Tudományos iskolák a magyar erdészettudományban

Az erdőrendezéstani iskola

Egy erdészettudományi iskola a „legerdészibb” területen: az erdőrendezéstan-erdőbecsléstan-erdészeti dendrometria-faterméstan {IV-609.} területén alakult ki és Fekete Lajos (1837–1916), Belházy Emil (1840–1898), Muzsnay Géza (1865–1935), Fekete Zoltán (1877–1962), Rónai György (1880–1932), Magyar János (1911) személyi vonulattal jellemezhető. Azért tüntettük fel az egyes tudósok születési és halálozási évszámát, hogy érzékeltessük: ez klasszikusan olyan iskola, amelynek gyökerei Selmecbányáig és ott is az utolsó erdészeti polihisztorig, Fekete Lajos akadémiai-főiskolai tanárig nyúlnak vissza.

Ezt az iskolát a fatermés- és faállomány-szerkezeti viszonyainak megismerésére, feltárására való törekvés jellemezte. Számos kitűnő, produktív tanítvány kapcsolódott a mesterekhez, akik továbbfejlesztették és bővítették a tudománykört (Sopp László, Sali Emil, Márkus László, Király László stb.).

Erdőművelési-erdővédelmi iskola

A magyar erdészeti viszonyoknak leginkább megfelelő sajátos út keresése alakított ki egy másik iskolát az erdőműveléstan vonalán. Ezt Vadas Jenő (1857–1922), Roth Gyula (1873–1961), Magyar Pál (1895–1965) és Majer Antal (1920–1996) professzorok nevével fémjelezhetjük leginkább, akikhez számos kitűnő és az iskolát továbbfejlesztő követő csatlakozott (az élők közül csak az idősebbeket említve: Danszky István, Solymos Rezső, Bondor Antal stb.).

Ez az iskola az erdőművelést igyekezett minél inkább a természetes erdőállapot fenntartására, illetve annak helyreállítására irányítani. Napjainkban ezt a törekvést a fenntartható természetközeli erdőgazdálkodás fogalmába foglalják össze.

Az erdőműveléshez közel áll az ugyancsak Fekete Lajos által útjára indított erdővédelmi iskola. Ennek további klasszikus mesterei: Kelle Artúr (1882–1945), Győrfi János (1905–1966), Haracsi Lajos (1898–1978), akiket számos neves tanítvány követett (Igmándy Zoltán, Pagony Hubert, Varga Ferenc, Tóth József stb.).

Ezt az iskolát mindig az a korszerű szemlélet jellemezte, hogy az erdő egészségi állapotának megőrzése az erdőt alkotó biotikus és abiotikus tényezők közötti harmonikus egyensúly fenntartásán múlik. Ez az erdész művészetének egyik legkényesebb, de egyben legfontosabb feladata. Ezért ez az iskola mindig szoros kapcsolatban állt az erdőműveléstani iskolával.

Talajbiológiai iskola

Sajátos iskolateremtő személyiség volt a korábban már említett Fehér Dániel akadémikus (1890–1955), aki az erdészeti növénytan professzora volt a soproni egyetemen. Ám valójában a talajélettan-talajmikrobiológia terén kifejtett kutatásai és eredményei révén emelkedett nemzetközi tudományos hírnévre, s ezzel teremtett tudományos kört maga körül. Társai és tanítványai közül olyan neveket említhetünk meg, mint Bokor Rezső, Manninger Ernő, Gyurkó Pál, Varga Lajos, Kecskés Mihály.

Erdőtelepítési iskola

Sajátos magyar iskolát alakított ki az alföldi erdőtelepítés és fásítás nagy feladata, a szikes és homoktalajok erdősítése. Sok-sok kitűnő erdész nevét kellene itt felsorolnunk, akik a végrehajtás során csatlakoztak tanítómestereikhez és értékes növénytani, talajtani, hidrológiai, klimatológiai eredménnyel gazdagították az iskola kollektíváját. A teljesség igénye nélkül említünk meg néhány nevet: Kallivoda Andor, Koltay György, Magyar Pál, Tury Elemér, Kiss Ferenc, Béky Albert, Tikos Béla, Bakkay László, Botvay Károly, Roller Kálmán, Babos Imre, Járó Zoltán, Tóth Béla, Szodfridt István, Horváth László, Ván László stb.

Az volt a jellemző erre az iskolára, hogy az alföldi természetes növénytársulásokra, mint a termőhelyi adottságok érzékeny komplex indikátorára alapozva kísérletezték ki a telepítések és fásítások sikerrel {IV-610.} leginkább biztató eljárásait, a fafajmegválasztástól kezdve a telepítési technológiáig. Az iskola eredményeinek jelentősége jóval túlmutat az országhatáron, mert a Föld nagy kiterjedésű pusztaságainak, sós és homoktalajainak, kopár területeinek meliorálása az emberiség legfőbb gondjai közé tartozik. Nem véletlen, hogy a Magyarországra látogató külföldi erdészeti szakemberek zöme ennek az iskolának a tevékenysége iránt érdeklődik.

Erdészeti növénynemesítési iskola

Tárgyát tekintve széles felületen kapcsolódik az előbb említett tudományos körhöz a magyar erdészeti növénynemesítők iskolája. Korai előfutárukként Fleischmann Rudolf nevét már említettük. Ez a tevékenység azonban a II. világháború után bontakozott ki intenzíven, a gyakorlati igények hatására.

A gyorsan növő fafajok: nyárak, füzek, fenyők, akác (de némely őshonos kemény lombos fafaj) nemesítése terén nemzetközileg is komolyan értékelt eredményeket értek el a magyar erdészeti növénynemesítők, beleértve a tevékenységi körbe a jól szervezett erdészeti maggazdálkodást, általában a szaporítóanyag-termelést is. Ismét néhány kiragadott név az iskolateremtő személyiségek és tanítványaik köréből: Kopecky Ferenc, Tompa Károly, Keresztesi Béla, Marjai Zoltán, Nemky Ernő, Bánó István, Simon Miklós, Gergácz József, Tuskó László, Mátyás Csaba, Halupa Lajos, Palotás Ferenc, Bach István és a Kanadába kivándorolt Sziklai Oszkár.

Erdészetpolitikai iskola

Az erdészettudomány társadalomtudományi komponensének vonatkozásában egy sajátos, magának nemzetközileg is elismerést kivívott iskoláról teszünk említést, amely a magyar erdészeti politika területén alakult ki. Annál is inkább, mivel a II. világháború utáni évtizedekben a kelet-európai szocialista tömb országaiban a hatalom erős centralizáltsága közepette az ágazati politikák mozgástere erősen beszűkült. Magyarországon viszont kitűnő képzettségű és rátermett személyiségek ki tudtak alakítani a magyar természeti-társadalmi-gazdasági adottságoknak legjobban megfelelő, sajátos magyar erdészeti politikát. Az iskola az erdészeti politika legmagasabb nemzetközi fórumain is éreztette hatását.

Magyarországon már a 19. században is működtek kitűnő erdészeti politikusok: Divald Adolf, Wagner Károly, Bedő Albert, Tisza Lajos, akik az 1867-es kiegyezés után megteremtették a modern magyar erdészetet.

Az I. világháború után magaslott ki a tulajdonképpeni iskolateremtő, mindmáig ható nagy erdészeti politikus, Kaán Károly (1867–1940) akadémikus. Ő fogalmazta meg Trianon után az új adottságoknak megfelelő új erdészeti politika alapelveit és meg is tette az első konkrét lépéseket azok gyakorlati megvalósításának útján (1923. évi erdészeti törvénysorozat). Kitűnő tanítványa volt Lesenyi Ferenc (1887–1962), a soproni főiskola, majd egyetem professzora, aki az egyetemi katedráról erdészgenerációk lelkébe plántálta el a kaáni eszméket. Ezeket az elveket vitte az aktív szolgálatból már kivált Kaán helyett az 1930-as évek kimagasló erdészeti politikusa, báró Waldbott Kelemen (1883–1945) a gyakorlati törvényhozás szintjére. Waldbott összekötő láncszem volt Kaán és a II. világháború utáni korszak politikusai között.

A kaáni iskola háború utáni továbbfejlesztője volt Lesenyi professzor tanítványa, Madas András (1917), aki már a politológia szintjére emelte az erdészeti politikát, mint korábban empirikus és tisztán verbális tudományt, mivel az ökonometria és a gazdasági prognosztika elméleti módszereit is alkalmazta következtetéseinek megalapozásához. Iskolájának köréből megemlítjük Sali Emilt (1921–1985), Halász Aladárt (1921) és Váradi Gézát (1931).

{IV-611.} A II. világháború után kibontakozott erdészetpolitikai iskolára az volt a jellemző, hogy mind a szűkebb szakmai, mind a szélesebb társadalmi szemléletet el tudta mozdítani az erdővel kapcsolatos egyoldalú termelési felfogástól a több, pontosabban hármas funkció elismerésének irányába (termelési, környezetvédelmi és jóléti funkció). Ezt a tézist a VII. Erdészeti Világkongresszus (Buenos Aires, 1972) is elfogadta. Az iskola a védelmi és jóléti funkció tartalmát is kidolgozta. Az előbbiben komoly szerepet játszott Madas András, az utóbbiban Keresztesi Béla, Mészöly Győző, Héder Sándor, Halász Tibor és még többen mások.

Erdészettörténeti iskola

Az erdészettudomány társadalomtudományi összetevőjének területéről másodikként azt az iskolát emeljük ki, amely az OEE Erdészettörténeti Szakosztályának keretében 1963 óta folyamatosan műveli a magyar erdészettörténeti kutatásokat.

Erdészettörténettel (ide értve a vadászattörténet egy részét is) egyénileg már számosan foglalkoztak. Az iskolának tekinthető szakosztályt 1963-ban Ágfalvi Imre erdőmérnök hozta létre. Őt követte Király Pál, Csöre Pál, Hiller István és Oroszi Sándor. Az iskola mindig a magyar fagazdaság és a hozzá kapcsolódó vadászat, valamint természetvédelem múltjának feltárását tekintette elsőrendű feladatának és ezen a téren tekintélyes munkát végzett. Az eredményeket egyrészt saját periodikájában (Erdészettörténeti Közlemények), másrészt önálló kötetekben, szakmai és történelmi folyóiratokban adta közre.

Erdőfeltárási iskola

Az erdészettudomány műszaki komponensének területén két iskola kialakulásáról és működéséről adhatunk számot.

Az erdőfeltárási iskola „atyja” tulajdonképpen Modrovich Ferenc volt, a soproni egyetemen az út- és vasútépítéstan professzora a két világháború között. Az iskolát azonban tanítványa, Pankotay (Ibi) Gábor, maga is a tantárgy későbbi professzora bontakoztatta ki, aki köré a gyakorlati erdészeti útépítés területén olyan kitűnő műszaki szakemberek csoportosultak, mint Cornides György, Ecsedy Sándor, Herpay Imre (Pankotay tanszékvezető utóda), Haják Gyula, Bogár István, Jáhn Ferenc stb. Ez a gárda az 1960-as években a magyar erdők erdőgazdasági utakkal történő feltárásának koncepcionális tervét tájegységenként kidolgozta, majd jórészt meg is valósította. Az iskolát az általános útépítés művelőitől az különböztette meg, hogy speciális tervezési metodikát dolgozott ki arra vonatkozón: miként kell az erdőgazdasági termelési és közjóléti feladatokat számszerűsítetten figyelembe venni egy-egy erdőgazdasági tájegység komplex feltárásának megtervezése során. Ez a metodika a maga idejében nemzetközi viszonylatban is figyelmet érdemlő volt. Mivel azonban az 1980-as évekre a tervek nagy része megvalósult, másrészt az útépítések állami támogatása is módosult, továbbá az iskolát alkotó személyiségek az aktív szolgálatból kiöregedtek és részben meghaltak, e műszaki diszciplína elméleti és gyakorlati művelése visszafejlődött. Az iskola „gyökerei” azonban élnek a soproni egyetemen. Művelői átértékelik a szakterület fogalmait és módszertanát, figyelembe véve az erdővel kapcsolatban megszaporodott társadalmi igényeket, különös tekintettel az erdei útépítés környezeti hatásaira.

Az iskola egyes tagjai kísérleteztek a kötélpályák és kábeldaruk meghonosításával is a hazai erdőfeltárásban, de ezek elszigetelt próbálkozások maradtak. Ugyanígy Király László erdőmérnök kezdeményezése is, aki acélelemekből összeállított csúszdákat próbált elterjeszteni a hegyvidéki faanyag-közelítésben az 1950–1960-as években.

{IV-612.} Erdészeti gépesítési és munkatudományi iskola

Nem tudott kiteljesedni az az iskola sem, amely a magyar erdészeti gépesítés vonalán csírázott ki az 1960-as években, s amely Káldy József, Szepesi László és Kovács Jenő erdőmérnökök nevével jellemezhető leginkább. Az említettek és közreműködőik arra tettek kísérletet, hogy a hazai erdészeti viszonyoknak (fafaj, terep) jobban megfelelő erdőgazdasági gépeket konstruáljanak, azokat hazai gyártóbázison állítsák elő, valamint komplex gépcsoportokat fejlesszenek ki. Mivel azonban a gazdaságos sorozatnagyság szempontjából az erdészet nem jelentett megfelelő méretű piacot a hazai gépipar számára, ezek a kísérletek beszűkültek, az iskola nem tudott kifejlődni, a kutatások súlypontja pedig a külföldi konstrukciók adaptációjára tevődött át.

Hasonló lett a sorsa a biztatóan induló, sajátosan magyar erdészeti munkaélettani-ergonómiai iskolának is, amelyet leginkább a Szász Tibor erdőmérnök által megszervezett ERTI-főosztály kutatógárdája jelentett. A vizsgálatok (az erdei élőmunka energiafogyasztása, a motorfűrészek vibrációja által okozott keringési és más megbetegedések stb.) nemzetközi viszonylatban is figyelmet érdemeltek. Szász Tibor személy szerint is széles körű nemzetközi elismertségre tett szert, mivel az ember-gép kapcsolatra irányuló munkatudományi kutatásai alapján a legfőbb kidolgozója volt a Fakitermelők Nemzetközi Versenye tudományosan megalapozott versenyszabályzatának. Mivel azonban az ERTI az 1990-es évek elején kénytelen volt műszaki fejlesztési, gépesítési és munkatudományi kutatásait beszüntetni, sajnos, az iskola is feloszlott.