| Alapozó munka a 19. században | TARTALOM | A két világháború közötti korszak |
FEJEZETEK
Az OEE (s részben a selmeci akadémia erdésztanárainak) ismételt kezdeményezései hatására Darányi Ignác földmívelésügyi miniszter 12.650/I/2/897 számú, 1897. december 31-én kelt rendeletével létrehozta a Magyar kir. Erdészeti Kísérleti Állomást.
Központját a selmeci akadémiára építette. Igazgatója Vadas Jenő, az erdőműveléstan professzora lett, aki egy asszisztenssel kezdte meg a munkát. A selmeci központ mellett a már említett négy erdőőri szakiskola töltötte be a külső állomások szerepét. Ezek vezetője a szakiskola igazgatója volt, szintén egy-egy fős segédlettel.
A központi apparátus a továbbiakban némileg bővült és az I. világháborúig a vezető mellett két adjunktus, két erdőtiszt, egy erdőaltiszt és egy főerdőőr folytatta a munkát. A kutatásokba az akadémia tanárai is bekapcsolódtak, de ezért külön díjazást nem kaptak. Az eredményeket az 1899-ben megindított Erdészeti kísérletek című folyóiratban tették közzé.
A kísérleti állomás tevékenységének ars poetica-ját Vadas professzor így fogalmazta meg: „… az erdőgazdaság különböző feladatainak megoldásánál: nem az elmélet, hanem a gyakorlat dönt. A gyakorlat eszköze pedig a kísérlet, s ennek célja az igazság.” Ebből a nyilatkozatból tulajdonképpen kiviláglik a korabeli tudománypolitika lényege is, ami a termelő gyakorlat igényeinek kiszolgálását állította feladatként a kutatás elé. A 20. század során a kísérleti állomás okmányanyaga jórészt elveszett vagy megsemmisült. Így többnyire csak a megjelent publikációkból tudunk következtetni a kutatások céljára és jellegére. A 19. századi kutatások többségükben az ország erdővagyonának számbavételére irányultak. Számos közlemény jelent meg különböző országrészek, megyék, városok, kisebb-nagyobb erdőbirtokok erdeinek leírásával. Ezek a munkák a faállomány-jellemzők mellett kitértek a fakitermelési, fafeldolgozási, szállítási, értékesítési-piaci viszonyokra, a munkaerőhelyzetre és a gazdálkodás egyéb tényezőire is. E munkálkodás csúcspontjaként két nagy összefoglaló művet említünk. Az egyik kálnoki Bedő Albert országos főerdőmesternek, az {IV-595.} MTA lev. tagjának A Magyar Állam erdőségeinek gazdasági és kereskedelmi leírása (1896) című hatalmas monográfiája. A másik Fekete Lajos selmeci professzor és Blattny Tibor erdőmérnök Az erdészeti jelentőségű fák és cserjék elterjedése a magyar állam területén című munkája. Ennek összefoglalója ugyan 1908-ra készült el, de az adatgyűjtés kezdete még az 1890-es évekre nyúlt vissza. Az Erdészeti Kísérleti Állomás (EKÁ) megalakulása után intenzív jellegű, magának az erdőnek és alkotóelemeinek jobb megismerésére irányuló kutatás következett. A megfigyelő és a leíró munka továbbra is megmaradt, de főként a külső kísérleti állomások feladatává vált. Az egyes fafajok fenológiai megfigyelése, az adatok rögzítése, fenotípusok felfedezése, agrometeorológiai és hidrológiai mérések, biotikus (főként rovar-) károsítók megfigyelése és a gradáció rögzítése képezték ezt a munkát.
Az állomás központjának tevékenységében egyre nagyobb teret kapott a kísérletezés. Megjegyzendő, hogy az általános kutatási direktívákon túl az egyes tudósok egyéni érdeklődése lényegesen motiválta az intézmény munkáját. Lényegében három fő csoport figyelhető meg az I. világháború végéig terjedő rövid korszak kutatási tematikájában. Az egyik: milyen következményekkel járnak az erdészeti beavatkozások (nevelővágások) a faállomány életére, fejlődésére, főként pozitív értelemben. A másik: a magyar erdőkben leginkább alkalmazható természetes erdőfelújítási módszerek kipuhatolása. A harmadik: külföldi fafajok honosítási kísérletei, származástani vizsgálatok.
Ezek a kutatási főirányok nagyjából megegyeztek a korabeli nemzetközi tendenciákkal, sőt az említett Fekete–Blattny-féle növényföldrajzi megfigyelések nemzetközi ösztönzést is kaptak. A harmadik témacsoporthoz azonban már kiadós, sajátosan magyar motiváció is járult. Nevezetesen az, hogy a kutatás nem térhetett ki az ország középső térségét elfoglaló hatalmas Nagyalföld fátlanságának problematikája elől. Ez a súlyos természetföldrajzi adottság a magyar társadalom legjobb gondolkodóit már a 18. század óta foglalkoztatta. Ezért az egzótahonosítási kísérletek egy részét (a kisiblyei arborétum mellett) már homokvidéken állították be, a gödöllői fenyőkísérleti telep formájában. Ezt ugyan még az FM kezdte el 1902-ben, de az EKÁ vitte sikerre 1907 után és ma is ez az arborétum a magyar erdészeti kutatás legrégibb kísérleti objektuma.
Magát az EKÁ vezetőjét, Vadas Jenő professzort is intenzíven foglalkoztatta a téma. Bizonyára nem véletlen, hogy egyik fő művét Az ákácfa monográfiája címmel alkotta meg (1911). E mellett számos cikkben is sokrétűen taglalta az akác jelentőségét.
Számos kiváló elme között is Vadas Jenő volt e korszak tudományos életének meghatározó személyisége. (Mellette „nőtt fel” kiváló munkatársa, majd méltó utóda, Roth Gyula.) Sokoldalú, európai látókörű tudós és kiváló tudományszervező volt, aki a rendelkezésére álló szerény lehetőségek ellenére is olyan tudományos eredményeket produkált, amelyek komoly következményekkel jártak a nemzetközi erdészeti tudománypolitikában is.
1892. augusztus 17-én a német erdészeti tudomány egyik ősi központjában, Eberswaldeban német, osztrák és svájci erdésztudósok megalapították az Erdészeti Kutatóintézetek Nemzetközi Szövetségét (IUFRO). Az EKÁ nem sokkal létrejötte után, már 1903-ban csatlakozott a szövetséghez. (Bár vitatott kérdés, hogy a selmecbányai akadémia vagy az ugyanott székelő Kísérleti Állomás képviselte-e eredetileg Magyarországot a nemzetközi szervezetben.) A magyar erdészettudomány eredményeinek nagy nemzetközi {IV-597.} elismerését jelentette, hogy az IUFRO 1910-ben Brüsszelben tartott kongresszusán a szövetség elnökévé Vadas Jenőt választották meg.
Lehetséges, hogy e gesztus viszonzásaként a magyar kormány meghívta a szövetséget, hogy legközelebbi, 1914-re tervezett kongresszusát Magyarországon tartsa meg. Ezt azonban az I. világháború kitörése meggátolta. Az IUFRO tevékenysége több mint egy évtizedig szünetelt, Vadas Jenő pedig 1922-ben meghalt. Az 1920-as években újjászervezett szövetség csak 1929-ben folytatta kongresszusainak sorát.
A IUFRO ma a létező egyik legrégibb nemzetközi, politikamentes és független tudományos szövetség, amelyhez mintegy 100 ország közel 700 tagszervezete tartozik, közöttük híres egyetemek, főiskolák, intézetek. Azért szükséges ezt hangsúlyozni, mert az IUFRO és a magyar erdészeti kísérletügy egy évszázadon át termékeny kölcsönhatásban állt egymással. A magyar erdészet történetének egyik sikerfejezete is ehhez a szervezethez kapcsolódik a két világháború közötti korszakban.
A magyar erdészettudomány tehát az I. világháborút megelőzően perspektivikusan fejlődött. Kiépültek kísérleti bázisai, virágzott a szakirodalom, az OEE jóvoltából az erdésztársadalom számos tagja is közre tudta adni tudományos értékeit. Az ősi selmeci akadémia az 1890-es években új, korszerű elhelyezést és felszerelést kapott, 1904-ben főiskolává szervezték át és a tanári kar már az egyetemi rangra emelés feltételeinek megteremtésén fáradozott. Az I. világháborúval és a trianoni békeszerződéssel egy szép korszak a magyar erdészettudomány történetében (is) véget ért.
| Alapozó munka a 19. században | TARTALOM | A két világháború közötti korszak |