A növénytermesztéstan története

FEJEZETEK

A növénytermesztés valódi gyűjtőfogalom. A talaj, az időjárás, az élővilág, a különböző iparágak számtalan terméke, kiemelten pedig a cselekvő ember, egyaránt a részét képezi. E sokféleség a kutatásban és az oktatásban összegződik. Az új ismeret így kerül az egymást követő nemzedékek birtokába. A 20. században több volt e területen a változás, mint az ezt megelőző évezredek során, azonban – részben a változások folyamatossága, részben eleink elkötelezett, máig ható döntéseinek bemutatása végett – vissza kell tekintenünk a 19. század eredményeire is.

A 18–19. században nemcsak ipari forradalom zajlott le, hanem a mezőgazdaságban is gyökeres változások mentek végbe, amelyek áthúzódtak a 20. század elejére. A rohamosan szaporodó városi népesség élelmiszerigényének kielégítése szükségszerűvé tette az eltérést a megszokott gazdálkodástól. Kiváltképp a növénytermesztésben voltak látványos változások. Erdőirtással, folyószabályozással és a mocsarak lecsapolásával növelték a szántóföld területét; megszüntették az ugarolást; s egyre több gépet használtak; ha kis adagokkal is, de elkezdték a műtrágyázást; talajjavítást végeztek; megnőtt az érdeklődés az új és a jobb fajták, a megbízható minőségű vetőmag iránt.

A fentiek jellemezték hazánk mezőgazdaságát, illetve növénytermesztését is. Különösen a már meglévő tanüzemekben és az élenjáró nagybirtokokon alkalmazták rövid időn belül az új ismereteket. Tapasztalataikat azután más gazdaságok is átvették.

A változásoknak kiváló eszmei, szellemi hátteret adott, hogy reformkori gondolkodóink és követőik a mezőgazdaságnak a nemzet léte szempontjából meghatározó jelentőséget tulajdonítottak. Egyre több képzett gazdatiszt dolgozott szerte az országban. A mezőgazdasági tudomány és egyes szakterületeinek önálló megjelenése ösztönzőleg hatott a kutatómunkára. A döntő mégis az a felismerés volt, hogy új kutatási eredmények és azok gyakorlati alkalmazása nélkül már alig van a gazdálkodásban előrehaladási lehetőség, veszélybe kerül a jövedelmezőség és a piaci versenyképesség.

Legkönnyebben a szükségszerűséggel magyarázható, hogy növekedett azoknak a birtokoknak a száma, amelyeken hozzáfogtak a különböző fajták kipróbálásához, később pedig a növénynemesítéshez. Figyelték a gépek munkáját, a trágyázás és a talajjavítás eredményét, a növényi sorrend hatását stb. A kísérletező gazdák és a tanintézeti professzorok tapasztalataikat, eredményeiket részben a találkozókon, részben a szaporodó folyóiratokban – Gyakorlati Mezőgazda (1872), Mezőgazdasági Szemle (1883), Köztelek (1890) – tették közzé.

Intézetek alapítása

A kísérletező, illetve a kutatómunkának a kormányzat (a Földművelés-, Ipar- és Kereskedelemügyi Minisztérium, majd 1889-től az önálló Földművelésügyi Minisztérium) is mind nagyobb jelentőséget tulajdonított. Idővel anyagi áldozatok vállalására is késznek mutatkozott. A szándék gyakorlati megvalósítását a gazdasági, illetve mezőgazdasági szervezetek, különösen az 1835-ben alakult Országos Magyar Gazdasági Egyesület (OMGE) egyre jobban sürgették. Mindezek az első mezőgazdasági kísérleti intézmény, a Gazdasági Eszköz- és Gépkísérleti Állomás életre hívásához vezettek (Magyaróvár, 1869).

A magyaróvári vár, a Magyar Királyi Gazdasági Akadémia főépülete

Ezután sorra jöttek létre az újabb intézmények: 1872-ben a Mezőgazdasági Vegykísérleti Állomás, 1878-ban a Vetőmagvizsgáló és Növényélettani Kísérleti Állomás (1884-től Vetőmagvizsgáló Állomás). {IV-618.} A kedvező magyaróvári tapasztalatok alapján, a termelői és piaci igények kielégítése végett a minisztérium Vegykísérleti Állomást állított fel Budapesten (1882), Pozsonyban (1883), Kassán (1884), Keszthelyen (1884), Kolozsváron (1889), Debrecenben (1894), Fiuméban (1899), Vetőmagvizsgáló Állomást pedig Budapesten (1891), Debrecenben, Kassán, Keszthelyen és Kolozsváron (1884).

Növénytermesztési szempontból a legjelentősebb intézmény az 1891-ben létesített Növénytermesztési Kísérleti Állomás volt. 1897-ben alapították a Növényélettani és Kórtani Állomást. 1909-ben nyitotta meg kapuit az Országos Növénynemesítő Intézet. E három intézet székhelye is Magyaróvár volt, s tevékenységük szorosan kapcsolódott az ottani mezőgazdasági akadémiához. Az akadémia és a kísérleti állomások Magyaróvárt a 20. század első felének legjelentősebb növénytermesztési kutatóhelyévé tették. Magyaróváron tudósképző iskola is volt. Itt ismerkedett meg a kísérletezés rejtelmeivel, és innen indult pályájára századunk sok nagynevű növénytermesztő kutatója, nemesítője, agrokémikusa és kórtanosa.

Darányi Ignác (1849–1927) a századfordulón a mezőgazdasági kísérletügy és a szakoktatás nagy szószólója, cselekvő földművelésügyi miniszter volt (a Bánffy-, a Széll- és a Khuen-Héderváry-kormányban is). Minisztersége alatt intézeteket alapított, a meglévők fejlesztését pedig bőkezűen támogatta.

A 20. század elejétől mind jobban erősödött a főváros központosító törekvése, mely a növénytermesztési kutatásokra is kiterjedt. Budapestre helyezték át a Növényélettani és Kórtani Állomást, itt létesült a Gyógynövény Kísérleti Állomás (1915), a Gabona- és Lisztkísérleti Állomás (1928), a Növényvédelmi Kutatóintézet (1932). Ez alól csak az Alföldi Mezőgazdasági Intézet életre hívása volt kivétel (Szeged, 1924). A meglévő intézetek fejlesztésében is elsőbbséget élveztek a fővárosiak. Így például az Országos Kémiai Intézet és Központi Vegykísérleti Állomás, valamint a Vetőmagvizsgáló Állomás.

A földművelésügyi tárca volt az intézetek fenntartója. E kötelezettségét annyira komolyan vette, hogy 1906-ban Mezőgazdasági Kísérletügyi Központi Bizottságot (1914-től Mezőgazdasági Kísérletügyi Tanácsot) hívott életre, 1925-ben pedig felállította az Állandó Központi Talajjavító Bizottságot.

Nem voltak közömbösek a kutatás iránt a különböző gazdasági egyesületek sem. Különösen sokat tettek az ügy érdekében 1921-től a mezőgazdasági kamarák, valamint az OMGE, amely már a 19. század végétől biztatta tagjait önálló kísérletek beállítására, a műtrágyák használatára, a vetésforgóban való növénytermesztésre. Ennek köszönhetően számos nagybirtokon (pl. Bánkúton, Árpádhalmon, Kompolton, Lovászpatonán) magán nemesítőtelep jött létre. A birtokosok nemcsak sikeresebb gazdálkodásuk érdekében hoztak áldozatot és fordítottak jelentős összegeket a kutatásra, hanem rangot is jelentett, ha valaki sikeres kísérleti teleppel büszkélkedhetett.

Mindkét világháború óriási pusztítást okozott a kísérletügyben is. Kutatók és jól képzett segéderők haltak meg, semmivé váltak épületek, műszerek és gondosan válogatott nemesítési alapanyagok, fajtajelöltek. Idegen csapatok gázolták szét a parcellákat, a katonák szakkönyveket, pótolhatatlan följegyzéseket égettek el vagy vittek magukkal.

Új korszak, más elvek a II. világháború után

A kísérleti állomásokon kisebb módosításokkal, de ugyanaz a rend érvényesült az alapítástól a II. világháború végéig. Az egyes intézmények nagyfokú önállósággal dolgoztak, a magánintézetekről nem is szólva. Elsősorban az érdekek, az esetleges közös célok és a személyes kapcsolatok voltak a cselekvések mozgatói.

{IV-619.} A II. világháború után korszakos változások kezdődtek. Amíg a pusztítás okozta károk helyreállítása folyt, addig ezt nem lehetett mindenütt érzékelni. Az Ideiglenes Nemzeti Kormány 1945. március 18-án megszüntette a nagybirtokokat, területük nagy részét a földosztással szétaprózták, kisebbik hányaduk állami tulajdonba került. Az utóbbihoz tartoztak azok a birtokrészek, amelyeken kutatóhely volt. Belőlük kísérleti gazdaságokat szerveztek, vagy átadták tanüzemnek valamelyik szakképző iskola számára. A döntés mikéntjét elsősorban a személyi feltételek határozták meg, amelyek később a fejlesztés irányát és mértékét is befolyásolták.

A változások egyelőre nem érintették a Földművelésügyi Minisztériumhoz tartozó kutatóhelyeket. Személyi és anyagi veszteségeik azonban olyan mérvűek voltak, hogy az érdemi munka csak évek múltán indulhatott meg. Tetézte ezt a pénz hiánya, a hogyan tovább kérdés megválaszolatlansága. Csak az 1948 augusztusában létesült Magyar Tudományos Tanács, majd a Földművelődésügyi Minisztérium 1949 tavaszán létrehozott Mezőgazdasági Tudományos Központja kereste a feleletet. 1949-ben Budapesten létrehozták a Központi Növénytermesztési és Növénynemesítési Kutatóintézetet. Ennek rendelték alá a mezőgazdasági akadémiák intézeteit és a szegedi intézményt. A frissen alapított Agrobiológiai Intézet (az MTA Mezőgazdasági Kutatóintézetének elődje) is a kutatóintézet növénynemesítési osztályaként kezdte meg működését Martonvásáron. E szerveződés azonban, nem sokkal alapítása után, megszűnt (1950), de továbbra is egyetértés mutatkozott abban az elvben, hogy szükség van egy erős, központi intézet létrehozására, amely átfogja a növénynemesítéstől a termesztési kutatásokig az egész növénytermesztés biológiai oldalát, az ország különböző ökológiai adottságú részein dolgozó kutatóhelyeknek pedig a helybéli, speciális kérdésekkel kellene foglalkozniuk. Az előbbi feladatot a – Növénytermesztési Kutatóintézetre gyorsan átkeresztelt – martonvásári intézményre bízták. Az utóbbit pedig a debreceni, a keszthelyi, a magyaróvári és a szegedi intézetek önállósításával vélték megoldhatónak.

Növénytermesztési kutatás azonban e körön kívül is, több helyen folyt. Megkezdődött az MTA kutatóhálózatának kiépítése (1953), a Földművelődésügyi Minisztérium a martonvásári intézetet átadta az MTA-nak.

A tájintézetek létrehozása

A növénytermesztéssel összefüggő kísérletek – bár az egész országot átfogóan, de hovatartozásukat és munkájukat tekintve egyaránt szétaprózottan – a háború után még jó ideig folytak. Ezeket a nemesítési, növénytermesztési, talajjavítási kutatásokat végző telepeket és az egyes vetőmagtermesztő üzemeket 1955-ben mezőgazdasági tájintézetekké szervezték. Erdei Ferenc (1910–1971) földművelésügyi miniszter nemcsak politikus, kutató, író volt, hanem gazdálkodó és a vidéket jól ismerő ember is. Így nem meglepő, hogy a döntés alapos előkészítés és szakmailag ma is helytálló elvek alapján született. Több, akkor megkezdett kutatás azóta is eredményesen folyik.

A tájintézetek feladatainak meghatározásánál a kijelölt körzet természeti adottságait, termesztési hagyományait és a megvalósításhoz szükséges feltételeket egyaránt figyelembe vették. Ennek legfontosabb része volt, hogy a kísérleti gazdaságokat hozzájuk csatolták. A kísérleti gazdaságban, az új fajták kipróbálása mellett, mód volt a magas szaporulati fokú vetőmagvak feldolgozására és az újdonságok gyakorlati bemutatására. Valamennyi intézet munkájában meghatározó szerephez jutott a növénynemesítés és a növénytermesztési kutatás. A legtöbbjük kapott trágyázási és talajjavítási feladatot is. Mindezt természetesen a termőtájhoz igazítva.

{IV-620.} A rendelkezés nyomán 8 tájintézet létesült: 1. Az Észak-dunántúli Mezőgazdasági Kísérleti Intézet (Mosonmagyaróvár) a helybéli Mezőgazdasági Kísérleti Intézetből, annak kísérleti gazdaságából és a Lovászpatona-Járóházai Növénynemesítő Kísérleti Üzemegységből alakult. Körzete Győr-Sopron és Komárom megyékre, valamint Fejér, Vas és Veszprém megyék egyes részeire terjedt ki. A Hansággal kapcsolatos kutatásokat kiemelt feladatként kapta. 2. A Dél-dunántúli Mezőgazdasági Kísérleti Intézetet (Keszthely) az ottani Mezőgazdasági Kísérleti Intézet, annak kísérleti gazdasága, a szentgyörgyvölgyi és a Marietta-pusztai üzemegység alkotta, s körzete Zala megyére, Somogy, Vas és Veszprém megyék egyes részeire terjedt ki. Feladatai közül külön is említést érdemel a lápterületek, az őrségi savanyú erdőtalajok, a zalai dombvidék talajai és a somogyi homokhát telkesítési, növénytermesztési kutatása és vetésforgó kidolgozása. 3. A Délkelet-dunántúli Mezőgazdasági Kísérleti Intézet (Iregszemcse) az iregszemcsei Kísérleti Gazdaságból, annak kutatórészlegéből és a rácegresi Kísérleti Üzemegységből alakult. Körzete Tolna és Baranya megye, valamint Fejér és Somogy megye meghatározott része volt. 4. A Duna–Tisza közi Mezőgazdasági Kísérleti Intézet (Kecskemét) a helybéli Kísérleti Gazdaságból, annak kutatórészlegéből és a Ceglédi Kísérleti Üzemegységből alakult. Körzete Bács-Kiskun és Pest megye kijelölt területeire terjedt ki. Kiemelt feladata a homoki növénytermesztési kutatások és a táj kertgazdaságának fejlesztése. 5. Az Északkelet-magyarországi Mezőgazdasági Kísérleti Intézet (Kompolt) a kompolti Kísérleti Gazdaságból, annak kutatórészlegéből és a Virágos-majori Kísérleti Üzemegységből alakult. Körzete Heves, Nógrád és Borsod-Abaúj-Zemplén megye területét, valamint Pest megye egy részét ölelte fel. 6. A Délalföldi Mezőgazdasági Kísérleti Intézet (Szeged) a Szegedi Mezőgazdasági Kísérleti Intézetből, annak Kísérleti Gazdaságából, a Bánkúti, a Kalocsai és a Makói Kísérleti Gazdaságokból, továbbá a Kopáncsi Rizsnemesítő Telepből jött létre. Körzete Csongrád megye, Bács-Kiskun és Békés megye kijelölt része volt, de kísérleti telepet tartott fönn Szolnok és Pest megyében is. 7. A Nagykunsági Mezőgazdasági Kísérleti Intézet (Karcag) a Karcagi Kísérleti Gazdaságból, annak kutatórészlegéből és a Hosszúháti Kísérleti Gazdaságból alakult. Tevékenységét Szolnok megyében és Hajdú-Bihar megye bihari részén fejtette ki. 8. A Nyírségi mezőgazdasági Kísérleti Intézetben (Nyíregyháza-Gyulatanya) a Gyulatanyai, a Kisvárdai és a Nagykállói Kísérleti Gazdaságot, ezek kutatórészlegeit, valamint a Nyíregyházai Homokkísérleti Telepet vonták össze. Munkáját Szabolcs-Szatmár megyében és Hajdú-Bihar megye nyírségi táján végezte.

Nem került a tájintézeti körbe a Szarvasi Öntözési és Talajjavítási Kutató Intézet, de tájfeladatot kapott a Körös és a Berettyó vidékére. A Hajdúság, a Hortobágy és a tiszalöki területek fejlesztési kérdéseinek kutatására a Debreceni Mezőgazdasági Akadémián létesítettek tanszéki intézetet. Az Országos Mezőgazdasági Minőségvizsgáló Intézet talajlaboratóriumai szorosan együttműködtek a tájintézetekkel.

Egyidejűleg az Országos Növényfajtakísérleti Intézethez csatolták a Tápiószelei Kísérleti Gazdaságot. Tették ezt azzal a céllal, hogy a Budapesten létesített intézet itt alakítsa ki a Központi Fajtakísérleti Állomást és létesítsen országos fajtagyűjteményt. Ezzel a mai növényi génbank alapjait rakták le.

A komplex kutatások kora

A tájintézetek 15 éven át közmegelégedésre dolgoztak, s közben szüntelenül fejlődtek. Eredményes kutatómunka folyt a Martonvásári Intézetben, az egyetemeken és a többi növénytermesztési kutatóhelyen is (pl. a Növényvédelmi Kutatóintézetben). {IV-621.} Ez annak ellenére is igaz, hogy a keszthelyi és a mosonmagyaróvári intézetek önállóságát 1960-ban megszüntették és a Mezőgazdasági Akadémiához csatolták. Az intézmények nemcsak kutatási eredményeikkel, hanem szaktanácsadó munkájukkal is hozzájárultak ahhoz, hogy növénytermesztésünk több évtizedes egy helyben topogás után fejlődésnek indult. Ugyanakkor az is tény, hogy egyrészt a szétaprózottság és a több párhuzamos kutatás okozta hátrány mind jobban érezhetővé vált, másrészt az intézmények felkészültsége és felszereltsége sokat javult, ezáltal alkalmasak lettek országos feladatok ellátására.

A változtatásokra 1970-től került sor. A szaktárcát (ez időben: Mezőgazdasági és Élelmezésügyi Minisztérium) Dimény Imre (1922–) vezette. Minisztersége idején a kutatást és a szakoktatást az ágazat fejlesztésének sarokköveként kezelték. Ennek szellemében kaptak a tárca kutatóhelyei határozott, komplex feladatokat, kellő anyagiakat és egyes intézetek új nevet. Mindezt úgy, hogy tájkutatási témáikat megtartották.

A komplexitás azt jelentette, hogy az adott kutatási terület egészét a megnevezett intézmény szervezte és művelte (részben önállóan, részben együttműködésben). Felelős volt a kutatási elképzelések összeállításáért, az együttműködők munkájának értékeléséért, a tudományos vitaülések szervezéséért, az új és hasznosítható eredmények széles körű elterjesztéséért.

A változások híveit az intézmények szellemi és anyagi gyarapodása, a kutatási eredmények születése és gyakorlati hatása igazolta a legjobban. Az egyéb tényezők mellett az át- és újjászervezett kutatói körnek nagy érdemei vannak abban, hogy növénytermesztésünk a világ élvonalába került.

Mivel 1953-tól az agrárkutatás részben az MTA-hoz is tartozott (a növénytermesztést illetően a Mezőgazdasági, valamint a Talajtani és az Agrokémiai Kutatóintézet révén), itt a változások az Akadémia és a szaktárca együttműködésével valósultak meg. Az MTA intézetei szervesen kapcsolódtak a kutatási programokhoz, sőt vezettek is néhányat.

A tervgazdálkodás a kutatásban éppúgy jelen volt, mint a gazdaságban. Mindegyik ötéves tervidőszak végén értékelni kellett a végzett munkát, fel kellett tárni a fogyatékosságokat és javaslatokat kellett tenni a megszüntetésükre. Valamilyen változtatás szinte kötelező volt. Szerencsés esetben ez jótékonyan hatott az intézmény fejlődésére, máskor pedig átszervezés, összevonás lett az eredménye. Ez következett be 1976-ban a karcagi Talajművelési Kutató Intézetnél és a kompolti Növénytermesztési és Talajvédelmi Kutató Intézetnél. Az előbbi a debreceni, az utóbbi a gödöllői Agrártudományi Egyetemhez került. Az összevonás szakmai indokául a talajművelési és a talajvédelmi kutatások fejlesztésének, valamint az egyetemi kutatások erősítésének szükségességét hozták föl.

Az átszervezés és a Vetőmagtermeltető és Értékesítő Vállalathoz csatolás sorsára jutott a nyíregyházi Nyírségi Agrotechnikai Kutató Intézet, szakmailag erősen vitatható indokkal.

E korszak végéről még a Mezőgazdasági Biotechnológiai kutatóközpont alapítása érdemel említést (1986). A biológiai kutatásokat az 1980-as években világszerte a biotechnológiával elérhető eredmények tartották lázban. Ezért határozta el a szaktárca az önálló intézmény fölállítását Gödöllőn.

Pályázati rendszer a rendszerváltozás után

Az 1989–1990. évi társadalmi és gazdasági változás a növénytermesztési kutatást sem hagyta érintetlenül. Megszűntek a megrendelések, csökkentek a költségvetési források. Kis összeg állt mind a minisztérium, mind az Országos Műszaki Fejlesztési Bizottság (OMFB), mind az MTA {IV-624.} rendelkezésére. Ezeknek a szűkös forrásoknak az elnyerésére is pályázni kellett. Az intézmények megmaradásához a saját bevételek növelése elengedhetetlenné vált. A pályázati feltételekben eleve csak 2–3 éves lehetőséget kínáltak, a növénytermesztésben csak már kész kutatási eredménnyel lehetett indulni a siker reményében. Érdemleges növénytermesztési, nemesítési kutatás ennyi idő alatt nem végezhető, hiszen minden évjárat más, s egy új fajta előállítása legalább egy évtizednyi időt kíván.

Mindezek következtében a növénytermesztési kutatásokat mérhetetlen károk érték. Szinte csak a növénynemesítés és az azt egyre jobban szolgáló biotechnológia fejlődött. Az előbbi a korábban előállított fajták hozadékának köszönhetően, az utóbbi a külföldi támogatások és a téma „divatos” volta révén. A talajjavítási, a trágyázási, a talajművelési, a talajvédelmi és az öntözési kutatások csaknem teljesen elsorvadtak, a tájkutatások jó része megszűnt. E szakterületeken alig van már kutatói utánpótlás, és jelenleg a gazdálkodók részéről sincs igény az új eredmények iránt.

Súlyosbította az állapotokat, hogy 1993-ban az agrár-felsőoktatás – az egyetemekhez régebben csatolt intézetekkel együtt – átkerült a művelődésügyi tárcához. A korábbi kettősség (MTA–Földművelésügyi Minisztérium) is nehezítette már a kutatóhelyek együttműködését, s az 1990-es évek végére tovább bonyolította a helyzetet a három „gazda” – mindegyik szűkös forrásokkal és kellő hatalomféltéssel.