KISIPAROSOK

A CÉHRENDSZER FELBOMLÁSA ÉS A KISIPAR JOGVISZONYAINAK ÁTALAKULÁSA

A céhrendszer létjogosultságát már a 18. század megkérdőjelezte, bár még minden szakma céhalakításra törekedett, hogy korlátozhassa a mesterek számát, megállapíthassa az iparcikkek árát, magának biztosíthassa a piacot és kizárhassa a versenyt. Ez az intézmény fokozatosan akadályává vált az ipari haladásnak, s a manufaktúrák, gyárak megjelenése csak tovább fokozta válságát. II. József átmenetileg el is törölte a céhrendszert, majd I. Ferenc 1805-ben és 1813-ban rendeleti úton reformálta, szabályozta újra a céhek életét (Hajnal I. 1942: 177; Dóka K. 1979a).

Az 1839–1840. évi országgyűlés törvényhozási szinten foglalkozott a céhek életét érintő kérdésekkel, majd az 1848-as magyar kormány lehetővé tette a céhen kívüli mesterek szabad iparűzését. Klauzál „Céhszabályokat módosító rendelet”-et adott ki, mert a céhek megszüntetését – kerülendő a zűrzavart – még nem akarta kimondani (Domonkos O. 1961: 222–223; Dóka K. 1979a: 91).

1859-ben hirdették ki az Ausztriára és Magyarországra egyaránt érvényes új iparrendtartást (Gewerbe Ordnung), amely ugyan nem szüntette meg a céheket, de szabad iparűzést engedélyezett a céhen kívüli mestereknek, s lehetővé tette az új vállalkozások létrejöttét. Szakmai társulásokba kívánta összevonni a városi és a vidéki iparosokat, de ezzel csak az iparágon belüli ellentéteket mélyítette el (Domonkos O. 1961: 223; Dóka K. 1979a: 190–191; Kövér Gy. 1982: 177). A céhek törvényes támasz nélkül maradtak, elvesztették iparhatósági szerepüket és a szakmai minősítés, vizsgáztatás jogát. Ilyenformán az 1872. évi ipartörvény (VIII. tc. 83. §) a fennálló céhek megszüntetésével csak az amúgy is formálissá vált, tehetetlenségében rögzült szervezeti formát törölte el. Kimondta, hogy a céhek három hónapon belül ipartársulattá alakulhatnak át. Ez az idő azonban a legtöbb céh számára rövidnek bizonyult, s az átalakulás elhúzódott. Az ország területén 1872-ig működő mintegy 3000 céhből mindössze 1275 ipartársulat szerveződött (Gál E. 1984: 328). A régi céhiparosság fele kívül maradt az új szervezeti formán. 1872-ig fennmaradó céheik érdekvédelmet ugyan már előbb sem nyújtottak, de megtartották a szokásokat, az érintkezési, viselkedési formákat, az ünnepeket és életben tartották a szakmai kultúrákat. Ezeket a hagyományokat az akkori öreg mesterek nyilván többre értékelték, mint az inasok, segédek vagy a céheken kívül élő iparosok és az új szakmák képviselői.

Az 1870-es években a kézműiparosok zöme a teljes iparszabadság bevezetésében, a céhrendszer megszüntetésében látta elszegényedésének és kiszolgáltatottságának egyik okát. Sok „régi iparos városban” – így Gyöngyösön – egész népes iparágak szűntek meg, úgyhogy ipartársulatot már nem is hoztak létre (Rázus Gy. 1928: 41). Pápán az önálló iparosok száma tíz év alatt mintegy 100 fővel csökkent, s a látványosan {8-320.} visszaesett kézműipar helyébe nem települt modern gyáripar. Ezért a város kispolgárai, középosztályi rétegei nemcsak az 1872. évi ipartörvényt, de az 1867. évi kiegyezést aláíró politikusokat is felelőssé tették (Pölöskei F. 1994: 372, 408).

Az 1872. évi VIII. tc. revízióját a kézművesek kezdettől fogva követelték, s országosan is sokan panaszolták a törvény előkészítetlenségét, megalapozatlanságát. Sokan látták, hogy a korlátlan iparszabadsággal a régi céhes iparosság nem tud élni, az csak a tőkeerős elemeknek kedvez. Kellő kapcsolatok és pénzügyi ismeretek hiányában a szabad társulás előnyeit a rendies hagyományú iparos nem élvezi, sőt ellenkezőleg, a céhek felszámolását a szakma szervezeti széteséseként éli meg. Szószólói az iparosréteg újbóli megszervezését, összefogását tartották legfőbb feladatuknak. Az új testületi formának az első fokú iparhatóság, a szakmai felügyelet, a tanoncképzés és a segédvizsgáztatás jogosítványát is meg kívánták szerezni. Így került 1884-ben újabb módosítási indítvány az országgyűlés elé. Ez korrigálta az 1872. évi ipartörvény számos hibáját.

Az 1884. évi XVII. tc. többek között kimondta, hogy a száznál több iparossal bíró településeken ipartestületet kell felállítani. Ez az összes szakmát tömörítő autonóm testület az érdekképviselet mellett bizonyos iparhatósági jogosítványokat is megkapott. 1946-ban 272 ipartestület működött az országban. A két törvény azonban még mindig túlzottan liberálisan kezelte az iparűzés szakmai követelményeit. Végül az 1922. évi XII. tc. szabta feltételül ismét a szakmai képesítést, az 1932. évi VIII. törvény tette kötelezővé az ipartestületi tagságot és bővítette ki az ipartestületek hatáskörét. Ezeket az 1936. évi VII. tc. még újabb jogosítványokkal toldotta meg (Dobsa L.–Máriáss I. 1941: 84–85; Kövér Gy. 1982: 177; Répási I. 1989:.15; Bakó Ferenc 1992: 8–9).

Magyarországon nem valósult meg a kézműipar szerves fejlődése, mint Angliában vagy Hollandiában. Céhes iparunk megakadt a fejlődésben, s megkésve tudott átlépni a liberális ipari és kereskedelmi elveket követő tőkés gazdaságba. A gyárak és a külföldi áruk versenyét csak tetézte a jogviszonyok átalakítása, a tőkehiány stb. A 19. század második felének változásaiban a magyar iparosság egy része elpusztult, gyakori volt körében az öngyilkosság; jelentős hányada kivándorolt, proletarizálódott, elparasztosodott. Ilyenformán a rendi társadalom kézműves iparának csak kicsiny része nőtt át a kapitalizmusba (Erdei F. 1976: 43–44). Egy átmeneti szakaszban egymás mellett élt a rendies hagyományokat hordozó, illetve a modern kor által kitermelt új típusú iparosréteg. Nyugat-Európában folyamatos, szerves alakulás vezetett el a céhipartól a kapitalista vállalkozásig, s szorosan, egyenrangúként kapcsolódott össze az ipari és a kereskedelmi tevékenység. A hazai társadalom 19–20. századi átalakulása során ez a két pálya nemcsak elvált, de gyakran ütközött, szembe is került egymással.

IPARTÁRSULATOK, IPARTESTÜLETEK, IPAROSKÖRÖK

Az ipartársulatok általánosságban az azonos mesterséget űző korábbi céhtagokat fogták össze 1872, a céhek végleges megszűnése után. Sok városban – mint Debrecenben és Gyöngyösön – az ipartársulat élete a régi céhes kereteket töltötte ki. Tovább {8-321.} vezették a céhjegyzőkönyvet, s a régi céhszabályok szerint jártak el az inasok szegődtetése, a legények szabadítása és vándoroltatása ügyintézésében (Balogh I. 1973a: 183; Rázus Gy. 1928). Az ipartársulatba szabad akaratából lépett be a mester, s akkor lépett ki belőle, amikor akart. Nem volt kényszertagság, s a belépés feltételéül nem szabhatták a remeklést, mint a céhek tették. Az ipartársulat nem tagadhatta meg a felvételt attól az iparostól, aki az alapszabályban foglalt feltételeknek megfelelt. 1872-ben Gyöngyösön még önálló ipartársulatot alkottak a csizmadiák, a cipészek, a fazekasok, a magyar tímárok, a szűrposztósok, a kovácsok és kerékgyártók, a szabók, a szűcsök, az asztalosok és a pékek. A tíz önálló ipartársulat mellett alakult egy „egyesült ipartársulat” is a kisebb létszámú iparágak számára. Békés városában a négy ipartársulat kerületek, közigazgatási egységek szerint szerveződött (Gál E. 1984: 324; Dankó I. 1983: 554). Kivételesnek látszik Gyergyószentmiklós iparosainak szerveződése. Ott az 1833-ban alakult Iparosok Társasága nemzetiségre és felekezetre való tekintet nélkül tömörítette a mestereket. 1872-ben ebbe olvadt be az örmények tímártársulata is (Tarisznyás M. 1982: 222).

Az 1884. évi ipartörvény (XVII. tc.) új szervezeti formát írt elő, a testületi elv alapján szerveződő s a szakmákat összefogó ipartestületek megalakítását. Adott település képesített iparosainak kétharmada kérelmezhette megalakítását. A szakmai alapon szervezett ipartársulatok eleinte ellenszenvvel viseltettek a közös testület elgondolásával szemben. Újabb költségektől tartottak és féltették addig élvezett jogaikat (Rázus Gy. 1928: 42). A társulatok önkéntességével szemben az ipartestületi tagságot az 1884. évi ipartörvény kötelezővé tette a szakmai képesítéshez kötött iparágak esetében. Bizonyos iparhatósági jogok átruházásával az ipartestületek hatósági jogokat gyakorló, iparbiztosi (állami) felügyelettel működő érdekvédelmi és szabályozó, ellenőrző funkciókat ellátó szervezetként jöttek létre. A városi ipartestület joga és feladata volt a kontárok ellen fellépni, a munkakönyveket kiadni, az inasszerződéseket és az inasképzést ellenőrizni, a segédvizsgákat lefolytatni stb. Az Ipartestület tisztikara legtöbb helyen elnökből, alelnökből, jegyzőből, aljegyzőből, pénztárnokból és 24 tagú választmányból állt. A választmányban valamennyi szakma képviseletét igyekeztek biztosítani (Répási I. 1989b: 24; Tóth Z. 1990: 326).

Az Ipartestület tömörítette egy-egy város iparengedéllyel működő összes iparosát, egész kézművestársadalmát. A falusi iparosok a közeli város, járási székhely ipartestületébe kérték felvételüket. Sárrétudvari és a szomszédos falvak iparosai például Biharnagybajom ipartestületéhez csatlakoztak. Helyenként járási ipartestület alakult, amely a falusi iparosokat fogta össze. A tiszafüredi a székhelyén kívül még 10 település iparűzőit tömörítette (Madar I. 1993: 273; Bakó F. 1992: 9). Legtöbb városban csak néhány évvel a törvény beiktatása után alakult meg az egységes ipartestület. Például Pápán 1886-ban alakította meg mintegy 500 önálló iparos. A pápai ipartestület fő feladatának tartotta az iparosok védelmét, adó- és vasúti vámkedvezményének elintézését, s különös hevességgel folytatott harcot az iparengedély nélkül dolgozó mintegy 150 kontár ellen (Pölöskei F. 1994: 411).

Az ipartestületek saját vagyonnal, ingatlanokkal rendelkeztek. Legtöbbnek volt székháza, tanonciskolája stb. Békés város ipartestülete 272 taggal alakult meg, de 1889-ben már székházat épített, amit a létszám növekedése miatt 1896-ban bővíteni kellett (Dankó I. 1983: 555). A karcagi ipartestület 1903-ban építette fel nagy székházát {8-322.} a város főterén, az adott helyet a művelődést és a társaséletet szervező Iparos Körnek is. A 20. század első felében a karcagi iparosoknak dalárdájuk, színjátszó csoportjuk, mozijuk, könyvtáruk volt (Örsi J. 1990: 76). Ahol az ipartestületnek nem volt székháza, ott egy meghatározott vendéglőben szokták összejöveteleiket megtartani. (A székesfehérvári Cipész Ipartársulat Temetkezési Egylete például a Ponty vendéglőt tekintette székhelyének.)

Az ipartestületek vagyona az 1890-es évektől jórészt a betegsegélyző pénztárakba és temetkezési egyletekbe vándorolt. Betegsegélyző pénztárt az ipartestületek az 1891. évi 14. tc. alapján állíthattak fel. Ennek bevételei a tagok és a munkaadók járulékaiból, adományokból és mindezek kamataiból tevődtek össze. A mesterek mint munkaadók között ez az intézmény nem volt népszerű, minthogy a járulék kétharmadát a munkaadók, egyharmadát a munkavállalók (segédek, tanoncok) fizették.

A temetkezési egyletek, melyek a tagok tisztességes eltemetésére és a hozzátartozók segélyezésére alakultak, mintegy helyi biztosítótársaságként működtek, alacsony kamatra adtak kölcsönöket. Ezeknek az egyleteknek jóval nagyobb vagyonuk volt, mint az ipartársulatoknak. Gyöngyösön az 1870-es években az ipartársulatok mellett egymás után jöttek létre a temetkezési egyletek. Ezeknek még a taglétszáma is csaknem pontosan megegyezett. A csizmadiák 1875-ben alakult ipartársulata 1878-ban létrehozta temetkezési egyletét is. A társulatnak 102, a temetkezési egyletnek 104 tagja volt. Vagyon tekintetében lényegesebb az eltérés. A társulat 160 korona készpénzével szemben az egylet alakulásakor 1000 korona ingatlannal, 3000 korona takarékbetéttel és 2000 korona részvénnyel rendelkezett. A tagok inkább támogatták az egyletet, mint a társulatot, az ipartörvény ugyanis előírta, hogy a volt céhek és a társulatok tőkéje jótékonysági célra nem használható fel (Gál E. 1984: 324; Rázus Gy. 1928: 41; Bősze S. 1989: 249). Az iparos temetkezési egyletek többsége az 1920–1930-as években is fennállt.

Az ipartestület évente egyszer tartott közgyűlést, amikor a tisztségviselőket újraválasztották, felmentették vagy megerősítették. A választmány havonta ülésezett, az ügyeket vivő jegyző hetente négy napon tartott fogadóórát. Ő járt el a hivatalos ügyekben, készítette el a szerződéseket, s őrizte a régi céhládákat is. Fizetése Putnokon 1925-ben 300 pengő volt (Répási I. 1989: 24).

Az ipartestület nem csupán érdekvédelmi szervezet volt. Hatékonyan szervezte a szakmai utánpótlás, a tanoncoktatás, a segédvizsgáztatás ügyeit. Testületi munkája mellett fontos szerepet játszott a település közösségi, kulturális életében is. Az ipartestületnek többnyire saját könyvtára volt, napilapokra fizetett elő, sőt helyenként – mint Kecelen – vendéglőt tartott fenn székházában (Juhász A. 1984a: 689). Sok kisvárosban szorosabb vagy lazább szálakkal kapcsolódtak hozzá a művelődést előmozdító körök és egyletek. Például Békés mezővárosban Iparos Olvasókör (1893), Iparos Ifjúsági Önképző Egylet és Iparos Dalárda (1898) alakult, sőt Ipartestületi Hitelszövetkezet (1904) is létesült (Dankó I. 1983: 555). Országszerte az 1860-as években kezdődött az iparos-kereskedő kispolgárság egyleteinek megalakítása. Pápán a Polgári Kör (1867) és a Polgári Önkéntes Tűzoltó Egylet (1871) több száz taggal jött létre. Putnokon az 1860-as években alakult Polgári Egylet szintén a városka iparosait, kereskedőit fogta össze, tekintet nélkül felekezeti hovatartozásukra. Új, {8-323.} friss szellemiségű társadalmi réteg szerveződése valósult meg a körök, egyletek létrejöttével (Pölöskei F. 1994: 412; Répási I. 1989: 23).

A 19. század végén a politikai agitáció ellensúlyozásának céljával egymás után alakultak az egyházi hátterű körök, egyletek. Szigetváron például a Katolikus Legényegylet hangsúlyosan az iparoslegényeket kívánta összefogni, „hithű férfiakká és derék polgárokká” nevelni. Olyan egyleti otthont terveztek, „melyben a tagok csekély díjazásért jó lakást, az utazók menhelyt” kaphattak (Bősze S. 1989: 247). Gyöngyösön az 1897-ben alakult Iparoskör hármas célt tűzött maga elé: az iparosok tömörítése, képzése, műveltségének fokozása mellett főként a segédek támogatását és a társas együttlét szervezését. A kör tagjai semmiféle politikai mozgalomban nem vehettek részt, a körben politikai témákat nem tárgyalhattak, ilyennemű indítványokat nem tehettek (Gál E. 1984: 326–327). Általánosságban az ipartestületek meg akarták óvni tagjaikat – különösen segédeiket – a szakszervezeti, munkásmozgalmi agitációtól.

Kulturális tevékenységük az olvasókörök mellett nyilvános, ismeretterjesztő előadások szervezésére, ének- és zenekarok működtetésére is kiterjedt. Nemcsak a városokban, hanem a kisebb-nagyobb községekben is főként a kisiparosréteg vállalta magára a polgári kultúra támogatását. Példa rá Somogy megyében a Tabi Iparos Önképző és Daloskör (1898), a Nagybajomi Dalárda és Olvasókör vagy az Öreglaki Iparos és Polgári Olvasókörben alapított énekkar (1911). Ezek életét, összetételét, hangszerállományát és műsorait azonban kevéssé ismerjük (Bősze S. 1989: 248).

{8-324.} KIHALÓ ÉS ÚJ MESTERSÉGEK, A SZAKMASZERKEZET ÁTALAKULÁSA

Az 1860–1870-es években a régi kézműipar már fokozottan érezte a gyáripar kialakulásával, a külföldi ipari áruk behozatalával kiéleződő versenyt. Sok ruházati iparág sorvadását okozta az árversenyben való lemaradás és az ízlés, a divat változása. Vargák és gubacsapók, szűrszabók és csizmadiák kerültek egyre nehezebb helyzetbe. Debrecenben 1880-ra megszűnt a takácsipar, de még mindig maradt negyven szűrszabó és gubás. Számuk 1910-ig lecsökkent hétre. Szekszárdon 1870 és 1910 között teljesen eltűntek a szűrszabók, a gombkötők, s csak mutatóba maradt egy-két csizmadia és harisnyás (Balogh I. 1973a: 160, 191; Tóth Z. 1989b: 299). Szegeden a takácscéhnek 1850-ben még 102 tagja volt, de 1870-re mindössze 9 mester maradt, amiből nyilvánvaló ennek az iparágnak a gyors összeomlása. Ezen az sem változtat, hogy a takácsok utolsó hírmondói a környező falvakban (Dorozsma, Kistelek, Sándorfalva) még az 1960-as években is megtalálhatók voltak (Bálint S. 1977a: 374).

Országszerte megfigyelhető a tradicionális iparágakban dolgozó mesterek falura húzódása. Brassóban az 1900-as évek elejéig 20 régi mesterség tűnt el, Nagyszebenben pedig a század végén csak harmadannyi iparos dolgozott, mint a reformkorban. Komáromban a csizmadia mesterség az első világháború előtt még reményteljes iparágnak látszott, de a két világháború között a divat gyorsan változott, s a csizmadiák utolsó nemzedéke már csak tengődött, ha nem talált más megélhetést magának (Szász Z. 1986: 1614; Kecskés L. 1978a: 80). A divat változása okozta, hogy egyazon mesterségen belül is átrétegződés figyelhető meg. Szegeden például a szűcsök száma 1880–1900 között mintegy felével növekedett, de a magyar szűcsök arányszáma csökkent, a német szűcsöké pedig emelkedett. A bőripar, így a csizmadia- és a szűcsmesterség 1889-ben még Torcián is virágzott. Orbán Balázs mégis feljegyezte: „Ez iparágak sokkal nagyobb elterjedtségnek örültek, míg a szabadon nekünk rontó külföldi ipar versenye háttérbe nem szorította” (Orbán B. 1986: II. 65; Bálint S. 1977a: 358).

Debrecen iparosairól 1880 táján még az a vélemény, hogy a csizmadiák és a magyar szabók tartják régi helyzetüket, mert „a parasztság ruhadivatja nem változik”, ráadásul a csizmadiák régi hírnevük alapján messzi tájakról is kapnak megrendeléseket. Orosházán viszont már 1886-ban 47 cipész dolgozott. A suszterok kezdetben a városi lakosok, a polgári rétegek számára dolgoztak, szemben a parasztok számára termelő csizmadiákkal. Később a paraszti ízlés változása és a polgárosodás térhódítása oda vezetett, hogy a cipészek vevőköre egyre szélesedett a csizmadiák rovására. A parasztság köréből eleinte csak a nők voltak a cipészek vásárlói. A folyamat azonban megállíthatatlannak bizonyult, s a csizmadiaipart a cipészek meg a cipőgyárak fokozatosan kiszorították a lábbelik piacáról (Balogh I. 1973a: 160; Juhász A. 1965: 302; Demeter Zs.–Gelencsér J.–Lukács L. 1990: 51).

A régi iparágak kihalásával egyidejűleg új ipari foglalkozások, szakmák jelentek meg, s kaptak előbb-utóbb szakvizsgához kötött elismerést. A legsokrétűbb és legspecializáltabb kisipari szerkezet Budapesten alakult ki a 20. század első harmadában. Olyan új szakmák, mint az autószerelő vagy a fényképész falvakban, kisvárosokban ritkán jelentkeztek önállóan. Ott az autószerelésben gyakran kontárkodtak gépészek, lakatosok, mechanikai műszerészek.

{8-325.} Új típusú iparos volt az 1880-as években megjelenő uradalmi gépész, a cséplőgépek és egyéb mezőgazdasági gépek kezelője. Az uradalmi majorokban serénykedő lakatos és gépész a mezőgazdaság technikai fejlődését jelképezte, s úrnak számított a cselédek között (Kövér L. 1982: 178; Bakó F. 1992: 92). Hamarosan megjelentek a gépészkovácsok a falvakban is. Szekszárdon 1870 és 1900 között – párhuzamosan a mezőgazdasági eszközváltással – kétszeresére nőtt a vas- és fémiparhoz sorolt szakmák mestereinek létszáma (Tóth Z. 1989b: 297). Az első világháború után az Alföldön is megnőtt a nagygazdák tulajdonában levő cséplőgépek, s ezzel együtt a falusi gépészek, géplakatosok, gépészkovácsok száma. Sokuk falusi kovácsból lett gépkezelő és gépjavító mester (Madar I. 1993: 276–277). Hasonló „átszakosodásra” más példa is említhető. Békésen az első cukrászok az 1910–1920-as években a korábbi mézeskalácsosok közül lettek. Ugyanott a kenyérsütő asszonyok helyét akkoriban vették át a pékek, akik hosszú ideig „bérsütést” is vállaltak (Dankó I. 1983: 560).

Viszonylag új szakma a hentes, amit az 1884. XVII. tc. már képesítéshez kötött, mert a böllérek (a hentes dolgát végző parasztok) száma igen megnőtt. 1900 és 1910 között a hentesiparban ezer főnél nagyobb gyarapodást regisztráltak országosan, azaz a fejlődő iparágak közé tartozott. Marha- és juhvágással a hentes nem foglalkozhatott, de a mészárosoknak 1908-ig külön engedély nélkül is jogukban állt a hentesipar gyakorlása (Kiss L. 1958: 141; Ránki Gy. 1964: 435).

A kisipar átrétegződése során egykor népes iparágak, mint a szappanfőzés, kenyér- és perecsütés lesüllyedtek, s háziipar formájában, nők által űzött mesterségként éltek tovább. Van példa arra is, hogy háziiparból adófizető szakmává minősült át egy-egy régi foglalkozás. Ilyen volt a falusi kötélgyártó (köteles, kötélverő) az 1920-as években (Balogh I. 1973a: 160; Madar I. 1993: 288).

A legújabb iparágak a fővárosban, a nagyobb és kisebb városokban jelentek meg először, s pár évtized múltával jutottak el a falvakba. Békésen például az első világháború előtt tűntek fel az első műszerészek és villanyszerelők, nyitotta meg műtermét az első fényképész. (A fényképész mesterséget az 1922. évi ipartörvény iktatta a képesítéshez kötött iparágak sorába.) Veszprémben, ahol az 1870-es években kezdte meg működését az első fényképész, az 1920–1930-as években már nagy forgalmú üzlet volt, ahol 3–4 női segédet, 2–3 férfi segédet és 1–2 tanoncot foglalkoztattak egyidejűleg (V. Fodor Zs. 1989: 69, 92). Az új iparágak zöme a szolgáltatóiparok közé tartozott; megnőtt a szállodások, vendéglősök, cukrászok, kávésok száma. (Ezen szakmákban az iparűzést 1920–1922-ben kötötték képesítéshez.) Falvakban a századforduló tájékán jelentek meg az első fodrászok. Létszámuk a 20. század elején gyorsan nőtt. Pápán 1942-ben már 45 fodrász dolgozott. Többen voltak, mint az asztalosok vagy kőművesek. A fodrászat az 1900–1910 közötti években országosan is a jelentős létszámnövekedést felmutató iparágak közé tartozott. Növekménye 3500 férfi borbély és 1100 fodrásznő volt tíz év alatt (Pölöskei F. 1994: 409; Ránki Gy. 1964: 435). A falvakban azonban a kőműves és a szobafestő is nagyon új foglalkozás. Sárrétudvarin az első kőműves 1928-ban, az első szobafestő 1922-ben váltotta ki az ipart. Az első kárpitos 1931-ben költözött a községbe, de iparából nem tudott megélni, rákényszerült a földművelésre is. Az 1920–1930-as évek új jelensége a női szabó kisipar elterjedése falun és a mestervizsgát tett nők számának növekedése. Varrónők {8-326.} már a századfordulón is nagy számban dolgoztak (Békésen mintegy százan). Közülük váltak ki idővel az iparengedélyt kiváltó, üzletet nyitó női szabók, akik tanoncokat vehettek fel és szabó-varró iskolát nyithattak (Madar I. 1993: 279–284).

A MESTERSÉGEK RANGSORA ÉS A MESTEREK VAGYONI RÉTEGZŐDÉSE

A kézműiparosok minden korban vegyes összetételű réteget alkottak, s több olyan szakmai csoportjuk létezett, amit nem lehetett a polgári társadalomhoz, a kispolgársághoz sorolni. Különösen a felföldi és az alföldi mezővárosokban éltek közöttük nemesek, sőt az egyes céheket, szakmai csoportokat főként nemesek alkották (például komáromi szekeresek, csizmadiák; helyenként a fazekasok). A nagy céhes városok vagyonos atyamesterei, tekintélyes polgárai és a faluvégi kovácsműhelyben tengődő, zsellér szintén élő mesterember társadalmi helyzete között mérhetetlen távolság húzódott.

Egyazon település kézműves polgárai között a vagyon, az éves jövedelem szabott rangsort. A mesterségek szakmai presztízsét, tekintélyét is inkább a jövedelmek különbsége szabta meg, mint a szaktudás becsülete. Kecskeméten a 18–19. században a rangsor elején az ötvösök, majd a borbélyok (gyógyítók) és a malomtulajdonos molnárok álltak. Jól jövedelmezett a szíjgyártó, a tímár és a szűcs mesterség is. Hátrább álltak a kovácsok, kerékgyártók. Viszont a takácsok többsége már akkor is a házas és házatlan zsellérek társadalmi rétegéhez tartozott (Novák L. 1986: 105–106).

A különböző mesterségek fontosságát, jelentőségét gyakran fejezik ki az adott szakmát űző iparosok számával, tömegével. Ennek látványos jeleit főként a közösségi megmozdulások, temetések, bálok, verekedések alkalmával lehetett látni. A tömeg erejét legtöbb magyar vidéken a bőriparok művelői érezhették maguk mögött. Különösen a vargák, majd a csizmadiák voltak azok, akik sok városban a legnépesebb szakmai közösséget alkották. Például Nógrád megyében a 19. század derekán az összes iparos 22%-át ők tették ki (Pálmány B. 1989).

Pesten az 1830–1840-es években a malomtulajdonos molnárok, pékek voltak a legvagyonosabbak. A módos iparosok között főként tímárok, aranyművesek, mészárosok, kőfaragók, ácsok, órások és kádárok találhatók. A középső rétegben kalapos, szabó, fazekas, rézműves, kovács, lakatos, asztalos, szíjgyártó és hentes mesterek találhatók. A 3000 forint alatti vagyonnal rendelkező iparosok között takácsok, posztósok, üvegesek, vargák, paszományosok voltak a legtöbben (Dóka K. 1975: 561–562). Ugyanakkor a budai kézműves mesterek a pestiekhez képest kevésbé vagyonosak.

A szakmák rangsorát, jövedelmezőségét a polgári korszak alaposan átrendezte. Kisvárosainkban a formálódó polgárságnak egyidejűleg három történeti-társadalmi rétege élt egymás mellett: a birtokos parasztpolgár, a hagyományos kisiparos és a modern városi iparos (Tóth Z. 1977: 218). Egy-egy iparágon belül is voltak szegény és vagyonos mesterek. Például Békéscsabán az 1870–1880-as években a molnárok felének évi adója 10 forint alatt maradt, de három molnár a 25–50 forint adót fizető rétegbe tartozott. Előbbiek a régi szárazmalmok, utóbbiak a modern gőzmalmok molnárai lehettek (Czeglédi I. 1989: 88).

{8-327.} Nyugat- és Dél-Dunántúlon az 1876. évi jövedelemadók alapján a vendéglátóipar és az élelmiszeripar vállalkozói álltak elöl a mesterségek jövedelmezőségének ranglistáján. Sok helyen a vegyipar állt elöl, ami a kékfestők, szappanosok akkor még jól menő iparára vall. Az is kiderül az adózásból, hogy a városi iparűzés jóval jövedelmezőbb volt, mint a falusi, hiszen amikor Pécsett a ruházati iparban átlagosan 12 forint adó jutott egy műhelyre (szabó, cipész, csizmadia, szűrszabó, szűcs), akkor a baranyai falvakban átlagosan 3 forint 60 krajcárt fizettek a cipész- és szabóműhelyek után. Egyértelműen a rosszul kereső kategóriába tartozott a textilipar, amit az egyszemélyes falusi takácsműhelyek tömege képviselt (T. Mérey K. 1989: 74–75).

Alföldi városainkban az 1870–1880-as években az iparosok vagyoni, jövedelmi polarizációja felerősödött. Leggazdagabbak voltak a mészárosok és a gőzmalomtulajdonosok. Jól ment a sora a téglagyártó, az aranyműves iparosoknak és a cséplőgépek tulajdonosainak is. Jól jövedelmezett a vendéglátóipar. A vendéglősök, kocsmárosok fölös pénzüket újabb vállalkozásokba fektették. Előfordult, hogy az átlagból kiemelkedő (segédekkel dolgozó) asztalos vagy bognár is cséplőgépbe fektette nélkülözhető bevételét. Ugyanakkor a tímárok, nyergesek, szíjgyártók, szűrszabók, csizmadiák, kötélverők, kerékgyártók, s különösen a szárazmalmok és szélmalmok molnárai már észrevehetően szegényedtek (lásd Békéscsaba példáját, Czeglédi I. 1989: 88–89). Orosházán az első világháború előtt a szűcs, bognár, tímár, csizmadia és géplakatos mesterségből kerültek ki a legmódosabb iparosok. Legtöbb tekintélye még az 1920–1930-as években is ezeknek volt. Például a szűcsöknek a házuk, műhelyük mellett volt még 5–20 holdnyi földjük, amit kiadtak haszonbérbe (Juhász A. 1965: 308, 336). Hódmezővásárhelyen 1920 és 1941 között a lakatos, az asztalos és a kőműves tudott legjobban érvényesülni. Ezekben a szakmákban átlagosan 2, 5–4 segéd jutott egy-egy mesterre (Gyáni G. 1995: 220). Ugyanakkor a vásárhelyi iparosok kétharmada – különösen a szabók, cipészek, borbélyok – segéd nélkül dolgozott.

Bizonyos iparágakat erősen sújtott a munka szezon jellege. Debrecenben az 1880–1910 közötti időben népes iparág volt a kőműves, az ács, illetve a tégla- és cserépégető, de ezek presztízsét a téli munkaszünet erősen rontotta. „A mesterek még csak megvoltak valahogy, de a segédek és inasok, régi hagyomány szerint, a város erdein favágással foglalkoztak” (Balogh I. 1973a: 160).

A városi iparosok között az 1920–1950 közötti években is határvonalat húzott a vásározás. Például a gyöngyösi csizmadiák és cipészek zöme a század elején még vásározott, maga árulta portékáját. A tehetősebb mesterek, akik saját üzlettel rendelkeztek, nem jártak vásárokra, sőt lenézték a vásározó szaktársakat (Gál E. 1994: 122). A karcagi iparosok megrendelésre, de vásárra is dolgoztak. Minden társadalmi (vagyoni) rétegnek megvoltak a maga iparosai. Inkább a szegények vásároltak a kevéssé tehetős iparostól és a vásárból (de nem előrendelésre). Ők dolgoztattak kontárokkal és ún. parasztmesterekkel, akiknek nem volt iparűzési engedélyük, s jóval olcsóbban dolgoztak, mint a tanult mesterek (Örsi J. 1990: 70).

A kézműves-társadalom legszegényebb rétegét az uradalmak és az úrbéres gazdaközösségek iparosai alkották. Tiszaigaron az uradalmi molnár, kerékgyártó és kovács nem tartozott az önálló iparosok kasztjába. Viseletük parasztos volt. Az uradalomtól jórészt terményben kapták évi bérüket, amihez „kommenciós föld” is tartozott, s azt maguk művelték meg. Igaz, hogy az uradalmi puszták társadalmi rangsorában elöl {8-328.} álltak az iparosok (a főgépész vezetésével a kovácsok és fűtők, aztán a bognár és a vele dolgozók), de a birtokos parasztság szemében mégiscsak cselédnek számítottak (Illyés Gy. 1936/1972: 200; Bakó F. 1992: 90).

A falusi gazdaközösségek kommenciós kovácsa, a községi kovács a falu végén élt a pásztorházhoz hasonló épületben, és tanult iparos létére a falu cselédje volt. Általában három évre szerződtették a gazdaközösségek, s bérének egy részét természetben kapta a gazdáktól. Olyan kezdő vagy tönkrement iparos ment el községi kovácsnak, akinek nem volt lehetősége önálló műhely megnyitására és lakással sem rendelkezett. A „kommenciós kovács” intézménye Borsod megyében és környezetében az 1860-as évektől 1947-ig követhető nyomon (Bodgál F. 1962: 88–95).

A mesterségeket csúfoló rigmusok főként a gyengébben fizetőkre vonatkoztak. Szegeden mondták a kovácsra:

Ugyanott jegyezték fel a csiszlik, csiriznyaló, dragány, nyehó csúfnéven is emlegetett csizmadiákat bosszantó rigmusokat:

s változatait:

Az 1870–1900 közötti évtizedekben különösen megnőtt a bedolgozó iparosok létszáma. Otthon és a saját eszközeivel dolgozó szabók, varrónők, cipészek tartoztak ebbe a kategóriába, akik látszólag önálló iparosok voltak. Valójában inkább tartoztak a proletariátushoz, mert üzlettel rendelkező vállalkozó mesterek és kereskedők bedolgozóiként, alacsony bérezésért dolgoztak. Tudatukban mégsem váltak munkássá, mert proletarizálódásukat vagy fel sem ismerték vagy önmaguk előtt is tagadták (Tóth Z. 1989b: 299; Tímár L. 1994: 84).

AZ IPAROSOK TÁRSADALMI ÁLLÁSA FALUN ÉS VÁROSON

A kisiparosság, noha kívülről nézve egységes, zárt társadalmi rétegnek látszik, valójában mégis túlságosan tagolt és a történelemben is változó egysége a magyar társadalomnak ahhoz, hogy pozícióját és rangját egyértelműen megítélhessük. Erdei Ferenc az 1920–1930-as években sajátos átmeneti rétegnek látta, amelybe a parasztság fiai törekedtek, s amelynek gyermekei jórészt értelmiségi pályákra igyekeztek. Az úri középosztály, sőt a polgári középosztály felől közelítve alsórendű pályának számított a kisiparosé, hiszen fizikai munkával járt együtt. A „ha nem tanulsz, elmehetsz inasnak” fenyegetés kifejezi a középosztály ítéletét az iparosságról. Alulról, a parasztság felől viszont olyan magasabb létnek számított, amelynek a megbecsülése {8-329.} állandósul (Erdei F. 1976: 45). Minthogy a parasztság ugyancsak erősen tagolt társadalmi osztály volt, teljes egészére nem vonatkoztatható ez a megállapítás, legfeljebb kis földű, részes és napszámosmunkából élő rétegeire.

A kapitalizálódó magyar társadalomban a döntő választóvonal mindvégig az „urak” és a „kendek”, azaz a művelt úri társaság és a parasztból, kézműves iparosból és gyári munkásból álló „alsóbb néposztályok” között húzódott (Hanák P. 1962: 215). A birtok, a vagyon önmagában nem adott belépőt az úri kaszinóba, mert ahhoz megfelelő származás, rang vagy diploma is kellett.

A 19–20. század fordulóján kialakult a „félurak” kategóriája, melynek magját az úri középosztály már nem kendezhette, hanem úrnak szólította, de kellő leereszkedéssel. Tanítók, kistisztviselők, kiskereskedők, iparosok, gyári művezetők (mesterek), uradalmi gépészek tartoztak ebbe a körbe. Falusi, pusztai, kisvárosi környezetük úrként süvegelte őket. Az iparostársadalom is azt tartotta, hogy az „önálló iparosok felső rétege alkotja a falu tulajdonképpeni polgárságát”, azonban segédeik, kuncsaftjaik is tisztában voltak azzal, hogy a félurak köztes réteget alkotnak a valódi urak és a parasztok, gyári munkások között (Dobsa L.–Máriáss I. 1941: 129; Hanák P. 1962: 216; Madar I. 1993: 313). Az iparosnak tanult parasztfiút sok helyen gyermekkori pajtásai sem tegezték tovább, s nem szólították a keresztnevén, hanem magázták és urazták több formában (mester úr, gépész úr, Tóth úr; vö. Bakó F. 1992: 89, 92; Szabó László 1985: 253; Szűcs Judit 1982: 54).

Kézművesek és birtokos parasztok viszonya azonban nem az „urazás”-on, a megszólítás formáján mérhető le igazán. A módos gazdák lenézték az iparost. A parasztok sohasem köszöntek előre. Mindig az iparos, a kereskedő, a tanító köszönt, ha azt akarta, hogy népszerű legyen. Neki szüksége volt a kuncsaftjaira. Szentesen és más alföldi városokban a több segéddel dolgozó pék, bognár, kovács hiába mérte magát anyagi viszonyaiban a nagygazdákhoz. Alföldi nagygazdák akkor sem mentek el az ipartestületi bálokra, ha meghívót kaptak. Több száz holdas gazda nem ment iparosok közé (kocsmájukba sem), s nem adta férjhez a leányát iparoshoz. Kecelen a parasztlegények azzal maradtak kívül az iparos bálról, hogy „úrékhó’ nem megyünk”. Ugyanott a 40–50 holdas gazda mesterjankónak csúfolta az iparost. A parasztlányok „nyírott hajú nagyságá”-nak nevezték az iparoslányokat és előfordult, hogy kitáncoltatták őket a gazdakör táncterméből (Szűcs Judit 1982: 54; Juhász A. 1984a: 689–690; Bakó F. 1992: 92).

Az iparostársadalom zártságára mutat házassági, rokoni kapcsolatrendszere. Gyöngyösön a születési és házassági anyakönyvekből szembetűnő a régi iparosréteg zártsága. Az iparosok szinte mindig iparos lányát vezették oltár elé (Gál E. 1994: 108). Szentendrén, Cegléden s az ország sok más városában a 19. század folyamán szintén a kézműiparosok rétegendogámiája figyelhető meg, ami még a házassági tanúk megválasztásában is következetes volt. Iparoslegények országszerte és hagyományszerűen vették feleségül mesterük lányát. A vőnek állt iparos apósa házába költözött és együtt dolgozott vele. Gyakran megesett, hogy a mester özvegyét vette el az idősödő legény (Dóka K. 1975; Kocsis Gy.–Nagy Varga V. 1989: 217–220; Faragó T. 1995: 133). Szekszárdon az 1880–1910 közötti években a kézműiparosok rokonsága esetenként a fél országot behálózta. Ehhez hozzájárultak a tanoncidőben, a legényvándorlás idején, a vásározások alkalmával szerzett ismeretségek, üzleti kapcsolatok {8-330.} is. Körmenden a 19. század elején megtelepült, zömmel német tájakról elszármazott iparosok egymás között házasodtak, s rokoni kapcsolataik révén egész iparágakat kézben tartottak (Tóth Z. 1977: 201; 1989b: 302; Nagy Z. 1989: 165).

A mesterség családon belüli átörökítése iparosdinasztiák kialakulásához vezetett, s erősítette a foglalkozási endogámiát. Általános jelenség volt a mesterség öröklődése. Orosházán 25 megkérdezett iparos közül 18 iparoscsaládból származott és ebből 13 az apja mesterségét folytatta. Körmendi iparosdinasztiák nemzedékeken át, 5–7 fiági klánokká terebélyesedtek egy-egy iparágban. Gyöngyösön a Guba nemzetség férfitagjai mind molnárok voltak, Tiszaigaron a Kovács család minden tagja a kovácsmesterséget folytatta, a Kocsi család tagjai faragómolnárok voltak, a Tóth családból csizmadiák, kerékgyártók, cipészek nevelődtek. Karcagon és a nagykun városokban a régi mesterségek (például kovács, kerékgyártó, csizmadia, szűcs) családon belül öröklődtek, öt-hat nemzedéken át hagyományozódtak (Juhász A. 1965: 336; Nagy Z. 1989: 165; Gál E. 1994: 106; Bakó F. 1992: 88; Örsi J. 1990: 76). Szentendrén a 19. század derekán a foglalkozás örökítése nemzedékről nemzedékre különösen erős volt az asztalos-, ács- és kádármesterség, s a legnagyobb beruházást igénylő molnárság körében. Az ipar folytatása családon belül nemcsak a technikai, üzleti ismeretek átadását, hanem a műhely, a malom, a szerszámkészlet, a megrendelői kör örökítését is jelentette (Faragó T. 1995: 134).

Az iparosréteg zártságát növelte a komaság, a műrokonság e sajátos intézménye. Például Tiszaigaron az 1900-as évek elején élt csizmadiamester kalapost, kovácsot, kerékgyártót és tanítót hívott meg gyermekeihez keresztszülőnek. Ugyanott 1870 tájékán a szűcsmester egy földbirtokost, az asztalos pedig a jegyzőt nyerte meg komájának (Bakó F. 1992: 88, 90). Az „urakkal” való komásodás igazolja a tehetősebb mesterek bebocsátását a „félurak” kasztjába. Ugyanakkor a kontárok házasodási kapcsolatai „rangon aluliak”. A kontárkodó kőművesek, ácsok, szárazmolnárok és más vagyontalan iparosok többnyire béresek, juhászok, cselédek leányait vették feleségül.

Az első világháborút követő gazdasági válság idején általánosságban is sokat romlott az iparosok társadalmi presztízse. Jól tükrözi ezt az alábbi, Bárándon (Hajdú-Bihar m.) feljegyzett vélemény: „A mi időnk előtt – a húszas évekig – még az iparos legényt fogták a jobb gazdák leányai is. De mán a harmincas években romlott az ipar. Nem sokba nézték az iparost; vasutas, csendőr vagy rendőr kellett, ha mán vót 5–6 hód fődje” (Szabó László 1985: 252; Tímár L. 1994: 75).

Sok helyen rontott az iparosok megítélésén egy-egy szakmai csoport életvitele, kirívóan dologtalan vagy költekező magatartása. Sárrétudvarin 1917-ben a választókerület képviselője jelentette, hogy „a helybeli cipészek ellen sok a panasz… A hétnek csak két napján dolgoznak, a többin dorbézolnak” (Madar I. 1993: 285).

A műhelytulajdonos mester a paraszti környezetben egyenrangúnak tartotta magát a középbirtokos paraszttal. Utóbbi mégsem adta szívesen iparoshoz a leányát, mert az „veszi a lisztet”. Falusi kovácsok, bognárok általában kontóra dolgoztak. Aratás után kapták meg munkájuk ellenértékét, sokszor nem is pénzben, hanem terményben. Sok vidéken vállaltak az iparosok részesaratást. Szentesen az 1920–1940 közötti években nemcsak a kőműves és a kosárkötő, de az asztalos, a szabó, a {8-331.} suszter is elment aratni, csépelni (cséplőbandában), hogy megélhessen (Dobsa L.–Máriáss I. 1941: 121; Szűcs Judit 1982: 55).

A falusi iparosok között is a kommenciós községi kovács élete volt a legmegalázóbb. Bodronyi Pál kovácsmester 1912-ben írta a Magyar Kovácsok Lapjában, hogy a gazdák „a községi kovácsot éppen úgy, mint a kanászt, a község cselédjének tekintik. Pedig a kovács sohasem cseléd, hanem tanult iparos. Elég szerencsétlen az, akit mostoha sorsa belekerget ebbe a tűrhetetlen, nyomorúságos helyzetbe, hogy valaha cigányok részére készült rozoga, szalmafödeles kunyhóban a kanásszal kell egy konyhán laknia, egészségtelen, nedves lakásban” (Bodgál F. 1962: 91).

A kommenciós kovács intézménye az Alföldön és az északi népterületen az 1930–1940-es évekig fennmaradt. Egyik változata volt a kézműiparosok proletarizálódásának. A község műhelyébe felvett kovács segédet, tanoncot nem tarthatott, s különmunkára is csak a kommenciós szerződésben foglalt kötelezettségeinek teljesítése után vállalkozhatott. Szántás idején a gazdák halomszámra szórták le műhelye elé az ekevasakat, és szigorúan ráparancsoltak, hogy reggelre elkészüljön az élezéssel.

Az „iparos” proletár változatára aligha tekintett úgy a Baja és Kalocsa vidéki paraszt, mint fölszabadult emberre, „aki nem tiszteli az urakat, nem jár templomba, nem dolgozik reggeltől estig, kevés gyermeke van, eljár a körbe és talán még ellenzéki politikát is folytat” (Erdei F. é. n. [1937]: 218). A parasztság és kézműiparosság viszonya sokkal összetettebb volt annál az 1930-as évek Magyarországán, minthogy az efféle leegyszerűsítés megállja a helyét. Hamis és erősen ideologizált Erdei megállapítása a gyári munkások és a kisiparosok viszonyát illetően is, amikor azt írja, hogy a munkásság a kisiparost „mint a polgári társadalom alját” lebecsülte, mert saját szervezettségét és társadalmi öntudatát többre tartotta (Erdei F. 1976: 45). Vizsgálva a másik oldalt, jellemzőnek a szekszárdi kézművesek magatartását találjuk, amely a századfordulón igen messze állt a szervezett munkásságétól. Az 1880–1890-es években a munkásoknak választójoguk még nem volt, s csak igen kevés szakmunkás jövedelme érte el az ahhoz szükséges – az önálló iparosok és a hivatalnokok által könnyebben teljesíthető – alsó határt (Tóth Z. 1989b: 326). Az önálló műhellyel, családi házzal vagy lakással rendelkező kézművesmester saját társadalmi állását mindig többre tartotta a hasonló körülményeket nélkülöző munkásokénál. A kisiparosoknál dolgozó segédek többsége is csak élethelyzetére nézve volt proletár, szemléletére nézve nem.

ÜZLETVITEL (TŐKE, HITEL ÉS KOOPERÁCIÓ)

Az iparűzésnek már a céhvilágban sem a termeléssel járó fizikai munka volt a nehezebb része, hanem az üzletvitel. Anyagbeszerzés, üzletkötés, piac- és hitelszerzés, kiadások és bevételek egyenlege mind olyan dolog, amit a mesternek ismernie kellett ahhoz, hogy megélhessen. A 19. század derekán a tőkés viszonyok kialakulása, a céhrendszer válsága, a gyáripar és a kereskedelem fejlődésével kiéleződő verseny a {8-332.} kézművesek üzletvitelét is kizökkentette a régi kerékvágásból. Megnőtt az ipar adminisztrációja, s vele a könyvelés, a hitelek, számlák, kölcsönök, az adók és illetékek stb. szerepe.

A régi típusú iparosok kisebb bevételeit a hetipiacok, nagyobb eladásait az országos vásárok biztosították. Azonban a vásárokon elért bevétel igencsak ingadozott. Előfordult, hogy a csizmadia 20–25 pár csizmát adott el egyetlen vásáron, s utána nem sajnálta az áldomást. Aszályos, gyenge termést adó esztendőkben azonban a parasztság vásárlóereje csökkent, s a csizmadia, a szűrszabó és a többi iparos kénytelen volt áron alul vagy hitelben adni termékét. Rossz években a bevétel a bőrkereskedőkhöz, a fakereskedőkhöz, az alapanyag vagy féltermék árusához vándorolt, ha a kézműves folytatni akarta mesterségét (Kecskés L. 1978a: 79–80). Nem csoda, hogy válságos években sok iparos zárta be műhelyét egy időre.

Az iparosok túlnyomó többsége a szükségesnél kisebb forgótőkével rendelkezett, s gyakran adta el termékét kontóra (hitelbe). A mozgékonyabb mesterek kezén a pénz nem passzív, kamatozó vagyonrész volt, hanem nyersanyagban, munkabérben, kölcsönben, előlegben forgó motorja a termelésnek. A hazai kézműipart már az 1840-es években is tőkeszegénység fojtogatta. Pest céhes iparosainak hagyatéki leltáraiban ebben az időben jelentős készpénz nem szerepel. Egyes mesterek szívesen adtak kölcsönt kamatra. Az 1850-es években már arra is volt példa, hogy iparosok – még inkább özvegyeik – teljes mozgó tőkéjüket hitelügyletekbe fektették. Pesten az 1850–1860-as években a kereskedelmi tőkével kapcsolatot tartó új iparosok kiszorították a termelésből a kis forgótőkével dolgozó céhes mesterek nagy részét (Dóka K. 1975: 564; 1979a: 214–215). Szorongató tőke- és hitelhiány jellemezte a kisipar hagyományos vidéki központjait is. A soproni iparkamara 1874-ben iparsegélyezési hitelintézet felállítását szorgalmazta. Jelentése jól megvilágítja az akkori hitelviszonyokat: „Mai nap e tekintetben is a kisipar állapota szánandó. Magára hagyatva, minden hitel nélkül, az iparosnak örülnie kell, ha 20–25% kamat mellett pénzt kap. Valljon mi hasznot hajt az illy drága pénzen véghezvitt üzlet az iparosnak…” (Domonkos O. 1961:227).

A tőkehiány a következő iparosnemzedékek életét is megkeserítette. Miskolcon rögzítették az 1930-as évek végén, hogy a cipész és szabó vállalkozók többsége üzleti tőke nélkül vált önálló iparossá. Száz asztalos közül csupán három akadt, aki 1000 pengő fölötti összegre becsülte üzleti tőkéjét. 13 asztalos 100–300 pengőre értékelte befektetését, amin nem tőkét, hanem a műhely berendezését és szerszámkészletét kell érteni. A kézművesek pénzügyi helyzete sok más városban is hasonló képet mutatott (Dobsa L.–Máriáss I. 1941: 120).

Könnyen érthető, hogy az iparosok lehetőleg kerülték a pénzügyleteket, s kerülték a kiadást, ahol csak lehetett. Így is rákényszerültek hitelek felvételére. Az egyénektől felvett hitelek azonban csupán 10–20%-át fedezték például egy kádárműhely szükségletének, s azokra is kamatot kellett fizetni. A filoxéravész idején rendelés nélkül maradt kádárok, s több más iparág mesterei az 1890-es években egymás után jutottak csődbe, s a csődsorozatot kísérő árverések sok-sok kisváros iparostársadalmában keltették a pusztulás érzését (Tóth Z. 1977: 208; 1989b: 301).

Nem csupán a megszokott keretekhez és életformához való csökönyös ragaszkodás, hanem a csődök és árverések rémképe okozta, hogy az iparosok többsége félt az {8-333.} újításoktól, műhelye bővítésétől. Az Alföldi Hírlap 1863-ban Debrecen iparosait e szavakkal korholta: „Sajátos csökönyösség, hogy kitűnőbb iparosaink nem iparkodnak üzleteiknek nagyobb terjedelmet és berendezést adni, hogy így bármely nagyobbszerű megrendeléseknek gyors és jutányosabb foganatosítását vállalhatnák. Valami ragály uralkodik az iparosság körében, hogy legtöbb tagja iparüzlete mellett feltűnő szenvedélyességgel foglalkozik mezőgazdálkodással és disznóhizlalással” (Balogh I. 1973a: 157–158). A debreceni iparosok magatartása mégsem mondható ésszerűtlennek, ha egyszer a disznóhizlaláson több volt a haszon, mint az ipari terméken, s ha nem tették kockára vagyonukat magas kamattal járó hitelekért.

A 19. század második felében a műhelyekből kifejlődő üzemek induló tőkéje általában nem árueladásaikból, hanem az iparos kereskedelmi mellékvállalkozásából származott. Az erdélyi szász gyapjúszövő, Czell Frigyes is borkereskedésén gazdagodott meg, majd szeszfőzdét nyitott, s a kereskedelemben szerzett tőkével alapított sörgyárat stb. (Gelléri M. 1887; Egyed Á. 1981: 283). Szegeden a Bakay család kötélgyára ugyan műhelyből bontakozott ki az 1870-es években, de tőkehiánya miatt rövidesen részvénytársaság birtokába került (Bálint S. 1977a: 66). Tőke és hitel nélkül a kézműves műhelyéből sem tőkés kisüzem, sem gyár nem jöhetett létre. Tőkefelhalmozásra ebben az időben a kisipar sokkal kevésbé volt alkalmas, mint a kereskedelem.

Kézműves mesterek termelési társulásai Pesten már az 1850-es években léteztek. Az asztalosok bútorraktáregylete kivételével ezek a társulások szigorú kötöttségek nélkül jöttek létre. A nagyobb tőkebefektetést kívánó iparágakban a gazdagodó iparűzők részvételével részvénytársaságok alakultak, bár azokat nem mindig hívták annak. Ilyen volt például a molnárok és sütők gőzmalomegylete Pesten (Dóka K. 1979a: 203).

A kézműiparban régi hagyománya volt a szakmák közötti együttműködésnek. Magyarországon az ácsok, a kőfaragók és a kőművesek szívesen társultak egymással, s tömörültek közös céhekbe. Az építőipari szakmák Gyöngyösön 1650-ben, Kőszegen 1692-ben alapítottak közös céhet. E három szakmának a céhvilágban 15 közös szervezete volt az országban (Csiffáry G. 1982: 54). Erdélyben, a szász textiliparban a céhes keretek között szintén megjelent az egyszerű kooperáció. Nagybányán a szíjgyártók és a nyergesek kezdetben a szűcsök céhébe tartoztak, a kerékgyártók pedig a kovácsokkal és a kötélverőkkel alkottak közös céhet 1826-tól (Miskolczy A. 1982: 409; Csupor I. 1993: 232, 237). A kerékgyártó és a kovács országszerte szorosan együttműködött. Orosházán a 19–20. században minden bognárnak volt egy társa a kovácsok között, akivel évtizedeken át együtt dolgozott. A parasztok a kocsit a kovácsnál rendelték meg, az adta tovább a famunkát vele összeszokott bognártársának (Juhász A. 1965: 315). Hasonló együttműködés alakult ki a kádárok és a kovácsok között is. A 19–20. században a hordókhoz és más dongás faedényekhez szükséges vasalásokat (abroncsot, hordó- és vándlifület) a kovács szolgáltatta (Tóth Z. 1977: 206). Cipészek, csizmadiák számára dolgoztak a kaptafakészítők. Székesfehérváron még 1930-ban is két kaptafakészítő mester működött. Ugyanott a különböző mesterek többen összeálltak és közösen fogadtak fel fuvarost, aki a vásárra szállította ládákba csomagolt termékeiket, sátrukat stb. Az egyik kalaposmester rendszeresen egy cipész barátjával szövetkezett az útra (Demeter Zs.–Gerencsér J.–Lukács L. 1990: {8-334.} 51, 77). A termelésben, vásározásban kooperáló iparosok rugalmas, viszonylag állandó s főként a megbízhatóságra építő közösségeket alkottak.

A régi vágású iparosok minden alkalmat megragadtak, hogy a pénzügyleteket kikerüljék és a kereskedőt lehetőleg kiiktassák az áruk és a szolgáltatások cseréjéből. A kádár szívesen fizetett a kovácsnak hordóval, cseberrel vagy azok javításával. Esetleg nem is közvetlenül a kovácsnak, hanem az annak dolgozó faesztergályosnak vagy bognárnak törlesztett, ha a kovács úgy kívánta a viszonzást. Egymástól pénzt nem kértek, de ha a viszonzási láncolat valamelyik iparos halálával vagy csődjével (elárverezésével) megszakadt, a többi iparos megkérte a viszonzatlan munkák értékét (Tóth Z. 1977: 207; 1989b: 302).

Szorosabb együttműködés valósult meg a kisipari szövetkezetekben. Szeged-Felsővároson 1908-ban 5 mester és 10–12 segéd hozta létre az „Első szegedi cipő-, csizma- és papucsipari szövetkezet”-et. Egy másik kisipari szövetkezet is működött Szegeden 1921–1935 között. Ennek 15 mester volt a tagja. Komárom asztalosai 1926–1927-ben szintén szövetkezetbe tömörültek. Jókai utcai üzletükben még tulipántos ládát is árultak. Azonban e régi termékük gyártását kereslet hiányában meg kellett szüntetni. Az Iparosok Országos Központi Szövetkezete, az IOKSZ 1939 végén 31 tagszövetkezetből állt. Legrégibb közülük a Hitel- és Bőranyagbeszerző Szövetkezet lehetett, mert az 1940-ben már 50 éves fennállását ünnepelte. Sajnos a kisipari szövetkezetek szervezeti, működési rendjéről keveset tudunk (Bálint S. 1977a: 346; Kecskés L. 1978a: 164, Dobsa L.–Máriáss I. 1941: 135).

TERMELÉS, NYERSANYAG, ÁRUSÍTÁS

A kézműipari termelés – a szakmák túlnyomó többségét tekintve – műhelyekben folyt. Műhelyen nem csupán azt a helyiséget kell érteni, amely a munkához fedelet és teret nyújt, hanem a hozzá tartozó felszerelést, szerszámkészletet is. Egy orosházi kötelesmester a szót bővebb értelmében használva fogalmazott úgy, hogy egy jól menő kötelesműhely ér annyit, mint 30 hold föld (Juhász A. 1965: 320). A „jól menő műhely” fogalmába annak ismertsége, vevőköre, kiépült kapcsolathálózata is beletartozik. A műhely felszerelése, szerszámkészlete a mester vagyonának legszilárdabb alapja volt, melyhez gyakran öröklés útján jutott hozzá. Különleges jogi státusára utal, hogy a céhes időkben – így az 1850–1860-as években – a szerszámokat nem foglalhatták le a hitelezők, s még az értékes műhelyekre sem táblázhatták rá az adósságot (Dóka K. 1975: 564–566). Munkaeszközei nélkül az iparos nem létezhetett.

A szerszámkészlet értéke iparáganként igen nagy ingadozást mutat. Szabónak, kőművesnek, ácsnak, szobafestőnek nem sok szerszám kellett. A legtöbb műhelyben értékben a munkapadok álltak az első helyen. Asztalos gyalupad, kovács üllő és fújtató, esztergályos esztergapad, kádár faragószék, bognár kerékállítószék, fazekas korongolópad nélkül nem létezhetett. A szerszámkészlet nagysága, értéke szakmán belül is különbözött, a műhely méretétől, piacától, a legények számától függően.

Tanulságos, hogy az iparosréteg eszköztára a műhelyben és a háztartásban a 20. század eleji Szekszárdon háromszor volt magasabb, mint a paraszti átlag, ha a hagyatéki {8-335.} leltárakban összeírt ingóságok értékének összegét vesszük alapul. Ugyanott egy kádárműhely értéke az elhunyt mester vagyonának körülbelül 10%-át tette ki. Más iparosok esetében a műhely és felszerelésének értéke 17%-ig felment, de úgy sem érte el a parasztgazdaságok termelőeszközeinek (föld, fogat, gépek stb.) értékhányadát (Tóth Z. 1977: 212; 1982: 183).

A módos városi mesterek vagyonának tekintélyes részét az ingatlanok, elsősorban a lakóház értéke tette ki a 19. században is. A mesterségbe fektetett tőke, a szerszámkészlet értéke általában szerény mértékű volt. (Egy gazdag székesfehérvári mézeskalácsos-mester esetében készáruval együtt sem érte el az 5%-os részesedést.) Ellenpéldát a molnárok képviselnek, hiszen egy jó karban lévő vízimalom ára az 1850-es években 3000 forintot is kitett, mint ahogy a városi házak értéke is 2–3000 forint körül mozgott. Ugyanakkor a kisebb vagyonú mesterek házának, műhelyének értéke csupán néhány száz forintra rúgott (Eperjessy G. 1988: 98–99).

A városi iparosok jelentékeny része tömörült a belvárosban (Győrött például 42%), s a módos háztulajdonosok emeletes házaikban olykor 6–8 lakásbérlőt, a földszint utcai részén pedig műhelyt és üzletet tartottak fenn. Iparosok, kereskedők házainak szerves tartozéka volt a műhely és az üzlethelyiség. Egyes mesterségekhez speciális épületek tartoztak. Például a mészárosoknak a széken, a bolton kívül tágas istállókra és füstölőkamrákra is szükségük volt (Kiss L. 1958: 139–143; Tarisznyás M. 1982: 230).

A termelés, beszerzés, értékesítés nyomása alatt élő iparosok igencsak rászorultak a segédek munkájára. Sok iparágban (például takácsok, szabók, fazekasok) már a 19. században is igen magas volt a legény nélkül dolgozó mesterek száma. Ezek a mesterek családi segítséggel, főként feleségük bedolgozásával oldották meg a műhely és a vásározás feladatait. A nőknek az asztalosbútorok festésében, a fazekak, tálak díszítésében vették hasznát a mesterek. Legtöbb legényt az építőipari szakmákban foglalkoztattak. Szoros összefüggés mutatható ki minden korban a mesterek vagyoni állapota és a náluk dolgozó legények száma között. Egy-egy műhely virágzásának előfeltétele volt, hogy elegendő számban tudjon legényeket alkalmazni, termelő munkával ellátni. A legények hiánya sok mesterségben és még több műhelyben okozott gondot, ezért a mesterek olykor fondorlatos módon próbálták őket magukhoz csábítani. Sokan azonban csak vándorlegények időszakos megjelenésével jutottak munkaerőhöz. Nem csoda, ha a céhek nagy gonddal szabályozták a legények szegődtetésének rendjét, s gyakran emeltek panaszt a konkurencia tisztességtelen eljárása miatt (Eperjessy G. 1988: 103–111). Több szakmában – mint a kovács, lakatos, ács, kőműves, kerékgyártó – csak segédekkel együtt van lehetőség hatékony munkavégzésre. „Egy ács nem ács, két ács forgács, három ács fél ács, négy ács egy ács” – tartja a szólásmondás. Ennek ellenére a legtöbb műhelyben csak 1–1 segédet tudtak alkalmazni. Kecelen az 1920–1930-as években a mesterek 20–25%-a dolgozott egy segéddel, s hasonló volt a helyzet Kiskőrösön, Soltvadkerten is. Kecelen azonban már akkor léteztek 6–10 segédet foglalkoztató kisiparos vállalkozók (Juhász A. 1984a: 685; Dobsa L.–Máriáss I. 1941: 104).

Szerencsés esetben a nyersanyag helyben volt (például közeli agyagbánya, kőbánya) vagy helybe jött, mint a komáromi, szolnoki, szegedi superok (hajóácsok), asztalosok számára a Vágon, Tiszán, Maroson leúszó faanyag. Komáromban már 1791-ben {8-336.} 60 fakereskedő működött, s a 19. század második felében is több mint 20 ezer (?) tutaj kötött ki évente (Kecskés L. 1978a: 174).

Az iparukhoz szükséges nyersanyagot bőrkereskedőktől szerezték be a szíjgyártók, csizmadiák, cipészek. Ezt a függőséget különösen akkor szenvedték meg, amikor kicsi volt a bevételük. Ilyen helyzetben sokan kerültek a bőrkereskedők hálójába, és adósodtak el. Hitelt csak akkor kaptak, ha mindig ugyanannál a kereskedőnél vásároltak. Ha a papucsos vagy a cipész nem tudta idejében megadni a kölcsönt, a kereskedő áron alul átvette raktárkészletét vagy bedolgoztatott az iparossal (Juhász A. 1965: 305). A tatai, veszprémi csapók, más dunántúli és felvidéki mesterekhez hasonlóan, maguk jártak el a Nagykunságba és Békés megyébe gyapjút venni. Előre lekötötték és nagy tételben szállították haza az egész évre való nyersanyagot (Szilágyi Miklós 1995: 374). Ezzel kikapcsolták a gyapjúkereskedőket, s mérsékelték a kiadásaikat. Nagy területről gyűjtötték össze alapanyagukat a rozsnyói mézeskalácsosok és gyertyaöntők. Mézért maguk is útra keltek, s a szomszédos vármegyékben, falukon átszekerezve vásárolták fel a paraszti méhészek termékét. A sonkolyt erre szakosodott gömöri falucsoport paraszti vándorkereskedői gyűjtötték össze, akik 1920-ig az Alföldet is bejárták (Füvessy A. 1971: 31–34). Sok esetben faanyagért is maguk az iparosok utaztak el messzi tájakra. Az 1870–1910 közötti években a Dél-Alföld talicskásai (talicskakészítői) „feljártak Záhony tájékára, főleg Nagydobrony és Kisdobrony falukba, a Latorca torkolati vidékére, amelyen a kárpátalji erdőkben összeszedett rönköket a Tiszáig szállították. Itt fertályszámra árulták, tutajba kötötték és a Tiszán eresztették le, egészen Szegedig. Ez a vásár, illetőleg szállítás a tavaszi hónapokban történt” (Bálint S. 1977a: 73). Szeged, Zenta, Vásárhely, Csongrád, Szentes talicskásai az ily módon beszerzett tölgyfa, kőris, fenyő felhasználásával készített kubikostalicskát az egész országba szállították (vasútépítő és ármentesítő társulatoknak), sőt a Balkánra is nagy tételekben küldték.

A kézműiparok anyagellátása az 1920–1940 közötti években is megoldatlan volt. Aztán a háború miatt a beszerzés nehézségei még fokozódtak, s az anyagbeszerzésre, áruértékesítésre hivatott szakszövetkezeti mozgalom is elakadt. Gátolta a nyersanyagok beszerzését az iparosok pénztelensége és igencsak korlátozott hitelképessége is (Dobsa L.–Máriáss I. 1941: 99).

A kézművesek birtokában található nyersanyagok mennyisége és értéke szakmánként változott. Pest-Budán a 19. század derekán csupán a mesterek 8–10%-a rendelkezett érdemleges készlettel. Ritkán volt készlet a szabóknál és asztalosoknál, gyakrabban tároltak nyersanyagot a bőrfeldolgozó iparosok. Hatósági előírásra jelentős készletet tartottak a pékek, a mészárosok, a korcsmárosok (Dóka K. 1975: 565), de nem készleteztek a molnárok.

Az árukészlet mértéke szintén iparáganként változott. Pesten az 1850–1860-as években legkisebb készlet volt az élelmiszeriparban, jelentősebb a fémiparban. Árukészlete a pesti mesterek 15–20%-ának volt csupán (főként órások, aranyművesek, üvegesek készleteztek). A szekszárdi kádármesterek 1900 tájékán már nem termeltek készletre, s nem jártak vásárokra, mert megrendelésre dolgoztak (Dóka K. 1975: 565; 1979a: 67–69; Tóth Z. 1977: 206). A nagy árukészlet jelenthette azt, hogy az üzlet jól ment; jelenthette, hogy a tulajdonos más mesterek vagy gyárak áruival is kereskedett. Többnyire azonban azt jelentette, hogy a mesternek értékesítési gondjai {8-337.} voltak (például vargák, csizmadiák). A nyersanyag–szerszámkészlet–készáru hármasából a szűcsök, szabók, vargák esetében az utóbbi volt a legnagyobb tétel, ha árverésre, hagyatékolásra került sor.

Orosházán a két világháború között a magyar szabók egész évben raktárra dolgoztak, s főleg az őszi vásárokon értékesítették árukészletüket. Uradalmak és nagygazdák is akkor vásárolták meg tőlük a béreseiknek kommencióba járó csizmanadrágos öltönyöket. Székesfehérvár csizmadiái századunk első harmadában a hadsereg szállítóiként dolgoztak készletre (Juhász A. 1965: 310; Demeter Zs.–Gelencsér J.–Lukács L. 1990: 30).

Az iparosok egyik része termékeit, szolgáltatásait lakóhelyén, üzletében vagy műhelyében értékesítette, másik része helybe vitte (kőműves, kéményseprő), s egy tekintélyes hányada vásárokon árulta. A vásári árusítóhely birtoklásáért, megszerzéséért és megőrzéséért az iparosoknak folytonos küzdelmet kellett vívniuk. Például a szegedi csizmadiák céhirataiban tetemes összegek szerepelnek, amit „sátorhely megszerzése után járván” fizettek Makó, Szabadka, Nagyszentmiklós, Nagykikinda, Nagybecskerek városának. Olykor a hatósági személyek jóindulatának megszerzéséért is fizettek, vagy ajándékot vittek. Vásárkörzetükhöz tartozott a Dél-Alföld városainak többsége. Eljártak a Kiskunságba, Halas és Majsa vásáraira, Hódmezővásárhely, Arad, Temesvár, Zenta, Magyar- és Törökkanizsa sokadalmaira, s a fent említett városokba. Piackörzetük az államhatárok megváltozása miatt 1920 után sajnálatosan beszűkült (Bálint S. 1977a: 328).

A vásározás igen sok fáradalommal járt az iparosok számára. Torda kézműveseiről 1889-ben írta Orbán Balázs, hogy „a hét egész folyamán útban van vásárokra. Hétfőn megy Kolozsvárra, kedd Marosludasra, szerdán Gyéresre, csütörtökön újból Kolozsvárra, pénteken Marosújvárra, szombaton Tordára, e városoknak hetivásárait igyekszik lehetőleg kihasználni, nappal sátrában, éjjel többnyire útban vannak, egész életük ily módon a nem éppen kényelmes tengelyen való utazásban telik el; de így is alig tudják a családjuk fenntartására szükséges csekély költséget kitermelni” (Orbán B. 1986: 11. 65).

Céhes világból örökölt vásári magatartását a legtöbb iparos a 20. század első felében is megőrizte. A vásárban a különböző iparosok szakmák szerint alkottak sorokat. A vásártéren a legjobb hely mindig a legöregebb helybeli mestert illette meg. Az ő sátra után következett a többi helybeli, majd a „vidékiek” az érkezés sorrendjében. Nemcsak a vevőt tisztelték, de egymást is segítették, megbecsülték. Debrecenben az 1910-es években az országos vásárokon 2–3 napig árultak. Esténként a mesterek nem vitték a portékát haza, hanem az ipartestület elöljárójával vagy a színgazdával együtt őrizte a testület két legfiatalabb mestere. Ezeket a céhvilágból megmaradt szóval szolgálómesternek nevezték (Balogh I. 1973a: 186; Demeter Zs.–Gelencsér J.–Lukács L. 1990: 77).

A régi típusú kézművesek nem kívántak előnyhöz jutni sem helyezkedéssel, sem a vevők elcsábításával. Hetivásárok alkalmával változott a sorrend a vásártéren, de a szerencsére bízták, hogy kik kapják meg a jobb helyeket. Hetivásárokon kevés iparos árult maga. Inkább a műhelyben dolgozott vagy más ügyeit intézte, s az árusítást feleségére bízta. Debrecenben a 19–20. század fordulóján „a tímárok, a csizmadiák hetivásárait… a nők tartják el… E helyeken mind csak a nők árulnak, akik a hetivásár {8-338.} előtt megejtett nyílvetés eredményeként minden héten más sorrendben foglalnak helyet. Így van ez a szabadban árusító fazekasok, pintérek, pipakészítők és csutorások körében is” (Balogh I. 1973a: 191).

1895–1900 között a vásári forgalom – a budapesti iparkamara jelentése szerint – a korábbinak a negyedére csökkent. A vásározás visszaesése részben a városi boltok szaporodásával és a közlekedési viszonyok, a vasutak hirtelen javulásával magyarázható (Domonkos O. 1961: 232). Átalakultak a fogyasztói szokások. Lazult a vásárlások éves ütemezése, s az őszi, tavaszi vásárok veszítettek korábbi jelentőségükből. Az 1920-as években az üzletet nyitó iparosok már újságban adták hírül, hogy ajánlják magukat. Az iparegyesületek árumintavásárokat rendeztek, s az iparosok szívesen vettek részt nemcsak a helyi, de a fővárosi, országos kiállításokon, mintavásárokon is (Dankó 1. 1983: 559, 562).

Néhány iparágban a mesterek üzletükben gyári készterméket is kínáltak. Székesfehérvár-Palotaváros kalaposai a századelőtől az 1940-es évek végéig pesti és külföldi kalapgyárak termékeit árusították a sajátjuk mellett. Az árut utazó ügynökök közvetítették hozzájuk (Demeter Zs.–Gelencsér J.–Lukács L. 1990: 78). Az 1910-es években a műhelyek más iparágakban is a gyárak viszonteladói, s olykor bedolgozói, termelői voltak. Kékfestőműhelyek már az 1870-es években a sajátjukkal együtt árusították a kartonnyomó gyárak termékeit (Domonkos O. 1961: 228, 232233).

INGATLANVAGYON ÉS ÖNELLÁTÁS

A kézművesmesterek vagyona jórészt ingatlanokban testesült meg, de az ingatlanok részaránya és összetétele koronként, tájanként igen nagy változatosságot mutat. Budán a 19. század derekán a mezőgazdasággal is foglalkozó mesterek, különösen a mészárosok és molnárok esetében a családi vagyon 70–80%-át tette ki a ház- és földingatlan értéke. Az átlagosan tehetős budai mestereknél a hagyaték értékének fele realizálódott házban és földben. Ugyanakkor Pesten csak a mesterek fele rendelkezett saját házzal vagy telekkel, s csupán kis részük foglalkozott mezőgazdasággal. A gazdagabb és szegényebb mesterek közötti határvonalat az ingatlantulajdonosok és az ingatlannal nem rendelkezők között lehet meghúzni (Dóka K. 1975: 564). Utóbbiak zöme nyilván új betelepülő volt, akinek még nem sikerült saját házat szereznie. Budán a törzsökös iparosság mellett jóval kevesebb új jövevény élt, mint Pesten.

Mesterek földtulajdonlása a középkor óta nyomon követhető a történelmi borvidékek extraneus birtokosai között. Szegedi mesterek a Szerémségben, szepességiek, kassaiak Tokaj-Hegyalján, debreceniek ugyanott és az Érmelléken szereztek földbirtokot, s a példákat még lehetne folytatni. Egészen természetes, hogy a szőlőhegyekkel rendelkező városok (például Sopron, Kőszeg, Pécs, Gyöngyös, Eger, Miskolc stb.) iparosai szőlőbirtokkal, borpincével rendelkeztek. Gazdaságukban az iparűzés és a bortermelés sajátos szimbiózist alkotott.

Válságos időkben az iparosok nem szívesen fektették pénzüket újabb üzemi beruházásokba. Szívesebben vettek házat, földet, szőlőt, ami biztonságosabb vagyonmentésnek {8-339.} látszott és az iparűzőket is hitelképessé tette. Az 1880–1890-es években a kékfestő Kluge család Pápán még bornagykereskedői jogot is vásárolt, s a somlai borokat saját címkéjével forgalmazta (Domonkos O. 1961: 229). Különösen a hanyatló textilipari szakmákban (takácsok, kékfestők) foglalkoztak a mesterek nagy számban földműveléssel már az 1870–1880-as években, hogy családjuk megélhetését biztonságossá tegyék. Az erdélyi magyar városok mesteremberei az 1850–1860-as években „híres szőlőművesek” voltak. Ez a hosszú múltra visszatekintő európai hagyomány a 19. századi Magyarországon és Erdélyben már inkább archaikus vonás (Miskolczy A. 1982: 392; Dóka K. 1975: 563).

Az 1920–1940 közötti években folytatódott az iparosréteg elszegényedése. Egy 1940-ben készült adatgyűjtés az önálló iparosok többségének (60%-ának) súlyos eladósodottságát bizonyította. Kiderül az Ipartestületek Országos Központjának felméréséből az is, hogy az adatot szolgáltató iparosságnak több mint egyharmada (50 434 iparengedélyes) teljesen vagyontalan. Szerszámain és két keze munkáján kívül semmije sincs. Országos összesítésben akkor egy iparűző mesterre átlagosan 1600 pengő tiszta vagyont és 795 pengő évi adóalapot számítottak ki (Dobsa L.–Máriáss I. 1941: 116–117).

A kézműiparosok földbirtoklása és mezőgazdálkodása egyszerre szolgálta a vagyonosodás, a jövedelemkiegészítés és az önellátás céljait. Helyenként és időnként az iparosok „elparasztosodását” eredményezte. A karcagi iparosok törekvése a 20. században is főként a földvásárlásra irányult, mert anyagi biztonságot nem a mesterségtől, hanem a földtulajdontól reméltek. Tiszaigaron 1945–1950 között valamennyi virtigli iparosnak volt földje. Idejének legalább a felét a mester is gazdálkodással töltötte, ami olykor a mesterség elhanyagolását vonta maga után (Örsi J. 1990: 75; Bakó F. 1992: 93). Sok alföldi településen az iparosok jövedelmének mintegy fele származott iparűzésből, másik fele gazdálkodásból. Ennek az „iparos-paraszt” rétegnek egyik alapvető célja az 1920 és 1930-as évek között a földszerzés volt. Magyarországon 1930-ban az iparosok 32%-a rendelkezett földdel vagy földbérlettel. Budapest nélkül számítva ez az arányszám az 50%-ot is meghaladta, mert ott csupán az iparosok 5%-ának volt földbirtoka. Szakmák között is adódtak különbségek, a kőművesek több mint felének volt földje; az ács, bognár, asztalos szakmában 40,6%, a korcsmárosok, vendéglősök rétegében 46,6% volt az arány (Tímár L. 1994: 74–75).

A gazdálkodást még a dunántúli városok iparosai, vendéglősei is többnyire önerőből végezték, s állatokat tartottak hozzá. Veszprémi vendéglős 12 katasztrális hold területű szántóföldjén gazdálkodva egy pár lovat, 2–3 tehenet és jó néhány sertést tartott. Megtermett a család számára szükséges gabona, burgonya, bab és a jószágok takarmánya. Idegen munkaerőt főként az aratáshoz vettek igénybe (V. Fodor Zs. 1989: 43–44), bár a részes arató feles vagy harmados munkásként a kapáskultúrák művelését is végezhette. Egy szekszárdi kádármester háztartási kiadásai között például az 1900-as évek elején feltűnően hiányzott a zöldség és a gyümölcs. Ezeket bizonyára saját kertjében, szőlejében termelte meg a család, nem kellett pénzt fizetni értük. Ingóságai között pincéjében ott voltak a borászati eszközök, a hordók és egyéb faedények. Bortermelő városban a szőlőbirtok a helyi társadalomba történő beilleszkedésnek is nélkülözhetetlen feltétele volt. Általa az iparos előbb {8-340.} emelkedett a tekintélyes mesterek közé, mint műhelyével és üzletével (Tóth Z. 1977: 203, 215; 1989b: 303).

Szőlőbirtokkal rendelkező iparosok sem feltétlenül tartottak lovat, mert könnyen kaphattak fuvarost. Tehenet viszont tartottak, s még a sertéstartást is előbb elhagyták, mint a tehéntartást. Tehénre nem a tejért, hanem a trágyáért volt szükségük, amit a szőlőben hasznosítottak. Szekeret, szánt, mezőgazdasági gépeket (például szecskavágót) az iparosok többsége beszerzett magának.

Az iparosok gazdasági magatartása az 1870-es években nemcsak a kisipar válsága, de a gabonakonjunktúra, a magas búzaárak miatt is a földvásárlás, a birtokszerzés irányába változott. Ott, ahol parcellázás, árvízmentesítés, lecsapolás, erdőirtás folytán földszerzési lehetőség nyílt, a kézművesek is megjelentek a vásárlók között. Tiszaigaron és sok alföldi településen ez a tendencia 1920 és 1945 között csak tovább erősödött, s a földszerzés vágya mindjobban úrrá lett az iparosok felett (Bakó F. 1992: 88–91).

MUNKAIDŐ ÉS BÉREZÉSI FORMÁK

A munkaidő elsősorban a legények (segédek) és az inasok (tanoncok) számára volt kötött, s a mesterekénél hosszabb. A munkanap hossza szezonálisan ingadozott és ebben szakmánként is mutatkozott némi eltérés. Pest-budai műhelyekben (például tímárok, szabók, ácsok) az 1820–1830-as években átlagosan napi 14 órát dolgoztak. 1848-ban kormányzati rendelet két órával csökkentette az iparosok munkaidejét, s a pesti mesterek a következő évtizedekben sem tudtak visszatérni a korábbi hosszabb munkanaphoz. A napi munkát félórás reggeli és egyórányi ebédszünet szakította meg. A téli munkaidő a korai sötétedés és a rossz világítás miatt rövidebb volt, mint a nyári (Dóka K. 1975: 573).

Erdélyben az 1850–1860-as években a céhlegények napi 12–14 órát, fontosabb munkák idején 17 órát is dolgoztak. A kolozsvári cipészek, asztalosok még az 1900-as évek elején is 15–16 órát, a brassói sütőmunkások 12–16, a szebeniek 14–18 órát dolgoztak naponta. Ehhez képest a gyáriparban már rendezettebb viszonyok léteztek (Szász Z. 1986: 1617–1618).

Székesfehérváron a céhes időkben a csizmadialegények munkaideje nyáron hajnali 3–5 órától este 9-ig tartott. Korán kellett felkelni az inasoknak is. Az 1920–1930-as években a műhelymunka ugyan országszerte 7 órakor kezdődött, de az inas már 5–6 órakor felkelt, mert neki kellett a műhelyt kitakarítani és befűteni. Orosházán és ahol a mester jószágot tartott, másutt is, az inasokra hárult az állatok etetése, itatása, a vízhordás, a bevásárlás stb. Reggeli után az iparosok déli 12 óráig dolgoztak a műhelyben. Egyórás ebédidő után folyamatos volt a munka vacsoráig, körülbelül este 7 óráig. Sok helyen még vacsora után is dolgoztak, ha a mester úgy kívánta. Az őszi nagy vásárok előtt este 11–12 óráig folyt a munka. Télen később keltek és korábban feküdtek, mert kevesebb volt a munka és takarékoskodtak a fűtéssel, világítással (Juhász A. 1965: 337; V. Fodor Zs. 1989: 21).

Heti munkarendjüket a naptár szabta meg. Általában hétfőtől szombatig dolgoztak, vasárnap pihentek; délelőtt templomba, délután „a körbe” vagy a korcsmába {8-341.} mentek. Egyes szakmákban a legények hétfőn nem dolgoztak. Székesfehérvár, Budapest és bizonyára még több város kalaposlegényei az 1920-as években még megtartották a korhelyhétfőt. Ehhez a segédek azon az áron is ragaszkodtak, hogy esetenként tovább dolgoztak. A szokás szívós tovább élése valószínűleg a kalaposok italszeretetével magyarázható. Fokozott borigényét legtöbb kalapos a mesterség, a gyapjúfeldolgozás nehézségeire, egészségi ártalmaira vezette vissza. (Hasonló magyarázatokkal más mesterségek művelői is gyakran szolgáltak.)

A kézművesműhelyekben alkalmazott inasok és legények bérezésének a 18–19. században több formája létezett. Legkézenfekvőbb volt a természetbeni bérezés. A pesti szíjgyártók még az 1840-es években is bőrt adtak a legénynek munkabér helyett (Dóka K. 1975: 573). Tovább megmaradt a természetbeni fizetség az inasoknál. Orosházán még az 1920–1930-as években is évente kapott az inas alsó- és felsőruhát, „szabaduláskor” pedig egy „öltözőruhát”. Pénz nem járt neki, de jó vásárok után a mester adott néhány pengőt az inasának. Fizetségébe beszámított a koszt és a kvártély, amit a mesternél kapott (Juhász A. 1965: 337).

A segéd az inashoz viszonyítva már független, a szakma fortélyait ismerő munkaerő. Amelyik legény a mesternél kapott kosztot és kvártélyt, annak értékét levonták a béréből, figyelembe vették a bér megállapításakor. A 19. században többnyire hetibért kaptak a segédek. Ennek mértéke régiónként, szakmánként eltéréseket mutatott. Fehérváron heti 32 krajcárt keresett a 19. század végén élt csizmadialegény. Bére, szállása és ellátása fejében megkívánt munkateljesítményét naponta két pár csizma elkészítésében állapították meg. Orosházán még az 1930-as években is hetibért fizettek a segédnek. A csizmadia és a papucsos szakmában azonban inkább „párszámra”, azaz teljesítmény szerint bérezték a segédeket (Juhász A. 1965: 337). Pesten az 1840-es években darabbért fizettek a vargák, a szabók és általában a nagyobb műhellyel rendelkező mesterek. Szegeden a papucsoslegény a 19. században szintén szakmányban dolgozott, heti 20 pár papucs készítésére kötelezte magát. A segédek bére mindig igen nyomorúságos volt. Szegeden az 1930-as évek elején a papucsos legények csupán 50–60 fillért kaptak páronként, míg aztán sztrájkoltak és 100%-os béremelést vívtak ki (Dóka K. 1975: 573; Bálint S. 1977a: 346). Kecelen az iparossegédek többsége az 1920–1930-as években hetibért kapott, de az asztalosokat darabra, a cipészeket pedig párszámra fizette a mester.

A céhek általában megszabták a műhelyenként alkalmazható inasok és legények számát. Székesfehérvár csizmadiái a 19. század derekán műhelyenként legfeljebb 2 legényt és 2 inast tarthattak. Ezzel a céhek behatárolták a műhelyek termelését. A legények száma szakmánként változott, s a polgári korban a vállalkozó szellemű iparosok mind több segédet vettek föl.

Már a céhkorszakban megjelentek a műhelyekben bérmunkások, akiket többnyire szolgálónak, szolgának neveztek. Az 1850-es évek közepén 40 brassói posztókészítő mesternél 250 alkalmazottat írtak össze. Egyesek azonban 12–14 szolgálót foglalkoztattak. Az erdélyi szász posztókészítő és gyapjúszövő céhek 645 tagjára 362 segéd és inas mellett 1167 bérmunkás jutott (Egyed Á. 1981: 283).

A teljesítményt nehezen mérő iparágakban (például építőipar, bőrkikészítés) dolgozó segédek és a szakképzetlen „szolgálók” munkáját már az 1840-es és 1850-es években is többnyire napszámbérrel fizették. Ez a bérezési forma az építkezéseken {8-342.} dolgozó culágerek (segédmunkások) esetében a 20. században is fennmaradt.

Végül a bérezési formák és az alkalmazotti viszonyok változatosságának érzékeltetése után említést kell tenni az 1930-as évek általános tendenciájáról, a hazai kézművesiparban fizetett munkabérek jelentős csökkenéséről is. Egy kisipari munkás átlagos munkabére 1929-ben még 1089 pengő volt, s aztán évről évre csökkent. 1936-ban elérte a 723 pengős mélypontot, majd lassú emelkedésnek indult (Dobsa L.–Máriáss I. 1941: 118). Ez a tény önmagában is sokat elárul a korszak gazdasági hanyatlásáról és a kisiparosság akkori közérzetéről.

INASÉLET, TANONCKÉPZÉS

Az iparosnak szánt fiúkat 12–14 éves korukban szüleik inasnak adták. Más formája az iparosképzésnek a gyáripar kialakulása előtt nem is létezett. Vidéken a kisipar tanonclétszáma még az 1900-as évek első felében is magasabb volt a gyárakénál, s a gyárak szakmunkásainak kiképzése is jórészt a kis műhelyekre hárult (Kövér L. 1982: 190).

Céhes keretekben az inasidő három évig, de ha szülei nem tudtak tanulóbért fizetni, akkor négy évig tartott. A szegedi csizmadiák az inast először hatheti próbaidőre vették fel. Ha megfelelt, akkor a „kántori gyülekezés alkalmasságával”, vagyis a negyedévenként tartott céhgyűlésen a kinyitott céhláda előtt megtörtént a szegődtetés. Ez alkalommal tudatták vele kötelezettségeit és jó magaviseletre intették. Köteles volt többek között „innepi és vasárnapi oskolába járni” (Bálint S. 1977a: 329). A szegődtetéssel az inas is felvételt nyert a céhbe. Apja vagy nevelője lefizette érte a szegődtető díjat, s többnyire néhány pint bort is vitt a tanítómester részére. Céhtag fiát ismerték a mesterek, esetében az eljárás is egyszerű volt, de az idegennek, vidékinek keresztlevéllel kellett bizonyítania azt, hogy törvényes házasságból született és a céhben honos keresztény valláson nevelkedett. Sok helyen két megbízható kezest is kellett a szülőnek állítania. A kezesek bizonyos összegig jótálltak azért, hogy a fiú inaséveit megszakítás nélkül és teljes egészében ki fogja tölteni, mesterét nem fogja elhagyni és kárt sem okoz neki. Inasszegődtetés után a mesterek lakomához ültek, melynek költségeit a fiú apja fizette meg (Richter M. I. 1941: 219–220).

Vidéken az iparosok többsége bennkosztos volt, azaz a mesternél kapott kosztot és kvártélyt. A karcagi csizmadiáknál az inasok ágya a műhelyben volt, s az 1910-es években ketten aludtak egy ágyon. Szegényebb szülők még akkor is bennkosztosnak adták a fiukat, ha helyben laktak, mert úgy nem volt vele gondjuk. Azt tartották, szokja a munkát a tanítómestere keze alatt. Sok mester oktatta a mesterségre saját fiát, de az is előfordult, hogy inkább mestertársához küldte inaskodni. A régi céhmesterek fiai abban a kiváltságban részesültek, hogy csak két évig kellett inasként szolgálniuk (Örsi J. 1990: 76; Richter M. I. 1941: 224).

Bennkosztos inasok lettek a vidékről, faluról elszegődött fiúk. Gyöngyösön 1900 tájékán majdnem annyi vidéki fiú inaskodott, mint helybeli, hiszen az inaslétszám {8-343.} kétötödét tették ki (30:46). A vidéki inasok zöme a Mátra vidékéről, Heves megyéből érkezett, de voltak köztük más megyéből származók is. A bennkosztos inasok hagyományosan, a céhidők óta a háznéphez tartoztak (Juhász A. 1965: 336; B. Gál E. 1994: 108). Ezeknek a cselédsorsú fiúknak különösen sok dolguk akadt a mester szőlejében. A földdel, jószággal is foglalkozó iparosok az 1930-as években főként a gazdaságban és a ház körüli munkában hasznosították inasuk munkaerejét, s csak az utolsó évben tanították a mesterségre. Kecelen nyáron négy órakor keltették őket. Hentesinasnak hajnalban a lovat kellett pucolni, abrakoltatni. Fehérváron az inasok vitték kiskocsin a piacra a ládákba rakott árut, miután a jószágot ellátták. Pesten már a 19. század elején is sok volt a panasz amiatt, hogy az inasokat befogják házimunkára, s napszámosok híján velük végeztetik a gyártás-előkészítő munkákat (Dóka K. 1975: 572; Juhász A. 1984a: 686; Tóth Z. 1989b: 336; Demeter Zs.–Gelencsér J.–Lukács L. 1990: 52).

Az inasokkal általában szigorúan bántak, mindenki parancsolhatott nekik. A céhlevelek igen részletesen szabályozták az inas kötelezettségeit. Előírták, hogy mindig engedelmeskedjék mesterének, a mesternének és a legénynek, s viseltessék tisztelettel az egész család iránt. Az inasnak szófogadónak és fürgének kellett lennie, különben testi fenyítésben is részesülhetett. A varga- és a csizmadiamesterek lábszíjjal, a többiek korbáccsal vagy pálcával intézték a nevelésnek ezt a részét. Inas nem tegezhetett legényt, s a céhek a legényeket is eltiltották az inassal való társalgástól, barátkozástól (Richter M. I. 1941: 221–222). Az inasok helyzete csak a harmadik-negyedik évben javult, amikor már több szakmai munkát kaptak. Orosházán, ahol az inasidő az 1910–1920-as években is négy év volt, az elsőévest kisinasnak, a harmad-negyedévest pedig öreginasnak nevezték. Ott a bognárinas először faéket tanult vágni faragóbaltával, később kerékcsapot faragott, majd a citlinggel (vakaróvas) simított. Amikor erősödött, befogták fűrészelni is: a rönkökből palincsot (szeletet) vágott, a palincsokból sablon után kisebb kocsialkatrészeket fűrészelt. Csak akkor engedték a nehezebb munkához, amikor ezeket az egyszerű feladatokat már jól begyakorolta. Harmadéves korában tanulta meg a kerékgyártást, az agyvésést, fúrást, küllőzést (Juhász A. 1965: 314, 336).

Apránként tanulta meg az inas a szerszámok, a munkaműveletek és a termékek nevét, a mesterség szakszavait. Együtt sajátította el a szakmai fogásokat a mesterség nyelvezetével, jellemző kifejezésmódjaival és igaz történeteivel. A harmad-, negyedéves inas rendszerint már értette a mesterség minden munkáját, s több hasznot hajtott, ha a segédekkel együtt dolgozott.

Az 1872. évi ipartörvény az inasképzés elhanyagolásához vezetett, ugyanis az iparszabadság bevezetése folytán a hatóságok nem kértek igazolást a mesterség ismeretéről, amikor új iparengedélyt adtak ki. 1884 után az ipartestületek kapták meg a tanoncképzés szervezését, felügyeletét. Legtöbb helyen ipariskolát állítottak fel, de az iparos tanoncképzés színvonala ettől nem sokat javult, ugyanis az iskolának – különösen a tandíj 1893. évi eltörlése után – alig volt tekintélye. Szekszárdon például a századfordulón az inasokat az ipariskolai előmeneteltől függetlenül „szabadították fel”. Előfordult, hogy a felszabadult inasok a 2. osztályig sem jutottak el. A szakmai képzés 1884–1944 között is döntően a mestereknél történt (Tóth Z. 1989b: 335–336).

A hivatalos szóhasználatból a tanonc szó 1884 után is csak lassan ment át a köznyelvbe {8-344.} és nem tudta teljesen kiszorítani az inast. Az első világháborúig az inasszabadulás is a régi céhes szokásokat követte. Nem volt elég megállni a helyét az ipartestület (= a vizsgáztatók) előtt. Egy héttel a vizsga, az ipartestületi felszabadítás után a segédek avatással fogadták be maguk közé a legénytársulatba vagy legénycéhbe. A tréfás, néha durva avatási rítusnak többnyire része volt a társpohárivás és a lakoma. Székesfehérváron 1912-ben a szabaduló kalaposinast képletesen „frem”-be, azaz „vándorolni” küldték, s végig kellett mennie a városon, a számára kijelölt útvonalon (Demeter Zs.–Gelencsér J.–Lukács L. 1990: 60–61).

A tanoncoktatást az 1922. évi XII. tc. újraszabályozta, de az előképzettséget tekintve igen elnézően: „Tanoncul csak olyan egyén alkalmazható, aki iskolai bizonyítvánnyal igazolja, hogy legalább az elemi iskola negyedik osztályát sikerrel elvégezte, vagy hogy legalább az írás-olvasást és a számolás elemi ismereteit elsajátította” (Földes Ferenc 1961: 383). Tanonciskolát a községek működtettek az iparegyesületek támogatásával. Vidéken ezek az iskolák többnyire általános irányúak, Budapesten és a nagyobb városokban inkább szakirányúak voltak és 3 éven át heti 9 órás elfoglaltságot jelentettek. Azonban a kisipari műhelyekben végzett napi 12–14 órai munka után a tanoncok nyűgnek érezték az iskolát. Hiányos előképzettségük és a csekély óraszám miatt a szakmájukba vágó elméleti, valamint közgazdasági, könyvviteli oktatás sem lehetett kellően eredményes.

LEGÉNYEK, SEGÉDEK, REMEKLÉSEK

A mesterlegények korcsoportját az „inasszabadítás” és a „mesteravatás” között álló iparosok alkotják. A korcsoport alsó határa 17–20 éves korra tehető, minthogy a kiszabott tanulóidő (3–4 év) után minden céh köteles volt felszabadítani, legénnyé tenni a inast. Azonban a „legénykedés” a 19. század dereka táján már hosszú ideig, esetenként évtizedekig eltarthatott, ugyanis a mesterek abban voltak érdekeltek, hogy késleltessék a legények mesterré válását. Az 1840-es években a pesti céheknél olykor 10–20 évig elhúzódott a „legényidő”. Előfordult, hogy 50 éven felüli mesterlegények még mindig nem tudtak maguknak „mesterséget szerezni”, voltak olyanok, akiket a kötelező vándorlás alól már hanyatló koruk miatt mentett fel a céh (Dóka K. 1979a: 97; Eperjessy G. 1988: 175). Az is megesett, hogy kiszolgált katonaként, mint obsitosok folyamodtak a mesterjogért.

A mesterlegények sok céhnél korcsoportként külön szervezetet, úgynevezett „Ifjú Társaság”-ot (Bruderschaft) alkottak, s annak tagjaként élénk közösségi élet részesei lehettek. Saját ládájuk és tagnyilvántartásuk (könyvük) volt, s változó összegű közös pénzük, amit közösségi célokra fordíthattak. A legénycéh avatási szokásai szerint ünnepélyesen, legénykeresztelővel, társpohárivással s egyéb avatási ceremóniákkal fogadták be az új tagot. Vezetőjük a legénycéh által a céhmesterek közül évenként választott atyamester volt, aki házánál őrizte a legénytársaság ládáját, s abban tárolt pénzét, iratait, tárgyait. Az atyamester a céhmester segítőtársa volt a legények ügyeiben, e réteg kezelésében, fegyelmezésében. Ugyanakkor az ifjúság barátja, a legénytársaság támogatója. Házánál gyűltek össze a helybeli céhlegények, s nála találtak szállást a városba érkező vándorlegények, ha ott nem volt erre a célra fenntartott {8-345.} szálló (Herberg). Az atyamester gondoskodott arról is, hogy az említett vándorlegénynek műhelyt találjanak (Richter M. I. 1940: 76–81; 1930: 38–39).

Az atyamester mellé sok helyen választottak segítő tanácsadókat, egy-két bejárómestert, akik céhgyűlések alkalmával mint a legények elöljárói szerepeltek. Negyedévenként választottak az öreglegények közül dékánt és a fiatalabb legények közül kisdékánt. A legénycéh vagy társaság elöljáróságához tartozott a jegyző és némely céhnél volt ládalegény is. Utóbbi őrizte a láda második kulcsát. A dékán szervezte a legényeket kántormisére, betegápolásra, temetési szolgálatra. Utcai, kocsmai kihágások esetén büntethette is őket. A büntetés többnyire pénzbírság volt, amit a „legénység ládájába” kellett befizetni. Súlyosabb esetekben (például istenkáromlás) testi fenyítést alkalmaztak, s 24 lapickára (lapátütésre) büntették a vétkező legényt.

A korcsoportként megszervezett és kézben tartott mesterlegények életét szigorú regulák, évszázados szokások szabályozták. Ezek a tradíciók, rítusok egyben tartalmat is adtak az ünnepeknek, a munkaszüneteknek. A különböző céhes szokások, bár töredékesen és megkopva, de még az 1920–1930-as években is fellelhetők. Mellettük azonban már megjelentek az új szervezeti formák, keretek és szabadidős tevékenységék. Általánosságban véve az akkor már segédnek nevezett fiatal iparosok sokkal szabadabban éltek, mint elődeik. Az 1870–1880-as évek óta szerveződtek meg az ipartársulatok mellett a segédek legényegyletei, a különböző kulturális célzatú egyletek és körök. Gyöngyösön például a századfordulón a segédek eljárhattak szórakozni a legényegyletbe vagy az Iparos Dalkörbe (Gál E. 1994: 112).

A mesterlegények lakása, étkezése a 19. században még sok helyen a mester házához kötődött. Szegeden a legény és az inas még a század végén is a mesterné főztjét ette. Azonban az ellátás sem dúsnak, sem változatosnak nem volt nevezhető. Legtöbbször köleskása került az asztalra: híg kása, kemény kása, kásaleves (Bálint S. 1977a: 330). Pesten a 19. század derekán a legények együtt ebédeltek a mester családjával, a reggelit és a vacsorát azonban külön kapták. Étrendjük is eltért a családétól. Hálóhelyük a mester házában, portáján volt, de elkülönült a családétól. Sohasem laktak azzal egy helyiségben. Minthogy a 19. század derekán a céhek elzárkózása miatt már igen megnehezült a mesterré válás folyamata, a legényidő bizonytalanul elhúzódott, az öregebb legények megnősültek és elköltöztek a mester házától (Dóka K. 1975: 573).

Családi állapotuk szerint már régen nem voltak legények, de a szakmai hierarchiában elfoglalt helyzetük miatt mégis az volt a nevük. Az 1860-as évektől fogva sokan meg sem próbálkoztak az önálló műhelynyitással, hanem eleve a gyárakban kerestek munkát és bérmunkássá váltak vagy vidéken kontárkodtak. Szerencsésnek mondhatta magát a táblalegény, aki az özvegyi jogon fenntartott műhelyben a munkát vezette, s felügyelt a többiekre.

A 19. század elejétől a mester és a legényei között hagyományosnak mondható patriarchális viszony meglazult, s mind több helyen a munkaadó és a munkavállaló kapcsolatává alakult át. Ez főként abban nyilvánult meg, hogy a céhes mesterek a legények hosszú munkaidejében és bérének leszorításában voltak érdekeltek. Kikötötték, hogy a legény országos vásárok előtt két héttel nem mondhat fel, de a mester sem küldheti őt el sátoros ünnepek – karácsony, húsvét, pünkösd – előtt (vö. Bálint S. 1977a: 63; Eperjessy G. 1988: 178–179). Azonban az érdekellentét ismeretében {8-346.} sem lehet ezt a viszonyt osztályellentétnek, kizsákmányoló mesterek és bérmunkás segédek antagonizmusának tekinteni. A segédek előbb-utóbb önállósultak, s maguk is mesterré, iparossá váltak. Nem tévesztendők össze a szolgálónak nevezett szakképzetlen bérmunkásokkal, akiket egyes céhekben alkalmaztak.

Magyarországon a kézművesek általában kevés legénnyel dolgoztak. Még Pest-Budán is átlagosan két legény számítható mesterenként, s a régi céhszabályok is többnyire csak két legény foglalkoztatását engedélyezték műhelyenként. A hazai kisiparosok túlnyomó többsége a polgári korszakban, így 1900-ban is elsősorban önmagát és családját „zsákmányolta ki”, mivel segéd nélkül vagy legfeljebb 1–2 segéddel dolgozott. Az 1900-as népszámlálás 382–959 kisipari vállalatot talált. Ezek közül 254–134 műhely segéd nélkül működött, s csupán 5645 műhelyben dolgozott 610 segéd. A műhelyek bő egyharmadában alkalmaztak 1–4 segédet (Ránki Gy. 1964: 431). Vidéki városokban tovább fennmaradt a patriarchális viszony, mint Pesten. Debrecenben az 1870–1880-as években az inasok minden esetben, s a segédek is nagyobb részben a mesternél kaptak szállást és kosztot (Balogh I. 1973a: 183). Alföldi kisvárosokban, falvakban az 1920–1930-as években is élt ez a viszonyrendszer. A mesterek és a segédek közötti kapcsolat kimértségét megvilágítják egy tiszaigari kovácsmester szavai saját segédéveiről: „Ők mesterek voltak, én meg legény voltam. Nem volt mit beszélni velük. Mit szólhat egy legény a mesterek beszédjébe?” (Bakó F. 1992: 91).

Szorosan hozzátartozott a legényélethez a vándorlás. Régi céhszokás szerint az iparoslegény tartozott legalább 3 évi vándorútra menni. Ez a szokás Magyarországra a céhekkel együtt Nyugat-Európából, főként német nyelvterületről került. Az 1813. évi céhszabályzat, királyi rendelet szintén három évben szabta meg a legényvándorlás idejét. Az 1820–1830-as években azonban már sok céh megkövetelte, hogy a legények a vándorlás után még egy évet (mesteresztendő) töltsenek el idegenben. Azok a legények, akik a vándorlás során akarták összegyűjteni az önálló műhelynyitáshoz szükséges anyagiakat (pénzt és szerszámokat), maguk is hajlandóak voltak a vándoridő megnyújtására. A céhkorszak vége felé sokan 5–6 évig vagy még hosszabb ideig vándoroltak idegenben (Eperjessy G. 1967: 99). A vándorlás – mint a mesterség elsajátításának, begyakorlásának, valamely idegen nyelv tanulásának eszköze – előfeltétele volt a mesterré válásnak.

Utazás előtt a legény vándorkönyvet válthatott, ami egyúttal útlevélként is szolgált, tartalmazta személyi adatait és személyleírását. Minthogy az iparoslegények vándorútja főként nyugati irányba, a Habsburg-birodalom örökös tartományaiba, s azon is túl, a német fejedelemségekbe vezetett, a vándorkönyvet németül, később pedig magyar és német nyelven állították ki. A legényvándorlás a mesterség tanulása mellett a világlátást, az idegen szokások megismerését szolgálta. Útjában a legény mindenütt a mestersége szerinti céh atyamesterénél jelentkezett. Az mondta meg, hová lehet beállni, s gondoskodott elszállásolásáról. Másnap már munkába állt vagy továbbment, ha nem akadt számára hely. Egy-egy mesternél, ha a próbaidő után megállapodtak, egy esztendeig tartozott szolgálni. A szolgálat végén a befogadó mester bejegyezte a vándorkönyvbe, hogy a legény mennyi ideig dolgozott nála és hogyan viselkedett (Kecskés L. 1978a: 35–40).

A vándor céhlegények tarisznyával, bőr átalvetővel jártak, abban tartották személyes {8-347.} tárgyaikat, ruhaneműiket. Tanulságos, hogy az 1850-es években a felejzni (felleisen, vándortáska) legtöbb esetben tartalmazta a mesterség fontosabb és hordozható szerszámait is. Az asztaloslegény gyalukést, szögmértéket; a szíjgyártó árat, bőrcsípő fogót, kerekítőt; a kádár sulykot, a csizmadia és a szappanos szintén különféle szerszámokat hordozott magával. Többségük vándortáskájában ott volt egy imakönyv és a vándorkönyv (Nagy D. 1985: 371–739).

Szegedi, fehérvári, komáromi csizmadiák még a céhkorszak végén is szigorúan vették a legények vándorlását. Később az ipartársulatok – kötelező előírások nélkül is – fenntartották a vándorlás szokását s a hozzá szükséges szálláshelyeket. Debrecenben a rokon ipartársulatok közösen gondoskodtak a herbergek (segédszállások) működtetéséről, s a herberggazda révén munkahely kereséséről a vándorlegények számára. Szekszárdon 1894-ben már a város ipartestülete működtette a székházában berendezett segédszállást, amely része volt az országos hálózatnak (Balogh I. 1973a: 183; Bálint S. 1977a: 329; Demeter Zs.–Gelencsér J.–Lukács L. 1990: 48–49; Tóth Z. 1989b: 326). A legényvándorlás szokása még az 1920–1930-as években is élt, noha akkor az ipartestületek már nem vették szigorúan. Sok legény egyáltalán nem vándorolt: Orosháza és Békés város iparosai beérték két-háromévi szolgálattal a Tiszántúl közeli városaiban. A legényvándorlás a gazdasági világválság idején a munka nélküli iparosok segélyezésének egyik formája volt. Sok csődbe jutott mester is elment falcolni, valcolni (vándorolni). Gyöngyösön például az ipartestület 1931-ben 256 vándor segédet részesített segélyben. „Az iparossegédek remény és reménytelenség között rójják az utakat, és az egyes ipartestületek azok az oázisok, melyek az éhség legalább időleges leküzdésére módot nyújtanak” – olvasható egyik 1932-ben keltezett bejegyzésükben (B. Gál E. 1994: 111; Dankó I. 1983: 554). Facér mesterlegény, munkát kereső vándorlegény azonban volt elég már a 19. századi herbergeken is.

A legényidőt a remeklés zárta le. Ha a céhlegény mesterré kívánt válni, remekelnie kellett. Minden szakmában meghatározták, s a céhlevelekben rögzítették az eljárás módját, lefolyását. Amikor a legény bejelentette szándékát, a mesterek gyűlése kijelölte a feladatot, s rendszerint a nagyobb tudást kívánó terméket választotta. Olykor már-már lehetetlent kívánt, hogy a mesterré válást akadályozza. Legtöbb mesterség esetén zárt helyiségben, műhelyben történtek a munkálatok a céh által kirendelt két mester felügyelete mellett. A céhek megszabták az előkészületeket, a felhasználható anyagok minőségét, a remek (mestermű) elkészítésének helyét és időtartamát. Amikor a mű elkészült, a céh mesterei közösen szemlélték és bírálták meg. Kisebb hibákért pénzbírságot róttak ki, nagyobb hiba esetén új remek készítésére kötelezték a legényt. Ha a művet elfogadták, következhettek a mesteravatás és a mesterasztal ceremóniái.

Nyílt téren, nagy nyilvánosság előtt folyt a mészároslegények remeklése. Mindig farsangra időzítették; Németprónán hétköznap, Egerben vasárnap délelőtt tartották. A legénynek legfeljebb három csapással kellett letaglóznia a hatalmas magyar ökröt, majd a vérét leereszteni és az állatot az előírás szerinti rendben feldarabolni. Társuk remekeléséhez céhzászló alatt, ünnepi viseletükben, kardosan vonultak ki a céhtagok, s a legény az ökröt is szépen feldíszítette már hajnalban. Erre az eseményre a város és a környék apraja-nagyja összesereglett. Egerben még 1877-ben is megtartották, noha a céh már megszűnt, s az ipartörvény nem írta elő (Richter M. I. 1946: 64–66). {8-348.} Több szakmában a 20. század közepéig megmaradt a remeklés szokása. Az istenmezei kovácslegény 1938-ban Egerben remekelt: lovat patkolt saját készítésű patkókkal az ipartestületi vizsgálóbizottság tagjai előtt. A község kerékgyártója 1949-ben ugyancsak Egerben remekelt egy 12 küllős kerékkel (Csiffáry G. 1982: 79, 148). A népnyelv és a szakma őrizte még a remek, remeklés fogalmát, de a hivatalos szóhasználattal élve: „a segéd letette a mestervizsgát”.

MESTEREK, KONTÁROK, HIMPELLÉREK

Az iparostársadalom elismert tagjai azok a mesterek voltak, akik önállóan űzték az ipart, saját műhelyük volt, termékeikkel szabadon rendelkeztek, s a remeklés nyomán mesterjogot szereztek, felvételt nyertek a céhbe. Ők lehettek a céhek, majd később az ipartársulatok és iparegyesületek teljes jogú tagjai. Mesterré avatásukhoz a céhes időkben hosszú út vezetett, s számos feltételnek kellett megfelelniük. Már az inasszegődtetés alkalmával bizonyítaniuk kellett felekezeti hovatartozásukat és azt, hogy törvényes házasságból születtek. Beházasodó vándorlegény vagy idegen himpellér felvételénél sem tekinthettek el ezektől a bizonyítványoktól. A remeklésre és felvételre jelentkező legénynek be kellett mutatni vándorkönyvét, s igazolni, hogy az előírt három évet letöltötte, a próbákat kiállta. Céhmester csak házas ember lehetett, ezért a legény már a remeklés előtt megnősült vagy a mesteravatás előtt vállalta, hogy egy éven belül megnősül. Sok helyen azt is megfogadta, hogy bizonyos időn belül polgárjogot szerez a városban.

A mesterjelöltnek a felvételért mindenütt jelentős összeget kellett befizetni a céh ládájába és költséges mesterasztalt, mesterlakomát adni az őt maguk közé befogadó mesterek számára. A céhek rendszerint még a lakoma hosszú, gazdag étrendjét is előírták. Régebben a remektevés alkalmával föröstököm (fölöstököm) is járt a mestereknek, ami Komáromban a 18. század derekán égett borral (pálinkával) kezdődött, majd rostélyos pecsenyével, savanyú lével és fehér kenyérrel folytatódott, utána kacsapecsenye következett, s végül sajtot és bort szolgáltak fel. Az ebéd nyolc fogásból állt azután is, hogy a városi tanács erősen rövidítette a „remek ebéd és föröstököm” étlapját (Kecskés L. 1978: 33–34).

A remekes mesternek tehát sokba került a mesterjog és a céhtagság elérése. Különösen a népes, nagy létszámú céhek esetében. Szerencsére néhol a céhlevél eleve korlátozta a felvehető mesterek számát, s így a vendégsereg is kisebb volt. Például Budán a csizmadiacéhnek 10 mester, Pozsonyban a takácscéhnek mindössze 8 mester lehetett a tagja (Richter M. I. 1934: 48). Léteztek azonban 80–100 mestert számláló céhek is.

Sokba került a műhely megszerzése, felszerelése. A legények külföldi vándorlásuk alatt gyűjtögették össze a szerszámok zömét, s a mesteravatáshoz, céhbelépőhöz szükséges pénzt. Könnyebb helyzetben voltak a tehetős céhmesterek fiai, s azok, akik apjuk örökébe léphettek vagy özvegy mesternével kötött házasság révén kérhették felvételüket a céhbe. Sokkal nehezebb dolguk volt a mesterséget tanuló parasztfiúknak, szegény székely legényeknek, ha be akartak jutni valamely városi céh mesterei közé.

{8-349.} A mesterek között a céhen belül is létezett bizonyos rangsor, amit sokkal inkább meghatározott a korkülönbség, a mesterré válás ideje s a céhben betöltött tisztség, mint a mesterség tudása, szakmai színvonala. Általánosságban három korcsoportot különböztettek meg: az öreg mesterek, a középkorúak és az ifjú mesterek csoportját. Utóbbiak közül került ki a szolgálómester, aki a céhmester mellett látott el különféle szolgálatokat. Céhgyűlés, körmenet, temetés előtt ő hordta körül a városban a behívótáblát, a gyakori lakomák alkalmával ő töltögette az italt a mesterek serlegébe.

Vásárokon a mesterek szakmák szerint és céhbelépésük sorrendjében álltak; elöl a legöregebb mesterrel. Tisztségviselőiket a céhek demokratikusan választották. Gyűléseiken csak a mesterek vettek részt, egyedül ők lehettek választók, s közülük kerültek ki a tisztségviselők. (Kivéve azokat a céheket, ahol csak néhány legény volt, s azok nem alkothattak külön társaságot, legénycéhet.) Minden céh legfőbb elöljárója a céhmester volt. Megbízatása egy évre szólt, de évenkénti újraválasztásának nem volt akadálya. A céhmester saját házában őrizte a céhládát, abban a céhlevelet, a céh összes okmányait, iratait, pénzét és pecsétjét. Házában tartották a céhgyűléseket. Ezeket a szolgáló- vagy bejárómester közreműködésével ő hívta össze, s az üléseken ő elnökölt. Intézte a mesterek vitás ügyeit, képviselte a céhet a helyi és a tágabb környezetben, őrködött a céhartikulusok megtartása fölött.

Fontos tisztség volt a legények céhét felügyelő, a vándorlegények ügyeit intéző, szállásukról gondoskodó atyamesteré is. Legtöbb céhláda két kulcsra nyílt, s a másik kulcsot az alcéhmester vagy kulcsosmester őrizte. Nélküle gyűlést nem tarthattak, mert a céhügyeket mindig kinyitott láda előtt intézték. Vásárokon minőségellenőrző feladatot teljesítettek a céh által kiküldött mívlátómesterek. Ők azon őrködtek, hogy a céh hírnevét hibás áruval senki ne ronthassa (Richter M. I. 1929: 168–173; 1934: 46–49).

Megválasztása után nemcsak a céhmester, de az atyamester és a kulcsosmester is esküt tett a mesterek gyülekezete előtt, hogy mindenben a céhszabályok szerint fog eljárni és részrehajlás, személyválogatás nélkül szolgálja a céhközösség érdekeit.

A mesterek a polgári korszakban is az iparostársadalom gerincét képezték. Közülük kerültek ki az ipartársulatok, ipartestületek, iparoskörök és -egyletek vezetői (lásd e szervezetek leírásánál). Mivel ezek szervezete, működése nem követte a céhek rítusokkal, ceremóniákkal és lakomákkal teli életét, helyenként még az 1920-as években is választottak „céhmester”-t. Nem követték szorosan a régi regulát, de igényelték a szorosabb, melegebb emberi kapcsolattartást. Németprónán (Nyitra megye) minden harmadik évben felkértek egy tekintélyes mestert, hogy vállalja el a céhmesteri tisztséget, őrizze a szakma megszűnt, régi céhének a ládáját és relikviáit, s fontosabb ügyek esetében hívja össze a mestereket tanácskozásra (Richter M. I. 1929: 174). Ezek a régi vágású mesterek – a kapitalista vállalkozóval ellentétben – maguk is részt vettek a munkafolyamatokban és a mesterséget jobban szerették az üzletvezetésnél.

A vidéki iparosok sajátos kategóriáját alkották a 19. században a landmajszterek (Landmeister). Így nevezték a céh székhelyén kívül élő mestereket, akik lazábban kapcsolódtak a céhhez. Például a miskolci bodnárcéh 1828–1832 között évente 32 helybeli és 7–8 „extraneus” mestert számolt. A vidéki tagok lakóhelye akkor Diósgyőr, Hejőcsaba, Szikszó, Sajóvámos, Szilvásvárad stb. Miskolc fésűkészítőinek {8-350.} céhe sokkal nagyobb terület mestereit kötötte magához, hiszen landmajszterei voltak Rimaszombaton, Tállyán, Mezőtúron, Szentesen, Kiskunfélegyházán. Szinte az egész Délvidékre kiterjedt a szegedi kötélverő céh hatásköre. Arad, Gyula, Vásárhely, Makó, Nagyszentmiklós, Nagybecskerek, újvidék, Zombor, Apatin, Baja, Zenta, Szabadka kötélverő iparosai landmajszterként mind hozzá tartoztak. Hódmezővásárhely mészárosai a budai céh vidéki mesterei voltak, remekelni Budára mentek a legényeik (Kiss L. 1958: 137; Bálint S. 1977a: 65). A falvak kézműiparosainak zöme azonban – függetlenül attól, hogy céhes keretekben vagy azon kívül tanulta a mesterségét – kontárként dolgozott, esetleg valamelyik mezővárosi céh landmajsztere lehetett. A céhek iratai – kevés kivételtől eltekintve – nem említik ezeket a „vidéki mesterek”-et. Kapcsolatuk 1872 után sem szűnt meg a céhek helyébe lépő ipartársulatokkal. Például a miskolci szíjgyártók 1880-ban „vidéki úgynevezett félmesterek” néven emlegetik őket (Bodó S. 1975: 542–545). Utódaik azok a falusi mesterek, akik az 1884 után alakult városi vagy járási ipartestületekbe léptek be, s azoknál intézték szakmai ügyeiket (tanulók fogadása, segédvizsga, mestervizsga stb.).

Azokat az iparosokat, akik valamilyen oknál fogva a céhes kereteken kívül dolgoztak, többnyire kontárnak nevezték. Ez a 14. század vége óta adatolható szó valószínűleg a németből került hozzánk. A céhen kívül működő iparos másik megnevezése, a himpellér (hemplér, himplér, hömplör) a 16. század derekán tűnik fel először. Ez is német jövevényszó, s főként az ország nyugati és északi vidékein terjedt el (Bodó S. 1975: 540; TESz II. 114. 554).

Minden céhlevél felhívta a mestereket a kontárok, azaz a céhen kívüli kézművesek elleni fellépésre. „Himpellért ne tűrjenek se helyben, se a környéken” – mondják például a pozsonyi céhszabályok. Ezzel védték a céhek a „tisztes ipart”, s harcoltak a „mívetlen” áruk, a tisztességtelen verseny ellen. Egyes céhek megengedték, hogy a kontárok az országos vásárokon árulhassanak, de máskor nem, mert különben elkobozzák a portékájukat. Azonban a kontárokat ott is távolabb küldték maguktól. A németprónai fazekasok 12 ölnyi távolságtartást kívántak meg (Richter M. I. 1934: 48–49).

A kontárok jogi helyzete, megítélése a 18. század vége óta több§zör változott. Miután az iparosok egy része mezővárosokba, falvakba húzódott, kiesett a céhéletből, s kontárnak, jobb esetben félmesternek, vidéki mesternek minősült. Az 1805-ös céhrendelet megkönnyítette falusi céhek alakítását, vegyes, több szakmát is felölelő szervezetek létrehozását. A gombamód szaporodó falusi céhek felszívták a korábbi kontárok jelentős részét. Azonban még mindig sokan dolgoztak a céheken kívül.

Az 1770–1780-as években a mesterjog megszerzését a városi céhek már erősen akadályozták. II. József ennek ismeretében 1788-ban kiadott rendelete engedményt tett a kontároknak. A mesterséget értő, a vándorlási kötelezettségnek eleget tévő, de a céhekbe felvételt nem nyerő, házas és családos legényeknek megengedte az önálló iparűzést. Ezt a törvényesen engedélyezett kontárságot az 1813. évi céhszabályok eltörölték, s a céhek ismét felléphettek a kontárok ellen. A kérdés súlyát jól megvilágítja, hogy 1851-ben egyedül Pest-Budán 2385 kontárt írtak össze és 2517 mestert (Dóka K. 1979a: 114, 149–150; B. Gál E. 1984: 322). Pesten a kontárok számát ebben az összeírásban valószínűleg erősen növelte a céhen kívül, de városi engedéllyel {8-351.} dolgozó Befugterek, azaz tanácsi engedélyes zsidó iparosok száma. Más városokban és vidéken összességében szintén sok ezer kontár működött.

Az 1872–1884 közötti években az iparengedélyt nem kötötték szakmai képesítéshez, mestervizsgához, ipartársulati tagsághoz, s a kontárok a korábbinál szabadabban dolgozhattak. 1884 után a városi (járási) ipartestületek jogosítványt kaptak a kontárok felkutatására és visszaszorítására. Az ipartestületi közgyűlés szakmai csoportok szerint ellenőröket választott, akik az 1920-as években már fényképes igazolvánnyal ellátva gyakorolták a kontárok helyszíni ellenőrzését (Rázus Gy. 1928: 88).

A 20. században a vidéki (falusi) társadalom az iparűzők három csoportját ismerte. Az elsőbe sorolta az iparengedéllyel rendelkező, szakképzett kisiparosokat, akik adót fizettek, segédet, tanulót tarthattak, s munkájukért felelősséget vállaltak. Őket a tiszaigari nép (Szolnok m.) virtigli mesternek nevezte és mester úrnak szólította. A második csoportba tartoztak a kontárok, akiknek a képzettsége általában nem érte el a mesterekét, akik engedély nélkül dolgoztak, fusiztak, s többnyire csak mellékfoglalkozásként űztek valamilyen mesterséget (kőművesek, villanyszerelők). Fuser szavunk jelentése ’kontár’, szintén német eredetű, s 1615 óta követhető nyelvünkben. A harmadik csoportba tartoztak a háziiparosok és vándor iparosok, akik sohasem érdemelték ki a „mester úr” megszólítást. Főként a cigány kovácsok, lakatosok, szlovák ablakosok, drótosok, edényfoltozók tartoztak ebbe a kategóriába (Bakó F. 1992: 87).

NŐK AZ IPAROSOK TÁRSADALMÁBAN

A céhes kézműiparban a nők szakképesítést nem szerezhettek, leányok inasnak, segédnek nem állhattak be. Özvegyi jogon olykor az asszony örökölte meg a műhely gondjait, de a termék előállítását akkor is a nála dolgozó segédre kellett bíznia, maga pedig az anyagbeszerzés, a piac, a készárueladás ügyeivel foglalkozott.

Szakképzetlen bedolgozóként, családi segítőtársként azonban a céhes világban is közreműködtek a nők egyes termelési folyamatokban. Így például a híres komáromi asztalosládára nők festették a tulipánt, s nem is mindig a mesternék. Egyik asztalosnak pártában maradt sógornője, másiknak egy özvegyasszony végezte a „tarkázást”, akinek szükség esetén még két másik asszony is segített (Kecskés L. 1978: 162). Sajnos nem tudjuk, hogyan honorálták a mesterek ezt a díszítőmunkát. Egyszerűbb volt a helyzet, ha női családtagok segítettek a termékek díszítésében. Legtöbb fazekasműhelyre ráillett az a jellemzés, amit a járai (Torda-Aranyos m.) iparosokról olvashatunk: „Az edények virágzása és mázolása, akárcsak a festék- és mázanyag őrlése – mint afféle hosszadalmas, nem nehéz, nagy felkészültséget sem igénylő és csupán kiegészítő jellegű munka, amelyre a fazekas »nem ér rá« – a fazekas feleségére, leányára hárul.” (Kós K. 1979: 320). Kivételes eset Magyarhertelend (Baranya m.) parasztfazekassága, ahol a nők megtanulták a korongolás, az edényformálás munkálatait is, s nem csupán díszítést, kiegészítő műveleteket vagy árusítást végeztek (Haas M. nyomán közli Paládi-Kovács A. [szerk.] 1985: 96–97).

Az iparosok szakmán belüli házasodása azzal a gyakorlati előnnyel járt, hogy a {8-352.} feleség már apja házánál belenevelődött egyes műhelymunkákba és segíteni tudott férjének a termelésben is. Orosházán például a papucsos és a kalapos felesége „szalagozott”, a takács felesége „spulnizott”, s néha még a szövésben is segített; a szűcs felesége „szegőt és hálót varrt” (Juhász A. 1965: 336). Társa volt férjének a munkában a mészárosné is. Naphosszat mérte a húst a székben vagy a piacon, s férjével együtt mulatott a korcsmában. „A vásárhelyi lányok szerettek mészároshoz férjhez menni, mert dolgozni nem kellett. A székben lévén elfoglalva, otthon nem dolgozott, nem sütött, nem mosott, mással végeztette. Urasan élt.” (Kiss L. 1958: 146). Általánosabb mégis az volt, hogy az iparos felesége irányította a háztartást, s olykor az inast is befogta. Tehetősebb városi iparosok a századfordulón cselédlányt, bejárónőt fogadtak, s legalább a mosás, vasalás, takarítás munkáit áthárították (Tóth Z. 1977: 218).

Tanulságos, hogy a régi típusú kézművesek főként az országos és heti vásárokon, az új iparosok pedig inkább az üzleti árusításban és a könyvvitelben, papírmunkában igényelték a feleségük vagy nagylányuk segítségét.

Önálló iparűzőként a nők tömegesen csak a 19. század végén jelentek meg. A szakmaszerkezet változásával kialakultak a kizárólag vagy főként nők által űzött foglalkozások. 1900 és 1910 között a dinamikusan növekvő szakmák között szerepelt a női szabóké 13 ezer fős gyarapodással. A mosónők száma 3000, a fodrásznőké 1100 fővel gyarapodott (Ránki Gy. 1964: 435). A női iparűzők részaránya a mai országterületen 1920-ban elérte a 24%-ot, majd fokozatosan csökkent: 1930-ig 20%-ra, 1941-ig 15%-ra. A kisiparban, a házi- és népiparban bejelentett összes segítő családtag „42–44% szintén nő volt ebben a korszakban” (L. Nagy Zs. 1995: 351–354). Az országos statisztika valószínűleg nem is ad hű képet a falvakban, kisvárosokban működő varrónők számáról. Ők látták el a vidéki nők tömegeit ruhafélével, és nagyban járultak hozzá a népi ruházkodás polgárosodásához. Békés városban már az 1900-as évek elején is mintegy 100 varrónő dolgozott. Közülük váltak ki a legjobbak, akik iparengedélyt szereztek, és üzletet nyitottak. Sárrétudvari asszonyai és leányai a 19. század végén Püspökladányba jártak el ruhát varratni. Az 1920–1930-as években a faluban is éltek már mestervizsgát tett női szabók, akik tanoncokat vehettek fel, „szabászati és varróiskolát” tartottak fenn. „Lányaik” a segédvizsgát a területileg illetékes ipartestület székhelyén tehették le (Dankó I. 1983: 560; Madar I. 1993: 284). A szabó- és fodrászműhelyek mellett viszonylag korán megjelentek a nők a fényképésztanoncok között is. A nők szakmatanulása, önálló iparűzése a polgári korszak kisiparának egyik jelentős fejleménye.

OTTHON ÉS LAKÁSKULTÚRA

A kézműves mesterek túlnyomó többsége saját házában élt. Háza jelképezte anyagi függetlenségét, társadalmi hovatartozását. A vidéki, sőt a fővárosi kisiparosréteg számára az 1930-as években is alapvető értéknek számított a saját ház és az abban zajló családi élet. Sajátos életformát, társadalmi-szomszédsági viszonyrendszert {8-353.} jelképezett a családi ház. Nem véletlen, hogy a munkásságtól és érdekvédelmi, politikai szervezeteitől idegenkedő hatalom éppen a „házbirtokosság” hangsúlyozásával kívánta erősíteni a kispolgári, kisiparosi rétegtudatot (Tímár L. 1994: 85). Vidéki kisvárosok kézművesei a 19. században zömmel még háromosztatú házakban laktak, akárcsak a földművesek. A szekszárdi kádármester régi háza is ilyen volt, kiegészülve a műhellyel. Nála azonban az istálló, a kocsiszín és az ólak nem a ház végében álltak, mint a helybeli parasztpolgároknál, hanem a telek másik oldalán. Ennek a vidéki iparosrétegnek a századforuló tájékán nagy anyagi erőpróbája volt a polgári igényeknek megfelelő új lakóház megépítése és berendezése. A házépítés hozzáépítéssel, átépítéssel is történhetett. A régi és az új lakóház ingóságainak értékkülönbözete a szekszárdi példában 1:10-hez (Tóth Z. 1977: 210–212).

Azokban a nagyvárosokban, ahol vagyonosabb iparosok éltek és emeletes házak is régtől fogva léteztek, a kézműves mesterek ház- és lakásviszonya sokkal összetettebb volt a 19. században. Pesten az 1840–1860-as években az inasok, legények és szolgálók (házi cselédek) számának csökkenése miatt egyre kisebb lett egy-egy iparos család, háztartása. Jórészt ez magyarázza, hogy az iparoslakások mérete is egyre csökkent (Dóka K. 1975: 573).

A 19–20. század fordulóján az önálló iparosok másfél milliós tömege igen heterogén összetételű volt. Magyarország iparosainak többsége akkoriban segéd nélkül dolgozó, falusi, paraszti múltú kézműves volt, s a városi kisiparosság zöme sem élt magasabb színvonalon. Gyakran a kétszobás lakás egyik szobáját elfoglalta a műhely (szabók, fodrászok). Döntő és az osztályhelyzetet kijelölő kritérium, hogy a szegényebb kisiparosságnak is legalább háromnegyed része saját házában élt. Vékonyabb, tehetősebb rétege az akkori középosztályhoz simult. Budapesten 1906-ban az „önállók” (kisiparosok, kiskereskedők) 30%-a egyszobás, 25%-a két-három szobás lakásokban élt. Az „önállók” mintegy 20%-a élt ötszobás vagy annál nagyobb lakásokban. Lakásviszonyait tekintve ez az urbanizált társadalom legalább két fő csoportra osztható. Ezek között a háromszobás lakás, valamint a cselédtartás képezte a választóvonalat. Egy-kétszobás lakásban éltek a kispolgárok alsó rétegei, háromszobás vagy annál nagyobb lakásokban a középosztályhoz és a nagypolgársághoz tartozó családok (Gergely A. 1971: 428–434).

Budapesten a 19. század második felében tömegesen épült a bérházak sajátos típusa. Ennek a körfolyosós bérháznak az előképei a 19. század eleji Bécsben találhatók meg. Ott – legalábbis a belső kerületekből – ez a háztípus kiszorult a század második felében, amikor Pesten gomba módra szaporodott. A jellegzetes pesti ház udvari részén – s ennek udvara jóval nagyobb az átlagos közép-európainál – három vagy négy gang (folyosó) fut körbe. Ezekről a függőfolyosókról nyílnak az úgynevezett udvari lakások. A szóban forgó nyitott körfolyosós háztípusnak egyenes társadalmi következménye a különböző társadalmi osztályok, rétegek házankénti találkozása. Az udvari lakásokban kispolgári családok, hátul és alul, ahová sohasem sütött be a nap, többnyire altisztek vagy munkások éltek. A földszinten műhelyek, üzletek sorakoztak. Az emeleteken, különösen az utcára néző saroklakásokban magas állású tisztviselők, módos polgárok éltek. A háromszobás lakás – mint a középosztály életmódjának jelképe – a legszerényebb alaptípus volt: hálószobából, nappaliból, ebédlőből és mellékhelyiségekből állt (Hanák P. 1984: 260–262). Módosabb városi iparosok {8-354.} ezen a középosztályi szinten éltek, s a szegényebb kisiparosok elé is áhított, bár elérhetetlen polgári mintát állítottak.

Kisvárosokban a századfordulón 4–5 lakástípus élt egymás mellett. Létezett még a régi parasztház az egyágyas tisztaszobával, de megjelent már az ettől távolodó, divatos garnitúrával bútorozott új típusú parasztház is. Komfortosabb ennél a kisiparos duplaágyas hálószobával és gyári garnitúrával jellemezhető háza. Ritkább a középosztályi-értelmiségi komfortos ház, amely gyermekszobával, cselédszobával is bír (Tóth Z. 1982: 202).

A mesterek lakása, bútorzata pontosan tükrözte a köztük levő kereseti és vagyoni különbségeket. Érvényesült a lakáskultúrában a település regionális és a városhierarchiában elfoglalt helyzete is. A budai mestereknek a 19. század közepén szerényebb lakásuk volt, mint a Pest belvárosában élőknek. Budán a mesterek lakását keményfa és festetlen puhafa bútorokkal rendezték be. Csupán a kopott bőrgarnitúra és a sok kép jelezte elődeik polgári jólétét. Pesten nagy különbségek adódtak a mesterek lakásai között. Az egyetlen szobában élő szegény szabó bútorállománya puhafa ágyból, szekrényből, asztalból és néhány székből állt csupán. Viszont a családjával hét szobában élő ácsmester egyedül a fiúk és a cselédek szobájában tűrte meg a puhafa bútort. A leányszoba bútorzata diófából készült: sublót, toalettasztal és bőrfotelek voltak benne. A hálószoba bútorai mahagóniból és diófából készültek. Zongora és üveges szekrény állt a nagy asztallal és a hat székkel bútorozott ebédlőben. A vendégszobában kanapé, kerek asztal, hat szék, továbbá szekrények és tükrök voltak (Dóka K. 1975: 567, 569–570). Két szoba esetén az egyiket nappali tartózkodásra, a másikat alvásra, ruhák és ágyneműk elhelyezésére rendezték be. Földszinti mesterlakások esetében megkülönböztették az udvari és az utcai szobát. Az értékesebb bútorokat, tárgyakat az utcai szobában helyezték el.

Az 1930-as években a típusos vidéki kisiparos családjának otthonát így írták le: „az udvarról belépés a konyhába előszoba nélkül. Az utca felől a lakószoba, az udvar felől a műhely. A konyha tégla padozatú, a szoba súrolós száldeszkával padlózva. A szobában a falon, az ágy fölött katolikusoknál szentkép műlenyomat, reformátusoknál nagyított fénykép, leggyakrabban az esküvői kép. A módosabb kisiparosok 23 szobás lakást építettek, de az egyik szoba leggyakrabban elkülönített – albérlőnek kiadva. Itt már olajfestmény is előfordult a falakon” (Tímár L. 1994: 84).

A tehetősebb, új típusú vidéki iparosok lakberendezése a századfordulón követte a hivatalnoki, középosztályi mintát. Háló- és nappali szobájukban megjelent a gyári „szobagarnitúra”, egyenként több száz korona értékben. Hálószobájukat a páros ágy és éjjeliszekrény mellett matrac és tollas ágynemű jellemezte. Náluk ugyanazok a tollas ágyneműk (dunna, vánkos, párna) találhatók, mint a helybeli földműveseknél, de valamivel több mint kétszeres értékkel (Tóth Z. 1982: 185, 192). Az iparosréteg nem csupán a kialakult, hagyománnyá érett normát vette át, hanem maga is kezdeményező szerepet játszott a kisvárosi lakáskultúra megújításában, s mintát adott a polgárosodó paraszti és nagyipari munkáscsoportoknak. Több iparág az új termékek gyártásából hasznot is húzhatott (asztalos, kárpitos, paplanos).

{8-355.} ÖLTÖZKÖDÉS, RUHATÁR

A 19. század derekáig a polgárjoggal rendelkező kézművesek ünnepeken városuk polgári egyenruháját viselték. Szegeden a polgárok egyenruhája sötétkék posztóból készült. Kordován csizmájuk, szűk magyar nadrágjuk, végiggombolós mellényük, csákójuk, dolmányuk és vendégmentéjük volt. Ez a minta erősen hatott a környékbeli parasztság népviseletére is. Tápén az idős férfiak még a 20. század első felében is zsinóros magyar nadrágból, ezüstgombos mellényből álló ünneplőjüket „polgáros viselet, polgármestörös viselet” néven emlegetik (Bálint S. 1977a: 255).

A komáromi szekeresgazdák egészen a második világháborúig megtartották céhes őseik viseletét. Ez a díszruha a városi polgárviselet egyik változata volt. Sötétkék posztóból varrt nadrágból, mellényből, dolmányból és mentéből állt. A mentét körös-körül asztrahánprém szegélyezte, abból készült a gallér is. Melegebb időben panyókára vetve viselték. Az elejének két felét válltól vállig érő mentelánc tartotta össze. Kucsmájuk is asztrahánprémből készült. Régente kócsag-, később fácántollat tűztek melléje. Komáromban a polgárőrség magyar és német alegységének más-más egyenruhája volt. A magyar polgárőrök zömét gazdák, csizmadiák, szűrszabók, magyar vargák és magyar szabók tették ki. Egyenruhájuk: szürke atilla, sűrűn zsinórozva és kipitykézve, magyar nadrág, magyar csizma és csákó forgóval. A német polgárőrök főként kereskedők, német vargák, német szabók voltak. Egyenruhájuk: sötétzöld frakk világoszöld hajtókával, szürke nadrág két oldalt zöld betéttel, háromszegletű kalap nagy, lefityegő tollbokrétával (Kecskés L. 1978: 45, 200).

Sok helyen – ha az egész díszruhát nem is őrizték meg – egy-egy viseletdarabot az 1900-as évek elején még felvettek, ha a közösségi szokás megkívánta. Gyergyószentmiklóson például az iparostemetéseken a legényegylet tagjai vörös köpenyben kísérték a koporsót. Utánuk haladt a pap, a kántor és a ministránsok (Tarisznyás M. 1982: 228).

Német többségű városainkban a 18. század végén a viselet nem magyaros, hanem inkább német szabású volt. Pesten a 19. század elején az egyformán divatos magyar és német ruhák közül az utóbbiak jutottak túlsúlyba. Kivételt képeztek az 1840-es és az 1860-as évek, amikor újra az atillák, a magyar nadrágok és mellények voltak divatban (Dóka K. 1975: 571). Akkoriban országszerte megnőtt a magyar gombkötők, paszománykészítők és a magyar szabók forgalma. A magyar férfiviselet időleges divatját a városokban a polgárságnak az abszolutizmus elleni tüntetésvágya idézte elő.

A céhszabályok és szokások megszabták a mesterlegények öltözködését is. Mesterük családjával ebédhez, vacsorához csak tisztára mosakodva, tiszta ruhát öltve ülhettek le. Munkaidőben a legény kötény és szerszám nélkül nem léphetett ki a házból. Hajadonfővel, pőre gatyában vagy mezítláb sem mehetett emberek közé. Az utcán csak teljesen felöltözve mutatkozhatott, s ha sétára indult, kezében kellett lennie annak a tárgynak, amely őt megkülönböztette a mesterektől. Ez többnyire pálca vagy korbács lehetett. Az atyamester házában, a legénycéh vagy a céh gyűlésén tartozott mindig övben, ünneplő ruhában megjelenni. Nyakkendő nélkül nem mehetett, {8-356.} mert megbírságolták. Botot, pálcát, kést, fegyvert az atyamester házába nem vihetett be, s ott a süvegét nem tehette le, végig a kezében kellett tartania (Richter M. 1. 1930: 180–187).

A vándorló céhlegények útitáskájában az 1850-es években olyan viseletdarabok voltak, mint a fekete atilla, a fekete frakk, a különböző színű, csíkozású posztónadrágok. Nem hiányozhatott néhány mellény, nyakkendő, zsebkendő sem. Az öltözetek többsége a városi polgárság korabeli biedermeier viseletét követte: így a mintás, virágos, kockás mellények, a selyem nyakravalók, csíkos nyakkendők stb. Legtöbb vándortáskában volt hajkefe, ruhakefe, s némelyikben csizmakefe, tükör, zsebóra is akadt (Nagy D. 1985: 370–372).

Az iparosok öltözködése a 19–20. század fordulóján vidéken is különbözött a parasztságétól. Általánosságban véve polgárosultabb, városiasabb volt annál, s még mindig találhatók benne mesterségre és régióra utaló jegyek is. Szekszárdon Schiszler kádármester 1906-ban összeírt ruházati hagyatékában cipő, nadrág, mellény, kabát, esernyő és kalap található. Mellényzsebéből aranylánc kandikált ki, ujján karikagyűrűt és pecsétgyűrűt hordott. Csizmát – a padláson megtalált téli csizma kivételével – nem tartottak a házban. Műhelybeli öltözékéhez tartozott a bőrkötény. A család nőtagjai fehérneműt otthon varrtak vagy varrattak, felsőruhát a szekszárdi belváros szabóinál csináltattak. „Kesztyűs-kalapos” női viseletüket a leányuk polgári iskolai végzettsége is indokolta (Tóth Z. 1977: 216). Kevésbé voltak városias megjelenésűek Hódmezővásárhely mészárosai és asszonyaik. Ott a mészárosmester a 20. század elején bársonymellényt hordott és takaros csizmában járt. A mester is pörge kalapot viselt, s a tajtékpipa hozzátartozott a viseletéhez. Nyalkán jártak a mészárosnék is, mert náluk a selyemkendő mindennapos volt, konyhai ruhához sem sajnálták feltenni (Kiss L. 1958: 145–146).

Alföldi falvakban az 1880–1890-es években a virtigli (valódi) iparosok öltözéke erősen különbözött a parasztokétól. Utóbbiak akkor még vászongatyát hordtak, s csak ünnepre húztak csizmanadrágot. Az iparosok ellenzős posztónadrágot és csizmát viseltek nyáron is, s még a gyermekeiknek sem engedték meg, hogy vászongatyában járjanak. Cipőt ritkán viseltek, sokuknak talán nem is volt cipője, de akkoriban még a tanító is csizmában járt télen-nyáron (például Tiszaigaron). Ott a kovácsok csak vasárnap húztak magukra ellenzős nadrágot és csizmát. Hétköznap bakancsban, pantalló szabású nadrágban jártak, s széles bőrkötényt viseltek. Tiszaigaron az uradalmi gépész hétköznap „kék ruhában, gépészruhában” járt. Ünneplőjéhez hozzátartozott a pantalló és a félcipő, télen a csizma. Karcagon az 1910-es évek óta az iparosok szintén pantallóban és cipőben jártak (Bakó F. 1992: 89, 92–93; Örsi J. 1990: 76).

A kézműiparosok ruhakészlete, annak nagysága és értéke szintén jellemző erre a rétegre. Egészében véve jóval meghaladta a falusi földművesek, a parasztság ruhatárát s annak értékét. Sok olyan darabot tartalmazott, amit a parasztság nem viselt, s amit drágán, külföldről hozattak a kereskedők. Jellemző lehet az egyik pesti asztalosmester ruhatára az 1843-ban felvett hagyatéki jegyzék alapján. Ebben 20 ing, 23 nadrág, 3 kabát, egy frakk és egy bunda szerepel. A mesternék ruhatára a férfiakénál sokkal gazdagabb volt a 19. század derekán. Például az egyik mészáros feleségének 77 kendője, 21 szoknyája, 14 blúza, 6 ruhája, 6 keszkenője, 4 pár cipője {8-357.} volt, noha az elhalt mester vagyonából adósságait sem tudták kifizetni. A polgári ízlés térhódításával a mesternék ruhakészlete némileg csökkent (Dóka K. 1975: 571–572).

HÁZTARTÁS, TÁRGYKÉSZLET

A kézműiparosok házának tárgykészlete a 19–20. század fordulóján sok mindenben eltért a parasztokétól. Általában véve több ipari, boltban vett termék volt benne, s azok között külföldről behozott iparcikkek is adódtak. Korábban megjelentek náluk bizonyos háztartási gépek és polgári szükségletre valló asztali készletek. Példaként említhető, hogy 1906-ban az egyik szekszárdi kádármester hagyatékában már egy mángorlógépet is felvettek 70 korona értékben (Tóth Z. 1977: 214). Akkoriban a parasztság még falapockát, kézi mángorlót használt. Egy 1878-as házassági szerződésben a bádogosmester felesége többek között egy varrógépet vitt magával a háztartásba 110 korona értékben (Dózsa K. 1975: 99).

A 19. század második felében Pesten – s valószínűleg több szabad királyi városban – az iparosok család- és lakásmérete, s vele együtt háztartása is kisebb lett a korábbinál. Csökkent a konyhafelszerelés darabszáma, s bizonyos tárgycsoportok fokozatosan ki is cserélődtek. Kiszorultak a régi cinedények, s a rézedények közül csupán az üstök maradtak meg. Viszont megszaporodott a fajanszból, majolikából, pléhből és bádogból készült edények száma. A konyhában csupán a sütéshez, főzéshez szolgáló edényeket, főleg lábasokat, fazekakat tárolták. Étkezésnél használt porcelán- és üvegedényeik az ebédlő vitrinjében szobadíszként is szolgáltak. Ezekhez tartoztak a kávés- és snapszoskészletek, cukortartók, csiszolt üvegpoharak stb. (Dóka K. 1975: 570–571).

A kisiparos a 20. század elején falun és kisvárosban sem vizespohárba, hanem készlethez tartozó kis borospoharakba töltögette a bort, ha vendégeit kínálgatta. Szekszárdi iparosok háztartása a 19. század végén különféle asztali készletekkel volt felszerelve. Ezeket a pálinkás-, boros-, teás- és kávéskészleteket akkoriban már a helybeli üveg- és porcelánkereskedésben is beszerezhették (Tímár L. 1994: 84–85; Tóth Z. 1977: 214).

Falvakban, kisvárosokban élő iparosok háztartásához sok olyan tárgy tartozott, amilyet az ottani parasztok tárgykészletében is meg lehetett találni. A szekszárdi kádármester háztartásában – s nyilván még sok dunántúli és kisalföldi iparoséban – 1906-ban azonban olyan tárgyakat is összeírtak, amelyeket a marcelházi (Komárom m.) parasztcsaládnál 1941-ben sem jegyeztek fel. Ilyen eszköz volt például a rézvasaló és a vasalódeszka, a tarkedlisütő, a légyfogó, a viaszosvászon terítő az asztalon és a konyhakredenc polcain. Nyilván még sok olyan használati eszköz és tárgy létezett, amely átmenetileg az iparosréteghez kötődött, s annak közvetítésével került a parasztsághoz és a munkássághoz. Az iparosréteg polgárosuló életformájáról vallanak a testi higiénia eszközei is. Szekszárdi iparosok az 1900-as évek elején fogkefét és fogport használtak, többféle hajkefét, fésűt, hajtűt vásároltak, s gyakori tétel volt vásárlásaik között a szagos szappan és a cipőkenőcs is (Tóth Z. 1977: 214, 216–217).

A háztartás tárgykészletének jelentős hányada a városi – így az iparos – rétegek {8-358.} esetében is a menyasszonyi kelengyével került az új párhoz. Tartalma az anyagi lehetőségektől és az egyes rétegek hagyományaitól függően alakult. A kelengye főként ágyneműből, a lakás „öltöztetésére” szolgáló textíliákból és női fehérneműből állt, amihez esetleg felsőruházat is járult. Mivel a kelengye a menyasszony személyi tulajdonaként került a házhoz, válás esetén magával vihette. Az 1867–1914 közötti évtizedekben egyes pesti kereskedőcégek már értékben és mennyiségben is változatos kelengye-összeállításokat hirdettek a lapokban. A századfordulón 2–300, illetve 4–500 korona értékben kínálták a szegényesebb kelengyéket. Iparoscsaládok inkább az 1200–1800 koronáért kapható kelengyéket vásárolták. A tehetősebb polgárok azonban 10–12 ezer koronát vagy annál is többet áldoztak leányuk stafírungjára. Szegényebb iparosok – a szabók különösen – csak az anyagot vették meg a boltban, a varrást otthon végezte a fehérnép. Maga a menyasszony is szorgalmasan hímzett, de a munka legnagyobb részét varrógépen végezték, s varrónőt, varrólányokat fogadtak fel. Iparosleányok kelengyéjében is jelentős tétel volt az ágynemű (3 dunna, 9 vánkos, 3 párna), a 12 lepedő és 12 abrosz. A fehérnemű anyaga túlnyomórészt szepességi lenvászon volt. Kevesebb a rumburgi vászon; a közönséges vászon pedig inkább a cselédségnek szolgált, s a falusi iparosoknál volt elfogadott (Dózsa K. 1975: 89, 99, 103).

TÁRSASÉLET, SZOKÁSOK

Az 1872 és 1945 között eltelt időben alaposan átformálódott a kézműves iparosság élete. A céhszervezet megszűnése után a céhek iratai és a működésükhöz tartozó tárgyak (céhládák, céhkancsók, pecsétnyomók, céhzászlók, behívótáblák, mesterremekek, cégérek stb.) részint az ipartestületekhez, részint az egykori céhtagok birtokába kerültek, egyes jelvényeiket pedig továbbra is a templomokban őrizték még az 1930-as években is (például céhzászlókat). Ezeknek a tárgyi emlékeknek, jelvényeknek is szerepük volt abban, hogy a kézműves iparosság társadalmi öntudata, történeti folytonossága a második világháborúig fennmaradt (Nagybákay P. 1995: 127; Csiffáry G. 1982: 59, 91). A céhes hagyományok természetesen a régi mesterségek és a városi, mezővárosi iparosság életében sokkal inkább kimutathatók, mint az új szakmákban és a falusi kézművesek körében. A régi céhes élet maradványai különösen a vallási élethez és az emberi élet fordulóihoz kapcsolódva éltek tovább városokon és a falusi iparosok között. Erősítették az iparostársadalom összetartozásának érzését a temetéshez fűződő szokások. Ezek jó része még a céhes időkből származott. Fennmaradásukban a céhek megszűntét követően csaknem mindenütt megalakult, s az ipartársulatokhoz szorosan kötődő temetkezési egyleteknek volt döntő szerepük. Iparosok számára Debrecenben az 1910-es évekig íratlan parancs maradt a halottkísérés. A halottvivésben minden mester köteles volt részt venni. Legdíszesebb a mészárostemetés volt, mert a halottkísérők ezüstgombos, -sujtásos mentében, ezüstsarkantyús fekete csizmában, egymást váltogatva vitték a koporsót a temetőbe. A csizmadialegények halott legénytársuk koporsója körül kivont karddal adtak díszkíséretet (Balogh I. 1973a: 186–187). Gyergyószentmiklóson a sírásás és az elhantolás 1900 előtt a Legények céhe, a későbbi Legényegylet feladata volt. Vállukon vitték a rudakra helyezett koporsót a háztól egészen a sírig (Tarisznyás M. 1982: 228).

{8-359.} A szakmák, szakmacsoportok szerint szerveződött temetkezési egyleteknek néhol jelentős vagyonuk volt, mert a céhvagyon maradványait, temetéssel kapcsolatos kellékeit is megörökölték. Saját céhzászlójukat, gyászlobogójukat, temetkezési lámpáikat használták. A céhládák zömét is ezek a temetkezési egyletek őrizték meg; főként pénztárládaként használták. Gyöngyösön a szabók több mint százéves temetkezési társulata még 1985-ben is működött. Zömmel iparosemberek voltak a tagjai azoknak a társulatoknak is, amelyek nem szakmákhoz kapcsolódtak, hanem a régi konfraternitások (testvérületek) mintájára szerveződtek és a katolikus egyházzal voltak szoros kapcsolatban. Példaként említhető a mintegy 250 éves múltra tekintő, napjainkig létező Fáklyás Társulat Tállyán (B. Gál E. 1994: 113; Barna G. 1996: 21, 30). A temetések és a halotti torok alkalmat nyújtottak az iparosok szakmai közösségeinek a találkozásra, összetartozásuk átélésére és nyilvános megmutatására.

Az iparosokat egyéni szokásaik, szórakozásaik is elkülönítették más rétegektől. Általában véve a mesterek nem éltek annyira a munka és az idő szorításában, hogy ne lett volna szabad idejük és társas életük. Jellemző példa rá a gyöngyösi cipészmester egy munkanapja az 1930-as években. Délelőtt felváltva iszogatta a pálinkát és a feketekávét. Ebéd után hozatott másfél liter bort, amit 4 óráig megivott. Akkor befejezte a munkát, s kiadta a segédnek, hogy mit kell megcsinálnia. A műhelyből elment kártyázni és kuglizni megszokott társaságával (B. Gál E. 1994: 122).

Legtöbb városban létezett iparoskör, ami összetartotta tagjait szabad idejükben. A körök, egyletek az ipartestület székházában vagy állandó vendéglőjében tartották összejöveteleiket. Veszprémben például a Lohonyai vendéglő nagyterme egyben a Felsővárosi Iparos Barátsági Kör állandó helyisége volt. A terem közepén biliárdasztal állt. A fal mellett helyezték el a Kör két nagyméretű könyvszekrényét és a zászlótartó szekrényt. Utóbbi őrizte a köri zászlót és a gyászlobogót. Benne tartották a Kör négy darab temetkezési lámpáját is. A Kör tagjai minden vasárnap délelőtt 10 órakor összejöttek. Otthon ebédeltek, de délután 5 óra tájban ismét visszatértek a vendéglőbe, s gyakran késő estig ott is maradtak. Nyáron a vendéglő udvarán épült, szellős szaletniben üldögéltek a kecskelábas asztalok mellett. Ehhez a fedett nyári helyiséghez tekepálya is csatlakozott (V. Fodor Zs. 1989: 45). A leírás ráillik a magyar vidék iparosköreinek, egyleteinek időtöltésére az 1900–1945 közötti években.

A tekepálya és a biliárd, a sakk és a dominó, a könyvtár és néhány újság a legtöbb egyesületi vendéglőben megtalálható. A söntésben italmérés folyt, de idegent nem szolgáltak ki, hacsak nem volt valamelyik egyesületi tag vendége.

A céhes időkben a legényeknek megtiltották a különböző társasjátékokat és a táncot, mondván: „Minden Iffjú Legénynek szükséges az ő maga Betsületét és Szűz Koronáját nevelni, és a rossz hírektül, veszedelmektül oltalmazni, annak okáért a rossz társaságok, Vendég fogadókban a trágár személlekkel való Táncz és mulatságok, Kugli, Koczka, Kártya Játékok egy heti bér büntetés alatt tilalmaztatnak” (Demeter Zs.–Gelencsér J.–Lukács L. 1990: 50). Ezeket a játékokat a céhmesterek a középkor óta inkább saját szórakozásukra kívánták fenntartani, de a polgári korban már a segédeiket sem tilthatták el tőlük.

A kisiparosok életérzését az 1930-as években a családi ház és a család eszménye mellett az élet apró örömeinek megbecsülése jellemzi (vasárnapi sörözés, egy zártszék a moziban). Egyleteik, sőt ipartársulataik és ipartestületeik is feladatuknak {8-361.} tartották a tagság szabadidős programjainak szervezését. Például 1926-ban a gyöngyösi ipartestület közgyűlési beszámolója arra is kitért, hogy „megtartatott a szokásos családias benei kirándulás”, azaz együtt piknikeztek a Bene-patak erdős völgyében (Rázus Gy. 1928: 88; Tímár L. 1994: 84).

A polgári korszakban az iparosréteg falun és városon egyaránt szeretett bálozni. Báljaik általában véve zártkörűek voltak, s jó előre kiküldték a nyomtatott meghívókat. Debrecen kézművestársadalma 1920-ig főként a mesterbálokon mulatott. A legnépesebb és legparádésabb bálokat a mészáros-, a tímár- és a csizmadialegények rendezték. Báljaikra meghívták a mestereket családostól és a rokon szakmákból is. Többnyire a város és az egyház vezetőinek is küldtek meghívókat. Mesterbálokon ismerték meg jövendőbelijüket az iparosok leányai. Táncosaik közül kettőt-hármat vacsorára invitáltak a házukhoz. Az ismétlődő vacsorameghívás annak a jele volt, hogy a mesterlegényt kérőnek is szívesen látnák (Balogh I. 1973a: 184–185).

Iparosbálokat a falusi kézművesek is tartottak, s azokra nemcsak a helybeli, de a környékbeli iparosokat is meghívták. A 19. század második felében nem szokták hívni a gazdalegényeket. Kecelen (Pest-Pilis-Solt m.) az 1930–1940-es években az Ipartestület a zárt körű bálok egész sorozatát rendezte minden évadban. Volt szüreti bál, szilveszteri és farsangi bál, sőt Erzsébet- és Katalin-bál is. Farsang idején 2–3 napos batyubált tartottak, melyre az asszonyok húst, süteményt sütöttek és a bálon azzal kínálgatták a vendégeket (Bakó F. 1992: 88; Juhász A. 1984a: 688–689).

A gyöngyösi ipartestület a gazdasági válság idején sem mondott le az évkezdő bál megrendezéséről. Orosházán iparoscsoportok, szakegyletek szerint rendezték az iparosok báljait. A „bőrszakosztály” batyubáljára csizmadiák, cipészek, papucskészítők vitték eladó leányaikat. Az „Ács és Kőműves Szakegylet” batyubálját hagyományosan húshagyókedden rendezték meg. Hamvazószerdán morzsabállal folytatódott. Ezzel ért véget a farsang, s akkor az ácsoknak, kőműveseknek kezdődött az éves, olykor távoli vidéken végzett munka (Rázus Gy. 1928: 87, Juhász A. 1965: 305, 323).

*

Magyarországon a kézműves iparosok rétegei sajnos nem tölthették be azt a szerepet a polgárosulásban, mint Nyugat-Európa számos országában. Hiányzott nálunk az ipar szerves fejlődése, a folytonosság és a békés átmenet a rendi formákból a tőkés viszonyok közé. A céhrendszer valóban túlélte önmagát, s már a reformkorban megérett a felszámolásra. Megszüntetése azonban – talán a megkésettség érzete miatt is – kapkodva, a következményekkel nem számolva történt. A kisiparosok régi szervezeteit anélkül számolták fel, hogy új szervezeti, működési kereteket adtak volna helyettük. Felgyorsult a hazai kisiparosság tömeges elszegényedése, tönkremenetele, proletarizálódása. Csődbe jutott iparosok menekültek öngyilkosságba, vettek vándorbotot a kezükbe. Már az 1880–1890-es években sokan vándoroltak ki Amerikába, s számát sem tudjuk a Horvátországba, Szerbiába, Bulgáriába, Romániába kitelepült iparosainknak.

A hazai iparosságot nem csupán a törvényi szabályozás hiányosságai, a gyárak által diktált verseny kíméletlensége, az országot akkor is kínzó tőkehiány sújtotta, {8-362.} hanem saját nehézkessége, gondolkodásmódja is visszafogta az alkalmazkodás folyamatában. Nemzedékek évszázados beidegződéseinek kellett volna megváltoznia néhány év alatt.

Kézműves iparosságunk elesettségében is megőrizte rétegkultúrájának számos sajátosságát, társadalmi öntudatát, különállását és sajátos lelkületét. A rendi választóvonalak még a 20. század első harmadában is akadályozták, hogy a kisiparosok földművesekkel vagy gyári munkásokkal házasodjanak. Ritkán fordult elő házasság a középosztály alsó hivatalnoki rétege és az iparosok között is. Egy-egy hazai kisvárosban az iparosok, parasztok, munkások és hivatalnokok elkülönült kulturális és mentális társadalmi egységekben éltek egymás mellett (Tóth Z. 1982: 193).

A kisipari munkásság már az 1870-es években egyik bázisa volt a szocialista szervezkedésnek. Például az 1870-ben alakult Aradi Általános Munkásegylet tizenkét választmányi tagja egytől egyig kézműves, és nem gyári munkás volt (Egyed Á. 1981: 302). Ez a réteg még a 20. század elején is a szociáldemokrata párt reformista szárnyát támogatta, majd az 1920–1930-as években a keresztény munkáspártok és szakszervezetek tagságát adta. A kézműves iparosság zöme vallásos maradt, kötődött egyházához, s a konzervatív értékrendhez (Paládi-Kovács A. 1997; Ránki Gy. 1964: 450). Nem csoda, hogy 1945 után az akkori hatalom mindent elkövetett a kisiparosság felszámolása, megszüntetése érdekében.