Az állattenyésztés művelői a két világháború között

Ujhelyi Imre (1866–1923) pályafutását 1890-ben kezdte a Magyaróvári Mezőgazdasági Akadémián, ahol 1896-tól mint az állategészségtan akadémiai rendes tanára tanított. Először a gümőkór elleni védekezés foglalkoztatta. Felhívta a figyelmet arra a nagy veszélyre, amelyet az akkor 40–80%-ban fertőzött szarvasmarha-állomány jelentett nemcsak a közegészségre, hanem az egész szarvasmarha-tenyésztés jövőjére. A gümőkór ellen elért nagy gyakorlati {IV-693.} sikerei (Bang–Ujhelyi eljárás) külföldön is ismertté tették nevét. Ujhelyi Imre mégsem az e téren elért eredményeivel, hanem elsősorban a tenyészkiválasztás módszereiben érvényesített elveivel és gyakorlati eredményeivel szerzett a magyar állattenyésztés történetében maradandó emlékű érdemeket. Harcolt az ő idejében tobzódó formalizmus ellen, és élére állt annak az irányzatnak, amely a tejelő szarvasmarhák kiválasztását a termelőképesség alapján hirdette. Elveit a gyakorlatban is megvalósította az általa 1896-ban alapított Magyaróvári Szarvasmarhatenyésztő Egyesület keretében. Az egyesület tagjai parasztok voltak. Fáradhatatlan, lelkes munkával az egyesület keretében európai viszonylatban is az elsők között szervezte meg a tejelés-ellenőrzést, válogatta ki a legjobban tejelő családokat, rendezte az évi 3000 l-nél több tejet adó tehenektől származó bikák árverését. Az általa alapított tejszövetkezetek, az országos hírű óvári sajtot gyártó üzemek példaképül szolgáltak az egész országban. A lefölözött tejnek a tenyésztőkhöz való visszajuttatása révén a hússertéstenyésztést is magas színvonalra emelte. Érdekesen találkozott Ujhelyi Imrének a szarvasmarha-tenyésztésre és D’Orsay Olivérnek a mezőhegyesi nónius tájfajta ló kialakítására vonatkozó úttörő munkássága. Mindketten kiváló alkotó- és meggyőzőerőt képviselve a kistenyésztők körét karolták fel, és mindketten a teljesítőképesség megállapítására és ellenőrzésére, valamint a jobb értékesítési lehetőség megteremtésére helyezték a fősúlyt. Ujhelyi Imre eszméi határozottan úttörő és haladó jellegűek voltak és gerincét képezték a szarvasmarha-tenyésztés későbbi fejlődésének is. Ujhelyi tehát elévülhetetlen érdemeket szerzett a szarvasmarha korszerű szelekciós módszerének kidolgozása és gyakorlati megvalósítása, a szarvasmarha-tenyésztő egyesületek hazai megszervezése és a termelés-ellenőrzés bevezetése terén. Fontos szerepet játszott a hazai tejszövetkezetek, a korszerű tejgazdaságok és az Óvári Tejkísérleti Állomás megszervezésében, a magyartarka marha tájfajtáinak (bonyhádi, vasi, moson-soproni) létrehozásában.

Hortobágy, tenyészbika telep (1930-as évek)

Schandl József (1885–1973) állatorvosi diplomája megszerzését követően az Állatorvosi Főiskola Állattenyésztési Tanszékére került Wellmann Oszkár professzor mellé, mint tanársegédi teendőkkel megbízott gyakornok. Ez nagy jelentőségű volt a fiatal Schandl számára, hiszen részt vehetett e korszak egyik legnagyobb hazai és nemzetközi jelentőségű – Wellmann Oszkár irányításával folytatott – biokémiai kísérletsorozatában, amelynek során anyagcsere-, energia- és sóforgalmi vizsgálatokat végeztek. 1911-ben a földművelésügyi miniszter Magyaróvárra gazdasági akadémiai tanársegéddé, 1912-ben pedig gazdasági akadémiai segédtanárrá nevezte ki. Ugyanez évben tanulmányutat tett Ausztriában, Svájcban, Németországban, Hollandiában, Dániában és Svédországban, ahol alkalma volt megismerni a szakoktatási intézményeket és az állattenyésztési kutatóintézeteket, másrészt tapasztalatokat gyűjteni az említett országok állattenyésztési gyakorlatából. 1913-ban megbízást kapott a kolozsvári Gazdasági Akadémia Állattenyésztéstani Tanszékének vezetésére. 1914-ben a budapesti Állatorvosi Főiskolán állatorvostudományi doktorrá avatták. Még ez évben megjelentette a sertések anyagcseréjével foglalkozó könyvét. Tudományos tevékenységét félbeszakította az I. világháború: 4 évet töltött hadi szolgálatban. 1919-től a magyaróvári Gazdasági Akadémián mint akadémiai rendes tanár az állattenyésztéstant tanította. 1920-tól mint egyetemi tanár a budapesti tudományegyetemi Közgazdaságtudományi Karán, majd 1924-től a József Nádor Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem Mezőgazdasági Karán oktatott. Időközben a földművelésügyi miniszter 1927-ben megbízta az Országos {IV-694.} Gyapjúminősítő Intézet vezetésével, s a Rodiczky Jenő által megszervezett intézményt továbbfejlesztette. Szintén Rodiczky tevékenységéhez kapcsolódva megszervezte a magyarországi juhtörzskönyvezést. Speciális munkaterületének mindig a juhtenyésztést és a gyapjútermelést tartotta. Már 1928-ban megjelent A juh és a kecske tenyésztése c. könyve, amelyet sok más hasonló tárgyú könyv, füzet, tankönyv követett. A magyar fésűs-merinó kitenyésztése tudományos munkájának egyik eredménye. Úttörő munkát végzett a merinóállomány tejelőképességének fejlesztésében az országos juhtörzskönyvezés és tejelés-ellenőrzés bevezetésével. Kutatásai mindenkor fontos gyakorlati kérdések tisztázására irányultak. A juhtenyésztés terén iskolát teremtett és számos kitűnő szakembert nevelt az országnak. Figyelme azonban korántsem csak a juh tenyésztésére irányult, hanem foglalkozott az állattenyésztés más ágaival is. 1924-ben látott napvilágot Az állattenyésztés enciklopédiája c. munkája, majd sorra jelentek meg az állattenyésztés biológiájával, a szarvasmarha és a bivaly, a ló és a sertés tenyésztésével foglalkozó könyvei. 1944-ben adták ki Általános állattenyésztéstan c. munkáját, amely több kiadást is megért és az állattenyésztéstan általános kérdéseiben adott eligazítást.

Hortobágyi törzsjuhászat

Az 1945-ben létrejött Agrártudományi Egyetem Mezőgazdaságtudományi Karán Schandl József vezette az Állattenyésztéstani Tanszéket. 1948-tól az Állattenyésztési Kutatóintézetben tevékenykedett és főleg a juhtenyésztés körébe vágó kutatásokkal foglalkozott. Majd 1951-ben átvette az Intézet vezetését és szervezte annak munkáját. Több területen irányt szabott az állattenyésztési kutatásoknak és alig van olyan eredmény, amelynek részese ne lett volna. Gondot fordított arra, hogyan javulnak a juhászatok s miként jutott sok termelőszövetkezet arra az elhatározásra, hogy juhot vásároljon. Legfontosabb feladatnak annak megállapítását tartotta, hogy a mi viszonyaink között milyen állatfajták a legalkalmasabbak arra, hogy több és zsírosabb tejet, több és jobb minőségű húst, gyapjút nyerjünk. Elismerte a keresztezések létjogosultságát és azt melegen ajánlotta a gazdaságoknak is. Alapvető feladatként jelentkezett állattenyésztésünkben a tenyésztési irány új megállapítása, az apaállat-szükséglet biztosítása, az állami gazdaságokban a tenyésztés megszervezése, az állatállomány beszerzésének előmozdítása új tenyésztők számára, vágási és ivartalanítási tilalmak elrendelése, a mesterséges termékenyítés bevezetése, a takarmányhiány enyhítése, tenyészállatok nevelésének szerződéses biztosítása, a „zugbikák” használatának megakadályozása és a járványos betegségek elleni védekezés. Fontosnak tartotta, hogy a takarmánnyal, különösen az abraktakarmánnyal takarékosan bánjanak. Szálastakarmányaink zömét az őszi és a tavaszi keverék, valamint az évelő pillangósok adják. De éppen a pillangósok betakarításánál vész el a legtöbb takarmányérték. A széna szárításakor, szállításakor a legértékesebb részek, a levelek peregnek le, vesznek kárba. A szénaszárítást és -betakarítást tehát a lehetőségekhez képest a legjobban kell megszervezni. A silózással viszont lényegesen csökkenthető az erjedési veszteség. Sokkal helyesebb lenne – írta –, ha széna helyett silótakarmányt készítenének. Munkásságának elismeréseként 1952-ben a Tudományos Minősítő Bizottság a mezőgazdasági tudományok doktorává nyilvánította. 1953-ban a Magyar Tudományos Akadémia közgyűlése levelező taggá választotta. 1960-ban lett az MTA rendes tagja. Mindkét székfoglaló előadása a juhtenyésztés témaköréből való. 1960-ban vonult nyugállományba, de továbbra sem maradt tétlen, ha az állattenyésztés fejlesztése érdekében tehetett valamit. Aktív részt vállalt az MTA Állattenyésztési Bizottságának feladataiban. Szívén viselte a termelőszövetkezetek és állami {IV-696.} gazdaságok állattenyésztésének fejlesztését és szorgalmazta a megfelelő állatállományok kialakítását. Külön ki kell emelni azt a fáradhatatlan, lelkiismeretes és odaadó tevékenységet, amelyet tanári, intézetigazgatói és egyéb, sokirányú közéleti kötelezettségei mellett mint tankönyv- és szakkönyvíró és mint számos szakcikk szerzője kifejtett. Tankönyvsorozatai nemcsak az egyetemi és főiskolai hallgatóság oktatását tették teljesebbé és sikeresebbé, hanem a széles gyakorlat szakembereinek is évtizedeken keresztül vezérfonalként szolgáltak felelősségteljes munkájukban. A magyar állattenyésztésnek hosszú időn át vezéregyénisége volt. Magatartását szerénység, nyugalom és bölcsesség jellemezte. Mindenkihez közvetlen volt, mindenkivel elbeszélgetett, aki hozzá fordult. Tudását nem fitogtatta, közérthetően írt és beszélt. Szakembernemzedékek oktatója, nevelője volt, generációk hagyták el az egyetem padjait Schandl József professzor közel négy évtizedes tanári működése alatt. Kiváló oktató és nagyszerű tanár volt. Gazdag tapasztalatát és tudását úgy tudta átadni, hogy előadásaival lebilincselte hallgatóit. Nem mellőzte az elméleti kérdéseket sem, de a gyakorlatiasságra helyezte a súlyt. Mondanivalójával megfogta a hallgatóságot, egyéniségének erejével hatott.

Csukás Zoltán (1900–1957) mint tanársegéd a József Nádor Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem Mezőgazdasági Osztálya Állattenyésztéstani Intézetének munkatársaként kezdett dolgozni. Kutatásai az állattenyésztésen belül a szarvasmarha-, valamint a baromfitenyésztésre irányultak. Az időközben adjunktussá előlépett kutató 1931-ben részt vett a Magyar Szarvasmarhatenyésztők Országos Egyesületének megszervezésében. 1936-ban megjelent munkája, A tehén takarmányozása a legújabb tudományos eredményeket is közérthető formában közölte, útmutatást adva a fejőstehén megfelelő takarmányozásához, a takarmányszabványok megállapításához. A klasszikus takarmányozástan felfogásával szemben Csukás kimutatta, hogy a tápanyag mennyiségének növelésével csökken annak hatása, élettani haszonértéke. Alapos tudományos felkészültséggel foglalkozott az állattenyésztéstan egy, addig meglehetősen elhanyagolt ágazatával, a baromfitenyésztéssel. Úttörő jelentőségű műve A gazdasági baromfiak tenyésztése (1935). A háború befejezése után nagy energiával és következetességgel látott hozzá az ország szarvasmarha-állománya javításának munkálataihoz. A Földművelésügyi Minisztérium Törzskönyvezési Alosztálya 1947–1948-ban végezte el az elitkiválasztás előmunkálatait: a jelzett számadási év zárásának eredményeiből kiindulva minden vármegye területéről külön kartotékokat készítettek az évi 4000 l tej termelését meghaladó egyedekről. Csukás Zoltán megkezdte az utódellenőrzés megszervezését. Ezzel olyan gyakorlat kialakítását segítette elő, amely – megfelelő takarmányozás esetén – lehetővé tette az állomány gyorsabb ütemű fejlesztését és a termelési költségek csökkentését. 1950-ben indította el az Állattenyésztési Kutatóintézet keretében „Hosszú élettartamú, tartósan termelékeny, egyenletesen termelő és zsíros tejű tehéncsaládok kitenyésztése és az utódellenőrzés módszerének tökéletesítése” témakör kutatását. A kutatás célja a magyartarka marha tejelő- és hústermelő képességének javítása volt. E munkát az Állattenyésztési Kutatóintézet herceghalmi kísérleti gazdaságában végezték Csukás és munkatársai. Ez volt az első törzstenyészet, amelyet az élettartam és életteljesítmény vizsgálatával kapcsolatban hoztak létre. Kutatásai mellett Csukás Zoltán elévülhetetlen érdemeket szerzett az állattenyésztési kutatások szervezeti kereteinek megteremtésében és irányításában. Az Állattenyésztési Kutatóintézet szervezésében 1950-ben maga is részt vett, annak Szarvasmarha-tenyésztési Osztályát 1952-ig vezette. A takarmányozás {IV-697.} élettani vonatkozású kutatásai és az utódellenőrzés terén végzett munkásságát nemzetközileg is nagyra értékelték. A „Societa Italiana per il progresso Zootechnica” tagjává választotta. A berlini tudományos akadémia kiadásában megjelenő Landwirtschaftlicher Zentralblatt magyarországi referense volt. A baromfitenyésztés terén publikált eredményei alapján a VIII. Baromfitenyésztési Világkongresszuson Csukás Zoltánt alelnökké választották.

Konkoly Thege Sándor (1888–1969) 1920-tól kezdve évtizedeken át tanított állattenyésztést. 1920 óta az Állatorvosi Főiskolán, majd 1923-tól a Tudományegyetem Közgazdaságtudományi Kara Mezőgazdasági Osztályán is, mint meghívott előadó. 1925-ben az Állatorvosi Főiskolán és 1926-ban a Közgazdaságtudományi Karon az állattenyésztési politika tárgykörből magántanárrá habilitálták. Ezt a tudományos fokozatot 1935-ben a József Nádor Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem is megerősítette. Önálló tárgyként a hazai viszonyokra figyelemmel ő dolgozta ki az állattenyésztési politika ismeretanyagát és módszerét. Ez a tantárgy nemcsak nálunk, hanem külföldi egyetemeken sem szerepelt korábban. A sok tekintetben új tananyag utóbb a hazai mezőgazdasági főiskolák előadásainak is alapul szolgált. Vonzó egyetemi előadásain kívül gazdagyűléseken és továbbképző tanfolyamokon is tartott előadásokat. Amikor 1948 őszén az Agrártudományi Egyetem első átszervezésekor összevonták az Általános és a Különleges állattenyésztési tanszéket, az újraegyesített tanszék vezetésével őt bízták meg. 1949-ben az egyetem budapesti osztályának többi tanárával együtt Konkoly Thege Sándort is rendelkezési állományba helyezték, majd szolgálattételre a szervezés alatt álló Állattenyésztési Kutatóintézethez önálló kutatóként osztották be, ahol a Szarvasmarha-tenyésztési Osztályon kapott feladatot. Különösen a két világháború közötti időszakban a magyar agrárközélet megbecsült személyisége és a hazai állattenyésztési politika mindenki által elismert képviselője volt.

Legjelentősebb könyvei: Állattenyésztésünk fejlődésének fő feltétele. Javaslatok takarmánytermelésünk javítására (Bp., 1920); A mezőgazdasági kiállítások és állatdíjazások jelentősége és oktató hatása (Bp., 1929); Állattenyésztésünk versenyképességének fokozása (Bp., 1933); Állattenyésztésünk fejlesztésének irányai, eszközei és eredményei. Állattenyésztési politika (Bp., 1948).