A növénytermesztési kutatás szakterületei

Talajművelés

A 20. század talajművelési kutatásai rengeteg ismerettel gazdagították tudásunkat. Sok új eszköz kifejlesztését segítették, módosítását kezdeményezték. A gyakorló gazda mégis ezen a téren követi el a legtöbb hibát. Igaz, minden talajtípus, minden évszak és időjárási tényező, minden elővetemény és minden vetendő növény befolyásolja a szükséges vagy a lehetséges munkaműveletet. A sok tényező kölcsönhatása miatt az 1990-es években a kutatók mind ritkábban választanak e szakterületről témát. A legtöbb ösztönzés a gépgyártók részéről érkezik, s a vizsgálatok is őket szolgálják. Az is tény, hogy nehéz olyan új talajművelési ismerethez jutni, amely piacra vihető és a kutatás folytatásához némi fedezetet teremt. A hozadék: egy-egy szakcikk, tudományos dolgozat és maga az eljárás, amit bárki térítés nélkül alkalmazhat.

A helyes talajművelés egyben táj- és környezetvédelem. Az egész társadalom érdeke megkívánja tehát e kutatásokat és eredményeinek széles körű alkalmazását. A 19. század végén és a századfordulón Cserháti Sándor (1852–1909) tette a legtöbbet a talajművelés jobbításáért. A szántás és a mélyművelés kérdéseivel, valamint a nedvesség megőrzésével kiemelten foglalkozott. Nemcsak kísérletezett, írt és oktatott, hanem az országot járva tapasztalatokat gyűjtött, és terjesztette az új ismereteket. 1900–1901-ben adta közre korszakalkotó művét, az Általános és különleges növénytermelés 1–2. kötetét. A talajok mélyművelése hazánkban című könyve pedig nemzetközi érdeklődést váltott ki.

A talajművelés részkérdéseivel – az utóbbi évtizedet leszámítva – kutatók és gyakorló gazdák sokat foglalkoztak. Különösen a szántást és annak különböző formáit (sekély-, mély-, mélyítő-, tarló-, nyári, őszi szántás), szerepét, eszközeit, szükségességét és elhagyásának lehetőségeit tették a vizsgálódás tárgyává. A különböző viszonyok között gyakran születtek egymásnak ellentmondó eredmények és alakultak ki különböző nézetek, bizonyítván azt, hogy jó gazda csak az lehet, aki ismeri a földjét, az elődök tapasztalatait, a kutatások eredményeit és képes ezek összevetésével {IV-625.} dönteni az elvégzendő munkáról.

Különböző talajokon folytak kísérletek a lazítás, a tömörítés, az egyes növényfajok vetőágyigényének megismerésére, a különböző munkaeszközök használatára.

A talajművelési kutatások kiemelkedő egyénisége volt még Gyárfás József (1875–1965) és Manninger G. Adolf (1880–1954). Az 1990-es évek végén figyelemre méltó Nyíri László (1932–), Krisztián József (1936–) és Birkás Márta (1951–) munkássága.

A talajműveléshez kapcsolódnak a vetésforgóval, a vetésváltással és a növényi sorrenddel folytatott kísérletek. Az elő- és utóvetemény-hatás, az egyes fajok monokultúra-tűrése, a talajuntság megállapítása fontos növénytermesztési kérdés. A helyes növényi sorrend a gyomok, az állati kártevők, a gombák és a vírusok okozta betegségek elleni küzdelem ma is legfontosabb eszköze, bár a vegyszerek világában erről gyakorta megfeledkeznek.

A vetésforgó-kísérletek legnevesebb tudósa volt Westsik Vilmos (1883–1976); az 1930-as években Nyíregyházán létesített vetésforgóját ma is fenntartják. A szakírók közül Sipos Gábor (1903–1994) munkássága emelkedik ki.

Trágyázás

A sikeres növénytermesztés alapja a talajművelés mellett a tápanyag-utánpótlás. A trágyázás befolyásolja a növények egészségi állapotát, a termék mennyiségét és minőségét. A kísérletek során megállapították az egyes növényfajok tápanyagigényét és azt is, hogy az függ a talajtól, az előveteménytől és a fajtától. Az egyéb tényezőket nem sorolva is érzékelhető, hogy ez a tudományterület is mennyire sokrétű, és milyen bonyolult feladat a kísérleti adatokból a helyes következtetések levonása. Az eredményeket ráadásul az évjáratok különbözősége rendkívül befolyásolja. Ez utóbbi miatt igen nagy értékűek a tartamkísérletek, amelyek több éve vagy inkább évtizede folynak ugyanott és ugyanúgy.

A trágyázási kutatások körébe tartozott a különböző szerves trágyák (istállótrágyák, komposztok, zöldtrágyák stb.) értékének, hatásának, kijuttatásuk és talajba dolgozásuk idejének és módjának meghatározása, valamint a szervetlen trágyák (mű-, mikroelem-, mésztrágyák stb.) használatára vonatkozó ismeretek feltárása. Mindezt elvégezték különböző talajokon és szinte minden termesztett növénnyel.

Külön említést érdemel a fentiekkel kapcsolatos legnagyszerűbb kezdeményezés, az Országos Műtrágyázási Kísérletek hálózatának felállítása 1966-ban. A kísérletek az egész országra kiterjedően, meghatározott növényekkel és műtrágyákkal, azonos módszerrel folytak. Az évenként közölt eredmények kedvezően hatottak a talajerő visszapótlásának szakszerűségére. A kísérleteket Láng Géza (1916–1980) akadémikus kezdeményezte.

Egyes helyeken a kísérleteket ma is folytatják (Karcag, Keszthely, Kompolt). Az évek múltával az eredményeik még értékesebbé válnak, mivel ezek igazi tartamkísérletek, egyben agrártörténeti értékek, amelyeket különös gonddal kell megőrizni.

Ahogy az utóbbi évtizedben a növénynemesítők egy-egy fajon belül eltérő típusú és hasznosítású fajtákat hoztak létre, úgy vált szükségessé ezek tápanyagigényének meghatározása. A fajra jellemző, korábbi megállapítások gyakran felülbírálatra szorultak. A növénynemesítést végző intézetekben a trágyázási kísérleteket ezért mindig az új fajtákkal állítják be és végzik legalább három esztendőn keresztül. Emellett szaporodtak a mikroelemekkel és a levéltrágyákkal folytatott kísérletek.

A trágyázási, a talajjavítási és a talajtani kutatások szorosan kapcsolódtak egymáshoz. Ebből fakadóan a kiemelkedő személyeket mindegyik szakterület magáénak vallja. Oly sokan és sikeresen dolgoztak {IV-626.} a tápanyagvizsgálatok terén, hogy mindenkit felsorolni lehetetlen. Az alapokat Kosutány Tamás (1848–1915), Rovara Frigyes (1852–1912), ’Sigmond Elek (1873–1939), Kreybig Lajos (1879–1956) és Fehér Dániel (1890–1955) rakta le. A nagy építők Herke Sándor (1882–1970), Bittera Miklós (1887–1947), Kemenesy Ernő (1891–1985), Várallyai György (1900–1954) és Kúthy Sándor (1904–1971) voltak. A továbbfejlesztésben Pekáry Károly (1914–1984), Sarkadi János (1920–) és Stefanovics Pál (1920–) alkotott maradandót. A fajtához igazított trágyázás terén Erdei Péter (1928–), Győrffy Béla (1928–), Berzsenyi Zoltán (1943–) és Széll Endre (1941–) említendő.

Vízgazdálkodás

A növénytermesztők a 19–20. század fordulóján többet foglalkoztak a víz elvezetésével, mint a megőrzésével. Öntözést pedig szinte csak a kertészetekben végeztek. Először a talajművelési kutatásokban tevékenykedők mutattak rá a vízzel való takarékos gazdálkodás fontosságára és lehetőségeire. Később víztakarékos eljárásokat dolgoztak ki. A száraz gazdálkodás legnagyobb és elkötelezett szószólója Gyárfás József volt.

A szántóföldi növények és a gyepek öntözése az I. világháborút követően kapott mind nagyobb hangsúlyt. A megcsonkított ország mezőgazdaságában az Alföld jelentősége megnőtt. Itt pedig a szárazságra hajló időjárás a termés biztonságát folyamatosan veszélyeztette (s veszélyezteti ma is). Ugyanakkor a folyók vízkészlete bőségesen kínálta az öntözés alapfeltételét. A fejlesztések – a szükségesnél jóval kevesebb pénz ellenére – mégis elkezdődtek. Öntözőtelepek létesültek és öntözésre ösztönözték a gazdákat is.

Kezdetben a kutatás az öntözéssel inkább mint a szikjavítás egyik elemével foglalkozott és nem annak a növényekre gyakorolt hatásával, bár a vízpótlás termésnövelő hatását folyamatosan hangoztatta. Az öntözési kutatásokat 1935–1936-ban a Szarvasi Középfokú Gazdasági Tanintézet gazdaságában, a Bikazugi Öntözőtelep létesítésével kezdték meg. Vizsgálták az egyes szántóföldi növények vízigényét, a tápanyagellátás kérdéseit, az öntözési módokat és berendezéseket, valamint az öntözéses termesztés jövedelmezőségét.

A kutatások virágkora az 1950-es években volt. Ekkor kezdődött a Tiszán a vízlépcsők építése. A tervekben 1 millió hektárra kiterjedő öntözésfejlesztés is szerepelt. Tiszalöknél és Kiskörénél a vízlépcső megépült, az öntözésfejlesztésnek azonban még a harmada sem valósult meg. A kutatások viszont jelentősen bővültek. 1950-ben Szarvason önálló Öntözési és Talajjavítási Kutató Intézetet alapítottak, majd az évtized második felétől a Debreceni Mezőgazdasági Akadémián és Szegeden, a Dél-alföldi Mezőgazdasági Kísérleti Intézetben bővültek a kisparcellás öntözési kísérletek. A vizsgálatok a korábbiaknál több szempont szerint és különböző talajokon folytak. A kapott eredmények alapján dolgozták ki az egyes növényfajok öntözött viszonyok közötti termesztésének technológiáját. Az 1970-es évektől pl. a kukoricánál azt is megállapították, hogy mely hibridek hálálják meg jobban az öntözést, vagy hogyan lehet öntözéssel biztonságosabbá tenni a vetőmagtermesztést.

A Tiszavidéki Mezőgazdaságfejlesztési Iroda szervezésében a kisparcellás kísérletek eredményeit a nagyüzemekben újabb próbának vetették alá, majd kezdeményezték általános bevezetésüket.

Az 1980-as évek közepétől mind az öntözéses kísérletek, mind az üzemi fejlesztések megtorpantak, majd a mélypontra jutottak.

Az öntözés kutatás-fejlesztéséből a kultúrmérnökök, a gépészek és a gyakorlatban dolgozó szakemberek is kivették a részüket. Közülük Trummer Árpád (1884–1961), Sajó Elemér (1875–1934), Frank {IV-627.} Melanie (1901–1974), Kállay Kornél (1907–1961), Bocz Ernő (1920–), Cselőtei László (1925–), Harmati István (1926–) és Ruzsányi László (1937–) neve feltétlenül említésre méltó.

Növényvédelem

A növényvédelem rendkívül szerteágazó tudományága a gyomok, a kártékony és hasznos rovarok, a baktériumok, a gombák és a különböző vírusok megismerésével, az általuk okozott kórok, károk és hasznok feltárásásával, valamint a védekezőeszközök, -módszerek és -készítmények kimunkálásával és használatával, újabban a szermaradványok hatásának vizsgálatával foglalkozik.

A hazai növényvédelmi kutatás is Magyaróváron, a Gazdasági Akadémián indult, majd 1897-től, az ugyanott létesített Növényélettani és Kórtani Állomáson kapott otthont. Az Állomás első igazgatója Linhardt György (1844–1925) volt, akiben nemcsak a gombák nemzetközi szaktekintélyét, a kiváló szakírót és tanítót tisztelhetjük, hanem a hazai növényvédelmi kutatások megalapítóját is.

A gabonafélék rozsda- és üszögbetegségei a század elején járványszerűen károsítottak. Különösen búzatermesztésünket veszélyeztették és okoztak nem egyszer katasztrófát. Csak a kórtanosok és a nemesítők összefogásával sikerült a veszélyt mérsékelni (csávázás, ellenálló fajták).

A kutatóknak mindig is fontos feladata volt a külföldön fellépő betegségek figyelemmel kísérése és az elhárításukban való tevékeny részvétel, továbbá az itthon újonnan fellépő károsítók és járványok észlelése, a védekezés mikéntjének kidolgozása. A fentebb első helyen említett kötelezettség 1922-től a növényegészségügyi szolgálatra hárult.

A termésátlagok és a termésbiztonság növelése érdekében a növényvédelmi kutatásokra a mezőgazdasági kormányzat mind nagyobb figyelmet fordított. Szinte valamennyi, a növénytermesztéssel foglalkozó intézmény támogatta az e tárgykörbe tartozó munkákat, s ebből a célból hívták életre a Növényvédelmi Kutatóintézetet (1932).

A növényvédelmi kutatások fontos területe a kártételek megelőzése. Ennek elengedhetetlen kelléke a kártevők biológiájának ismerete és szoros együttműködés a talajművelési, vetésváltási (vetésforgó-) kísérleteket végző kutatókkal. Ez utóbbi különösen fontos volt akkor, amikor a védekezést még nem a kémiai anyagokra alapozták elsősorban, hanem például a helyes növényi sorrendre, a szakszerű talajművelésre és az egészséges vetőmagra.

Napjainkban a kutatók – viták közepette – a biotechnológiától várják a termesztett növények ellenállóképességének növekedését. Gondolni kell azonban arra, hogy a kártevők is alkalmazkodni fognak a megváltozott körülményekhez. A kutatóknak tehát a jövőben is lesz feladatuk.

A növényvédelem kutatói köréből Sajó Károly (1851–1939), Hegyi Dezső (1873–1926), Kern Hermann (1876–1957), Manninger G. Adolf (1910–1982), Ubrizsi Gábor (1919–1973), Jermy Tibor (1917–), Király Zoltán (1925–), Vörös József (1929–1991), Benedek Pál (1943–) neve említendő elsősorban.

Növénynemesítés

A mindig többet és jobbat akaró gazdák a termesztett növények között sokáig ösztönösen keresték a legkiválóbb egyedeket, állományokat és szaporították azok termését. A tudatos növénynemesítés hazánkban a 19. században kezdődött, de csak a 20. században bontakozott ki, és vált önálló tudományterületté. Napjainkra pedig a növénytermesztési kutatások között a legnagyobb rangra tett szert.

A 20. század elején egymás után alakultak a növénynemesítő telepek. 1909-ben a szaktárca Magyaróváron létesített Növénynemesítő Intézetet, amelynek élére Grábner Emilt (1878–1955) nevezte ki. Az intézet, amellett, hogy nemesítést és {IV-628.} fajtavizsgálatokat végzett, összefogta az egyre szaporodó növénynemesítő telepek működését, és folyamatosan képezte a növénynemesítőket. Munkatársai új vizsgálati módszereket és nemesítési eljárásokat próbáltak ki. A tömegkiválasztás helyett bevezették a pedigrétenyésztést. Grábner Emil mintegy 500 cikket és több szakkönyvet írt; a legjelentősebb közülük a Szántóföldi növénytermesztés (1935; 4., bővített és átdolgozott kiadás, 1956) című kézikönyv, amelyet a gyakorlatban dolgozó gazda ma is haszonnal forgathat.

A 20. század első évtizedeiben egy-egy növénynemesítő még több növényfajjal is foglalkozott, ki-ki párhuzamosan, mások az érdeklődési körük változása folytán. Baross Lászlót (1865–1938) szakmai körökben is jobbára a Bánkúti búzák nemesítőjeként ismerik. Csak kevesen tudják, hogy kukoricával, cukorrépával, zabbal, cirokkal, ricinussal, sőt gyapottal is ért el eredményeket. Búzafajtái közel negyedszázadig meghatározók voltak a hazai búzatermesztésben. A Bánkúti 1201-es fajtát az 1933. évi kanadai búza-világkiállításon aranyéremmel díjazták. Ennek értékét kiváló termőképessége, jó minősége és a gabonarozsdával szembeni ellenállósága adta.

Székács Elemér (1870–1938) a tiszavidéki, kiváló minőségű búzák nemesítésén kívül árpával, kölessel, kukoricával, olajlennel, lucernával, moharral és fűfélékkel is elismerést szerzett. Mindezek mellett fáradhatatlanul dolgozott a szakmai közéletben, megalapította és szerkesztette az első növénynemesítői szaklapot, a Növénynemesítő Szemlét (1918), szakcikkeket, könyveket írt és gazdálkodott.

Fleischmann Rudolf (1879–1950) csak a tenyészkertnek és a növényeinek élt. Majdnem minden szántóföldi növényfajjal foglalkozott. Nevét az F-481-es őszi búza, az F-zab és az F-rozs őrzi, de kukoricával is kimagasló eredményeket ért el. Nemesítvényeit hibridek előállításában is felhasználták. Először foglalkozott beltenyésztéssel, a heterózishatás vizsgálatával és más módszertani kérdésekkel. Munkássága révén tett szert nemzetközi hírnévre a – ma róla elnevezett – kompolti intézet. (A szaktárca Fleischmann Rudolf-díjat alapított.)

Kevesen és ritkán említik Legány Ödön (1876–1944) nevét, talán azért, mert ő inkább a kisebb területen termesztett növényekkel (burgonya, szója, borsó, mák, pannonbükköny, bíborhere stb.) foglalkozott. Pedig ő volt az első magyar növénynemesítő, aki keresztezéssel hozott létre új fajtákat. A lencsebükkönyt, amit mesterséges termékenyítéssel állított elő, Varia-lens Legánynak nevezték el. Elsőként foglalkozott a búza jarovizálásának kérdésével, létrehozta a Magyar Növénynemesítők Országos Egyesületét és hathatósan működött más társadalmi szervezetben is. Szakcikkeket írt, előadásokat tartott, s 24 évig vezette a Hatvani Növénynemesítő Rt.-t. A gyakorlat szinte csak a nevét viselő takarmánykeverékről ismeri.

Még mostohábban bánik az utókor Villax Ödönnel (1899–1964), talán azért, mert a nemesítő intézmények államosításakor (1948) külföldre távozott. Munkásságát tekintve a legjelentősebbek közé tartozik kutatóként, szakíróként és szervezőként egyaránt. A pillangósok (szálastakarmányok és abrakhüvelyesek) nemesítésében és biológiájuk megismerésében maradandót alkotott. Különösen a lucernával kapcsolatos kutatásai értékesek. Foglalkozott a kukorica és az olajtartalmú növények termesztésével, illetve nemesítésével. Ő írta az első, átfogó növénynemesítési tankönyvet. A Növénynemesítési Intézet vezetőjeként meghatározó szerepet vállalt a szakterület szervezésében, fejlesztésében, az új ismeretek terjesztésében. Igazgatósága idején adták ki a növényfajták első hivatalos katalógusát, s születtek új, a növénynemesítést és a fajtakérdést szabályozó rendeletek.

A 20. század második fele a növénynemesítésben is a specializálódás kora. A kutatók {IV-629.} egyre inkább csak egyetlen növényfajjal foglalkoznak, sőt azon belül is csak egy-egy részterülettel (virágzásbiológia, kórtan, genetikai kérdések). A szakosodás következtében a növénynemesítés igazi csapatmunkává vált. A változások azt eredményezték, hogy elsősorban a nagy területen termesztett növényekből született több új és jobb fajta, illetve hibrid (búza, kukorica, napraforgó). Kivétel talán az olajlen és a szója.

Sokoldalú munkásságával az elődök nyomában járt Beke Ferenc (1914–1986). A Fertődi 293 nevű búzával jobb szalmájú, ellenállóbb fajtát adott a köztermesztésnek, amiért Kossuth-díjat kapott. Nemesített árpát, őszi káposztarepcét, kölest, vörösherét, és elméleti kérdésekkel is foglalkozott.

Különböző fajták keresztezésével Berzsenyi J. László (1903–1982) nemesített hibrid kukoricát, ezt Papp Endre (1896–1991) és munkatársai, Európában elsőként, beltenyésztett vonalakkal valósították meg (1953). A hibridek a köztermesztésben gyorsan leváltották a fajtákat, és döntően hozzájárultak a kukorica-termésátlagok ugrásszerű emelkedéséhez.

Kukoricanemesítésünk másik nagy sikere a lengyel–magyar–német (a hajdani Német Demokratikus Köztársaság) együttműködésből született. A közösen előállított hibridek egyik szülői vonala minden esetben magyar tenyészkertekből származott. Az üzemi termelés (elsősorban silókukorica) céljára igényelt vetőmag szaporítása hazánkban folyt. A vetőmagból éveken át több ezer tonnát exportáltunk. Az együttműködésben a magyar felelős nemesítő Németh János (1931–) és Kovács Károly (1926–) volt. Kiváló emberek dolgoztak mellettük mind a nemesítésben, mind a vetőmagtermesztésben, köztük a kukoricanemesítés mai irányítói: Szél Sándor (1944–), illetve Szundi Tamás (1941–), Gyulavári Oszkár (1924–), Pintér Zoltán (1944–), Kovács István (1922–), Marton L. Csaba (1954–).

Kukoricahibridjeink külhoni sikerét is felülmúlták a napraforgófajták. A magyar nemesítésű hibridek először visszaszorították a külföldieket, majd azok hazájában (főleg Franciaországban) fajtalistán szerepeltek. Vetőmagjuk nemcsak Európában, hanem más kontinenseken is piacra talált. A hibridek közül a Viki aratta az eddigi legnagyobb sikert. A nemesítők közül Kurnik Ernő (1913–) és Frank József (1945–) emelkedik ki.

20. századi növénynemesítésünk talán legnagyobb visszhangot kiváltó eredménye volt a búza és a rozs keresztezésével előállított tritikále. Kiss Árpádnak (1916–) sikerült a hibrid termékenyülési hiányosságait megszüntetnie és ezzel az üzemi termesztést elindítania. A tritikále iránt a rozstermelő országok (Lengyelország, Németország, az akkori Szovjetunió stb.) érdeklődtek. Ezek az országok a nemesítésbe is bekapcsolódtak, és ma már jóval előttünk járnak.

Az 1960-as évek végétől érdekes folyamat játszódott le a búzatermesztésben; a külföldi búzák fokozatosan kiszorították a hazai fajtákat. Egyesek már a nemesítés megszüntetését javasolták (a KGST-integráció a virágkorát élte) és a Szovjetunióból képzelték a búzafajta-utánpótlást. Búzanemesítőink nagy érdeme, hogy képesek voltak egy évtized alatt teljes fordulatot végrehajtani. A szegedi intézetben Lelley János (1909–), Beke Ferenc, Barabás Zoltán (1926–1993) és Erdei Péter, Martonvásáron pedig Rajki Sándor (1921–) és Balla László (1933–) volt a vezető nemesítő. A verseny a 20. század végén is tart, s még mindig a magyar fajták a jobbak. Az irányítók: Matuz János (1947–), illetve Bedő Zoltán (1951–).

Az olajlen termesztése, hivatalos fajtavizsgálata megszűnt, sokan fölöslegesnek ítélték nemesítését is. Kutatója, Hollósi Szilárd (1952–) más feladatot kapott, de foglalkozhatott a korábban elkezdett olajlen-nemesítéssel is. Fajtajelöltjeit külföldi összehasonlító vizsgálatokra jelentette be. {IV-630.} Itthon és külföldön elkezdődött a vetőmagjuk szaporítása, Nyugat-Európában és Nagy Britanniában ezek a legkedveltebb olajlenfajták.

A szója itthoni nemesítése, az iregszemcsei kezdetek után, a Bólyi Állami Gazdaságban (ma: Mezőgazdasági Rt.) az 1980-as években bontakozott ki. Nemcsak a nemesítést és a vetőmag-szaporítást végzik, hanem szervezik és fejlesztik az árutermelést, s a szóját takarmányozási és élelmezési célra is termesztik.

További növényfajok felsorolása és művelőinek említése érzékelhetővé teszi a növénynemesítés sokszínű tevékenységét. Rozs: Horn Miklós (1899–1965), Bauer Ferenc (1919–), Vágó Mihály (1925–); árpa: Pollhamer Ernő (1924–1998), Gráczol Géza (1924–), Szalay György (1928–), Tomcsányi András (1946–), Murányi István (1947–); zab: Palágyi András (1946–); rizs: Kiss Ibolya (1929–); borsó: Ács Antal (1915–1998), Kurnik Ernő; burgonya: Teichmann Vilmos (1898–1967), Barsi Sarolta (1903–1980), Sárvári István (1923–1996), Horváth Sándor (1937–), cukorrépa: Sedlmayr Kurt (1900–1965), Magassy Lajos (1929–); lucerna: Böjtös Zoltán (1916–1989), Kovács Gábor (1925–); káposztarepce: Eőry Teréz (1940–), Wodring László (1937–); cirokfélék: Surányi János (1886–1965), Siklósiné Rajki Erzsébet (1946–), Bacsa Pál (1921–).

Növénynemesítőink részben a saját nemesítésükből származó, részben a nemzetközi kapcsolataik révén honosított fajtákból és hibridekből bőséges kínálatot teremtettek. Lehetővé tették ezáltal a vetőmagtermesztés és -feldolgozás fejlesztését, ami a hiánytalan vetőmagellátást és nagy értékű exportot eredményezett. Az 1990-es években, a világcégek térhódításával mindez megtorpant és jövője kétségessé vált.

Fajta- és vetőmagvizsgálat

A különböző növényfajták összehasonlítása, értékeik megállapítása hivatalosan a 19. század végén, Magyaróváron, a Növénytermelési Kísérleti Állomáson kezdődött. A vizsgálatok a fajták azonosságának, egyöntetűségének, valamint annak megállapítására irányultak, hogy szakszerű nemesítői munka eredményeként születtek-e. Az állomás a saját területén kívül, az ország különböző tájain is szervezett kísérleteket, hogy egy-egy fajtáról megbízhatóbb véleményt nyilváníthasson. Ezek a kísérleti telepek (1903-ban 12, 1910-ben 20) az állomás irányításával dolgoztak, s tőle kapták ellátmányukat is.

A földművelésügyi miniszter a növényfajták állami elismerését és törzskönyvezését 1915-ben szabályozta. A kísérleti munkát az állomás, a törzskönyvezést pedig szakértőkből álló bizottság végezte. A törzskönyvet az Országos Növénynemesítő Intézet vezette. A törzskönyvbe 1916-ban elsőként Székács Elemér búzáit jegyezték be.

A fajtakísérleteket 1936-ban a Növénynemesítő Intézethez helyezték át, majd öt évvel később az intézetet és az állomást összevonták. Ugyanakkor rendeletben tették kötelezővé a fajtaminősítést, szabályozták a növénynemesítést és a vetőmag forgalmazását.

1951-től a fajtakísérleteket a Mezőgazdasági Kísérletügyi Központ Fajtaminősítő Osztálya irányította. Ekkor került ez a szakterület is Magyaróvárról Budapestre. Létrehozták a Fajtaminősítő Tanácsot, majd ennek átszervezése után, 1954-ben megalakult az Országos Növényfajtakísérleti Intézet. Az Intézet alapításának előkészítésében, kísérleti hálózatának megszervezésében Jánossy Andor (1908–1975) végzett nagyszerű munkát. Neki köszönhető, hogy a háború után újra nemzetközileg is elismertté vált a magyar fajtavizsgálat és -minősítés.

1969 óta lehetőség van a fajták szabadalmaztatására. 1983-ban hazánk is csatlakozott az új növényfajták oltalmára létesült nemzetközi egyezményhez (UPOV). Azóta végzik az intézetben (ma Országos {IV-631.} Mezőgazdasági Minősítő Intézet, OMMI) a megkülönböztethetőség-, egyneműség- és állandóság- (DUS) vizsgálatokat. A fajtakísérleti helyek száma az utóbbi másfél évtizedben csökkent, a fajtaminősítés liberalizálódott, a nagyüzemi kísérleteket a fajtatulajdonosok szervezik.

A vetőmagvak hivatalos vizsgálata ugyancsak a 19. század végén, a Vetőmagvizsgáló Állomások létesítésével kezdődött. Az ellenőrző munkát rendeletek szabályozták, de mindig kapcsolódtak hozzá kutatások is. Ezek vagy a vizsgálati módszerek fejlesztésével foglalkoztak, vagy a növénytan, a növényélettan körébe tartoztak. Az állomások munkatársai folyamatosan részt vettek a vetőmagtermesztés és -feldolgozás fejlesztésében, a külföldről fenyegető kór- és kárelhárítás lehetőségeinek kidolgozásában.

E szakterületen dolgozott, illetve dolgozik az alapító Deininger Imre (1844–1918), továbbá Dégen Árpád (1856–1934), Zsák Zoltán (1880–1966), és Ertseyné Peregi Katalin (1950–).

Közgazdasági kutatások

A gazdálkodás növénytermesztéssel kapcsolatos közgazdasági kérdéseit szinte minden nagybirtokon vizsgálták. Tudományos munka azonban – a 20. század közepéig – csak a felsőoktatási intézményekben folyt. 1957-ben létesült az első önálló intézet (ma Agrárgazdasági Kutató és Informatikai Intézet).

A kutatások tárgyköre rendkívül sokrétű volt. Foglalkoztak a termőföld hasznosításával, a növénytermesztési ágazat általános értékelésével, jövedelmi viszonyaival és a legkülönbözőbb részkérdésekkel. Elemezték az egyes eszközök, új fajták, vetésszerkezeti változtatások hatását, a növényfajok kívánatos területi elhelyezését stb. Vizsgálták a munkaerő, a gépesítés, a hitelek, a piacok szerepét, hatását, továbbá a kutatás, az oktatás, a műszaki fejlesztés jelentőségét. A legtöbb témában hasznosítható eredmények születtek, azonban nem boldogultak a kutatás és az oktatás kérdéseivel. Ezért a kormányzatok, ha rövidlátó vezetők ültek a bársonyszékben, nem is kezelték azokat fontosságuknak megfelelően.

Külön említést érdemel az a nagyszabású munka, melynek során, Láng István (1931–) vezetésével termőföldünk lehetséges hozamait mérték föl és elemezték.

A kutatók seregéből Juhos Lajos (1879–1940), Világhy Károly (1883–1975), Rege Károly (1891–1969), Márton János (1922–), Csizmadia Ernő (1924–1984), Sípos Aladár (1927–), Szániel Imre (1927–) és Csete László (1929–) említhető.