1920–1944

A háború utáni helyzetet az összezsugorodott ország gazdasági konszolidációs feladataival összefüggő intenzív gazdasági viták jellemezték. A konszolidáció a közgazdasági kutatások szervezeti, intézményi, személyi feltételeire is kiterjedt az 1920-as években. A Magyar Közgazdasági Társaság elnöke 1926–tól haláláig Éber Antal (1872–1950) lett. Állandósult egy lapstruktúra és kialakult az egyetemek gazdasági tanszékeinek vezérkara és személyi állománya. 1929-ben jelent meg Földes Béla szerkesztésében a Közgazdasági Enciklopédia négy kötete, amelynek munkatársai közt volt Baranyai Lipót, Czettler Jenő, Éber Antal, Fellner Frigyes, Lóczy Lajos, Popovics Sándor, Werner Sombart, Teleki Pál. Ez a maga idejében hatalmas vállalkozás volt.

{V-88.} A hazai közgazdasági kutatások intézményi megszilárdulása szempontjából kiemelkedő jelentősége volt a Magyar Gazdaságkutató Intézet (MGKI) megalakulásának 1928 végén. Az intézet vezetője a megalakulástól 1949. évi megszüntetéséig Varga István (1897–1962) egyetemi magántanár volt. Lényegében e műhelyben kezdődtek a szisztematikus, nagy tényanyagot felölelő konjunktúrakutatások Magyarországon, német mintát követve. Az intézet mögött támogatóként, kezdeményezőként ott állt a Budapesti Kereskedelmi és Iparkamara (akkori elnöke Belatiny Arthur), a Magyar Nemzeti Bank (akkori elnöke Popovics Sándor), a Központi Statisztikai Hivatal, valamint más szervezetek. Az MGKI negyedévente adott ki gazdasági helyzetjelentéseket, amelyek meglehetősen pontosak voltak, és időnként kifejezetten jó előrejelző képességről tettek tanúbizonyságot. Az MGKI személyi állományát részben a KSH vette át 1948 után. Ami Vargát illeti, nagyon sajátos pályát futott be. Gyakorlatias gondolkodású, irányzatokhoz nem kötődő, magát eklektikusnak tekintő polgári gondolkodó volt. Egyik méltatója szerint talán a Veblen-féle institucionalista irányzathoz állt közel. Szorgalmazta a magyarországi földbirtokstruktúra reformját. A legkülönfélébb politikai irányzatok képviselői fordultak hozzá, hogy gazdaságpolitikai és elméleti tudását latba vesse érdekükben. 1943-ban pl. Bethlen kérte fel őt és intézetét, hogy a háború utánra újjáépítési javaslatot készítsen. 1948 után mellőzték, egyetemi katedrájáról eltávolították. 1954 után az MTA Közgazdaságtudományi Intézetében dolgozott. A politikai vezetés az 1956-ot követő válságos hónapokban fordult ismét hozzá.

A két világháború közötti korszak egyik vezető elméleti közgazdász tekintélye Navratil Ákos (1875–1952) 1918-tól volt a Pázmány Péter Tudományegyetem közgazdaságtan-tanára, ahol Földes Béla több feladatkörét átvette (pl. a Földes által még 1879-ben alapított közgazdasági szeminárium igazgatói posztját). Korábban Kassán és Kolozsvárott tanított közgazdaságtant és pénzügyeket. 1927-től az MTA levelező, majd 1939-től rendes tagja volt. Több oktató-kutató társához hasonlóan állásából eltávolították és címeitől megfosztották 1948–1949-ben. Navratil inkább a klasszikus skót-angol közgazdaságtani irányzattal rokonszenvezett, és erős fenntartással viseltetett a fokozatosan uralkodó helyzetbe kerülő neoklasszikus közgazdaságtannal szemben. Mindig fontosnak tartotta a történeti szempontot és az értékelő választást, ódzkodott a közgazdaságtan átmatematizálásától. Úgy vélte, hogy a matematikai módszer túlzott kiterjesztése hamis leegyszerűsítést, hamis egységet eredményez. „Az egészen egységes jellegű elméleti közgazdaságtanok, minők főleg a matematikai irányzat főművei, csak úgy tudják fejtegetéseik keretén belül a módszerbeli és elméleti egységet megóvni, hogy a gazdasági életnek azokat a jelenségeit, amelyek az egységes keretekbe nem illenek be, figyelmen kívül hagyják, nem beszélnek róluk… Ilyen erőltetett elméleti egységességre annál kevésbé törekszünk, mert az nem jelent egyet a gazdasági élet egységes szemléletével.” – írta Közgazdaságtan I. (Bp., 1933) c. munkájában. A hatalmas összefoglaló mű II. kötete 1939-ben jelent meg. A határhaszon-elméletet mint átfogó rendszert ilyen leegyszerűsítések miatt vetette el, de számos résztételét átvette (pl. Gossen első törvényét, vagy az érték mibenlétét). A jövedelemelköltéssel kapcsolatos gondolatai szinte a relatív-, illetve a permanens jövedelem-hipotézist előlegezik. Felmerült nála a szegmentált munkaerőpiac problémája is. Általában a munkatényezőt nagyon differenciáltan értelmezte. A munkaerőpiacon szükség esetén indokoltnak tartotta az állami intervenciót. Tőkeértelmezése túlságosan kötődött a fizikai tőkeformákhoz, e kérdésben vitában állt Heller Farkas, illetve Balás Károly felfogásával. Történeti látásmódja alapján elutasította a tökéletes piacok hipotézisét. „Mihelyt a versenybe kerülő, illetve a piacon az áralakulás során egymással szembenálló felek {V-89.} gazdasági ereje nem teljesen egyenlő, a verseny tökéletlen, a gazdasági küzdelem nem szabad, hanem akadályozott. … A magára hagyott, a szabadjára engedett gazdasági élet éppen a verseny szabadsága tekintetében belső ellentmondást rejt magában.” E megközelítésből Navratil a monopóliumképződést szükségszerűnek tekintette, és levonta belőle a következtetést az árak alakulására.

A konjunktúraingadozásoknak pozitív, szükségszerű szerepet tulajdonított, amennyiben azt a gazdaságok belső mozgása eredményezi. A külsődleges okok hatására létrejövő ingadozás esetén indokoltnak tartotta az aktív állami gazdaságpolitikát. Az alapvető konjunktúrahullámzások megszüntetésére azonban sem az olasz, sem a német dirigista megoldásokat nem tartotta képesnek. Ezzel a kérdéssel foglalkozott A neo-szocializmus konjunktúrapolitikája (1942) c. munkájában. Míg munkásságának korábbi szakaszában a klasszikus liberális felfogást mozdította el a (korlátozottan) beavatkozó állam gondolata felé, addig az 1940-es években – megrettenve a különféle túlbeavatkozásoktól – inkább az állami intervenció veszélyes, káros hatásaira hívta fel a figyelmet.

Tanítványai közé tartozott Balogh Tamás és Káldor Miklós, akik később külföldön értek el szakmai sikert. Mindketten magukkal vitték Navratil számos módszertani alapattitűdjét.

Heller Farkas kétségtelenül a korszak legjelentősebb elméleti közgazdaságtani tekintélyének számított. Egyetemi előadói tevékenysége és írásos munkái egyaránt kiemelkedőek. Egyrészt folytatta a határhaszon-iskola tételeinek kifejtését és védelmét. Ugyanakkor elismerte, hogy a határhaszon-elmélet néha túlment a megengedhető általánosítási határokon. Azt is egyértelművé tette, hogy a felfogása szerint individuális döntéshozó nem elszigetelt, absztrakt egyén, hanem társadalmilag erősen kötött, befolyásolt. Ezt írja a Közgazdasági Szemlében 1926-ban megjelent Támadások a közgazdaságtan néhány alaptétele ellen c. cikkében: „Teljesen igaz, hogy az egyénnek még szükségletei is, melyek pedig leginkább egyéni sajátosságainak látszanak, a társadalmi környezet hatása alatt állnak, mert környezetünk, társadalmi osztályunk szokásai és követelményei döntően befolyásolják már szükségleteinket is, sőt bátran mondhatjuk, még a döntés módját, a gazdasági ítélkezést is befolyásolja a társadalmi környezet.” Heller az áralakulás magyarázatához felhasználta a határpárok elméletét, ez tulajdonképpen egy sávot jelöl ki a lehetséges ármozgásoknak és ennyiben rugalmasabb, mint a tiszta egyensúlyi felfogás. E megközelítést kiterjesztette a termelési tényezők piacára is. Felismerte és elfogadta, hogy a munkaerőpiacon a vállalkozói oldal pozicionálisan erősebb, mint a munkavállalói, és ennek messzemenő következményei vannak a bérszintre. Ugyanígy aszimmetrikus a fogyasztási javak piaca is, ezért a versenyár nem jelent szükségszerűen társadalmilag optimális árat. Heller tudatosította azt is, hogy a határhaszon-iskola tényezőár-elmélete alapján nagyon nehéz a profitot értelmezni, hiszen tiszta versenykörülmények közt, egyensúlyi árrendszerben az létre sem jöhetne. Schumpeternek az 1910-es években kidolgozott vállalkozói nyereség- (profit-) elméletét nem fogadta el. Hellernél a profitképződést az árak szintjén újfent a határpárok elmélete teszi lehetővé. Gondolatmenetében felhasználta Wieser jövedelmi pénzelméletét is, ami az árarányok és jövedelmi arányok egyenlőtlen elmozdulásával operál. Tőkeértelmezésében Heller az immateriális tőkeelmélet felé hajlott, amely a tőkét nem annyira dologként, mint inkább viszonyként fogta fel. Ez a polgári gazdaságelméletekben ritka, inkább a marxizmusra jellemző. Heller Közgazdaságtanának 1921-es kiadásában így fogalmazott: „…a tárgyi termelési javak birtokából olyan erő sugárzik ki, mely az ilyenek nélkül szűkölködő egyének gazdasági alávetését és a tulajdonos részéről a vezető szerepnek pusztán gazdasági alapon, cserefolyamatok útján {V-91.} magához ragadását teszi lehetővé”. De már az 1919-es kiadásban is: „A tőke tehát olyan társadalmi tényező, az emberek között keletkezett társadalmi viszonylat, melyet a hatalmi tényező gazdasági válfajának mondhatnánk.” Emiatt a tőke nem vezethető le az individuális önmegtartóztatásokból, mert születése pillanatától a társas lét meghatározott formáit feltételezi.

Az általa összeállított Közgazdasági Lexikon 1937-ben jelent meg. A két háború között ő szerkesztette a Közgazdasági Szemlét is. A József Nádor Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetemen pénzügyeket is tanított, ennek kapcsán jelent meg Pénzügytan (1943) c. munkája. Összefoglaló nagy írása, A közgazdasági elmélet története 2. kiadása 1944-ben látott napvilágot. Ebben újra állást foglalt abban a módszertani vitában, amely a múlt század végén robbant ki Karl Menger, illetve a német történeti iskola (Gustav Schmoller) képviselői közt. Lényegében Menger általánosító, absztrakciós módszere mellett kötelezte el magát. Erősen hitt a törvényszerűségek létezésében és feltárhatóságában.

Szintén a század első felének volt jelentékeny közgazdász-oktatója Balás Károly (1877–1961). Tanított a kassai Jogakadémián, a pozsonyi egyetemen, majd az 1920-as években a budapesti Pázmány Péter Tudományegyetem közgazdaságtan és pénzügytan professzora lett. Akadémiai székfoglaló előadását 1930-ban tartotta adózási kérdésekről. Foglalkozott népesedési, jövedelemelosztási, szociálpolitikai, pénzelméleti kérdésekkel is. Politikai gazdaságtan c. kétkötetes munkája 1922-ben, Pénzügytan c. összefoglalója szintén két kötetben 1933-ban, illetve 1935-ben jelent meg. 1948-ban sok társához hasonlóan őt is eltávolították az egyetemről.

A két háború közti időszak kiemelkedő tehetségű tudósa volt Surányi-Unger Tivadar (1898–1973). Jogi, filozófiai, közgazdasági képesítése volt, és tudatosan törekedett a különböző diszciplínák nyújtotta lehetőségek összekapcsolására. 1929–1940 között a szegedi Ferencz József Tudományegyetem jogi karán vezette a közgazdaságtani tanszéket, majd 1940–1945 közt a pécsi Erzsébet Tudományegyetemen volt tanszékvezető tanár. 1935-től az MTA levelező tagja. A gazdasági válságok történetének vázlata 1920-ig (1920) c. korai könyve már mutatta kiváló áttekintő, elemző képességeit. Ezt olyan munkák követték, amelyek a filozófia és a közgazdaságtan határkérdéseit vizsgálják. Tulajdonképpen gazdaságfilozófiát művelt, e tárgykörben művei német nyelven jelentek meg: Philosophie in der Volkswirtschaftslehre I–II.. (1923, 1926), majd Die Entwicklung der Volkswirtschaftslehre im ersten Viertel des 20. Jahrhunderts (1927), ami a sorozat III. kötetének számít. Tudományfelfogását A gazdaságpolitika tudományos alapkérdései (1927) c. munkájában foglalta össze. Az elméleti alapvetéseket a magyar gazdaságpolitikával foglalkozó konkrétabb elemzések követték, pl. a Magyar nemzetgazdaság és pénzügy (1936). A II. világháborút követően elhagyta az országot és külföldi egyetemeken tanított (Innsbruck, Siracusa, Göttingen). Idős korában visszakanyarodott kedvenc területéhez, a gazdaságfilozófiához. Utolsó könyvét: Wirtschaftsphilosophie des 20. Jahrhunderts (1967) is ennek szentelte. Surányi-Unger felfogása aktivista. Meg volt róla győződve, hogy a gazdasági-társadalmi problémákon csak egy céltudatos, tevékeny állami gazdaságpolitika képes felülkerekedni.

Abay (Neubauer) Gyula (1891–1978) a pécsi Erzsébet Tudományegyetemen oktatott 1928-tól 1948-ig, egy ideig tanszékvezetői funkciót is betöltött. Az MTA 1939-ben választotta levelező tagjai sorába. Eredeti nevét 1942-ben magyarosította Abayra. 1918-ban tanulmánya jelent meg a Közgazdasági Szemlében a pénz válságáról, de az igazi elismerést 1927-ben megjelent könyve (A határhaszonelmélet bírálata) hozta meg számára. Ezt követően nyerte el a pécsi magántanári kinevezést. A könyv tulajdonképpen a jelzett irányzat implicit kritikája, vagyis Neubauer arra tett kísérletet, hogy az értékelméleti problémát a határhaszon-iskola szellemében megoldja, miközben néhány {V-92.} korábbi ilyen irányú kísérletet (Friedrich Wieser, Eugen Böhm-Bawerk) részlegesen elvetett. Neubauer egy olyan elmélettörténeti pillanatban állt ki az irányzat mellett, amikor az általában visszaszorulóban volt, illetve jelentős átalakuláson ment keresztül, és az értékprobléma veszített vonzerejéből. Ennek ellenére színvonalas, számos részletében eredeti megközelítése a korszak egyik legjobb munkáját eredményezte. Könyvének módszertani igényességét, dedukciós képességét Heller Farkas méltatta recenziójában a Közgazdasági Szemle hasábjain. Neubauer egyebek mellett a következővel indokolta a határhaszon-elmélet melletti elkötelezettségét: „A határhaszonelmélet érdeme most már, hogy … képes volt megteremteni az elméleti kutatás folytonosságát, képes volt az elméletet olyan új alapokra fektetni, amelyeket a klasszikus közgazdaságtan önellentmondásai nem érinthettek, s amelyekkel sem a szocializmus pártpolitikai egyoldalúságaiba, sem a gazdaságtörténeti iskola empirisztikus túlzásaiba bele nem esett.” Érdeklődése a Walras-féle modell iránt fokozódott, és 1931-ben egy tanulmányában kísérletet tett a modell empirikus, statisztikai értelmezésére (Statisztika és közgazdaságtan). Módja volt ismereteit külföldön bővíteni (Berlin, London), ahol Ladislaus Bortkiewitz és Lionel Robbins kurzusait látogatta 1929–1931 közt. Felfigyelt az új, modern témákra, amelyekre reflektált is: Világválság és gazdaságelmélet (1935), Hitelpolitika és aranyvaluta (1936), A pénz értelme és a legújabb valutakísérletek (1938). Különböző, részben teoretikus, válságelméleti okok miatt vonzódott a nagytérgazdasági koncepcióhoz, bizonyos kormányzati gazdaságpolitikai jelenlétet is igényelt, de az elméleti és gyakorlati szocialisztikus megközelítésektől idegenkedett. „A bolsevizmus gazdasági rendszere a termelésből az egyéni kezdeményezést, a fogyasztásból pedig a választási szabadságot zárja ki, márpedig az előbbi nélkül a termelés eredményessége, az utóbbi nélkül pedig a fogyasztás értelme hiányzik. Az egyéni kezdeményezés volt az, amely elsősorban a múlt században a gazdasági haladás mozgatója volt, a fogyasztási választás szabadsága pedig az évszázados kultúrfejlődés eszköze. Az új világgazdaság tehát ősi örökségét kótyavetyélné el, ha ezek nélkül akarna meglenni.” – írta 1943-ban megjelent munkájában (A világgazdaság újjáépítése a háború után). Abayt 1948-ban kényszernyugdíjazták, 1956-os megnyilvánulásai miatt börtönbe zárták, ahonnan 1959-ben szabadult. A váci börtönben írta Oeconomia Aeterna c. kéziratban maradt művét.