| A két világháború közötti korszak | TARTALOM | Tudományos iskolák a magyar erdészettudományban |
FEJEZETEK
Az 1945-ös esztendőt szokták a földcsuszamlás évének is nevezni, s ez több szempontból is találó. Többek között azért is, mert az Ideiglenes Nemzeti Kormány által március 15-én megalkotott 600/0945. M. E. számú rendelet intézkedett a nagybirtokrendszer felszámolásáról. Ennek alapján még abban az évben államosították az erdők, az erdősítésre szolgáló terméketlen területek, valamint az Alföld fásítására kijelölt területek közül a 100 kh-on felülieket. (A 10–100 kh kiterjedésű erdők pedig állami ellenőrzés mellett községi tulajdonba kerültek.)
Ezzel a magyar erdők tulajdoni struktúrája egy csapásra gyökeresen megváltozott, s létrejött egy hatalmas, az erdők 90%-át magába foglaló állami erdőbirtok, a koncentráció minden előnyével és hátrányával, főként sok-sok új feladatával.
A magyar erdészettudomány történetében a II. világháború után a sarkalatos változások évét az 1949-es esztendő jelentette. Az egykori (M. kir.) Erdészeti Kutató Intézetet a 4045/1949. számú kormányrendelet alapján, június 1-jei hatállyal újjászervezték Erdészeti Tudományos Intézet (ERTI) néven. Ekkor alapították a Faanyagvizsgáló és Fagazdasági Intézetet, amely 1950 szeptemberétől Faipari Kutatóintézet néven szolgálta csaknem fél évszázadon át az erdészettel szoros kölcsönhatásban álló elsődleges és másodlagos faipar fejlesztését. Ebben az évben kezdődött meg az 1949. évi XXIII. tc. alapján a több mint egy évszázada (1846-tól) közös tanintézeti keretben folyó bánya- és kohómérnökképzés leválasztása az erdőmérnökképzésről. Az előbbi két képzést áttelepítették Sopronból Miskolcra, az újonnan létesített Nehézipari Műszaki Egyetemre. 1949-ben alakult meg a Magyar Tudományos Akadémia Erdészeti Bizottsága.
Mindezek a fejlemények tulajdonképpen szakterületi következményei voltak az 1948-ban hatalmi egyeduralomra jutott Magyar Dolgozók Pártja tudománypolitikájának, amelyet az MDP I. kongresszusa fogalmazott meg. A kongresszusi határozat a tudományos munka középpontjába az ország termelőerői fejlesztésének, természeti kincsei feltárásának összekapcsolását állította, messzemenő állami támogatás kilátásba helyezése mellett.
Az MTA 1949-ben történt átszervezése (lényegében társadalmi szervből az állami főhivatalok egyikévé tétele) azzal az előnnyel járt az erdészettudományra nézve, hogy az MTA-n belül megnőtt a természettudományok, műszaki és agrártudományok képviselőinek száma és ezen keresztül tudománypolitikai súlya. Kedvező körülmény volt az is, hogy az állandó bizottságok sorában az Erdészeti Bizottság (MTA-EB) megalakulása kiszélesítette az ágazati (minisztériumi felügyelet alatt álló) intézetek kutatói és a legjobb gyakorlati szakemberek bekapcsolódási lehetőségét a tudományos közéletbe.
Kétélűbb volt az új tudományos minősítés bevezetése az 1950-es évek elején, mert egy időre visszavetette az egyetemek autonómiáját. Másrészt az akadémiai fokozatok eléréséhez szükséges kötelező orosz nyelvvizsga komoly akadályt jelentett számos kitűnő gyakorlati szakember tudományos előhaladása szempontjából. Továbbá indokolatlan előnyt jelentett ugyanebből a szempontból a Szovjetunióban diplomát szerzett vagy tudományos képzésben ott részt vett személyek számára (ösztöndíjas aspirantúra).
A felsőfokú oktatásban egyrészről a bányászat-kohászat, másrészről az erdészet különválása azzal a következménnyel is járt, hogy az Erdőmérnöki Kar tanszékeinek a számát egyharmadával növelni kellett{IV-602.} (12-ről 18-ra). Továbbá a tanári kar részéről már régóta áhított (de nem egészen így elképzelt) önállósodás, az oktatás tárgyi feltételeinek, kapacitásának kibővülése inspirációt is jelentett.
Az újjászerveződés időszakából szükséges azt is megemlíteni, hogy a szaktudomány fejlesztésében és terjesztésében mindig fontos szerepet játszó OEE a háború utáni kényszerű stagnálás után 1948 tavaszán ismét felújította tevékenységét. 1948 júniusában megalakult a Műszaki és Természettudományi Egyesületek Szövetsége. Az OEE, mint a 14 alapító egyesület egyike, csatlakozott a MTESZ-hez. Októberben pedig havonkénti rendszeres megjelenéssel ismét megindította az Erdészeti Lapokat.
Az 1950-es évek közéletének ismert feszültségei ellenére megindult az országban az a modernizációs kísérlettel egybekötött nagyarányú társadalmi-gazdasági átalakítás, amit (átvéve az ezzel kapcsolatos általános terminológiát) a továbbiakban szocialista rendszernek nevezünk.
Az erdészettudomány feladatait ezekben az években is az ágazati politika determinálta. Ez a politika jelentős részben integráns folytatása volt a három évtizeddel korábban Kaán Károly akadémikus által megfogalmazott magyar erdészeti politikának, de új feltételek és lehetőségek közepette s fokozatosan új funkciókkal bővülve.
Ez azt jelentette, hogy a nagyarányú erdőtelepítések és fásítások mellett egy tudatos faanyag-gazdálkodást is meg kellett valósítani azért, hogy az ország, főként az erőltetetten fejlesztett ipar faanyagszükségletének fedezete biztosítható, a faimport pedig legalábbis fékezhető legyen. Mindez szükségessé tette az anyagtudományi és fatechnológiai-faanyagvédelmi kutatásokat, elsősorban a soproni egyetemen és az 1949/50-ben alapított Faipari Kutatóintézetben.
Az erdőtelepítések és fásítások multifunkcionális jellegén belül kezdetben uralkodó volt a termelési funkció: a minél több fanyersanyag minél gyorsabb előállítása az ipari szükséglet fedezésére. Ezért 1950 után a kutatásnak hosszú ideig egyik fő tárgya volt a gyorsan növő fajok (nyár, fűz, fenyő, akác, esetleg egyes egzóták stb.) termesztése a szaporítóanyag-termeléstől kezdve a nevelővágásokon át a faanyag-hasznosításig, beleértve új fafajok és fajták importját vagy előállítását nemesítés útján.
A hozamnövelés a meglevő erdőkben is feladattá vált, és az állományszerkezet megváltoztatása, tudatos és pozitív szabályozása az erdészettudomány aktív közreműködését igényelte.
Az erősen centralizált tervgazdaság bevezetésétől kezdve az erdészet előtt először is az a feladat állt, hogy a háború, majd az újjáépítési időszak által alaposan megtépázott erdőket szerkezetileg helyrehozza, a vágásterületeket felújítsa, az elmaradt nevelővágásokat elvégezze. S mindezt a bővített mennyiségi és minőségi újratermelés jegyében.
Ez a termelési feladat számos olyan kérdést vetett fel, amelyet a tudománynak kellett megválaszolnia, mert már nem volt elegendő néhány korábbi, mintaszerűen kezelt erdőbirtok gyakorlatának empirikus ismerete. Íme néhány példa: a nevelővágások legkedvezőbb fatermési következményekkel járó mértéke és gyakorisága; a sarjaztatással szemben a természetes felújítás elterjesztése és annak legsikeresebb módozatai a különböző fafajú erdőkben; a legszebb, minőségi anyagot produkáló, ígéretes fákra alapozott fatermesztés részletkérdései stb.
Mivel az államosítás során létrejött nagy állami erdőbirtokon sok, szakképzettséggel alig rendelkező erdész is dolgozott, a feladatokat úgy kellett megoldani, hogy közben őket is képezni kellett. Ezért a {IV-603.} szakmai főhatóság, az 1954-ben létesített Országos Erdészeti Főigazgatóság (OEF) kiváló szakemberek, tudósok és oktatók tollából szakmai utasításokat adott közre, amelyek alkalmazása kötelező volt. Ez az intézkedés nagyban növelte a termelőmunka színvonalát és az akkoriban legkorszerűbbnek számító tudományos ismeretek átvitelét a gyakorlatba.
Nagy tudományos vita bontakozott ki azokban az években akörül, hogy az erdőművelést, annak elveit és eljárásait jellemzőbb erdőgazdasági tájanként vagy pedig országosan egységesítsék-e, de természetes erdőtársulásonként differenciálva? A vitában az első álláspont legismertebb képviselője Babos Imre erdőmérnök volt (ma már klasszikus műve e tekintetben Magyarország táji erdőművelésének alapjai című munkája). A második álláspont mellett többen törtek lándzsát. Végül is a két álláspont szintézise, vagyis az erdőgazdasági tájanként a jellemző erdőtípusokra alapozott erdőművelés lett az elfogadott. Ebből a szintetizáló végeredményből két nagy szakirodalmi művet emelünk ki. Az egyik a Danszky István–Rott Ferenc erdőmérnökök szerkesztésében megjelent, számos kiváló közreműködő munkáját magába foglaló Magyarország erdőgazdasági tájainak erdőfelújítási, erdőtelepítési irányelvei és eljárásai című, 1964-ben megjelent többkötetes munka. A másik: Majer Antal soproni professzor Magyarország erdőtársulásai. Az erdőműveléstan alapjai című, 1968-ban megjelent műve, ami hosszú ideig képezte az erdőmérnök-hallgatók erdőműveléstani képzésének alapját.
Az erdészet előtt álló másik nagy feladatkört az 1950-es évek elején megkezdett erdőtelepítések jelentették. Az ország erdősültsége az 1945. évi 11,8%-ról az ezredfordulóig több mint 18%-ra növekedett. Ez volt a magyar erdészet évezredes történetének legnagyobb sikere, mivel visszájára fordította az erdőterületnek az államalapítástól a II. világháború végéig szakadatlanul tartó csökkenő tendenciáját.
Ennek a történelmi léptékű feladatnak a megoldásából a tudomány is alaposan kivette a részét. Címszavakban: az erdészeti termőhelyfeltárás módszereinek kidolgozása és elterjesztése; az erdészeti termőhely-ismerettan kidolgozása hazai viszonyokra; erdészeti maggazdálkodás és szaporítóanyag-termesztés kifejlesztése; gyorsan növő fafajok termesztésbe vonása; erdészeti növénynemesítés, új fafajták előállítása; erdőtelepítési technológiák kifejlesztése; faültetvények kezelési módszereinek kikísérletezése; külföldi fafajok, egzóták honosítási kísérletei stb.
Önmagában az erdőtelepítéshez kapcsolódóan is rengeteg növénypatológiai probléma jelentkezett, amit csak fokozott a természeti környezet világszerte tapasztalható és egyre gyorsuló leromlása, ezen belül az erdőpusztulás. Ez és az ezzel kapcsolatos nemzetközi kívánalmak (egyezmények, monitoring-rendszerbe való bekapcsolódás stb.) felfokozták az erdővédelmi kutatásokat, amit szinte kizárólag csak intézeti kutatók és egyetemi oktatók végeztek, bár a szakirodalom gyarapításában számos más szakember is közreműködött. Ezen túlmenően megoldottá vált a környezettudományi ismeretek fejlesztése és a környezetvédelmi mérnökök képzése.
Mindez összefüggött azzal is, hogy a társadalom előtt is mind nyilvánvalóbbá vált az erdőnek a környezet védelmében betöltött szerepe.
A szovjet eredményeknek a magyar tudományos életben való közismert erőltetése, adaptálása az erdészettudomány fejlődése és az erdészeti gyakorlat szempontjából nem várt előnyökkel is járt. A Szovjetunióban eredetileg honvédelmi célból szorgalmazott nagy „természetátalakító” sztyeppfásítási akció, a mezővédő erdősávok létesítése stb. jó politikai hátszelet {IV-604.} jelentett a magyar erdészek és más ügypártolók által már régóta sürgetett, ám a gyakorlatban csak szerény mértékben haladó erdőtelepítésekhez, elsősorban a Nagyalföldön. Az erdőtelepítés-tant Sopronban egyetemi tantárggyá fejlesztették 1951-ben és önálló tanszéket kapott. A telepítések és fásítások (mindenekelőtt a mezővédő erdősávok) ökológiai hatásának vizsgálata pedig hálás és hasznos témájává vált a kutatásoknak. Bár a szovjet tudományos eredmények adaptálása az erdészetben is politikai feladat volt az 1950-es években, a sajátosan hazai eredmények ötvözésével sikerült a tudományág tárgyilagosságát megőrizni.
Drámaibbak voltak az 1948 után kibontakozó proletárdiktatúra személyi következményei az erdészeti tudományos életben (is), főleg a soproni egyetemen. Megindult az értelmiség háttérbe szorítása, régi neves professzorok elszigetelése, lecserélése új, rendszerkonformnak ítélt oktatókkal. Ugyanakkor 1951 tavaszán egy drasztikus tisztogatási akciót is végeztek a felsőbb évfolyamok hallgatói körében.
Komor, de érdekes színfoltját jelentik nemcsak az erdészettudománynak, de az egész magyar tudományos életnek, ami 1956-ban a soproni egyetemen történt (amely 1952–1961 között Erdőmérnöki Főiskolaként működött). A hallgatók és az oktatók jelentős része a megszálló szovjet csapatok közeledtére kollektíven nyugatra menekült (miután a hallgatók Kópháza határában fegyveres ellenállásra tettek kísérletet). Zömük Kanadába vándorolt, ahol a vancouveri University of British Columbia külön fakultást állított fel részükre (U. B. C. – Sopron Division). A hallgatók itt részben saját tanáraik, részben az U. B. C. oktatóinak keze alatt befejezhették felsőfokú tanulmányaikat és erdőmérnöki oklevelet kaptak. 1990 után ezeket a diplomákat teljes jogú hazai oklevélnek ismerte el a soproni egyetem.
A kivándoroltak megbecsülést szereztek a magyar névnek. Közülük többen nemzetközi elismertségnek örvendő tudósok lettek (Roller Kálmán, Sziklai Oszkár, Leskó György, Kozák Antal, Kató Ferenc stb.).
A magyar erdészeti politikának 1920 óta egyik legfőbb problémája az ország ellátása fával, mint ipari nyersanyaggal. A faanyagot minél ésszerűbben kell felhasználni ipari célokra, a feldolgozást a vékonyabb és gyengébb minőségű anyagokra is ki kell terjeszteni. A fahulladékot pedig másodlagos nyersanyagnak kell tekinteni. A feldolgozás során minden fadarabból a lehető legnagyobb értéket kell kihozni. A fa felhasználását helyettesítő anyagokkal kell megoldani mindazon helyeken, ahol ez célszerűen és gazdaságosan lehetséges. Végül mind az erdei faválasztékokat, mind a feldolgozáson átment termékeket meg kell védeni a mikroorganizmusok, gombák és rovarok károsításától és a tűz pusztításától.
A faanyagtudomány és fatechnológia tudományos művelésének kezdetei a 19. századra nyúlnak vissza. Az erdőhasználattant a selmeci akadémián Szécsi Zsigmond professzor oktatta. A budapesti Felső Ipartanodából Gaul Károlyt említjük meg, mint kimagasló oktatót és sokoldalú, tudományos közéleti személyiséget.
1923-tól kezdve oktatták és kutatták a diszciplínát a soproni főiskolán (1934-től egyetemen) a faanyagtudomány első professzorai: Krippel Móric (1867–1945), csekefalvi Török Béla (1894–1934), Pallay Nándor (1903–1983) és Bokor Rezső (1898–1959).
A II. világháború után az erdőhasználattant és fatechnológiát Lámfalussy Sándor professzor oktatta. Megkezdődtek az első {IV-605.} próbálkozások az önálló felsőfokú faipari szakemberképzés megteremtésének irányában. 1950-től kezdve az erdőmérnökképzést szakosították erdőgazda és erdőipari szakra. Ezt azonban néhány év múlva megszüntették, mert a nagy történelmi múlttal rendelkező erdőmérnöki pálya felaprózása nem ígérkezett célravezetőnek. Az 1957/58. tanévben megkezdődött az önálló faipari mérnökképzés. Az Elnöki Tanács 1962. évi 22. számú törvényerejű rendelete az 1952 óta műszaki egyetemi rangú Erdőmérnöki Főiskolát két karral működő Erdészeti és Faipari Egyetem rangjára emelte. (Az okleveles faipari mérnökképzés mellett 1971-ben indult meg a faipari üzemmérnökképzés, a mezőgazdasági és élelmezésügyi miniszter 40512/1971. sz. rendelete alapján.)
A soproni Roth Gyula Erdészeti Szakközépiskolában is kibővítették az oktatást. 1980-ban „erdészeti és faipari” jellegűvé fejlesztették a tanintézetet.
A Faipari Mérnöki Kar faipari géptani, bútor- és épületasztalos-ipari, fatechnológiai, falemezgyártástani stb. tanszékre tagozódott. Az anyagtudományi alapkutatás a faanyag fizikai és kémiai tulajdonságait tárja fel. Az alkalmazott kutatások a fa megmunkálásának eszközeire-gépeire, az eszköz és az anyag kölcsönhatásának vizsgálatára, a technika és technológia fejlesztésére, a faanyagvédelemre, az iparági ökonómiára stb. irányulnak. Utóbbiak közül többet külső vállalatok és intézmények megrendelése alapján végez az egyetem.
Az 1949/50-ben a Faanyagvizsgáló és Fagazdasági Intézetből kialakított Faipari Kutatóintézet az 1990-es években ágazati intézményből korlátolt felelősségű társasággá alakult, majd működése ellehetetlenült.
Pedig a FAKI bő négy évtizedes tevékenységének idején értékes alap-, alkalmazott és fejlesztési kutatásokat végzett a fa- és faalapanyagú termékeket előállító és felhasználó iparágak részére. Főbb tevékenysége: a fűrész- és lemezipar, bútor- és épületasztalos-ipar, faanyagvédelem és faipari szervezés, gyártás- és gyártmányfejlesztés, az alap- és segédanyagok tulajdonságainak vizsgálata, a hulladékhasznosítás, magas- és mélyépítési faszerkezetek, bútorok kialakítása, favédő szerek és -eljárások kidolgozása, a számítástechnika faipari alkalmazása, szakértői feladatok, műszeres vizsgálatok, szaktanácsadás, ágazati termékszabványozási feladatok stb.
A faipari alapkutatások főként anyagtudományi jellegűek voltak és a hazai termesztésű faanyagok (a némely egzótafaj) fizikai-mechanikai, kémiai, energetikai, technológiai tulajdonságainak jobb megismerésére irányultak.
A magyar erdők tulajdoni viszonyaiban 1945 után végbement nagy változás, állami koncentráció, a nagy állami erdőkezelő egységek létrehozása szükségessé tette, hogy tudományos alapossággal foglalkozzanak az üzemszervezés, valamint az erdészeti ökonómia kérdéseivel.
E tudományos alágazat gyökerei is a 19. századba nyúlnak vissza, mert az erdő (gazdasági) értékelése, valamint az erdőgazdálkodás jövedelmezősége mindig örökzöld téma volt a polgári piacgazdaság kibontakozása óta. Utalhatunk Fekete Lajos selmecbányai professzor Erdőértékszámítástan és Erdészeti nyereségszámítástan című munkájára.
A II. világháború után az erdészeti gazdaságtan intézményes művelése 1951-ben indult meg a soproni egyetemen. 1952-ben az Erdészeti Tudományos Intézetben is megkezdődtek az erdészeti gazdaságtani kutatások, amelyeket ma már az ERTI Soproni Kísérleti Állomásán művelnek. Az 1960-as években az OEE létrehozta Erdészeti Gazdaságtani Szakosztályát. Ma is ez a három szervezeti egység a fő szellemi műhelye a magyar erdészeti gazdaságtannak. {IV-606.} Szerteágazó eredményeiből csupán egyet emelünk ki nagy gyakorlati jelentősége és magyar sajátossága miatt. Ezek az Erdőfenntartási Alap létrehozását és folyamatos karbantartását megalapozó kutatások.
Az 1950-es évek erőteljes iparosítása, a nagyarányú építkezések, 1960 után a mezőgazdaság átalakítása következtében a hagyományos kézi munkaerő és fogatkapacitás megfogyatkozott, elvándorolt az erdőből. A termelési feladatok viszont egyre növekedtek. Mindez együttesen sürgette az erdészet gépesítését. Az első kísérletek 1956-ban kezdődtek az ERTI-ben. Az 1950-es évek elején a soproni egyetemen géptani tanszéket szerveztek, az 1960-as években pedig az OEE keretében is megalakult az Erdészeti Gépesítési Szakosztály. A kutatások főként a hazai erdészeti viszonyoknak (kemény lombos fafajok, sík-, domb- és hegyvidéki terepviszonyok) leginkább megfelelő gépek előteremtésére irányultak. A fejlesztő kutatások keretében egyszerűbb gépeket konstruáltak, főleg az erdőművelés-erdőtelepítés céljaira. Az adaptációs kutatások keretében azt vizsgálták, hogy a külföldi gyártmányok közül melyek felelnek meg leginkább a hazai szakmai és ökonómiai feltételeknek. Komoly korai eredmény volt e tekintetben, hogy a nemzetközi piacon akkoriban található több tucat motorfűrésztípus közül gyorsan sikerült megtalálni a (nyugat-)német Stihl-motorfűrészt, majd később a svéd Husqvarna-motorfűrészt is, mint a legfontosabb erdőgazdasági munka, a fakitermelés alapgépét. Ezekkel a korszerű, nagy teljesítményű gépekkel rövid idő alatt lecserélhették a gyengébb teljesítményű, szovjet gyártmányú Druzsba-fűrészgépeket.
Az 1970-es évek elejétől a kutatás már arra irányult, hogy a műveletgépesítés helyett folyamatgépesítést valósítsanak meg, technológiai láncokat alakítsanak ki az egyes erdőgazdasági munkafolyamatokra. Ez vezetett el az iparszerű erdőgazdasági termelés ideájához és a közvetlen termelésirányítás szakosításához. Mindez azonban az erdészeti gépesítés túlhajtásának bizonyult, mert nem vette figyelembe sem az erdő sérülékenységét, sem a legfontosabb termelési tényező, az ember pszichikai sajátosságait. Ezért az 1980-as években megkezdődött az átértékelés. Ez 1990 után is folytatódott és differenciáltabbá vált. Azonban az ERTI – sajnálatos módon – lezárta műszaki fejlesztési kutatásait.
A vadászattal-vadgazdálkodással kapcsolatos szervezett kutatások is lendületet vettek a II. világháború után a soproni egyetemen. Az 1960-as években Budakeszin vadegészségügyi állomás létesült, amelyet Vadbiológiai Állomássá fejlesztettek. Az 1970-es években az intézményt a Gödöllői Agrártudományi Egyetem keretébe helyezték át.
Tudományos műhelyként szerepelt az 1958-ban létesített Országos Trófeabíráló Bizottság is, amely a nála bemutatott nagyszámú trófea adatainak feldolgozásával maradandó értékekkel gyarapította a vadászható nemes vadfajok minőségére vonatkozó ismereteket. Vadászati tudományos munka más műhelyekben is folyik az országban (Hódmezővásárhely, Mosonmagyaróvár, Csongrád stb.).
A vadászati-vadgazdálkodási kutatások (a vad és élőhelyének kapcsolata, a különféle jellegű élőhelyek és vadgazdálkodási körzetek vadeltartó képessége, a vadfajonként fenntartható optimális létszám meghatározása) napjaink környezetgazdálkodási eszméi közepette új megvilágítást kaptak.
A vadgazdálkodáshoz kapcsolódó tudományos munka eredményeinek nemzetközi elismerését is jelentette az 1971-ben Budapesten megrendezett Vadászati Világkiállítás.
A folyóiratok és periodikák területén az Erdészeti Tudományos Intézet rendszeresen kiadta Erdészeti Kutatások című köteteit. {IV-607.} A soproni egyetem Az Erdészeti és Faipari Egyetem Tudományos Közleményeiben adott lehetőséget tudományos eredmények közzétételére. Az egyetemi ifjúság is megjelenteti évente három-négy alkalommal a maga kiadványát, Soproni Műhely címmel. A legújabb soproni tudományos kiadvány a Tilia, zömmel botanikai tartalommal.
Az OEE 1948 októberétől ismét havonta megjelentette az 1862-ben alapított Erdészeti Lapokat (ami 1950–1952 között politikai okokból szünetelt, majd 1952-től 1990-ig ugyancsak kényszerű okokból Az Erdő címet viselte). Érdemes megjegyezni, hogy a lap a műszaki-gazdasági tudományos folyóiratok kategóriájában a legnagyobb múltú, jelenleg 134. évfolyamában járó élő orgánuma a magyar sajtónak.
Az OEE kiadványa az 1960-as évektől Az Országos Erdészeti Egyesület Erdészettörténeti Szakosztályának Közleményei (röviden: Erdészettörténeti Közlemények; Historia forestalis) is.
A Faipari Tudományos Egyesület 1951 óta havonta megjelenteti Faipar című tudományos folyóiratát. A vadászati-vadgazdálkodási kutatások orgánuma a Vadbiológia című évkönyv, amelynek kiadója egyben ennek a tudományágnak egyik szellemi műhelye, a Gödöllői Agrártudományi Egyetem Vadbiológiai és Vadgazdálkodási Tanszéke. Hasonlóképpen szolgálja ennek a szakterületnek a fejlesztését a Magyar Vadászlap, továbbá az 1881-ben alapított Országos Magyar Vadászati Védegylet patinás havi folyóirata, a Nimród. Bár elsősorban az üzemi gyakorlat lapja volt az erdészeti főhatóság havi folyóirata, az 1947–1994 között megjelent Erdőgazdaság és Faipar, mégis jelentős a korszak tudománytörténetében.
A 20. század folyamán létezett a helyi erdészeti sajtó, pl. regionális vagy kisebb egyesületek, erdőgazdaságok, faipari és fakereskedelmi vállalatok orgánumai.
Az erdészeti szakkönyvek kiadása a II. világháború előtti helyzethez képest szintén igen nagy fejlődést mutat az 1945 utáni évtizedekben. Különösen a Mezőgazdasági Kiadó, valamint az Akadémiai Kiadó tűnt ki az igényes erdészettudományi szakkönyvek kiadásával, míg a faiparral kapcsolatban a Műszaki Könyvkiadó említendő.
A könyvekben és folyóiratokban publikált szellemi termés viszonylagos mérőszámai lehetnek a szakbibliográfiák adatai. Az 1945 utáni erdészeti-vadászati bibliográfiák adatai alapján legalább 15 ezerre becsülhetjük azoknak a kisebb-nagyobb írásműveknek a számát, amelyek könyv vagy folyóiratcikk formájában gazdagították a század második felében a magyar erdészettudományt és a hozzá szorosan kapcsolódó tudományterületeket.
A könyv- és folyóirat-kiadáshoz szorosan kapcsolódik a szakmai közkönyvtár- és levéltárügy. E tekintetben a legjelentősebb intézmény a soproni egyetem központi könyvtára, amely egyúttal a megfelelő hatósági jogkörrel felruházott ágazati levéltár funkcióját is betölti. A selmecbányai előzményeket is figyelembe véve a könyvtár több mint 200 éves múltra tekint vissza. Nemcsak az erdészettudománynak, de az egész magyar kultúrának becses részét jelenti a könyvtáron belül a selmeci műemlékkönyvtár.
További nagy erdészeti-vadászati-faipari könyvgyűjtemény van a Magyar Mezőgazdasági Múzeumban, az Országos Erdészeti Egyesület és az Erdészeti Tudományos Intézet könyvtárában és az Országos Mezőgazdasági Könyvtárban. Tudományos könyvgyűjtemény a Magyar Természettudományi Múzeumban elkülönítetten kezelt, elsősorban kutatási célokat szolgáló gr. Széchenyi Zsigmond Emlékkönyvtár.
Az első erdészeti közgyűjteményt az OEE hozta létre az 1880-as évek közepén az akkor épült budapesti székházában. Ezt {IV-608.} azonban hamarosan felszámolták. Csaknem nyolc évtizeden át a Magyar Mezőgazdasági Múzeum képezte az ágazati muzeológia szinte kizárólagos bázisát, bár különböző próbálkozások időnként vidéken is felbukkantak; pl. a soproni egyetem is megkezdte az anyaggyűjtést.
Az 1960-as évek közepén az ERTI gödöllői gépkísérleti telepén létrehoztak egy 150–200 egységet magába foglaló gépmúzeumot, ezt azonban az 1990-es években a kísérleti teleppel együtt felszámolták.
Az 1980-as évektől lendületet vett az erdészeti muzeológia ügye. Jelenleg mintegy 15–20 kisebb-nagyobb gyűjtemény kereshető fel az országban. A nagyobbak: a Magyar Mezőgazdasági Múzeum (állandó erdészeti, vadászati és természetvédelmi kiállítása), a soproni Erdészeti Múzeum, a bugaci Alföldfásítási Emlékmúzeum, a szilvásváradi szalajka-völgyi Erdei Múzeum (szabadtéri és zárttéri részleggel), a bakonybéli Bakonyi Erdők Háza, az Ópusztaszeri Történeti Emlékpark erdészeti gyűjteménye és bemutatóhelyei, a ravazdi erdészeti-vadászati-üzemtörténeti gyűjtemény, a piliscsabai Mezőgazdasági Gépészeti Szakközépiskola motorfűrész-gyűjteménye, az újpesti Kaesz Gyula Faipari Szakközépiskola faipari eszközgyűjteménye, az ásotthalmi Bedő Albert Erdőgazdasági Szakmunkásképző Intézet iskolatörténeti gyűjteménye stb.
Egyes vidéki múzeumok is jelentős erdészeti és vadászati kiállítással rendelkeznek: a keszthelyi Helikon Kastélymúzeumban Windischgrätz Ferenc József és Dózsa György 272 darabos nagy értékű trófeagyűjteménye, a szécsényi Kubinyi Ferenc Múzeum vadászati kiállítása, a nagykanizsai Thury György Múzeum Ember és erdő Zalában című erdészeti gyűjteménye, a gyöngyösi Mátra Múzeum erdészeti-vadászati kiállítása és a zirci Bakony Múzeum természettudományi-erdészeti anyaga. A budapesti múzeumok közül megemlítendő a Magyar Természettudományi Múzeumnak az erdő élővilágára és annak gazdasági hasznosítására irányuló kiállítása, valamint trófeagyűjteménye, továbbá a Néprajzi Múzeumnak az erdő néprajzára vonatkozó gazdag tárgyi anyaga és fotógyűjteménye.
Jelentős magángyűjtemények is gazdagítják a szakma tudományos infrastruktúráját. Ilyen például néhai Nagy Endre balatonedericsi (zömmel vadászati-néprajzi jellegű) Afrika-gyűjteménye vagy dr. Szontágh Pál erdőmérnök (Mátrafüred) rovargyűjteménye, amely legjobb tudomásunk szerint jelenleg a legnagyobb magántulajdonban levő rovargyűjtemény az országban.
| A két világháború közötti korszak | TARTALOM | Tudományos iskolák a magyar erdészettudományban |