A két világháború közötti korszak

Trianon erdészeti következményei

A történelmi Magyarország területét feldaraboló trianoni békeszerződés különösen súlyosan érintette az erdőgazdaságot. Az ország területének 72%-os veszteségével szemben elveszett az erdők 84,1%-a, mégpedig a legértékesebb fatőkéjű állományok. Az ipar szempontjából oly fontos fenyvesek aránya 24%-ról 4%-ra, az állami tulajdonú erdők aránya 15,9%-ról 4,1%-ra csökkent. A nemrég még pompás erdőktől zöldellő 282 ezer km2 területű Magyar Királyságból megmaradt 93 ezer km2 természetföldrajzi arculata gyökeresen megváltozott és Európának erdőben-fában egyik legszegényebb országává vált.

Súlyos veszteségeket szenvedett az erdészettudomány is. Mint magyar állami intézménynek, a Bányászati és Erdészeti Főiskolával együtt a központi Erdészeti Kísérleti Állomásnak is menekülésszerűen el kellett hagynia selmecbányai székhelyét 1918–1919 fordulóján. Bár a tanszemélyzet és a főiskolások bátorságának, önfeláldozó magatartásának köszönhetően az ingóságok jelentős részét sikerült a megmaradt anyaországba átmenteni, de a berendezett tanulmányi és kísérleti erdők, a botanikus kertek és hasonló kutatási objektumok mind odavesztek. A négy külső kísérleti állomás közül is elveszett három: Liptóújvár, Temesvár és Görgényszentimre. Átmenetileg szüneteltetni kellett az Erdészeti Kísérletek megjelentetését is.

A főiskola és vele együtt a kísérleti állomás végül Sopronban lelt új otthonra, ahol csaknem elölről kellett kezdeni a tudományos munka feltételeinek kiépítését. Erre azonban már egy lényegesen megváltozott tudománypolitikai koncepció jegyében került sor.

Új erdészeti politikai – új tudománypolitika

A Kaán Károly erdőmérnök, földművelésügyi helyettes államtitkár, az erdő- és faügyek országos kormánybiztosa, később akadémikus nevével fémjelzett új erdészeti politika első számú alapelvévé tette az ország erdősültségének növelését, mindenekelőtt {IV-598.} a fátlan Nagyalföldön végzendő erdőtelepítések és fásítások révén. További célja volt a meglevő erdők védelme, a bennük folytatott gazdálkodás szakszerűségének fokozása, belterjesebbé tétele, fahozamuk növelése. Ezt a koncepciót az államhatalom is szentesítette Az alföldi erdők telepítéséről és a fásításokról szóló 1923. évi XIX. tc. megalkotásával.

Ez az erdészetpolitikai koncepció, amely azután az egész 20. század folyamán éreztette hatását, erőteljesen motiválta a tudománypolitikát, azon keresztül a szakoktatást és a kutatást. A soproni főiskola megújult, megfiatalodott tanári kara lelkesen állt a kaáni eszmék szolgálatába. Aki a programba bekapcsolódhatott, az megfelelően átformálta tantárgyát és tantárgyalapozó kutatásait is ennek megfelelően folytatta. Az erdészettudomány művelésében, fejlesztésében betöltött fellegvár-szerepét a főiskola kétségkívül továbbra is megtartotta Sopronban is.

Az erdőgazdálkodás belterjesebbé tétele

Lényeges hangsúlyeltolódás következett be a kutatóintézeti munkában is. Az 1922-ben elhunyt Vadas Jenő nyomába (Rónai György rövid igazgatósága után) 1923–1924-ben tanítványa, majd munkatársa, Roth Gyula lépett. Sokoldalú kutató és főiskolai, majd egyetemi oktató volt (erdőműveléstant, vad- és halgazdaságtant tanított). Emellett igen aktív, országosan és nemzetközileg is ismert közéleti személyiség volt. Sopronban is folytatta a meglévő erdőállományokban végzett kutató-kísérletező munkáját. Ezen belül egyre nagyobb szerepet kapott a hazai lombos erdők felújítása magról, a megfelelőbb módszerek kikísérletezése. (Mivel a tarvágásos sarjfelújítás már fölöttébb túltengő méreteket öltött az erdőgazdasági gyakorlatban.) Ennek a munkának egyik érdekes alfejezetét képezték az ún. szálaló erdőgazdálkodás lehetőségeit puhatoló kutatásai. Feltehetően a német „Dauerwald”, az „örök erdő” ideája hatott Roth Gyula képzeletére, amikor ebbe az egyébként sokat vitatott és máig sem befejezett hosszú távú kísérletbe belevágott.

Erdőt az Alföldre!

A kutatás másik fő iránya az Alföld-fásítási program tudományos megalapozása volt. Mivel az erdőtelepítés költséges dolog, különösen szélsőséges termőhelyi viszonyok között, a vállalkozás kockázatát olyan alacsony szintre kellett szorítani az előkészítő munkával, amennyire csak lehetett.

A feladat élénk szellemi pezsgést keltett a szakmában. A földművelésügyi tárca az 1920-as években Kecskeméten erdészeti homokkísérleti telepet, Püspökladányban pedig szikkísérleti telepet hozott létre a növényszociológiai, termőhelyi vizsgálatok és fafajkísérletek, ill. telepítéstechnológiai kísérletek céljára. A hivatásos kutatók kis csoportja mellett számos gyakorlati szakember is bekapcsolódott a munkába, akik megfigyeléseik és termelési tapasztalataik közreadásával jelentős mértékben gyarapították az erdészettudományt. A számos név közül csupán néhányat tudunk kiemelni. Magyar Pál a növénytársulások termőhely-jelző értékére alapozott erdőtipológiai vizsgálatokat végzett az Északi-középhegységben, valamint termőhely-feltárásokat a Nagyalföldön. Hasonló téren tevékenykedett Tuzson János is, aki erdőmérnök volt, de ebben az időben már a budapesti Pázmány Péter Tudományegyetem botanikatanára volt. Ijjász Ervin az erdőnek a természet vízháztartásában betöltött szerepét, továbbá az alföldi erdők és talajok vízháztartása közötti összefüggéseket tárta fel és agrometeorológiai vizsgálatokat végzett. Kiss Ferenc a dél-alföldi homoktalajok, Tury Elemér a tiszántúli szikesek erdőtelepítése terén ért el kimagasló eredményeket. Fleischmann Rudolf, a neves mezőgazdasági növénynemesítő egyben az erdészeti növénynemesítésnek is úttörőjévé {IV-599.} vált akácnemesítési kísérleteivel az 1930-as években.

Faterméstani kutatások

Az erdészettudomány „kemény magja” az erdészeti dendrometria és erdőbecsléstan, valamint faállomány-szerkezettan és a mindezekre épülő erdőrendezéstan. Ezen a téren Fekete Zoltán professzor, a soproni főiskola tanára végzett nagy munkát. Egyrészt tantárgya keretében összegezte és rendszerezte a hazai és nemzetközi ismereteket. Másrészt folytatta és továbbfejlesztette azokat az állományszerkezeti vizsgálatokat, amelyeket édesapja, Fekete Lajos selmeci professzor, továbbá Rónai György még 1920 előtt megkezdett. Rónai 1916-ban tett javaslatot a hazai fatermési táblák kidolgozásának munkatervére, a munkatervet azonban nem hajtották végre. Így Magyarországon a II. világháborúig túlnyomó többségben német fatömeg- és fatermési táblákat használt a gyakorlati erdőrendezés és a fakereskedelem az erdőállományok, ill. az egyes fák ilyen jellegű adatainak megállapításához. Fekete Zoltán megkezdte ezeknek a táblázatoknak a saját méréseire alapozott kidolgozását, mégpedig fontos és jellemző fafajunkra, az akácra vonatkozóan. Az 1930-as években egymás után jelentette meg akác és akácsorfa fatömeg-, fatermési és szerfabecslési táblázatait. A gyakorlat által nagyra értékelt munkája volt az 1926-ban megjelent Erdőmérnöki segédtáblák is.

A soproni főiskolán Fehér Dániel professzor az erdészeti növénytant oktatta, ám valójában inkább a talajélettannak és a talaj-mikrobiológiának volt nemzetközileg elismert kutatója. Érdekes meglátása volt, hogy a földi élet energiaforrása nem lehet kizárólag a szoláris energia. A talajban több méter mélységben, a közvetlen napfénytől vagy annak áttételes közvetítésétől tökéletesen elzártan élő egyes mikroorganizmusok létezése nem magyarázható másképpen, mint hogy a talajon áthatoló különféle sugárzásokból merítik az életfenntartásukhoz szükséges energiát.

A két világháború közötti korszakban jelentős fejlemény volt a felsőfokú erdészeti szakoktatás életében, hogy a soproni Bányamérnöki és Erdőmérnöki Főiskola az 1934/35. tanévtől kezdődően egyetemi rangra emelkedett. Az akkor alapított M. kir. József Nádor Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetemhez csatolták, annak Bánya-, Kohó- és Erdőmérnöki Karaként. Ezzel tulajdonképpen „de jure” szentesítették a soproni tanintézetnek „de facto” már kialakult státusát, hiszen a főiskola már 1931-ben elnyerte a jogot a doktori cím adományozására és a magántanári képesítésre. Az egyetemi rangra emeléssel egyidejűleg az erdőmérnökképzés időtartamát négy évről négy és fél évre, a szigorlatok számát pedig kettőről háromra emelték.

Nemzetközi tudományos kapcsolataink

A szaktudomány nemzetközi összképén sajátos színfoltot jelentő magyar erdészeti kutatások eredményei a külföldi szakkörök figyelmét is felkeltették és ennek következményei az agrárdiplomácia síkján is jelentkeztek.

Az 1920-as években újjászervezett IUFRO 1929-ben Stockholmban tartott kongresszusán Roth Gyula professzort, az M. kir. Erdészeti Kísérleti Állomás igazgatóját a nemzetközi szövetség alelnökévé választották. A kongresszust Magyarországon kellett volna megtartani 1914-ben, a világháború kitörése azonban ezt meghiúsította. A szándék viszont mindkét részről továbbra is fennállt, de a háború után kialakult kényes nemzetközi helyzetben csak bonyolult diplomáciai háttértárgyalások útján lehetett célt érni. Ezek eredményeként a következő kongresszuson, 1932-ben a franciaországi Nancyban Roth Gyulát megválasztották az IUFRO elnökévé és úgy határoztak, hogy a következő kongresszus rendezési jogát Magyarországnak ítélik.

{IV-600.} 1926-ban a római központtal működő Nemzetközi Mezőgazdasági Intézet Rómában lebonyolította az I. Nemzetközi Erdészeti Kongresszust. Ezt követően – szintén bonyolult diplomáciai tárgyalások eredményeként, amelyekben szerepet játszottak az olasz–magyar közeledési szándékok is – olyan elhatározás született, hogy a következő világkongresszust Magyarországon fogják tartani.

A magyar erdészet nagy esztendeje: 1936

Nagyarányú politikai, diplomáciai és szakmai előkészületek után 1936. augusztus 25.–szeptember 4. között Magyarországon rendezték a II. Erdészeti Világkongresszust és az IUFRO IX. Kongresszusát. A rendezvényen a magyar szakemberek mellett 21 ország több mint 70 küldötte vett részt. Ilyen méretű nemzetközi tanácskozásra a magyar erdészet történetében addig még nem volt példa.

Annak érdekében, hogy az elavult 1879. évi erdőtörvény helyett az ország egy korszerű erdőtörvénnyel állhasson az erdészeti politika és tudomány rangos képviselői elé, a nemzetgyűlés megalkotta az erdőkről és a természetvédelemről szóló 1935. évi IV. törvénycikket. Ez egyben az első magyar természetvédelmi törvény is volt. Az 1933-tól módosított elnevezést viselő M. kir. Erdészeti Kutató Intézet személyi állományát megnövelték. Többnyelvű, fényképekkel illusztrált ismertető kötetet készítettek a résztvevők számára a magyar erdőgazdaságról, Lesenyi Ferenc soproni professzor nagyszerű munkájaként. Gerlai Arnold Gusztáv szerkesztésében adták ki a magyar erdészeti (és egyben vadászati, faipari) szakirodalom bibliográfiáját a kezdetektől 1934-ig. Mindkét kötet értékes és ma is nélkülözhetetlen forrásműve az erdészettudománynak.

A világkongresszus védnökségét maga az államfő vállalta, aki meg is jelent azon. A kongresszus elnökévé Waldbott Kelemen bárót, a korszak kiemelkedő agrár- és erdészeti politikusát, az OEE elnökét választották. A tanácskozáson elhangzott előadások francia nyelven megjelentetett anyaga három testes kötetre rúg. A meghozott határozatok közül nagy jelentőségűnek bizonyult az, amely egy állandó szervezet létrehozását írta elő az erdészeti világkongresszusok gondozása, a további kongresszusok előkészítése és megrendezése céljából.

A tanulmányút során bemutatták a résztvevőknek Soprontól Sárospatakig terjedően teljes keresztmetszetében mindazt, amin akkoriban a magyar erdészettudomány dolgozott és amit elért. A vendégek külön érdeklődéssel tanulmányozták a homok- és szikfásítási kísérleteket.

A magyarországi erdészeti tapasztalatok (párosulva a hagyományos magyaros vendégszeretettel) igen kedvező benyomást keltettek a rangos nemzetközi közönség körében és ez a kedvező hatás még jóval a II. világháború után is érzékelhető volt a külföldi szakkörökben. Az erdészeti politikának és az erdészettudománynak ez a nagy kézfogása olyan sikertörténete a magyar erdészetnek, amely aligha ismétlődik meg egyhamar. (Eddig 11 erdészeti világkongresszust rendeztek, amelyekre hat-hétévente kerül sor, s olyan erdészeti nagyhatalmak versenyeznek a rendezés jogáért, mint Németország, Kanada, Oroszország stb.)

A II. világháború évei

Az 1936. évi nagy rendezvény után az Erdészeti Kutató Intézet létszámát és költségvetését olyan drasztikusan leépítették, hogy az igazgató, Roth Gyula professzor 1940-ben lemondott tisztségéről a szellemi és anyagi feltételek hiánya miatt.

A II. világháború és az azt követő zavaros évek következtében évtizedes stagnálás következett az erdészettudomány életében. A háború által súlyosan érintett Sopronban veszteségeket szenvedett az egyetem és a kutatóintézet is. Utóbbi elvesztette műszereit, szakkönyveinek, tudományos {IV-601.} archívumának és egyéb felszerelési tárgyainak jelentős részét.