1945–1953
A háborút követő néhány év – szükségszerűen – nem kedvezett az elméleti kutatásoknak. A közgazdászok energiái zömét a helyreállítással kapcsolatos, reorganizációs jellegű feladatok kötötték le, illetve a különleges helyzetből adódó, átmenetinek szánt kényszermegoldások kimunkálása. Mindez összefonódott az élesedő pártpolitikai és hatalmi harcokkal, amiben ki-ki vérmérsékletének, beállítódásának megfelelően vett részt. Mire a helyzet normalizálódhatott volna, és megtörtént volna a háborús gazdaságról a békegazdaságra való teljes áttérés, addigra a szakma új hatalmi-intézményi feltételek közt találta magát. Alapvetően megváltoztak a gazdasági problematikák, a kutatás iránya, a nyelvezet, és részben a szakma személyi állománya is kicserélődött. A Magyar Közgazdasági Társaság 1945-ben megválasztott 72 tisztségviselője közül alig egy tucat személy fejtett ki a továbbiakban érdemi tudományos munkát. 1949-re a korábbi vezető hazai közgazdászok zömét eltávolították az oktatási intézményekből. Az MTA-tagokat megfosztották címüktől és pozíciójuktól. Kutatóintézeteket szüntettek meg. 1949-ben létrehoztak ugyan egy kis létszámú Közgazdaságtudományi Intézetet korlátozott feladatra (lényegében lexikon összeállítására), de 1953-ban ezt is feloszlatták, és néhány marxista kutatót (pl. Erdős Péter) {V-93.} a pártból is kizártak. A szeszélyes hatalmi küzdelmeknek marxisták és nem-marxisták egyaránt áldozatául estek. Egy darabig (1948-ig) még szórványosan megjelent a Közgazdasági Szemle néhány összevont száma mint a Közgazdasági Társaság folyóirata. Rövid életű és nem túl sikeres próbálkozásnak bizonyult a Gazdaság c. folyóirat (1946–1950), illetve a Közgazdaság c. hetilap (1946–1948). 1947-től megjelentették a Magyar–Szovjet Közgazdasági Szemlét, de ez elsősorban orosz anyagok fordításait közölte. Az intézményesedés szempontjából fontos állomás volt 1948-ban a Magyar Közgazdaságtudományi Egyetem alapítása. Ez jelentős mértékben kiszélesítette a felsőfokú közgazdász végzettségűek számát, az alkalmazott közgazdasági ismeretek elterjedtségét. A mennyiségi gyarapodás azonban sajnálatos módon egybeesett az elméleti pluralizmus felszámolásával. Fokozatosan elmosódtak a hagyományos (polgári) közgazdaságtan és a kapitalizmuskritikai (marxista) politikai gazdaságtan illetékességi határai, míg végül az utóbbi teljesen elnyelte az előbbit. Pontosabban, ami akkor dominánssá vált, az a politikai gazdaságtannak egy szovjet (sztálini) ihletésű torz formájával átitatott változata. Ez használta ugyan a 19. századi marxizmus terminológiáját, de számos esetben inadekvát módon, különösen ami a kialakuló (államszocialista) rendszer leírását illeti. A dolog paradoxona többek közt az, hogy mire egy szovjet szerzői kollektíva kidolgozta a politikai gazdaságtan (és benne a szocializmus politikai gazdaságtana) hivatalos, kodifikált formáját, és megkezdte annak elterjesztését az államszocialista országokban (1954), addigra Sztálin már nem élt, és az egész rendszeren már mutatkoztak az első „repedés” jelei. Magyarország vonatkozásában tehát a hivatalos politikai gazdaságtani kodifikáció egybeesett az első közgazdasági reformhullámmal (1953–1957).