KISKERESKEDŐK


FEJEZETEK

A kereskedelemmel, s főleg a kereskedőkkel mint társadalmi csoporttal való foglalkozás soha nem tartozott a hazai néprajztudomány kedvelt témakörei közé. Ennek következtében az ezeket a kérdéseket érintő (általam ismert) irodalom nagy része is meglehetősen sok kívánnivalót hagy maga után. Bár a helytörténeti monográfiák jelentős hányada valamilyen szinten foglalkozik a kereskedelemmel, ezeknek az írásoknak a többsége sokkal inkább a termékek, mintsem az emberek felől közelít. A nagy kereskedelemtörténeti monográfiák pedig az ország kereskedelmi állapotát tárgyalják, s ezek sokkal inkább egy gazdaságtörténeti, mintsem társadalomnéprajzi feldolgozást tennének lehetővé. Az itt következő írás az elszórt, itt-ott felbukkanó adatokból próbálja meg felrajzolni a kereskedők különböző típusait, társadalomban elfoglalt helyzetét. Ez a kép azonban korántsem teljes, nyilvánvalóan sok ponton hiányos, nem mindig elég árnyalt. Tudományszakunk további feladata lehetne az ezzel a kérdéssel való részletesebb foglalkozás is.

Az olyan társadalom, ahol az önellátás elsődleges jelentőségű, ahol az árucsere leginkább közvetlen módon folyik, az iparosok saját termékeikkel saját maguk kereskednek, kevés lehetőséget kínál egy önálló kereskedői réteg kialakulásához. Az olyan társadalomban viszont, ahol a piac törvényei határozzák meg a gazdaság működését, ahol a termelés és az árucsere időbeli és térbeli színhelye elkülönül egymástól, szükségessé válik a – kettő között átjárást biztosító társadalmi csoport – kereskedők tevékenysége.

Mindez felvethető az önellátás-szakosodás kérdéseként is, amit nem feltétlenül kell egyfajta evolúciós sorba állítanunk, hiszen a társadalmi fejlődés különböző fokozatain {8-363.} élő népeknél is találunk teljes mértékben önellátókat ugyanúgy, mint például valamilyen árucikkre szakosodottakat (Andrásfalvy B. 1978: 231).

Az a korszak, amelyre figyelmünk elsősorban irányul, a 19. század közepétől a második világháborúig (természetesen, ahol szükséges, ennél jóval tágabb történeti kitekintéssel), éppen annak az átmenetnek az időszaka, amikor ez a két típusú társadalmi berendezkedés sok tekintetben egymás mellett létezik, s ennek megfelelően a kereskedelemnek is különböző fajtáit figyelhetjük meg.

A különböző javak cseréjében, vagyis a kereskedelemben mindig, mindenhol – különböző szinteken – a társadalom sokféle rétege vállal szerepet. Gondoljunk például a saját mezőgazdasági terményeiket piacon vagy máshol árusító parasztasszonyokra, a maguk készítette favillát áruló parasztemberekre vagy a vásározó fazekasokra. Jelen áttekintésünk a társadalomnak azzal a – magyar polgárosodásban is oroszlánrészt vállaló – rétegével foglalkozik, amely számára a kereskedelmi tevékenység a fő megélhetési forrást jelenti, elsősorban nem saját termékeit árulja, hanem valahol beszerzi és valamilyen formában továbbadja a megszerzett javakat.

A KÜLÖNBÖZŐ ETNIKUMOK SZEREPE
A MAGYAR KERESKEDELEM TÖRTÉNETÉBEN

A kereskedelem az a tevékenység, amely gyakorlói részéről általában gyakori helyváltoztatást, mobilitást igényel, többek között ezért van az, hogy azok a népcsoportok, amelyek – különböző okoknál fogva – mozgékonyak, mobilitásra hajlamosak vagy éppen kényszerülnek, szívesen választják ezt a foglalkozást.

„GÖRÖGÖK”

A kereskedők esetében a görög elnevezés nem elsősorban a nemzetiségre utal, sokkal inkább gyűjtőfogalomnak tekinthető. Ami közös bennük, az vallási hovatartozásuk: mindannyian ortodoxok, valamint az, hogy eredetileg a török porta alattvalói. Közöttük találhatunk rácokat, bosnyákokat, bolgárokat, monastiri albánokat, kutzo oláhokat vagy cincárokat, macedóniai és Drinápoly vidéki görögöket, havasalföldi oláhokat, moldovánokat, örményeket és török zsidókat is (Bur M. 1985: 251; Petri E. 1975: 19; Dobrossy I. 1984: 160). A 17. század második felében jelentek meg először Magyarországon, tevékenységük elsősorban Észak- és Kelet Magyarországon volt meghatározó, bár felbukkantak az ország szinte valamennyi részén. Kezdeti sokféle tevékenységük után kizárólag a kereskedelemre szakosodtak. Eleinte csak a török porta területéről származó árukkal kereskedhettek, később azonban ők lettek a nyugat-európai, osztrák, és északkelet-európai (elsősorban a lengyel és orosz) tranzitkereskedelem és a Habsburg Birodalmon belüli távolsági kereskedelem legfontosabb lebonyolítói (Dobrossy I. 1975: 22; 1984: 162; Hőgye I. 1986: 62). Ők tartották kezükben a marha-, sertés- és juhkivitelt, s a magyar borok exportjában is jelentős szerepet vállaltak, főleg Északkelet-Magyarország jelentős borvidékein (Bur M. 1978; Csorna Zs. 1992: 8).

{8-364.} A különböző nemzetiségek egymás között saját anyanyelvüket használták, üzleti kapcsolataikat görög nyelven dokumentálták, s a 18. század végétől megjelentek a magyar nyelvű iratok is. Kompániákba tömörültek, s ezeken keresztül szervezték tevékenységüket. A különböző kompániák, de az egyes kompániatagok is széles körű kereskedelmi tevékenységet gyakoroltak, voltak, akik csak egy-egy árura specializálódtak, mások vegyesboltokat nyitottak, de voltak olyanok is, akik a közvetítő kereskedelmet folytatták. A kompániák szerepére jellemző, hogy fennmaradtak olyan végrendeletek, amelyekben a kompániákra hagynak nagy összegeket templomok, kórházak, iskolák építésére, vagy például az is, hogy egymás közötti konfliktusaikat a kompániák bíráinak segítségével rendezték (Dobrossy I. 1984: 162, 166; Petri E. 1975: 34).

A kereskedelemben fokozatosan hódítottak teret. Debrecen és Miskolc példájából ismerjük, hogy először kocsmabérleteket kaptak, később kisebb pénzkölcsönöket nyújtottak a lakosságnak, ezt követően fokozatosan megszerezték a különböző üzletek bérleti jogát, majd bekapcsolódtak a tranzitkereskedelembe és már bankszerű pénzkölcsönökkel is foglalkoztak. Tevékenységük fénykorát az jelentette, amikor a környékre vonzották a lengyel, szepességi, pozsonyi, bécsi, pesti kereskedőket, mindezzel megszerezve a kereskedelemben a vezető szerepet (Dobrossy I. 1975: 22–23).

Ezek a többségükben mindvégig török alattvalóknak számító kereskedők sok esetben megszegték a csak török áruk eladására vonatkozó engedélyüket, szinte minden árufajtát megpróbáltak értékesíteni. Mindez természetesen sokszor helyi érdekekbe ütközött, ezért különböző peres iratokból, rendeletekből ismerjük a velük kapcsolatos konfliktusokat. Egy 1772-ből származó leirat szerint a magyar kamara négy csoportba sorolta ezeket a kereskedőket. Nélkülözhetetlennek ítélte azok tevékenységét, akik olyan városokban laktak, ahol más kereskedők nem találhatók. Ilyen volt Kecskemét, Nagykőrös, Jászberény, Gyöngyös, Eger, Miskolc, Tokaj, Gyula, Nagyvárad és Arad. Ugyancsak fontosnak tartotta azokat, akik faluról falura járva olyan cikkekkel kereskedtek, amelyeket hazai iparosoktól és kereskedőktől vásároltak. A falusi embereknek ők jelentették az egyetlen beszerzési forrást. A harmadik csoportba a Felső-Magyarországon borral és marhával kereskedőket sorolták, akik jószágokat béreltek Borsod, Szabolcs, Bihar, Békés, Csanád és Arad megyékben és elsősorban marhatenyésztéssel, tőzsérkedéssel foglalkoztak. A kamara véleménye szerint ezeknek meg kell tiltani a kereskedői tevékenységet. A negyedik csoportot azok alkották, akik a szabad királyi városokban bérelték a boltokat, s egyrészt belföldi, másrészt 5%-os vám megfizetése mellett behozott vagy becsempészett külföldi árukkal kereskedtek. Ebben az esetben az árukészlet elkobzását ajánlja a kamara (Bur M. 1985: 253; Dobrossy I. 1984: 162; Eckhart F. 1918: 381–383). Tevékenységüket többször betiltották, 1725-ben és 1731-ben, de akik időközben magyar állampolgárokká váltak, azokra a tiltás nem vonatkozott (Komoróczy Gy. 1942: 65–66). 1774-ben hűségesküre és Magyarországon való letelepedésre kényszerítették őket, ehhez a feltételhez kötötték kereskedelmi tevékenységük folytatását. Ettől kezdve megkezdődött asszimilálódásuk, gyorsan folyt beolvadásuk a magyarok közé (Eckhart F. 1918: 383). Hitelnyújtásuk révén a magyar lakossággal rendszeres kapcsolatba kerültek, de manipulációik, látványosan gyors meggazdagodásuk, fényűző életmódjuk miatt megítélésük inkább negatív volt (Dobrossy I. 1984: 162). Bár a {8-365.} Dunántúlon kevesebben telepedtek le, Szombathely kereskedelmi életében például a 18–19. század folyamán mégis jelentős szerepet játszottak. Az 1720-as évektől üzletekben és a piacon egyaránt elsősorban húst, halat és sót árultak, vásárok alkalmával a görög kereskedők egy sorban kínálták portékáikat, s megszerzett tőkéjüket főleg ingatlanok vásárlásába fektették. Hitelnyújtással is foglalkoztak, például különböző céheknek sok esetben nyújtottak hitelt; árut és pénzt egyaránt (Kiss M. 1976: 128–129).

Letelepedésüket sok helyen korlátozták, például Nagykőrösön, Kecskeméten és Cegléden a görögök nem lehettek törzsökös lakosok, csak „megtűrtek” voltak, s hogy a városban lakhassanak, letelepedési pénzt s éves adót kellett fizetniük (Novák L. 1986: 106–107). Jelentős részük nem is kívánt az országban letelepedni, miután megfelelő vagyonra tettek szert, visszaköltöztek hazájukba, különösen az 1829. évi görög szabadságharc kitörését követően. Akik maradtak, fokozatosan az asszimiláció útjára léptek. Amilyen gyors és átütő volt – kis számuk ellenére – kereskedelmi és társadalmi térhódításuk, ugyanolyan gyorsasággal szorultak azután háttérbe, valamivel több, mint százéves magyarországi tevékenységüket követően (Dobrossy I. 1975: 21; Kiss M. 1976: 129). Az ittmaradottak elmagyarosodása a 18. század hetvenes-nyolcvanas éveitől egyre intenzívebbé vált, s a 19. század elején már egyáltalán nem játszottak jelentős szerepet az ország gazdasági életében. Szerepük az ország kapitalista tőkefelhalmozásában, a kereskedelem nemzetközi szintre emelésében vitathatatlan (Dobrossy I. 1975: 21; 1984: 162, 166–168).

ZSIDÓK

Az úgynevezett görög kereskedők szerepét fokozatosan az ugyancsak elkülönült kereskedői réteget alkotó zsidók vették át. A már a középkorban Magyarországon megtelepedett zsidóság a török hódoltság miatt fokozatosan kiszorult a Dunántúl és a királyi Magyarország területére, ahol elsősorban a falusi kereskedelemben vett részt és a mezőgazdasági termények – gabona, bor, állat, gyapjú, nyersbőr, dohány – felvásárlója lett. Szerepe azonban csak a 18. század második felétől vált igazán meghatározóvá. A hagyományos gazdálkodási ágakból kiszorított, területileg is letelepedési korlátok közé kényszerített zsidóság elsősorban a kereskedelem és pénzforgalom terén kapcsolódhatott be a magyarországi gazdasági életbe (Csorna Zs. 1992: 89; Szekfű Gy. 1934: 152–155). Első képviselői leginkább földesúri kocsmabérletekkel, boltok árendálásával, házalással kezdték tevékenységüket, majd fokozatosan terjesztették ki érdekszférájukat a malombérlet, vásárpénz, út- és vámbérlet, terménykereskedelem, borkivitel területére is (Komoróczy Gy. 1942: 67–69). Kecelen például a község 1768-ban szerződést kötött egy zsidó boltossal. A megállapodás szerint a település házat biztosított, istállót épített számára, neki pedig boltot kellett építenie, ahol mindenféle portékát árusíthatott. A község cserében garantálta, hogy egyidejűleg mások nem kereskedhetnek Kecelen (Bárth J. 1984: 285–295). Bonyhádon a 19. század első felében a helyi földesurak védőszárnyai alatt szatócsként, vándorárusként vagy regálébérlő „házizsidó”-ként keresték meg maguk és népes családjuk kenyerét (Szilágyi Mihály 1975: 70).

{8-366.} A 19. század második felének Magyarországa, az Osztrák–Magyar Monarchia kedvező feltételeket biztosított a zsidóság számára. A kereskedelem révén ténylegesen meglévő űrt voltak képesek betölteni, egyszerre értékesítették a mezőgazdasági terményeket, bonyolították az árucsere-forgalmat Magyarország és a Monarchia államai között, ellátták iparcikkekkel a falusi lakosságot, hitelben árultak, hitelt adtak, sőt külkapcsolataik révén még nemzetközi pénzügyleteket is bonyolítottak egy olyan országban, ahol a bankrendszer elemei sem léteztek még. Mindezek következtében a kelet-európai zsidóság nagyarányú bevándorlása kezdődött meg Magyarországra, ahol – elsősorban – királyi és főúri birtokokon látták szívesen őket (Karády V. 1988: 29–30; Mendelsohn, E. 1983: 87–92). Ezzel a folyamattal együtt járt a zsidóság erőteljes asszimilációja, akkulturációja: magyarul beszéltek, magyar neveket vettek föl, s általában igyekeztek mindent elkövetni annak érdekében, hogy az ország egyenrangú polgáraivá váljanak.

Helyzetük megszilárdulását, a kereskedelemben betöltött szerepük további fokozódását 1867-től, a zsidó emancipáció kinyilvánításától tapasztalhatjuk. Egy részük a falvakból beköltözik a városokba, belső társadalmi rétegzettségük is differenciálódik. Megtaláljuk közöttük a házaló, batyuzó, kocsmatartással foglalkozó, igénytelen, szerény életmódot folytató kereskedőket csakúgy, mint a tőkés nagykereskedelem úttörőit, akik mentalitásuk, szorgalmuk, összetartásuk, ügyességük eredményeként a lassan kialakuló polgári társadalom meghatározó tagjaivá váltak.

A zsidó kereskedelmi és ipari tőke Budapestre koncentrálódott, melyet gyakran – nem kevés éllel – ’Judapestnek’ is neveztek (Mendelsohn, E. 1983: 92). Voltak közöttük olyanok, akik csak vállalkozásaikkal voltak jelen a fővárosban, lakóhelyük azonban továbbra is vidéki városokban, esetleg Bécsben vagy Pozsonyban volt (Bácskai V. 1989: 140–170).

A 19. századi magyar nyelvben azután a zsidó szó – a görög helyébe lépve – a kereskedő szinonimájává vált, a vásárlók nem a boltba mentek, hanem a „zsidóhoz” (Csorna Zs. 1992: 8–9; Komoróczy Gy. 1942: 67–69; Répási I. 1989: 66; Szilágyi Mihály 1975: 70).

A 20. század elejére a magyarországi falvak szinte mindegyikében legalább egy zsidó család élt, övék volt a falusi bolt, legtöbb esetben a kocsma is. Ennél jelentősebb szerepet töltöttek be azokon a településeken, amelyek például fő közlekedési utak csomópontjában helyezkedtek el vagy valamiféle gazdasági monokultúrát alakítottak ki, esetleg más kulturális, az átlagtól elütő jellemző jegyekkel rendelkeztek. Észak-Magyarország több kisvárosában, például Gyöngyösön vagy Tokajban, ahol a szőlőkultúrának, s ebből következően a bornak volt jelentős szerepe, a borral való kereskedés szinte kizárólag a zsidók kezében összpontosult. Makón a helyi speciális monokultúrát, a hagymakereskedelmet irányították. De említhetünk más típusú példát is: Mezőkövesden a zsidók tartották kezükben a kézimunka-kereskedelmet, árulták az alapanyagokat, felvásárolták és eladták, más országrészek s a külföld felé közvetítették a nemzeti szimbólummá vált matyó kézimunka termékeit. Ebben az esetben tehát egy olyan tevékenységbe kapcsolódtak bele – s mondhatjuk, virágoztatták föl –, amely a nemzeti identitás egyik – két világháború közötti – kifejezőjévé vált (Szarvas Zs. 1990).

{8-367.} Szerepük a magyar kapitalizmus kifejlődésének időszakában a kereskedelemben annyira meghatározó jelentőségű, hogy a továbbiakban is többször visszatérünk tevékenységük különböző szempontokból való ismertetésére.

ÖRMÉNYEK

Bár az örmény kereskedőket sokszor a görögök között említik, külön is kell néhány szót szólnunk róluk. A 17. század végétől, elsősorban az erdélyi területeken alkottak önálló kolóniákat, s leginkább ló-, marha-, és juhkereskedelemmel foglalkoztak. A 19. elejétől azután ők lettek a falusi kis boltok üzemeltetői is, leszámítva Erdély szászok lakta területeit. Itt az örmény népnév lett ’boltos’ jelentésben foglalkozásnév. A 19. század közepén a román kereskedők egyre inkább kiszorították az örményeket a kereskedelmi tevékenységből (Csoma Zs. 1992: 8).

A gyergyói örmény kereskedő népességet a 19. század elején három csoportba lehetett sorolni. Az 500 forintnál nagyobb tőkével bírók bécsi árukkal kereskedtek, ide tartoztak a tutajosok és az állatkereskedők is. Az 500 forintnál kevesebb tőkével rendelkezők az úgynevezett brassói portékákkal kereskedtek. Ők elsősorban az országban előállított ipari cikkeket, élelmiszereket árusították. A harmadik csoportot az 50 forintnál kisebb tőkével bírók alkották, akiknek nem volt állandó üzletük, inkább a többi kereskedőtől vásárolt árukat szállították a környező falvakba. 1820-ban Szárhegyről említik, hogy a faluban nem található üzlet, de egy szegény örmény árusít fonalat, szalonnát, dohányt, pipát és egyéb apróságokat.

Az örmény közösség egyik fontos jellemzője volt, hogy iparos tagjai sokszor mellékfoglalkozásként gyakorolták a kereskedés valamely ágát, és viszont: a kereskedők is értettek valamilyen mesterséghez (tímár, csizmadia, mészáros stb.). Ily módon a gazdasági életben időnként előálló válságos időszakokat könnyebben tudták átvészelni (Tarisznyás M. 1982: 219–220).

Más területekről is, például Békésről a 18–19. század fordulóján, ismerjük örmény kereskedők tevékenységét (Dankó I. 1983: 555).

DÉLSZLÁVOK

Az örményekhez hasonló módon ők is gyakran bekerültek a „görög” gyűjtőfogalomba, ezért sokszor nehéz őket elkülöníteni. Közülük elsősorban a szerbek játszottak jelentős szerepet, akik állatkereskedelemmel, hajózással foglalkoztak, és többek között a dunai víziút közelében kialakult vásárhelyeken telepedtek le. Helyileg is elkülönültek a települések más részeitől, jól ismerjük például Buda, Komárom, Baja vagy más városok rácvárosait, szerb utcáit, nem is beszélve Ráckeve történetéről és a dunai kereskedelemben betöltött szerepéről (Csoma Zs. 1992: 8; Dankó I. 1978: 276).

Székesfehérvár Palotavárosának kereskedelmi életében a 18. század közepétől játszottak jelentős szerepet a szerbek (úgynevezett ráckalmárok), s vezető pozícióikat a 19. század közepéig megtartották. Az 1784-es mesterlista összesen 40 kereskedőt {8-368.} említ, akik közül 10 szerb nevű. A szerb közösség legtekintélyesebb tagjai a kereskedők, ők a görögkeleti egyházközség első gondnokai, a templom építtetői. Az ikonosztázon a következő felirat olvasható: „A szerb közösség népe, a kereskedő urak által emelve.” Virágkoruk idején a székesfehérvári Kereskedelmi Társulat élén is gyakran szerb elnök állt. A 19. század közepére számuk a többi kereskedőéhez képest visszaszorult, s a kapitalista vállalkozások korszakában már nem játszottak jelentős szerepet a város kereskedelmi életében (Demeter Zs.–Gelencsér J.–Lukács L. 1990: 96).

A magyar falvak gyakori látogatói, a vásárok jellegzetes alakjai voltak a szerbhorvát anyanyelvű vándorárusok, a bosnyákok, akikről a későbbiekben még megemlékezünk.

SZLOVÁKOK

Ugyancsak leginkább a vándor- és házaló kereskedők között bukkantak fel a 19. század végén, 20. század elején, s elsősorban üvegáruval, vászonfélékkel, gyógyfüvekkel kereskedtek. Orosz, de általánosan elterjedt elnevezésük a vengerec; s közöttünk találunk olyanokat, akik csak szlovák földön vásároztak, egy másik csoportjuk az egész Monarchia területén vándorolt, a legélelmesebbek pedig távoli tájakat is felkerestek, sőt le is telepedtek például Szentpéterváron, Moszkvában, Bakuban vagy Ogyesszában (Gunda B. 1954: 77; 1989: 214). Külön gazdasági és társadalmi csoportot alkottak az árvai gyolcsosok, akik többnyire csak egymás között házasodtak, külön bírákat választottak. Voltak köztük önálló kereskedők, akik kiskereskedőknek adták tovább a vásznat. Ezek azután az év elején a nagykereskedő udvarán szekerestől gyülekeztek, s onnan indultak vándorútjukra (Gunda 1954: 85). A gyolcsos tótok – ahogyan a nép nevezte őket – Budapestre is eljutottak. Egyedül vagy csoportosan, gyalog vagy szekéren tűntek fel a város utcáin. Az árult termékek szerint is szakosodtak, egyesek fehér pamutvásznat, mások festett kartont, kendőket, szalagokat is árusítottak. A csipkeárusok a felvidéki bányavárosok kézműveseitől beszerzett csipkéket, kékfestő sálak mellett késeket, villákat, ollókat, fésűket is árultak. Az üveges tótok a felső-magyarországi hutáktól szerezték be a többnyire rossz minőségű poharakat, palackokat, kancsókat, befőttesüvegeket, s ezeket viszonylag olcsón árusították. Budapest utcáin gyakran tűntek még fel a szlovák nyírfaseprű-, fakanál-, bicska-, pokróc- és játékárusok is (Létay M. 1989: 293–294). Gömörből az Alföldre jártak azok a szekérrel rendelkező szlovák kereskedők, akik a szegényebb rétegek által készített kaszanyelet, favillát, gereblyét, kenyérsütő lapátot, szénvonót, nyírfaseprűt stb. árulták. Ezek már nagyon jól beszéltek magyarul, sőt egy részüknek magyar családneve is volt (Paládi-Kovács A. 1988: 141–143).

NÉMETEK

A németség szerepe a kereskedelemben elsősorban a 15–16. században volt jelentős, amikor is a marhakereskedelem kivételével szinte kizárólag ők bonyolították a kereskedelmet (Eckhart F. 1918: 356). A 18–19. században a görögök és zsidók {8-369.} mellett ugyancsak felbukkannak kereskedőkként, tudjuk, hogy a magyarok és szerbek mellett például jelentős szerepet játszottak a székesfehérvári Kereskedelmi Társulat megalakításában is (Demeter Zs.–Gelencsér J.–Lukács L. 1990: 96). A 18–19. századi német városi polgárság jellegzetes alakjai voltak a milimárik, a tejet, tejfölt árusító kofaasszonyok (Csorna Zs. 1992: 10).

A főváros környéki német falvak lakói is jártak Budapestre különböző termékekkel. A pilisszántóiak, -keresztúriak például a lakásfestéshez szükséges meszet árultak; s szintén a közeli falvak mozgóárusaitól származott a tinta és a súrolásra használt kőpor is (Létay M. 1989: 294).

CIGÁNYOK

A jellegzetes cigány foglalkozások között a kereskedéssel foglalkozók különböző csoportjai alakultak ki, akik azután – a muzsikusokhoz hasonlóan – szinte elkülönült „kasztokat” alkottak. Legjellegzetesebbek a lókupecek (lovari) voltak, akik az ország vásárait járva különböző trükkökkel igyekeztek túladni a – sokszor vitatható körülmények között – megszerzett lovaikon. Ők a cigányságon belül viszonylag jómódú réteget alkottak. Voltak köztük szőnyeg-, pokróc- és takarókereskedők (colari) is. Például Újpestről, Kispestről keresték fel a Mezőföld falvait és pusztáit, vagy a pesti piacokon árulták portékájukat. Ercsiből, Százhalombattáról indultak útnak a szekeres oláh cigányok, elsősorban asszonyok, akik általában párosával jártak és batyuból árulták fakanalaikat (Gunda B. 1983: 9; Szegő L. [szerk.] 1983: 94.). A vándorkereskedelem kapcsán róluk is esik még szó.

Talán ebből az áttekintésből is érzékelhető, hogy vizsgált korszakunkban, tehát a magyar polgári társadalom kialakulásának időszakában, a különböző nemzetiségek vitathatatlan szerepe mellett, elsősorban a zsidóság volt a magyarországi kereskedelem alakulásában, fejlődésében – számarányaiban és jelentőségében egyaránt – a meghatározó tényező. Természetesen a magyar lakosság is részt vett a kereskedelmi életben, azonban közülük nem került ki egy igazán élesen elkülöníthető kereskedői réteg. Szerepvállalásukkal, tevékenységükkel az alábbi fejezetek megfelelő részeiben foglalkozunk.

A KERESKEDELMI TEVÉKENYSÉG ALAKULÁSA,
A KERESKEDŐK KÜLÖNBÖZŐ TÍPUSAI

Kereskedő szavunk az ugor kori „keres” igéből származik, ami eredetileg a kereskedelmi céllal űzött prémvadászatot jelentette, s ebben a jelentésében a 15. század óta él nyelvünkben. A prémes vad vadászata különbözött minden más vadétól, hiszen a bőr cseretárgyként, vagyis kereskedelmi eszközként szolgált (Mészöly G. 1951:285–289).

Ezzel összehasonlítva nyelvünkben az e tevékenység különböző fajtáit jelölő kifejezések többsége idegen eredetű (például kupec: szlovák; szatócs: ótörök; kalmár, kucséber, handlé, vigéc: német stb. – TESZ), ami a foglalkozás kiterjedését, differenciálódását, színtereinek bővülését jelenti.

{8-370.} A 19. század közepe és a 20. század eleje közötti időszakban egymás mellett éltek az árucsere tradicionális és modern piaci formái. Ez utóbbi kialakulásának elsősorban a főváros kínált megfelelő terepet. Budapesten közvetlenül a kiegyezés után a kereső népesség 7, 1890-ben 10, 1910-ben pedig 13%-át foglalkoztatta a kereskedelem. Ezzel szemben vidéken az első világháborút megelőző években ez az arány mindössze 3%.

A fővárosban épült ki először az állandó kereskedelmi üzlethálózat, s kezdődött meg ennek szakosodása. Minden fejlődés ellenére azonban bizonyos mértékig Budapesten is konzerválódtak a kereskedés tradicionális formái: az 1910-es években az önálló kereskedők több mint egyharmada kofa, piaci árus és házaló kereskedő volt. Vidéken az átalakulás éppen csak megindult, s továbbra is rendkívül fontos szerepe maradt a házaló kereskedelemnek, a forgalom legnagyobb részét lebonyolító vásároknak és a szakosodást nem ismerő szatócskereskedelemnek (Berend T. I.–Szuhay M. 1973: 94–95).

A következőkben az árucsere helyszíne alapján kíséreljük meg bemutatni a Magyarországon tevékenykedő kereskedők különböző típusait.

A HÁZALÓ KERESKEDELEM

Ez a kereskedési forma, amely sokféle árucikk terjesztését és sokféle, különböző etnikumú, társadalmi helyzetű kereskedő tevékenységét foglalja magába, a 19–20. századi Magyarország árucsere-forgalmában igen jelentős szerepet játszott. Az alábbiakban olyan kereskedőtípusokat mutatunk be, akik árucikkeikkel járták az országot vagy annak bizonyos területeit, más szóval házhoz, vevőhöz vitték a termékeket. Kihasználták a közellátás szervezetlenségéből, hiányosságaiból, a szállítás fejletlenségéből adódó lehetőségeket, a szükség által kialakult keresletet elégítették ki és ennek megfelelő kínálatot biztosítottak (Létay M. 1989: 296). Áruikat többnyire valamilyen faluközösségtől, manufaktúrától, gyártól szerezték be, s azután eljuttatták az ország minden részébe. Tulajdonképpen közvetítő vándorkereskedelmet folytattak, ami állandó mozgást, kitartást és sokszor igénytelen életmódot jelentett (Létay M. 1989: 292–293).

Az alábbiakban Banner Benedek osztályozását követjük, aki három csoportba osztotta a házalókat: a gyalog és egyedül járókra; a lóval, szekérrel, illetve csoportosan közlekedőkre és a szórakoztatókra (Banner B. 1948: 111). Mi ezek közül csak az első két csoporttal foglalkozunk.

I. A vándorárusok talán legjellegzetesebb alakjai voltak a bosnyákok, akik azután bukkantak fel Magyarország különböző vidékein, miután az Osztrák–Magyar Monarchia 1878-ban megszállta Bosznia-Hercegovinát. Nyakukban fadoboz vagy kosár lógott, s abból kínálták hazájuk kézműiparának jó minőségű termékeit. Árultak bögréket, poharakat, porcelánfigurákat, de elsősorban kaszát, kaszakövet, kést, ollót borotvát, szaru- és kaucsukárut. Piros fezt, bőrmellényt, buggyos nadrágot, bocskort viseltek. Évente általában kétszer fordultak, s a főváros mellett eljutottak az ország valamennyi vidékére (Banner B. 1948: 112; Létay M. 1989: 294; Viga Gy. 1984b: 183; 1986: 140). Mezőföldön még az 1930-as évekből is emlékeznek egy „fakezű bosnyákra”, {8-371.} aki az első világháború után hadirokkantként kapott árusítási engedélyt (Lukács L. 1986: 123–124). A népnyelv babkárosnak is nevezte őket. Egy a mezőföldi pusztát és falvakat járó bosnyákról jegyezte fel Gunda Béla ugyanebből az időből, hogy magyarul törve beszélt, és soha nem árulta el, hogy hová való. Egyik évben pécsinek, máskor bajainak vagy zágrábinak mondta magát. A falvakban állandó szálláshelye volt, de a pusztán soha nem töltötte az éjszakát, mert félt, hogy a legények kirabolják (Gunda B. 1983: 11).

Elsősorban a felvidéki szlovákság köréből kerültek ki a különböző gyógyfüvekkel, gyökerekkel, olajokkal, kenőcsökkel házaló, s nemcsak Magyarországot, hanem szinte egész Európát bejáró olejkárok. Tevékenységüket ugyan többször betiltották, de ennek nem volt túl nagy a hatása. A 19. század második felében egyre többen választottak maguknak más foglalkozást, tea és fűszerek, majd különböző bazáráruk eladására tértek át (Létay M. 1989: 293; Paládi-Kovács A. 1988: 143). Az eddigi kutatások három különböző csoportjukat különítették el: az elsőbe a Liptó és Szepes megyéből, Nyitra környékéről származók tartoztak, akik elsősorban len- és kenderolajat árultak. Távoli területekre nem mentek, s elsősorban lányok és menyecskék árulták az olajat ónkorsókban vagy cserépedényekben. A másodikat a trencséni olejkárok alkották, akiket „kocsmakerülőknek” is neveztek, mert elsősorban házilag főzött borovicskát árultak. Ennek leplezésére olajat is tartottak maguknál, de kuruzslással nem foglalkoztak. Végül az olejkárok harmadik csoportját alkották az olajjal házaló, gyógyító kuruzslók (Csippék J. 1907: 253). A Gömör megyei Nagybalog magyar lakosai is végeztek hasonló tevékenységet, akik az Alföld különböző településeire jártak árujukkal. Kutyázóknak hívták őket. Ez a megjelölés találóan emeli ki e vándorkereskedők munkájának legnehezebb részét, tudniillik azt, hogy a tanyákra való bejutáskor kutyákkal kellett megverekedniük. „Gyógyszereiket” általában nagy haszonnal, részben pénzért, részben élelemért adták el. Elsősorban a 19. század második feléből, a 20. század elejéről ismerjük tevékenységüket. November közepén keltek útra, és csak március elejére érkeztek haza. Az Alföldön mindig ugyanazon a helyen szálltak meg, saját „telephelyük” és árusítási körzetük volt. Szolnok megyén kívül eljutottak Szegedre, Makóra is. Többségük szegény, zsellér sorsú, földtelen vagy kisbirtokos ember volt, aki így próbált – meglehetős sikerrel – kiegészítő jövedelemre szert tenni. Az alföldi magyarság szlováknak tartotta őket, érkezésüket így fogadták: „No itt vannak a gömöri tótok” (Paládi-Kovács A. 1988: 139143). Az, hogy a vándorárusokat nem mindig valódi etnikumuk szerint különböztették meg, valószínűleg általánosságban is igaz. Nádudvaron például a Felvidékről érkezőket következetesen tótoknak, az Erdélyből jövőket pedig általában oláhoknak tartották (Szabadfalvi J. 1982: 422).

Különböző könyvekkel, elsősorban ponyvairodalommal, vallásos iratokkal, álmosés vőfélykönyvekkel látták el a lakosságot a vándor könyvárusok (Gunda B. 1983: 14). Képeket, festményeket árultak például a mezőföldi pusztákon a vendelek, akik általában családjukból kiszakadt, rendszeres munkát nem végző, némileg elzüllött férfiak voltak polgári öltözékben: öltönyben, esetleg csokornyakkendővel, esernyővel, sétapálcával (Lukács L. 1986: 123).

Járták még az országot a Szlovéniából érkező kucséberek, akik általában déligyümölccsel, de más áruval is megjelentek különböző helyeken; a Nyitra és Túróc megyei {8-372.} szlovák sáfrányosok (Létay M. 1989: 294); a Felvidékről érkező – már emlegetett – gyolcsosok, s akikről itt részletesebben nem emlékezünk meg, a saját termékeiket árusító kaszások, fakanalasok, szitások, rostások stb. A cigányok például Répáshután a második világháború előtt öntöttvas edényekkel, szakajtókkal, kanáltartókkal, gyúrótálakkal házaltak, de ők árulták a piócát is (Viga Gy. 1984b: 183), Bárándon pedig szőnyegeket, ponyvákat, zománcedényt adtak el szalonnáért, zsírért, kolbászért, esetleg választási malacért (Dankó I. 1985: 403). Mezőföld pusztáit és falvait járta kék vászonbatyuval a kezében az 1930-as években egy ráckevei szerb férfi, aki különböző minőségű törött paprikát árult. A pusztai cselédasszonyok szívesebben vásároltak tőle, mint a boltban. Ételt soha nem fogadott el, legfeljebb ivóvizet (Gunda B. 1983: 9).

Nem árultak, inkább vásároltak azok a handlénak, ószeresnek nevezett – elsősorban zsidó – házalók, akik felvásároltak minden hasznavehetetlen dolgot: ócska ruhákat, hulladék nyersanyagokat, bőrt, tollat, rongyot, csontot stb. (Banner B. 1948: 112; Létay M. 1989: 294). A 19. század elején Bárándra települt zsidók is vándorkereskedéssel kezdték tevékenységüket. A szomszédos falvakat járva összeszedték a fent említett termékeket, és cserébe fémedényeket, pipákat, borotvát, törülközőket, csizmákat, gyerekjátékokat adtak (Dankó I. 1985: 402).

Néhány szóval meg kell még emlékeznünk a kereskedelem egy sajátos fajtájáról, nevezetesen a csempészkereskedelemről. Erdélyben például a vándorkereskedők nevezetes alakjai voltak az aranybányák vidékén azok a görög, örmény, török, zsidó és más aranycsempészek, a gozarok, akik a móc aranybányászoktól az állami kincstár megkerülésével vásárolták meg az aranyat. Általában párosával jártak azok a többnyire román asszonyok, akik textilt, házi készítésű holmikat csempésztek át az 1918 előtti határvám idején a hegyszorosokon, és a falvakban házról házra járva árulták azokat. Ugyanazokon a gyalogösvényeken jártak, ahol pásztorkodó férjeik is vándoroltak nyájukkal (Kós K. 1972: 13).

1850 után, amikor a dohány állami monopólium lett, megjelentek a dohánycsempészek is az ország különböző részein. Kiss Lajos szerint dohánycsempészettel elsősorban a munkát nem szeretők foglalkoztak, szegényebbek és gazdagabbak egyaránt. Többnyire csak egy zsák dohányt vásároltak, és azt próbálták eladni hivatalbeli uraknak, nagygazdáknak, mesterembereknek, de esetenként szegényebb parasztoknak is (Kiss L. 1981: I. 332–345).

II. A lóval, illetve szekérrel járók csoportjába tartoztak például az Erdélyből érkező dézsás oláhok (közöttük megint csak akadtak magyarok is), akik saját falujuk vagy egy nagyobb terület készítményeit árulták bizonyos százalékért. Az árut lovakra málházták fel vagy szekérre rakták, így indultak az Alföld különböző vidékeire, ahol néhány heti vándorlás után mindent el tudtak adni. Ez a foglalkozás nemzedékről nemzedékre öröklődött. A többi ilyen vándorárus általában saját termékeit árulta; ilyenek voltak az Alföldre érkező gyümölcsárusok, az ekhós szekéren érkező Fehér-Körös-völgyi, káposztát áruló magyarok, a román meszesek, a faárukkal kereskedő székelyek stb. (Banner B. 1948: 112–113; Szabadfalvi J. 1982: 422–424).

A vándorárusok egy része mindig ugyanazokra a helyekre járt, így szorosabb kapcsolatba is kerülhetett a helyi lakossággal. Betöltötték a hírközvetítés és az újság szerepét is. Sokszor ugyanaz a család adott nekik szállást. Termékeiket általában {8-373.} olcsóbban árulták a bolti árnál, és többnyire olyan áruval kereskedtek, amit üzletekben nem is lehetett kapni. Az esetek többségében pénzért árulták portékáikat, de nem volt ritka a cserekereskedelem sem, elsősorban a lóval, szekérrel járók körében. A településekre érkezve hangosan, sokszor kiabálva kínálták portékájukat (Banner B. 1948: 115–116; Gunda B. 1983: 8; Örsi J. 1984: 837; Viga Gy. 1986: 130).

Az idegenekhez való viszony szép és tanulságos példáját idézi Illyés Gyula a Puszták népében egy a pusztát járó vándorárus kapcsán: „Salamon bácsit különben mindenki szerette a pusztán. Egyetlen gúnyos vagy sértő szóra nem emlékszem. Sőt a cselédek még pártolták. Mint minden idegent, világfutót, kinek ’se hazája, se gazdája’. Zsidóvá akkor vált, mikor pályafutása szabályszerű befejezéseképp valahol üzletet nyitott saját hazájában. A fiát, aki már magázódott az emberekkel, és kocsin folytatta atyja tevékenységét, lenézték, koldusnak tartották, ráküldték egy rossz patakhídra, s amikor szerencsésen beleszakadt, egy ujjal sem segítettek neki” (Illyés Gy. 1962: 250–251). A hozzájuk való viszonyt sokszor világos távolságtartás jellemezte. A mezőföldi pusztán például, ha éjszakára ottrekedtek, az ököristállóban kaptak szállást, mert a teheneket féltették, nehogy megfejjék őket. Szemmel tartásuk, szálláshelyük kijelölése a béresgazda feladata volt, aki elvette tőlük gyufájukat, pipájukat, dohányukat, nehogy tüzet okozzanak. Az itatóvályúban nem mosakodhattak, nem ihattak a kútvödörből. Általában egy rossz bádogbögre lógott a kúthoz kötözve részükre (Gunda B. 1983: 15).

Egy következő fázisban bizonyos helyeken már lerakatokat létesítettek, megbízottakat szerveztek árucseréjük hatékonyabb lebonyolítása érdekében (Dankó I. 1979: 283; Répási I. 1989: 44–45). Sokszor konfliktusba kerültek a helybeli kereskedőtársulatokkal vagy iparosokkal, mert áruikat kedvezőbb áron tudták adni. Letelepedésük után azután természetesen az ő áruik is jelentősen megdrágultak (Kiss M. 1976: 125; Lukács L. 1986: 121).

A házaló kereskedelemnek a fentiekben ismertetett típusai és fajtái valójában átmenetet jelentettek a hivatásos kereskedelem felé, s általa elkezdődhetett bizonyos paraszti rétegek polgárosodása. Az ezzel foglalkozó emberek átmeneti helyzetbe kerültek, gazdasági és társadalmi értelemben egyaránt, hiszen életmódjukban keveredett a parasztok és a kereskedők tevékenysége. Mindkettőből bizonyos elemeket őriztek meg, illetve vettek át. Az országot járva különböző kulturális hatások érték őket, melyeket beépítettek saját kultúrájukba, életmódjukba. Ezzel együtt a vándorárusok kultúraközvetítőkként is funkcionáltak, hiszen bizonyos kultúrelemeket el tudtak vinni egyik közösségtől a másikhoz. Általuk különböző népcsoportok, kultúrák találkozhattak egymással (Létay M. 1989: 295).

A házaló kereskedelemnek alapvetően az első világháború vetett véget: a határok lezárása megszüntette a vándorlás lehetőségét, ezután csak kisebb körzetekben folytatódhatott a kereskedelemnek ez a formája. A korábban házalással foglalkozók közül sokan le is telepedtek, s nem utolsósorban az egyre izmosodó zsidó kereskedő polgárság kiszorította a falvakból, városokból a házaló kereskedést. Ez a fajta kereskedelem a maga idejében megfelelő módon pótolta azokat a hiányokat, amiket a szervezett kereskedelmi hálózat nem volt képes betölteni, de annak fejlődésével megszűnt a piaca (Banner B. 1948: 115–116; Répási I. 1989: 44–46).

{8-374.} PIACI, VÁSÁRI KERESKEDELEM

A javak cseréjének másik formája, amikor az áru egy ideiglenes vagy állandó helyen, a piacon vagy vásáron cserél gazdát. Ide mindkét félnek, tehát az eladónak és a vevőnek egyaránt el kell mennie, hogy az áru eljuthasson a felhasználóhoz. Ezzel a kérdéskörrel e kézikönyv egy másik kötete részletesen foglalkozik (Dankó I. 1991), ezért e helyen csak a vásárok, piacok két jellegzetes kereskedőtípusával, a kofákkal és a kupecekkel foglalkozunk röviden.

A kofa tipikus női foglalkozás volt. Kiss Lajos megállapítása szerint a kofák elsősorban városban élő, 40 éven túli asszonyok közül kerültek ki, s ez a munka általában tisztes megélhetést biztosított; vagyoni, társadalmi felemelkedésre azonban nem volt alkalmas. A kofák különböző termékekre szakosodtak. A kenderkofák – lóval, kocsival rendelkező emberek feleségei – a csizmadiáknak, susztereknek árulták a kenderfonalat; a vásznaskofák a maguk szőtte parasztvásznakat, szakajtókat, törülközőket árulták, de nemcsak azt. Egyik fő bázisuknak Mezőkövesd számított. A kövesdiek járták a Bükk, a Hernád és a Sajó vidékét, megjelentek a környék nagy vásároshelyein és felvásárolták a különböző vásznakat. A kereskedelmet részben gyalogos batyuzással, részben vonaton, ládás vasúti szállítással végezték. A mezőkövesdi vászonkofák életmódját nem elsősorban a saját igényeik kielégítése, hanem – helyi munkalehetőség hiányában – az ilyenfajta jövedelemszerzési lehetőség alakította ki. Az eladott vászon árán azután főleg élelmiszert vásároltak. A megmaradt készpénznek egyik befektetési lehetősége volt a rendkívül drága cifra viselet (Dobrossy I.–Fügedi M. 1982: 399; Fügedi M. 1986: 198). Voltak ezenkívül mészkofák, sóárus asszonyok, edénykofák, tejfeles- és túróskofák, paprikakofák, gyümölcskofák stb. Ismeretes volt Hódmezővásárhelyen az úgynevezett „seggen ülő kofa”, aki saját háztartásának feleslegessé váló eszközeit árulta a piacon (Kiss L. 1981: II. 350–385). Heves megyéből ismerjük például a gyöngyösi cseresznyével, barackkal és zöldséggel egészen Galíciáig elkalandozó kofákat is (Borovszky S. é. n.: 203).

Elsősorban állatkereskedelemmel, lábasjószág adásvételével foglalkozott a kupec. A cigány lókupecekről már megemlékeztünk, de nemcsak cigányok foglalkoztak ezzel a tevékenységgel. Sándorfalván például a két világháború közötti időszakban magyar lókupecek járták rendszeresen a szegedi, dorozsmai, kisteleki, hódmezővásárhelyi vásárokat. Ők a szegényparasztság soraiból kerültek ki leginkább, s életszínvonalukban, anyagi létük biztonságában a középparasztokkal kerültek egy szintre (id. Juhász A. 1987: 239–240). Ismerjük a zsidó lókupecek kiterjedt hálózatát is: ők vállaltak oroszlánrészt például az 1848–1849-es szabadságharc idején a hadsereg lóval történő ellátásában (Eötvös K. 1982: 159–166).

A 19. század végén, 20. század elején a kelet-szlovákiai Kassaújfalu igazi „kupecfalunak” számított. A téli hónapokban a község szlovák lakosai kupeckodással és hentességgel foglalkoztak. Ők látták el Kassa városát sertéshússal, szalonnával, kolbásszal és zsírral. Egyes becslések szerint a községben több mint 200 család foglalkozott kupeckodással és húsfeldolgozással a századforduló tájékán. De még az első világháborút követő időszakban is megtartotta korábbi kupeckodó foglalkozását a másfélezer főnyi lakosság egyharmada (Markus, Michal 1977: 369–370). A kupeckodás bizonyos mértékig a paraszti létből való kiemelkedés lehetőségét is biztosította; {8-375.} a kassaújfalusi kupecek fiatalabb nemzedéke korszerűen gondolkodó, világot járt, tapasztalt üzletemberré vált. Olvasták az újságokat, követték a politikai eseményeket és üzleti számításokat végeztek, követték a pesti, bécsi, prágai húsárakat (Markus, Michal 1977: 374–375). Bárándon a közvélemény bizonytalan egzisztenciájú, huncut, ravasz, minden hájjal megkent embereknek tartotta őket, és sokkal inkább egyéni ügyességüket, mintsem foglalkozásukat becsülték (Szabó László 1985: 254).

BOLTI KERESKEDELEM

A kereskedelemnek legfejlettebb változata az, amikor a kereskedők letelepedve üzletet nyitnak, s már csak a vevőnek kell egy meghatározott helyre az áruért elmennie. A 19. század végén, 20. század elején a falvakban, kisvárosokban általában vegyesboltok, úgynevezett szatócsüzletek működtek. Az első boltok a 18–19. század fordulóján általában földesúri vagy községi bérleményekként üzemeltek, s csak fokozatósan kerültek át a bérlők tulajdonába. A 19. század elején gyakori lehetett a házaknál való engedély nélküli boltnyitás is (Bárth J. 1984: 289). A kereskedelem szakosodásáról a falvak, kisvárosok szintjén a 20. század közepéig alig beszélhetünk. A legtöbb ilyen üzlet zsidó kereskedőcsaládok tulajdonában volt, s a közfelfogás szerint ezek a boltosok alkották a kereskedők legszegényebb rétegét, ugyanakkor vevőkörük is nekik volt a legszegényebb. Putnokon például egy 1901-ből származó cégjegyzék 20 üzlettípust különböztetett meg, melyek között legtöbb volt a vegyeskereskedés. Ezek a legkisebb üzlethelyiségekben árultak, s a legkisebb mennyiségben mérték ki az árut, mindenkor a vevő igénye szerint. Itt az emberek kis tételben szerezték be a mindennapi igényeikhez szükséges javakat (Répási I. 1989: 66–67). Hajdúhadházon 1916-ban 28 szatócsüzlet működött (Szűcs E. 1972: 208). A Székesfehérvár Palotavárosban működő 25 fűszeres és szatócs (1930) nemcsak a városrész lakóinak szükségleteit elégítette ki; vásároltak náluk a hetipiacra a környékről érkező falusiak is. A bolthelyiségek általában a lakóépületek szerves részét alkották, sokszor valamelyik lakóhelyiségből alakították ki őket, s az utcára nyíltak (Demeter Zs.–Gelencsér J.–Lukács L. 1990: 98). Békésen a 20. század elején lassan megindult a boltok szakosodása, és új árufajták jelentek meg. 1925-ben ifj. Csernyánszky István boltja vegyeskereskedés volt, ahol a hagyományos cikkek mellett megjelent például a kávé is. Az üzlet a következő árulistát ajánlotta vevőinek: „Naponta friss pörkölésű kávé, liszt árusítás (újból bevezetve!), festékek, meszelők, ecsetek, kencék, lakkok, sajtok, halak, déligyümölcsök” (Dankó I. 1983: 561).

Szombathelyen a 18. század végén a város piacát körülvevő kőből, vályogból, fából épült kis házakban voltak a kis alapterületű boltok (Kiss M. 1976: 126). Természetesen nagyobb városokban ezek mellett az üzletek mellett megjelennek a rőfös, divatáru, s egyéb ruházati cikket árusító üzletek is. Csornán és Szilsárkányban a textilfélék árusítói boltot nyitottak, ahová „vasárnap délután leánykák ’s menyecskék számosan mennek”. A Kapuvárott lakó 3 kereskedő közül 1828-ban két textilárus volt, akik rövidárukkal, kendővel, szalaggal kereskedtek. Az első világháborút követően két keresztény rőfös is élt Kapuvárott, akik a helybeli zsidóknál tanulták szakmájukat, {8-376.} és hasonló eredményességgel kereskedtek. Budapesti beszerzéseik mellett Bécsbe jártak osztrák és cseh gyárak lerakataitól vásárolni (Horváth Terézia 1970: 506–508). Bonyhádon a két világháború között a száznál több üzletből 20 ilyen bolt volt (Répási I. 1989: 68–69; Szilágyi Mihály 1975: 101).

Az 1920-as években kezdték meg működésüket a Hangya szövetkezet üzletei, amelyek a szervezett, szövetkezeti kereskedelem hatékonyan működő példái voltak. Békésen egy szövetkezeti üzlet így kínálta árucikkeit: „a legfinomabb nullás és egységes kenyérliszt a legolcsóbb napi árak mellett. Raktáron tartunk mindennemű kerti és gazdasági eszközöket, zománcozott edényeket és háztartási cikkeket. Ajánljuk a kitűnő palackozott borokat, rumot, teát, liquereket és finom ’Hangya’ barackpálinkát. Állandóan tartunk elsőrendű száraz hasáb tűzifát és faszenet” (Dankó I. 1983: 561). A kis szatócsüzletek jelentőségét azonban ezek sem tudták igazán háttérbe szorítani. A magánkereskedők formálták az üzlethálózat kiépítését, területi elhelyezkedését. Az üzletek általában a főtér körül helyezkedtek el, így volt ez például Kiskőrösön is (Fél E. 1941a: 4; Meskó S. 1989: 409).

A boltok és a kocsmák a kisebb településeken sokszor egy épületben működtek, s gyakran hozzájuk tartozott a mészárszék is. A kocsmák eleinte a boltokhoz hasonló bérlemények voltak. Ismeretesek az úgynevezett kántorkocsmák, amelyek Szent Mihálytól Szent Györgyig árulhatták a bort, valamint a Petőfi Sándor költeményéből is ismert kurtakocsmák, amelyek valójában törvénytelen borkimérések voltak, a bögrecsárdák elődei (Dankó I. 1985: 388–389). Kecelen például a kocsmárosok a boltosokkal ellentétben elsősorban a magyar katolikus vagy református jobbágynemzedékek tagjainak sorából kerültek ki. A kocsmárosokat is a kereskedők közé sorolhatjuk, annak ellenére, hogy leginkább parasztembereknek számítottak, egy részük a földjén is dolgozott vagy dolgoztatott, s csak átmenetileg űzte ezt a mesterséget. Társadalmi rangjukat sokkal inkább a föld, mint a kocsmárosság határozta meg (Bárth J. 1984: 289–295; Szabó László 1985: 253).

A polgári életforma térhódításának eredményeként a 20. század elején a mezővárosokban megjelentek a kávémérések, étkezdék. Békésen mindenhol: csapszékekben, kocsmákban, étkezdékben és kávéházakban a jó minőségű bor kulcskérdésnek számított. Elsősorban gyöngyösi és ceglédi borokat árusítottak (Dankó I. 1983: 561).

A településeken kívül, országutak mentén várták vendégeiket a csárdák, fogadók, ahová a gyalogszerrel utazó vándorok betérhettek, ahol – ha máshol nem kaptak szállást – megpihenhettek. Az 1930-as években például a mezőföldi pusztáknak híressége volt a „Libadöglő csárda”, ahol vasárnap délutánonként a környékbeli cselédek, iparosok gyülekeztek (Gunda B. 1983: 13; Kós K. 1972: 14).

A FELVÁSÁRLÓ ÉS A KÖZVETÍTŐ KERESKEDELEM

Az eddigiekben azt vizsgáltuk, hogy az áru hol és milyen módon jut el a vevőhöz, a felhasználóhoz. Az alábbiakban azt próbáljuk meg áttekinteni, hogy maga a kereskedő hogyan jut hozzá a különböző termékekhez. Ebbe a folyamatba sokszor az eladó–kereskedő–vevő hármason kívül mások is bekapcsolódnak, s kialakul a közvetítő kereskedelem.

{8-377.} A felvásárló kereskedők itt bemutatandó néhány típusát sorolhattuk volna a házalókhoz is (mint ahogyan a bemutatott ószeresek például ott kerültek ismertetésre), vagy a kofák és kupecek bizonyos mértékig ebbe a kategóriába is tartoznak. Az alábbiakban ismertetendők közös jellemzője azonban általában a nagymértékű szakosodás, tehát az, hogy egy vagy legfeljebb néhány árucikkel foglalkoznak.

A tőzsérek (marhakereskedők) működésének fénykora az általunk vizsgált időszaknál sokkal korábbra esik, szerepük elsősorban a 16–17. században volt jelentős, röviden azért foglalkozunk velük, mert meghatározó kereskedői réteget alkottak. A korai kereskedelem magyarországi történetében ők képezték talán az egyetlen, kifejezetten magyar kereskedői réteget. Ebben az időszakban a magyar marhakereskedők szinte egész Európába eljutottak állataikkal. Elsősorban az Alföld különböző vidékeiről gyűjtötték össze a marhákat, és hajtották lábon különböző területekre. Voltak köztük, akik az állatok megvásárlására, mások pedig a szállításukra szakosodtak (Komoróczy Gy. 1942: 38; Takáts S. é. n.: 129–147). Egyik jellegzetes csoportjukat a sőrések (ökörkereskedők) alkották, akiknek debreceni működéséről ismerünk adatokat. 1772-ben 40 tagot számlált Debrecenben a sőrések társasága, amelynek mintegy 2500–3000 állat fordult meg a keze alatt. Adózási szempontból hat osztályba sorolták őket az állatok száma szerint. Többen közülük nemesi származásúak voltak, és jelentős szerepet játszottak a város életében; ebben az évben például egy szenátor és három esküdt került ki közülük. A szilaj állattenyésztés visszaszorulásával a sőrések sokat veszítettek jelentőségükből, 1800-ban még 31, 1816-ban 8, 1827-ben 2 és 1846-ban 6 sőrést találhatunk Debrecenben, akik azonban már nem önálló foglalkozásként űzték ezt a mesterséget. A bejegyzések szerint találhatunk köztük szappanost, kalmárt, mészárost és kupecet. A 19. század második felében gyakorlatilag beolvadtak a kupecek közé, akiknél korábban társadalmilag sokkal magasabb szinten álltak (Giday K. 1943: 255–256).

A hajdúk, hajtók újkori megfelelői a hajcsárok, akik még az 1930-as években is felbukkannak, például a mezőföldi pusztákon. A göbölyöket, vágómarhákat terelték valamelyik majorba. A források piszkos, erősen lerongyolódott embereknek festik le őket, akik mezítláb vagy bocskorban jártak, szalonnán, tejen, kenyéren és pálinkán éltek. A hajcsárpénzt mindig előre kérték, s mire elérkeztek az állatokkal a célállomásra, általában már el is itták. Sok volt köztük a családtalan ember (Gunda B. 1983: 12).

A népi kereskedelem körében az ország egyes területein nagy jelentősége volt a baromfikereskedelemnek, a tyúkászatnak, amely egyrészt jelentős jövedelmet biztosított a vele foglalkozóknak, másrészt kiegészítő jövedelemhez juttatta a falvak asszonyait, amellett, hogy az ilyen kereskedők megjelenése a falvakban mindig eseményszámba ment. Ennek a tevékenységnek legalaposabb feldolgozását Nyugat-Magyarországról ismerjük. Az országból már a 18. század végén is jelentős volt a baromfikivitel. Sopronban 1838-ban három házaspár kapott engedélyt lúddal és egyéb szárnyassal folytatott kereskedésre. Ők feltehetőleg nemcsak a város szükségleteinek kielégítésében vettek részt, hanem a helyi piacon, vásárokon felvásárlással is foglalkoztak; árujukat Bécsbe is eljuttatták, vagy onnan érkező kereskedőknek adták el. A tyúkászat bizonyos falvakra koncentrálódott, elsősorban a burgenlandi területeken. Sopron megyében elsősorban baromfi-, Vasban pedig inkább tojáskereskedéssel {8-378.} foglalkoztak, tehát megosztották egymás között a piacot. A jelentős tyúkász községek lakói a 20. század elején többségükben németek, horvátok és részben magyarok voltak. A tyúkászat általában a családon belül nemzedékről nemzedékre öröklődő mesterség volt. A kosaras tikászok, akik elsősorban közeli falvakból szedték össze a tojást és a baromfit, általában vonaton közlekedtek. A nagy tikászok azonban jól felszerelt szekereikkel nagyobb távolságokra is jártak. A tojást elsősorban tavasszal, a baromfikat pedig általában télen és nyáron vásárolták föl. A gyűjtőutak 5–6 napig tartottak, s a tikász egyedül vagy feleségével, fiával járta a településeket. A beszerzett árut azután részben a soproni hetivásáron adták el kicsiben, de sokkal gyakoribb volt, hogy az egész rakomány bécsi kereskedők kezére került. A Monarchia időszakában a tyúkászok általában maguk vitték árujukat Bécsbe, ahol a börze az Enberger vendéglőnél volt. Ott jöttek össze a bécsi nagykereskedők. A tyúkászoknak gyűjtőútjaik során óvatosaknak kellett lenniük, mert többször megtámadták, sokszor az éjszakára szállást adó kocsmárosok is meglopták őket. A tojás ára az 1930-as években 3–4 fillér volt. A tojás és az állatok szállítása megfelelő felszerelést, tárolóedényeket igényelt.

Egy kópházi tyúkász család Bécsbe került rokonsága tojásnagykereskedői és baromfifeldolgozó, -értékesítő céget tartott fenn, akinek felvásárlói Vas megyében működtek. A kapitalista típusú kereskedelemnek más, jellegzetes képviselőivel is találkozhatunk. Egy nádasdi (Burgenland) nagykereskedő, aki Trianon után is felvásárolhatott Magyarországon, egy megbízottat alkalmazott magyarországi üzleteinek lebonyolítására. A pénzt, a lovat, kocsit, felszerelést a vállalkozó adta, a megbízott pedig havi 200 pengő fizetést kapott felvásárlói tevékenységéért.

Az 1930-as években, amikor a külföldi engedélyek megszűntek, felszámolták a raktárakat, egyre több tojás- és baromfikereskedő tűnik fel Nyugat-Magyarország vidékein. Érdekes megfigyelni, hogy közöttük egyre több a nő. Ekkor már sokkal kisebb körzetekben űzték tevékenységüket. A begyűjtött termékek elsősorban a fejlődő megyeszékhelyek és a főváros felé áramlottak (Domonkos O. 1967).

Az Alföldön Orosházán volt rendkívül jelentős a baromfitenyésztés, s ennek következtében a baromfikereskedelem a 20. század elején (Gulyás M. 1983: 164).

A tojás sok esetben több kézen ment keresztül, mielőtt a termelőtől eljutott a fogyasztóig. Ebben a láncban ott voltak a szedők, a tojáskofák, a kiskereskedők és nagykereskedők. Addig, ameddig a tojáskereskedelem a gyűjtést jelentette, nem kellett hozzá befektetés. Tőkeerő csak a nagyban való tojáskereskedéshez volt szükséges (Mártha Zs. 1970: 289–290).

Ismert volt például egy az 1930-as években Budapestről a mezőföldi pusztákat járó tojásos ember alakja is. Kerékpárján gyapottal bélelt kosarakat tartott, amelyekben 300–400 tojás is elfért. Párosával vásárolta a tojást, és igyekezett mindig frisset venni. Nyaranta hetente, kéthetente bukkant fel a pusztán, ahol elsősorban a cselédasszonyok adták el neki a tojásokat, de sokat elvitt az iparosoktól, az intézőtől, a kasznártól is (Gunda B. 1983: 12).

A 18. század végétől tűntek fel – elsősorban Tokaj-Hegyalján – a borkereskedők segítői a kívánt minőségű bor felkutatásában, megszerzésében, a faktorok, akik általában tevékenységük ellenértékét a bortermelővel és a kereskedővel egyaránt megfizettették. Többnyire külföldi kereskedők keresték fel őket és határozták meg, hogy {8-379.} milyen minőségű és mennyiségű borra van szükségük. Az üzlet megkötését követően akónként vagy hordónként kapták a közvetítési díját. Elvben saját maguk nem vásárolhattak és nem is adhattak el bort. Ezt a szabályt azonban közülük sokan megszegték, és saját szakállukra is dolgoztak. Működésüket igyekeztek korlátozni, hiszen belépésükkel természetszerűleg növekedett az ár. A kapitalizmus korában a termelő és a fogyasztó közé egyre többen ékelődtek be. A hegyaljai bor esetében ez a láncolat a következőképpen alakult: termelő–faktor–borkupec–borlerakatok, ahonnan a nemesek és a polgárok közvetlenül, mások pedig fogadókon, kocsmákon keresztül juthattak hozzá a borhoz. Tevékenységüket azután a 19. század közepétől azok az immár borügynöknek nevezett közvetítők váltották fel, akik amellett, hogy a teljes borkereskedelmet a kezükben tartották, meghatározott jogaik érvényesítésére a hatóságok széles körű támogatását is maguk mögött tudhatták (Balassa I. 1973–1974).

A gabonakereskedelem közvetítői a 19. század közepétől fokozatosan kiemelkedtek a kiskereskedők soraiból, s közülük sokan a magyar polgárosodás jellegzetes képviselőivé váltak. A gabonával – mint az ország egyik legfontosabb exportképes termékével – való kereskedelmet már nagykereskedelmi szinten folytatták. Elsősorban az ország nagy víziútjai mentén vált ez meghatározó foglalkozási ággá. Szegeden például a legnagyobb forgalmat lebonyolító kereskedők elsősorban a zsidók közül kerültek ki, s vállalkozásaik sokszor összekapcsolódtak a vízi szállítással. A szegedi gabonakereskedők egyaránt foglalkoztak a környékbeli településekről való beszerzéssel és az áru elszállításával. Egyfajta munkamegosztás azonban kialakult a szegedi és idegen kereskedők között. Ez utóbbiak (győriek, komáromiak és pestiek) elsősorban a távolsági szállítást végezték. A szegedi és más városbeli kereskedőknek állandó és rendszeres kapcsolataik lehettek egymással, a szegediek például a győriek faktoraiként is működtek a városban és környékén (Bácskai V. 1986: 265).

Jókai Mór Az aranyember című regénye főhősének modellje is ilyen nagykereskedő volt. Eötvös Károly emlékezik meg róla egyik művében. Megtudhatjuk, hogy jelentős komáromi gabonakereskedő és háztulajdonos volt, aki görög származása ellenére magyar embernek tartotta magát. Sok minden más mellett elsősorban gabonával kereskedett, hajói járták a Dunát és a Tiszát, raktárai, irodái, házai, ügynökei voltak Bécstől lefelé Galaczig, Brăiláig. Pozsonyban, Magyar-Óvárott, Győrött, Pesten, Baján, újvidéken, Pancsován, Kevén, Mező-Tisza-Váriban, Tokajban, Szolnokon, Szegeden is. 36 dunai nagy gabonaszállító tölgyfahajója, s vagy hetven kisebb hajója volt, melyek folyamatosan szállították a gabonát (idézi Gráfik I. 1989: 272).

A gabonakereskedőkhöz hasonló szervezettséggel működtek a dohány-nagykereskedők, s közöttük is jelentős kereskedődinasztiák jöttek létre.

Az 1840-es, 1850-es évek szegedi hídkinyitási jegyzőkönyveiben a kereskedő mint foglalkozás meglepően ritkán fordul elő. Feltehetően annak a jelenségnek lehetünk tanúi ebben az időben, hogy a társadalmi elismerésben magasabb presztízse van a „tulajdonos” státusnak. Különösen akkor, ha az a „nemesi” cím viselésével is együtt jár, amit az illető éppen hajós-kereskedői tevékenységéért kapott. A gyakori „polgár” bejegyzés jogi értelemben ugyan szabad, mezővárosi polgárt jelent, de ez ebben az időben feltehetőleg még nem azonos a polgári életformával. Ez munkával megszerzett {8-380.} jogot jelent, amit az életmód tekintetében majd csak a következő generáció valósít meg (Gráfik I. 1992: 97–98; 1994: 132–133).

A paprikakereskedelemben is megjelent a kapitalista szellemű értékesítési forma. Az 1870-es évektől például a szegedi terménykereskedők összevásárolták a megtört paprikát, és a paprikabörzén paprikacenzárok közreműködésével értékesítették. Ezek a közvetítők, a kereskedők megbízottai, akik kizárólag asszonyok voltak, az ő érdekeiket képviselték. A paprika kikészítői és a kereskedők között évtizedes, sokszor nemzedékekre szóló kapcsolatok alakultak ki. A szegedi paprika világpiacra juttatásában zsidó kereskedőknek volt kiemelkedő szerepük (Bálint S. 1959: 157–160; 1962: 99–106).

A szolgáltató kereskedelem szintén elindult a kapitalizálódás útján. Bonyhádon például a bőrkereskedők kiemelkedő szerepet játszottak. A bonyhádi zsidó kereskedők a 19. század végétől, vállalva a nyersbőr fáradságos begyűjtését, felvirágoztatták ezt a kereskedelmi ágat. A konkurencia csak a zsidó kereskedők között jöhetett létre, mert a magyar és a német lakosság igen erőtlenül végezte ezt a munkát. A zsidó kereskedők a vidéket járva fontos piaci ismeretekhez jutottak, amit megosztottak otthon maradott társaikkal is. Így a nyersbőrt felvásárló zsidóktól a bonyhádi szatócsok megtudhatták, milyen a környékbeli konkurencia, s mi az, amivel érdemes kereskedni (Szilágyi Mihály 1975: 81). A békési legnagyobb bőrkereskedő, aki 1926-ban nyitotta meg kereskedését, termékeit a cipészeknek és csizmadiáknak ajánlotta (Dankó I. 1983: 559).

A sort a különböző termékekre való szakosodás alapján tovább lehetne folytatni. Az először folyami, majd vasúti csomópontok környékén kialakuló kereskedelmi központok nagykereskedői folyamatosan keresték a piaci igényekhez való alkalmazkodás lehetőségeit. Ennek során sokan közülük gyakran profilt váltottak, egyszer fűszerekkel és déligyümölcsökkel, máskor ernyővel vagy éppen raffiával látták el az alattuk elhelyezkedő kiskereskedői hálózatot (Szilágyi Mihály 1975: 90–91).

KERESKEDŐK ÉS IPAROSOK KAPCSOLATA

Erről a viszonyról, sokszor ellentmondásos kapcsolatról már szó esett az előző, iparosokat tárgyaló fejezetben. Itt csak néhány jellemző vonást emelünk ki. A 19. század első felétől a kereskedelem és az árutermelő falusi-mezővárosi ipar kapcsolata alapvetően két irányban fejlődött. A piacközpontoktól távolabbra eső helyeken megerősödött a kereskedők által koordinált és kézben tartott kézműipar, a fonó, szövő és bőrfeldolgozó mesterség. Az árucikkek eladásának szervezésében az egyre inkább izmosodó zsidó kereskedőrétegnek igen jelentős szerepe volt. Másfelől viszont a vásáros helyeken a készterméket előállító iparűzés fejlődésének lehetünk tanúi, ahol az iparosok saját késztermékeiket közvetlenül a paraszti lakosságnak vagy pedig a távolsági kereskedelemben részt vevő kereskedőknek adták el. Ahol sok volt a speciális kézműipari termék, ott csak a felvásárló kereskedőkön keresztül lehetett azok nagy részét értékesíteni. A vásárokon felbukkanó kereskedők nem vállaltak nagy kockázatot, mert ha tetszett a mesterek által kínált termék, megvásárolták, ha pedig nem nyerte el tetszésüket, nem. Ugyanakkor maguk az iparosok sem {8-381.} vállaltak túl nagy rizikót, hiszen a piacokon nemcsak a kereskedők, hanem a parasztok is vásárlóik közé tartoztak (Dóka K. 1989: 185–186).

A 19. század első felében az ország szinte valamennyi területén a falusi kézműipari árutermelés jelentős részét a zsidó kereskedők irányították. Miután – néhány kivételtől eltekintve – a szabad királyi városokban nem telepedhettek le, elsősorban a falvakban és a mezővárosokban éltek. Folyamatosan járták a környék kisebb falvait is, és keresték az iparosok szabad kapacitását (Dóka K. 1989: 183). A 19. század közepén például Bács-Bodrog megyében, azokon a településeken, ahol a mesterek száma a 10 főt meghaladta, a takácsipart egyértelműen a kereskedők tartották fenn. Újvidéken például csaknem minden iparosra jutott egy kereskedő. Az egy kereskedőre jutó iparosok aránya – az előbb említett okok következtében – a falvakban, mezővárosokban magasabb, mint a nagyobb településeken. Sopron megyében például egy kereskedőre átlagosan három kézműves jutott, de ez az arány a textil- és bőripar területén feltűnően alacsony. Az előbbi esetében 8, az utóbbinál pedig 13 iparosra jutott 1 kereskedő. Ennek oka feltehetőleg az volt, hogy az itteni kereskedők nagyobb körzetet láttak el, távolabbi piacokat is a kezükben tartottak. Azok a felvásárló kereskedők, akik az iparosfalvakból elszállították a textíliát, bőrárut, szőrmét, ugyanakkor a mestereket a szükséges nyersanyaggal is ellátták (Dóka K. 1989: 179–183).

Nemcsak a kereskedők törekedtek piacaik fokozatos bővítésére, hanem sokszor az iparosok maguk is keresték velük a kapcsolatot. Amikor a 19. század közepétől folyamatosan csökkent a vásárok, piacok jelentősége, amikor az áru eljuttatása mindenhová könnyebbé vált, a kereskedők üzleteinek megnő a jelentősége, hiszen a lakosság már ott is könnyen beszerezheti a szükséges javakat. Így már az iparosoknak is érdeke, hogy a kereskedőket beszervezzék üzleti hálózatukba, s rájuk bízzák az értékesítés jelentős részét. Ez a folyamat játszódott le például a kékfestők esetében is (Domonkos O. 1964: 134–139).

A céhes ipar felbomlásával egyidejűleg Pesten és Budán az 1850-es évektől megváltozott a kereskedők szerepe. Állandó vita tárgyát képezte, hogy bizonyos iparosok cikkeit a mesterek vagy a kereskedők árulják-e. A kereskedők célja az volt, hogy eltöröltessék az iparosok kizárólagos jogát saját termékeik eladására, s ezáltal monopóliumot szerezzenek maguknak. A liszt-, a porcelán- és edény-, valamint a szesz- és szappankereskedelem terén értek el egyértelmű sikereket a kereskedők (Dóka K. 1979a: 167–168).

A kereskedők gyakran egyes árucikkek készítésére is igyekeztek privilégiumokat szerezni, elsősorban a fa- és textilfeldolgozó iparokban. Nem ment ritkaságszámba az sem, hogy céhes mesterekkel vagy legényekkel társultak. Termelésbe való bekapcsolódásuk egyes iparágak fellendülését vonta maga után. Az iparos-kereskedő társulások létrejötte egyfajta alá-fölérendeltségi viszonyt hozott létre a mesterek és kereskedők között, s mindez növelte a kereskedők társadalmi presztízsét (Dóka K. 1.979a: 169–171).

A fontos kereskedelmi központ, Putnok példája az iparos és kereskedő polgárság sajátos együttélésének bizonyítéka volt. A 20. század elején a helyi kereskedői és iparos polgárság ha nem is volt teljes mértékben egymásra utalva, de nem is tudtak egymástól egészen függetlenedni. Az iparosok többsége a nyersanyagot ugyan a {8-382.} nagykereskedőktől szerezte be, de az értékesítésről igyekezett maga gondoskodni. A kereskedők ugyanakkor áruik egy részét nem feltétlenül a helyi iparosoktól vásárolták. Mindennek eredményeképpen békésen élt egymás mellett a divatáru- és ruhakereskedő, meg a szabó; mindketten árultak konfekciótermékeket. A különbséget leginkább az jelentette, hogy a kereskedő termékeihez naponta, az üzletben hozzá lehetett jutni, míg az iparos árujával többnyire a vásárokon jelent meg. Az egyetlen valódi konfliktust a kereskedők és iparosok között a bőr beszerzése jelentette, hiszen a csizmadia és cipész, valamint a kereskedő kénytelen volt ugyanattól a parasztgazdától beszerezni a szükséges nyersanyagot (Répási I. 1989: 72–73).

Erdélyben a 19. század közepén a falusi háziiparos általában jobban ki volt szolgáltatva a kereskedőnek, mint akár a szegényebb városi iparos, akit bizonyos mértékig védett a céh- és a polgárjog. Így volt ez annak ellenére, hogy „kalpagolva ment a gyűlölt kereskedőhöz”, hogy pénzt szerezzen nyersanyagra (Miskolczy A. 1982: 407).

A KERESKEDŐK HELYE ÉS SZEREPE A HELYI TÁRSADALMAKBAN;
EGYMÁS KÖZTI VISZONYAIK

Talán az eddig felvázoltakból is világosan kitűnik, hogy a kereskedőknek a magyar társadalomban térben és időben egyaránt különböző helyzetük, státusuk volt, egységes társadalmi rétegről esetükben egyáltalán nem beszélhetünk. Megtaláljuk köztük a legszegényebb parasztok szintjén álló házalókat csakúgy, mint a nagypolgárság legfelsőbb rétegeibe tartozó nagykereskedőket.

Az, hogy a kereskedők között hosszú ideig a nem magyar etnikumú csoportok játszották a meghatározó szerepet, a társadalmi kapcsolatokra is erősen rányomta a bélyegét. Nemcsak a foglalkozás, hanem idegenségük is sokszor elkülönítette a kereskedőket a helyi társadalmak más csoportjaitól. Ez a foglalkozás sokáig megvetett, lenézett tevékenységnek számított. Ennek okát Komoróczy György éppen abban látja, hogy a magyarság, s különösen a magyar nemesség nem tud vagy nem akar részt venni a kereskedelemben. Azon kesereg, hogy még a kapitalista vállalkozó szellem iránt fogékony nemesi családok (Festetich, Grassalkovich stb.) is – megfelelő magyar kereskedőosztály hiányában – az idegen kereskedőkkel működnek együtt, ahogyan ő fogalmaz, „csak az idegen kereskedőelemet támogatták” (Komoróczy Gy. 1942: 56–57). Arról, hogy a nemzetiségi, esetleg vallási ellentétek a kereskedők helyi megítélésében milyen szerepet játszottak, csak elszórt adatokat ismerünk, amelyekből nem igazán derül ki, hogy a foglalkozás, adott esetben a konkurencia vagy az idegenség ténye a meghatározó elem. Székesfehérváron például az 1712-ben alakult Kereskedelmi Társulatot a kevés magyar mellett elsősorban német és rác kereskedők hozták létre. A szerb kereskedők aránya a 18. század közepére annyira megnövekedett, hogy a magyarok a görögkeletiek társulati felvétele ellen tiltakoztak. Ezzel a vezető szerepet azonban nem sikerült visszahódítaniuk, mindössze azt érték el, hogy kétévenként más vallású vezetőt kellett választani a Társulat élére (Demeter Zs.–Gelencsér J.–Lukács L. 1990: 96).

A kereskedők máshol is gyakran – a görög kompániákhoz hasonló – társulásokat, kereskedői székeket hoztak létre érdekeik védelmére. Ezek feladata elsősorban a {8-383.} felmerülő vitás kérdések eldöntése, a szabálytalanságok megakadályozása volt (Tárkány Szücs E. 1981: 653–654).

Bárándon, ahol a kis szatócsüzletek a 20. század elején – mint máshol is az országban – zsidó boltosok kezén voltak, a nagyobb üzleteket magyar kereskedők vezették. Ez a tény így önmagában is vallási alapon megosztotta a kereskedők társadalmát, bár ellentétté ez a vallási különbség nem fokozódott. A vallási különállás azonban nem tette lehetővé a csoportok keveredését, s talán ez az egyszerű tény is hozzájárult ahhoz, hogy a kereskedők ne válhassanak egységes társadalmi csoporttá (Szabó László 1985: 253).

A zsidó kereskedők, azon túl, hogy az egyes települések gazdasági életében általában meghatározó szerepet játszottak, elsősorban vallási különállásuk, szigorú vallási törvényeik, endogámiájuk miatt társadalmilag és kulturálisan nem tudtak – és feltehetően nem is akartak – beépülni a települések életébe, mindvégig világosan elkülönülő csoportot alkottak, még akkor is, ha tevékenységük révén mindennapos és szoros kapcsolatba kerültek a falvak, mezővárosok, városok lakóival.

A korona 1851-ben kiadott – a kereskedelmi és ipari viszonyok szabályozására vonatkozó – ideiglenes utasítása kimondja: „Vallás vagy nemzetiség-különbségi tekintetből, valamint a’ szülék születése és állása miatt senki sem zárathatik ki valamelly kereskedési vagy iparfoglalkozás megtanulásától vagy űzésétől.” Valamint: „Minden kereskedések és iparoknál a szabad versenynek elve érvényes, ugy hogy mind az, ki a’ törvényesen előírt föltételeknek megfelelni képes, egyszersmind törvényes igénnyel bír az illető jog elnyerésére, ’s más kereskedők vagy iparosok károsodás miatti panaszai figyelembe nem veendők”. Ugyancsak ez az utasítás a kereskedőket négy csoportba osztja: a szabad kereskedőkre, a rendes kereskedőkre, a kalmárokra és a házaló kereskedőkre. A szabad kereskedők meghatározott árucikkekkel nagyban és kicsiben kereskedhetnek, tevékenységüket semmiféle feltételhez nem kötik. Ha az áruforgalom elért egy bizonyos nagyságot, s a kereskedő legalább 8000 pengő forintnyi alaptőkét fel tud mutatni, átsorolják a rendes kereskedők kategóriájába, ahol megkülönböztetnek kis- és nagykereskedőket. Ehhez a pénzen túl már bizonyos kereskedelmi gyakorlat bizonyítása is szükséges. Ezek a kereskedők segédeket, könyvelőket, utazó ügynököket, gyakornokokat tarthatnak. A kalmárok nagyban nem folytathatják a kereskedést, s csak bizonyos árucikkeket (pl. cérna, szalag, cserépedény, szögek) tarthatnak boltjaikban. Az utasítás megjegyzi, hogy kalmárkodásra nők is kaphatnak engedélyt. Köztük találjuk a szatócsokat, akik elsősorban élelmiszerek árulásával foglalkozhatnak kicsiben, ahogy az utasítás hozzáteszi: „főleg szegényebb sorsú helybelieknek engedélyezhető”. A házaló kereskedők tevékenységéről egy külön utasítás rendelkezik (Ideiglenes utasítás 1851: 1–12). Érdekes és tanulságos, hogy ez az utasítás az iparűzéssel és annak szabályozásával a kereskedelemnél sokkal bővebben és részletesebben foglalkozik.

A helyi hatóságok rendszeresen ellenőrizték a kereskedők tevékenységét, figyelemmel kísérték, hogy csak az engedélyezett termékeket árusítják-e, ha tiltott árut találtak, elkobozhatták. Szabályozták a boltok nyitvatartási idejét, vasár- és ünnepnapokon megtiltották az árusítást, vagy például rendelkeztek afelől, hogy a reggeli prédikáció előtt nem szabad az üzletet kinyitni. Figyelték és szabályozták az árak alakulását is. A kereskedők a különböző tilalmakat igyekeztek kijátszani (Kiss M. {8-384.} 1976: 127; Tárkány Szücs E. 1981: 649). A vasárnapi nyitvatartás elsősorban a zsidó kereskedők számára volt rendkívül fontos, hiszen vallási előírásaik szerint nekik szombaton zárva kellett tartaniuk. A vasárnapi nyitvatartás azért is előnyös volt, mert piaci nap lévén, ilyenkor élénk forgalomra lehetett számítani (Szilágyi Mihály 1975: 96).

De a kocsmák – az igényeknek megfelelően – nyitva álltak szombaton is. Miután a zsidók szombaton nem dolgozhattak, ezt úgy oldották meg, hogy szombatost alkalmaztak. Ennek speciális formája az volt, hogy a kocsmát egy napra úgy adták át a szombatosnak, mintha azt bizonyos italmennyiséggel és felszereléssel megvásárolta volna. Vasárnap azután a pontos elszámolással együtt a kocsmáros „visszavásárolta” (Csiszár Á. 1994: 172; Répási I. 1989: 74).

A kisebb szatócsboltok segédek nélkül, általában családi vállalkozásként üzemeltek, ha a tulajdonos éppen nem tartózkodott a bolthelyiségben, egy kis csengő jelezte a vevő érkezését. A zsidó üzletekben rendszerint nagyobb volt a zsúfoltság, kisebbek voltak a helyiségek, de a jól kiépített üzleti hálózatnak köszönhetően rendszeresebb és folyamatosabb volt az ellátás. Az üzleti életben kíméletlen verseny uralkodott, ez alól talán csak azok a tönkrement zsidó kereskedők jelentettek kivételt, akiket hitsorsosaik kisegítettek a bajból (Répási I. 1989: 73–74).

Általában a nagykereskedők is tartottak fenn üzleteket, ahol kis tételben lehetett vásárolni. A kereskedők tevékenysége akkor volt számukra gyümölcsöző, vállalkozásuk jól menő, ha pontosan ismerték vevőik igényeit. A bonyhádi vaskereskedők például, pontosan felmérték az igényeket a járomszögtől a kocsitengelyig, kínálatukat is ehhez igazították. Példaként említhetjük az egyik legáltalánosabb munkaeszközt, a kapát: Bonyhádon és környékén a Grácból hozott kapákat használták. A vevők évtizedeken keresztül a megszokott fajtájú és minőségű kapákat keresték. A kereskedők, hogy kielégítsék az igényeket, akár a világ végére is elmentek volna. Az „eszi – nem eszi – nincs más” elvet nem alkalmazták. A tulajdonosok pontos áruismeretet követeltek meg segédeiktől, akik között a legfontosabbak az üzletvezetők voltak, akik az áru rendelését végezték (Répási I. 1989: 74; Szilágyi Mihály 1975: 9293).

A kereskedők más módon is igyekeztek a vevők kedvében járni. Udvariasak, kedvesek voltak vásárlóikkal, az üzletek szinte bármikor nyitva álltak a vevők előtt. A következő bonyhádi anekdota is ennek bizonyítéka: „Kérem, a férjem egyszer fogadást kötött. A Kaszinó-kertből jöttek haza éjfél körül. Arra fogadtak, hogy a Brauer kereskedő éjfélkor is kikel az ágyából, hogy adjon egy csomag Levente cigarettát. A férjem nyert” (Szilágyi Mihály 1975: 91). Egy székesfehérvári palotavárosi kis szatócsüzlet mindennapjairól a 20. század közepéről a következőket ismerjük: A bolt reggel 1/2 7-kor nyitott, s este 7–8 óra tájban zárt be. De a vevők egy része már korábban is jött, s megzörgette a rolót. A korai, illetve kései vásárlókat elsősorban a környékbeli parasztok jelentették, akik hajnali munkába menetelük előtt vagy a munka kései befejezése után tértek be az üzletbe. A bolt vevőkörébe tartoztak még a közeli bőrgyár munkásai és a környékbeli iparosok is. Ez utóbbiaknak a sokszor havonta, nagy tételben vásárolt árut a tulajdonosok a mindenessel küldték el. A nagy forgalom leginkább reggel és a késő délutáni órákban zajlott. Az üzletet egy házaspár vezette, a kiszolgálást az asszony végezte, aki mindig udvariasan, {8-385.} előzékenyen bánt a vevőkkel. Alapelvük az volt, hogy a vevőt szeretni kell, mert visszakapják tőle azt. Az árut jól kiépített kapcsolataik, illetve ügynökök segítségével szerezték be. Volt olyan is, amit közvetlenül termelőktől vásároltak, például a burgonyát és fát Tésről hozták, a tejtermékeket pedig a közeli piacra igyekvő parasztasszonyoktól vásárolták. Az élelmiszerek feldolgozásával kapcsolatos mesterségbeli tudásukat is kamatoztatták. A férj, akinek eredeti foglalkozása hentes és mészáros volt, maga dolgozta fel a hústermékeket. Disznót is maguk hizlaltak. A férj értett a káposzta savanyításához, paradicsom befőzéséhez, savanyúság készítéséhez, ezekből jelentős mennyiségeket tudtak eladni. Ez az üzlet – más hasonló kiskereskedésekkel együtt – egyszerű, mindennapi szükségleteket elégített ki. Bár a Fő utca fényes üzleteihez képest szerényebb, árukészlete hagyományosabb volt, a cikkek jelentős részét olcsóbban tudta adni. Vevő és eladó között személyes, évekre szóló kapcsolat alakult ki, egymás mindennapjainak részévé váltak, egymás közötti viszonyaikat íratlan szabályok rendezték (Demeter Zs.–Gelencsér J.–Lukács L. 1990: 99–100).

Nemcsak a vérbeli kereskedői szellem, hanem a hitelezés is biztosította az állandó kapcsolatot a zsidó kereskedő és vevője között. A kisebb üzletekben készpénz nélkül is lehetett vásárolni, a törzsvendégeknek egyszerűen csak egy könyvben vezették vásárlásaikat, és meghatározott időszakonként kellett fizetniük. A fizetés nem mindig készpénzben történt, sokszor a kisebb falvakban a nagy mezőgazdasági munkák után terménnyel fizették ki adósságukat. A pénzzel fizetők között a papok, tanítók sem alkalmanként fizettek, hanem havonta számoltak el a boltossal. A tehetősebb gazdák a betakarítási időszak után nagy tételben vették meg például a sót vagy más eltartható dolgokat (Csiszár Á. 1994: 171–172; Demeter Zs.–Gelencsér J.–Lukács L. 1990: 99–100; Meskó S. 1989: 409; Sárkány M. 1978: 88). A gyártelepek munkásai és a bányászok szintén gyakran hitelbe vásároltak, rendszerint az őket foglalkoztató vállalat üzleteiben. Munkáslakta településeken a kontóra vagy hitelbe vásárlás az államosításig megmaradt.

Ez a hitelezői viszony azonban a számos jó példa mellett sokszor kiszolgáltatottá is tette a „kuncsaftokat”, s talán ebben is kereshetjük annak a némileg ellentmondásos kapcsolatnak az egyik okát, ami a zsidó kereskedők és a parasztság között kialakult.

A jól menő, nagy forgalmú üzletek más eszközökkel is keresték vásárlóik kegyeit. Egy kiskőrösi készruhaüzlet az 1930-as években a jelesebb ünnepek előtt megvendégelte a szegényebb családok gyermekeit étellel, itallal, s ingyen felöltöztették őket. Mások rendszeresen kisebb ajándékokkal kedveskedtek vevőiknek. Ezt a nagy forgalmon kívül a biztos anyagi háttér tette lehetővé, amit elsősorban a banki hitelnyújtás segített (Meskó S. 1989: 409).

Bonyhádon például a tőkeerős cégek manőverezni tudtak az árakkal. Az olcsóbb ár nem rosszabb minőséget jelentett, sokkal inkább arra vezethető vissza, hogy a zsidó kereskedők sikerrel csökkentették a forgalmi költségeket. Nagy tételben szerezték be az árut, jól kiépített kapcsolatrendszerük volt, s mindez a kis költséggel és nagy haszonkulccsal való kalkulációt tette lehetővé. A „nagy forgalom, kevés haszon” elve krízishelyzetek idején is kisegítette őket. A tőkés szellemű kereskedőnek nem elsősorban a nagy haszon, sokkal inkább a folyamatos, zökkenőmentes forgalom {8-386.} az érdeke. Azzal, hogy az üzletmenetben általában a családtagok is részt vettek, meg tudták takarítani a forgalmi költségek legjelentősebb részét: a munkabért (Szilágyi Mihály 1975: 91).

A 20. századra egyre inkább kialakuló mezővárosi, városi üzlethálózat általában a települések központi részeire koncentrálódott. Kiskőrösön az üzletek a főtéren és a három főutcán sorakoztak (Meskó S. 1989: 409). A kisvárosi üzletnegyedek kialakulásán túl, melyek a vásárterek környékén jöttek létre, s raktárakat, lerakatokat, vendéglátó intézményeket, kocsmákat, vendéglőket, szállodákat, kávéházakat jelentettek, egyre több kis szatócsüzlet nyílt a városok különböző részein, többnyire már a piactértől távolabbra eső helyeken (Dankó I. 1979: 283–284; 1983: 557–558).

A kereskedők általában ugyanabban a házban laktak, ahol az üzletük is volt. Kisebb falvakban gyakran előfordult, hogy a bolt és a kocsma egyazon épületben működött. Általában nem nagyon különbözött a parasztházaktól, de az egyik helyiség bejáratának az utcáról kellett lennie. Egy ilyen falusi zsidó szatócsboltot Szamostatárfalván a 20. század első évtizedeiben a következőképpen ír le Csiszár Árpád: „Eredetileg nádtetős, tornácos, három osztatú földes parasztház volt. A 19. század közepén épülhetett. Közel a templomhoz, a falu közepén állott… Az utca felé hozzáépítettek, és ezt a régivel egy fedél alá hozták, ez lett a kocsmai rész. Ennek a hozzáépített résznek volt bejárata az utcáról. Ezzel szemben egy másik ajtó nyílt a ház eredeti szobájába, melyen tenyérnyi kis üvegablak volt… A tornácról nyílt a pitvarba vezető ajtó. Ebből balkéz felől egy ajtó a régi házba, … a tiszta szobának használt helyiségbe vezetett. Ennek a berendezése etuzséros kredenccel, asztallal, székekkel, dívánnyal azonos volt a közepes módú parasztság szobáinak a berendezésével. Előfordult, hogy az exkluzív vendégeket itt szolgálták ki… Pl. a tanító úrnak vagy a jegyző úrnak nem illett volna a részegek közé, a kocsmahelyiségbe ülni. Ezeket azzal tüntették ki, hogy elkülönítve a részeges néptől, itt ihatták meg a kért italt… A pitvar maga a bolt volt, a bejárattal szemben a falnál néhány fiókkal ellátott stelázsiban volt az áru. Keresztben előtte egyszerű asztal a mérleggel…” (Csiszár Á. 1994: 170–171).

Ha ezek után mégis megpróbáljuk a kereskedők társadalmi helyzetét valamilyen módon behatárolni, ehhez Erdei Ferencet hívjuk segítségül annak ellenére, hogy ő csak a paraszt kereskedőkről beszél, feltehetőleg kizárva ezzel a helyi társadalmak életében – mint láttuk – meghatározó szerepet játszó zsidó, és sok szempontból ugyancsak paraszti életet élő kereskedői réteget. Erdei a kisparasztok között, s paraszt iparosokkal párhuzamosan beszél a paraszt kereskedőkről. A falu életében benne élő kereskedőt az iparosokhoz hasonlóan parasztoknak tartja, akiket csak foglalkozásuk különböztet meg. Ugyanúgy, mint az iparosok, a paraszt kereskedők is vezetői, hatásközvetítői és formakezelői a paraszti társadalomnak. Miután a kereskedéshez nem feltétlenül szükséges külön képesítés, sokan földművelő parasztokból lesznek kereskedőkké. Elkülöníti a kofák és kupecek rétegét, akiket teljes mértékben a paraszti életforma képviselőinek tart, a boltosoktól és kocsmárosoktól, akik amellett, hogy a falu életében vezető szerepet töltenek be, az új hatások, kultúrjavak közvetítői is. Nagyobb településeken azonban, ahol az ipar és a kereskedelem külön szakmának számít, már nem hasonulnak ugyanilyen módon a földművelő népességhez. Közvetítő szerepük fontossága azonban mindenütt meghatározó jelentőségű (Erdei F. 1980: 212–214).

{8-387.} A falusi kereskedőknek nem igazán volt nagy társadalmi presztízsük. Nem tekintették őket igazi szakembernek, s különösen a kis boltok tulajdonosai nagyjában-egészében társadalmi helyzet, rang és vagyoni állapot tekintetében a szegényebb iparosokkal álltak egy szinten (Szabó László 1985: 253). Más volt a helyzet a nagykereskedőkkel, akik a társadalmi hierarchia egészen más szintjét képviselték.

A KERESKEDŐK MOBILITÁSI LEHETŐSÉGEI

Azt is érdemes megvizsgálni, hogyan alakult, változott a kereskedéssel foglalkozók társadalmi helyzete, milyen életstratégiákat tudtak kialakítani, felhalmozott tőkéjüket milyen módon voltak képesek a következő nemzedékek szolgálatába állítani, esetleg szellemi tőkévé formálni.

Mint láttuk, a 19. század végén hozott liberális törvények nem feltétlenül kötötték iskolázottsághoz, szakképesítéshez a kereskedést. A kereskedők részben birtokos parasztszülők gyermekeiből, nagyobb arányban pedig kereskedő- és iparoscsaládokból kerültek ki. Általánosságban elmondható, hogy a kereskedőket a két világháború közötti időszakban az iparosoknál valamivel magasabb iskolázottság, műveltségi szint jellemezte (L. Nagy Zs. 1994). A 19. század közepétől országszerte fokozatosan megalakuló kereskedelmi és iparkamarák érdekvédelmi szerepük betöltése mellett jelentős részt vállaltak a kereskedői utánpótlás képzésében. Felkarolták az oktatást, kereskedelmi szakiskolákat alapítottak, szervezték a tanoncok felvételét, képzését és felszabadítását (Borovszky S. é. n./c: 331; é. n./a: 272; é. n./d: 248). Szombathelyen, ahol 1838-ban jött létre a kereskedelmi társaság, a képzés idejét három és öt év között határozták meg. A tanítványok minél jobb művelése érdekében létrehozták a „kereskedői oskolai Intézetet”. Vasár- és ünnepnapokon kereskedelmi ismereteket oktattak, és csak a jó előmenetelű inast bocsátották vizsgára. A városban működő segédeknek részt kellett venniük az inasok oktatásában. A szakmai ismereteket számon kérték azoktól is, akik üzletet kívántak nyitni. Nem számított, hogy az illető kereskedőcsalád tagja, amennyiben önálló kereskedési jogot akart megszerezni, köteles volt – a céhlegények vándorlásához hasonlóan – idegen kereskedőhelyeken gyarapítani tudását (Kiss M. 1976: 133–134). Bonyhádon is – legalábbis a kereskedők felsőbb régióiban – fontosnak tartották az iskolai képesítést. A két világháború közötti időszakban 10 bonyhádi vezető kereskedő végezte el a budapesti kereskedelmi akadémiát. A felkészülést igyekeztek rövidebb-hosszabb tanulmányúttal is kiegészíteni. Elsősorban osztrák és német partnereiknél töltöttek el gyakornokként egy-egy félévet. Ezek a tanulmányutak azután nemcsak a kereskedelmi gyakorlat megszerzésében voltak segítségükre, hanem hozzájárultak az árubeszerzési kapcsolatok kibővítéséhez is (Szilágyi Mihály 1975: 92–93). Ez a fajta igényesség, a szakma megbecsülése elsősorban a nagyobb kereskedők csoportjaira volt jellemző, a falusi szatócs nem végzett kereskedelmi iskolát.

Egyes településeken voltak olyan jól menő, híres üzletek, ahová az ifjú kereskedőnemzedék tagjai szívesen jártak tanulni. Egy életre elsajátíthatták a kereskedés különböző fortélyait, a vevők megszerzésének és megtartásának szabályait, az árubeszerzésre vonatkozó különböző ötleteket. Ilyen volt egy híres bonyhádi kereskedődinasztia {8-388.} egyik tagjának az az ötlete, hogy a megrendelőlevelek eljuttatását postagalambokra bízta (Szilágyi Mihály 1975: 96).

A kereskedőkkel szembeni magatartásra, társadalmi presztízsük emelkedésére jellemző, hogy a 19. század második felében, a magyar kapitalizmus kifejlődésének időszakában néhány gyakorlati érzékű ember a társadalmi felemelkedés lehetőségét abban látja, hogy kereskedőinasnak küldi fiát vagy kereskedőhöz adja férjhez a lányát. Erre jó példa egy bonyhádi kereskedőcsalád rövid története: 1855-ben egy bőrös mesterséget tanult iparos átvett a településen egy vegyeskereskedést, s bizományosi kereskedelemmel kötötte össze a bolti és vásári árusítást. Az eleinte nem nagy választékot kínáló üzlet a századfordulóra hírneves vas- és fűszeráru-nagykereskedéssé terebélyesedik, s egészen az első világháború végéig életképes marad (Szilágyi Mihály 1975: 92).

De a szekszárdi Pirnitzer család is rendkívül jó példája annak, hogyan lett egy krajcáros szatócsból néhány nemzedék múlva áruháztulajdonos, megmutatva ezzel a hazai polgárosodás egyik lehetséges és jellemző útját. A család Bonyhádról, illetve Paksról származik, első tagja, Pirnitzer József Bonyhádon született 1812-ben. 1832-ben egy bonyhádi rőfös üzletben dolgozik mint segéd, 1840-ben saját rőfös üzletet nyit Szekszárdon, majd 1869-ben két fiával együtt megalakítanak egy „rőfös-divatáru társascéget”. 1872-ben a fiúkat már ott találjuk a szekszárdi Népbank, 1885-ben pedig a Tolna megyei Takarék- és Hitelbank igazgatóságában. 1890-ben a család egy 12 kirakatos áruházat nyit Szekszárdon, a cég emblémája: „Pontosság, Figyelmesség, Jóindulat”. Pirnitzer József unokái közül az egyik Temesváron felsőfokú kereskedelmi képesítést szerez, a másik pedig bankár, kereskedelmi utazó lesz. Közben az áruházat a család többi tagja sikeresen vezeti. A cég fennállásának 90. évfordulójára egy 5000 pengős alapítványt hoztak létre szegény anyák és diákok számára, s később is különböző módokon rendszeresen támogatták a várost. Üzletük és nevük fogalommá vált Szekszárd kereskedelmi életében, tevékenységüknek 1944 vetett véget (Szilágyi Mihály 1978).

20. századi az a példa, amely egy székesfehérvári kiskereskedő házaspár életútját mutatja fel. A férfi 1909-ben született, mészáros és hentes mesterséget tanult, 1928-ban szabadult, majd egy ideig a vágóhídon dolgozott. Ezt követően egy henteshez állt be segédnek. Felesége 1911-ben született, s már 14 éves korában fűszerüzletekben kezdett dolgozni. Amikor 1934-ben összeházasodtak, nagyarányú állattenyésztésbe fogtak, disznót hizlaltak, libát tömtek, s a férj emellett eljárt böllérkedni. Így szerzett jövedelmükből előbb egy kisebb, majd 1941-ben egy nagyobb boltot vettek 12 ezer pengőért. Az üzlet jól ment, ezért ingatlant vásároltak, ahol kertészkedésbe is fogtak. Végül az utca legnagyobb forgalmú üzletének tulajdonosai lettek. A második világháború idején üzletük és árukészletük megsemmisült, de hamar talpra álltak, s üzletüket az elsők között nyitották meg a városban. Vállalkozásuknak 1951-ben az államosítás vetett véget (Demeter Zs.–Gelencsér J.–Lukács L. 1990: 9899).

A vállalkozó szellemű, általában nagyszabású tevékenységet folytató, 19. század elején induló nagykereskedők egy részének – elsősorban a fővárosban – az eddig bemutatottól eltérő célja volt: saját és utódaik társadalmi presztízsének emelése. Ezekben az esetekben a cégek alapítói nem az üzlet további folytatását tűzték célul, {8-389.} fiaikat hivatalnoki, katonatiszti pályára küldték, s lányaikat magasabb rangú társadalmi csoportok képviselőihez igyekeztek férjhez adni (Bácskai V. 1989: 50–51).

Az itt bemutatott néhány példából is világosan érzékelhető, hogy a kereskedők között különböző életutakkal, életstratégiákkal találkozhatunk. Ez a foglalkozás – állandó változása, a sokféleképpen megnyilvánuló mobilitás szükségessége miatt – mindenesetre alkalmas volt arra, hogy képviselői bejárhassák a társadalmi ranglétra eltérő fokozatait.