. Így ezeket szokáskeretük nevén tartja számon a népi tudat.
b) A rituális táncok olyan tartalmi és formai jegyeket hordoznak, amelyeket csak egy korábbi, kereszténység előtti korszakból értékelhetünk eredményesen. Az európai népek aránylag egységes képet mutató szertartásos táncai valószínűleg a korábbi pogány szertartások továbbélésének tekinthetők, amelyek a századok folyamán a gazdasági, társadalmi változások nyomán s az egyház tiltó-átformáló törekvései hatására megváltozott formákban maradtak ránk. Az egyházak átformáló, keresztényiesítő törekvéseinek nyomait viselik magukon például a téli és tavaszi ünnepek köszöntő szertartásai (pl. a karácsonyi kántálás és betlehemezés, a balázsolás, a pünkösdölés). Erről tanúskodik az egyház által terjesztett Kánai menyegző éneke is, amely a családi ünnepek kirívó, világias „túlzásainak” nyesegetését szolgálta. Az ének első feljegyzése a 17. századból származik, később a 19. században a kutatók már pantomimikus, táncos előadásban találkoznak vele a lakodalmak és halotti torok dalkészletében, s a 20. században előfordult búcsúi nagy körtánc kísérődallamaként a mátraverebélyi búcsújáró helyen (Manga 1946).
Táncos rítusaink fő változási iránya az utóbbi évszázadokban a korábbi rituális funkciók háttérbe szorulása s a szórakoztató, mulattató, ünnepélyességet kifejező jelleg előtérbe kerülése volt. A funkciójukat vesztett táncos szokások végül eltűntek a felnőttek gyakorlatából, s a gyerekek játékkészletébe kerülve még egy ideig fönnmaradtak. Gyermekjátékaink ilyen szempontú vizsgálata még sok új eredményt hozhat a néptánckutatás számára.
c) A rituális táncok sajátos történelmi sorsából s a táncéletet alakító tényezők különbségeiből adódik valószínűleg az a rendkívüli formai változatosság, amelyet a magyar nyelvterületen tapasztalhatunk. Tulajdonképpen a magyar néptánchagyomány minden stílusrétegében előfordulnak sajátos rituális táncok, s minden stílusrétegben találunk olyan formát, amelyek szórakozó és rituális funkcióban is előfordulhatnak. Mégis elmondhatjuk, hogy rituális táncaink legjellemzőbb típusaiként az európai tánctörténet örök érvényű, folyton újjáéledő alapformái – a kör, lánc, labirintus – jelennek meg.
Szertartásos táncaink feltűnő sajátsága a kollektív forma túlsúlya és a nemek szerinti elkülönülés gyakorisága. A nemek szerinti elkülönülés a korosztályok szerinti különbségtétellel {6-263.} is párosulhat, de ugyanakkor előfordulnak olyan rituális táncok is, amelyekben minden jelenlévőnek részt kell vennie nemre és korra való tekintet nélkül.
A formai változások fő tendenciája az elmúlt évszázadokban a rituális táncformák háttérbe szorulása volt. A néptánc- és népszokáskutatók a múlt század végén és századunk elején még tanúi lehettek annak a változásnak, amikor a régies rituális lánckörtáncok s a páros táncokkal kombinálódott körformák átadták helyüket a mulató funkcióban is előforduló új páros táncoknak. A formai változások szoros összefüggésben voltak a rituális funkció megváltozásával, háttérbe szorulásával.
d) A kísérőzenét, a rituális táncokhoz kapcsolódó dallamokat tekintve is ugyanez a változatosság és ugyanez a fejlődési tendencia tapasztalható. Előfordulnak közöttük ütempáros, motívumsoroló, gyermekjátékszerű dallamok, strofikus formájú énekek, új stílusú, alkalomhoz kötött dallamok is. A változások során az archaikus rituális táncdallamot újabb divatú dallam, illetve dallamok váltják fel. Így a dallamok korábbi alkalomhoz kötöttsége eltűnőben van.
Amint az az összefoglalóból is kiderül, alkalomhoz kötött táncaink kutatása ma még aktuális feladat. Még mindig több olyan táncos népszokásunk van, amelyek sokoldalú leírása, táji változataiknak filmen való rögzítése nem történt meg. Nehezíti a kutatást, hogy a múlt század óta gazdagon áradó szakirodalomban nagyon kevés a minden lényeges részletre kiterjedő pontos leírás. E hiányosságok egy része utólagos helyszíni gyűjtéssel, hiteles rekonstrukcióval még pótolható lesz, azonban törekvésünk bizonyára sok ponton hiábavaló marad. A további kutatómunka feladata lesz rituális táncaink közvetlen szomszéd népi és rokon népi változatainak rendszeres földerítése és értékelése.
Mindezen hiányosságok ellenére elmondhatjuk, hogy az eddig összegyűlt ismeretanyag is nagyban hozzájárult tánchagyományunk régi gyökereinek földerítéséhez s távolabbi európai kapcsolatainak megismeréséhez.
| A TÁNC HAGYOMÁNYOZÓDÁSA | TARTALOM | DRAMATIKUS-PANTOMIMIKUS TÁNCOK. |