1968–1977

Az 1968-ban bevezetett új gazdasági mechanizmus egyedülálló tudományos lehetőséget teremtett a hazai közgazdászok számára. Közvetlenül, tapasztalati alapon tanulmányozhatták az államszocialista gazdaság eltérő modelljeit. Nyilvánvalóan ez is hozzájárult – egyebek mellett – a magyar közgazdászok relatíve jó nemzetközi hírnevéhez. Az egész időszak elméletileg vélhetően legfontosabb munkája Kornai János: Anti-equilibrium (1971) c. könyve, amely utat tört egy átfogó nem-egyensúlyi gazdasági rendszerelmélet felé.

A reform bevezetését követően nagyon hamar felmerült néhány megoldatlan probléma, például a forintkonvertibilitás, a belső árarányok, a világpiaci árak átvezetésének kérdése, a tőkeallokáció megoldatlansága, a jövedelmi arányok stb. Néhány fontosabb dolgozat ebből az időszakból: Csikós-Nagy Béla: Gazdasági mechanizmusunk fejlesztésének főbb kérdései (Közgazdasági Szemle, 1970. 4.), Vincze Imre: Ár- és adórendszerünk továbbfejlesztésének néhány kérdése (Közgazdasági Szemle, 1970. 6.), Nagy Tamás: Az eszközök átcsoportosításának célszerű formáiról népgazdaságunkban (Közgazdasági Szemle, 1970. 6.), Kopátsy Sándor: A vállalati tevékenység komplex és többéves értékelésének problémája (Pénzügyi Szemle, 1969. 11.), Jánossy Ferenc: Gazdaságunk mai ellentmondásainak eredete és felszámolásuk útja (Közgazdasági Szemle, 1969. 7–8.). Jánossy dolgozatának az a jelentősége, hogy nem csak a mechanizmust vizsgálja, hanem a gazdaságpolitikai irányvonal egészét, amit addig nem nagyon kérdőjeleztek meg. Továbblépésre azonban egyelőre nem nyílt mód sem a gazdaságpolitikában, sem a mechanizmusban. Az 1968-as Csehszlovákia elleni intervenció, majd az 1971-ben elfogadott KGST Komplex Program más irányba terelte a folyamatokat. Szovjet nyomásra átmenetileg szorosabb, egyneműbb KGST-integráció felé fordult Magyarország. Ennek a fordulatnak az 1970-es évek első felében áldozatául esett a gazdaságpolitikai vezetés néhány kulcsfigurája is, ami rányomta bélyegét a legális publikációk tematikájára, irányultságára.

A reformlehetőségek átmeneti lezárulása felerősített néhány olyan kutatási irányt, amelyekre korábban kevesebb figyelmet fordítottak. Az 1970-es években igen jelentős gazdaságszociológiai és -szociográfiai irodalom született, lényegében kibontakozott a társadalmi-gazdasági érdektagoltság és magatartások empirikus kutatása, illetve néhány elméleti általánosítási kísérlet is történt. Hegedűs András: Gazdasági reformok és a szocialista társadalmakban kialakult gazdálkodási rendszer alaptípusai (Közgazdasági Szemle, 1970. 5.) c. írásában már felvetette a tervezési bürokrácia és a pénzügyi bürokrácia különböző modellekben megnyilvánuló érdekküzdelmét, illetve ezeknek intézményesültségi módját. Hegedűs három alaptípust feltételezett, és azt állította, hogy nincs homogén rendszer a valóságos államszocialista gazdaságokban, hanem mindegyik ország minden időszakban a három alaptípus keverékét valósítja meg, legfeljebb valamelyik típus átmeneti túlsúlya mellett. Mivel a három alaptípus eltérő hatalmi-intézményi hierarchiát feltételez, ezért az érdekküzdelem mindig máshogy intézményesül. Hegedűs néhány állítását az 1970–1980-as évek kutatásai bontották ki és dokumentálták empirikus anyagon. Különösen érdekes az a hipotézise, amit az inhomogenitás kapcsán így fogalmaz meg: „Ebből a közgazdasági gondolkodásra az következik, hogy mindhárom előzőekben jelzett szemléletmód (értsd: alaptípus) szükségszerűen fennmarad, illetve újratermelődik, de egyik sem válhat egyértelműen domináns jellegűvé. A fejlődés a jövőben feltehetően nem abban mutatkozik majd meg, hogy az egyik irányzat felváltja a másikat, hanem hogy egymással konfrontációban, {V-98.} monopolhelyzetek kialakulásának lehetősége nélkül fejlődnek s – minden egymással szembeni éles, sokszor súlyos konfliktusokhoz vezető ellentétük ellenére – végső soron szocialista értékek realizálását és racionális nézőpont erősödését szolgálják.” És valóban, amikor az egyik irányzat teljes győzelmet aratott az 1980-as évek végén, az már a szocialista rendszerből és gondolatkörből való kilépést is jelentette.

Az empirikus kutatások egyik fontos bázisává az MTA Közgazdaságtudományi Intézete vált, ahová tehetséges fiatal kutatók kerültek, akik egyetemi tanulmányaikat már az 1960-as évek reformeszméi jegyében végezték. Kutatások folytak a vállalati jövedelemszabályozás, a munkaerőmozgás, a technikai innováció, a teljesítményhullámzás, a vállalati külső kapcsolatrendszer stb. kérdésében. Tulajdonképpen az 1968-as mechanizmusreform konkrét hatásait vizsgálták. Figyelemre méltó többek közt az a dolgozat (és háttérmunkálatai), amelyet az intézet KISZ-szervezete jegyzett a Közgazdasági Szemle 1971. 7–8. számában (A munkaerő vándorlás indítékai és hatásai az új mechanizmusban). Az árnyalt elemzés inkább a pozitív következményeket emeli ki, megvédve a kritikáktól a viszonylag liberalizált munkaerőpiacot a vállalatvezetői kör egy részének és a mögöttük álló politikai erőknek ekkor már szerveződő támadásától. Az elemzésben részt vett többek közt Bauer Tamás, Brüll Mária, Madarász Aladár, Simonovits András, Soós Károly Attila, Tarafás Imre, Tényi György.

A korszak fontos tanulmánya Tardos Márton: A gazdasági verseny problémái hazánkban (Közgazdasági Szemle, 1972. 7–8.) c. írása. Elkülönült eszköztulajdonosi szervezetet javasol az Országgyűlés alá rendelve, elválasztva a minisztériumoktól. A felvetés rokon az 1969-ben megfogalmazott Kopátsy-féle javaslattal. A vállalati kollektíva – jugoszláv vagy más típusú – eszköztulajdonlását elveti.

Ugyanebben az időszakban kezdődtek azok az alapos gazdasági intézményrendszer-kutatások, valamint beruházási cikluselemzések, amelyek a következő 10–20 évben igen színvonalas és jól dokumentált munkákban öltöttek testet. E kutatási irányról adott viszonylag korai jelzést Soós Károly Attila: A beruházások ingadozásának okai a magyar gazdaságban (Közgazdasági Szemle, 1975. 1.) c. dolgozata, valamint Bauer Tamás: A vállalatok ellentmondásos helyzete a magyar gazdasági mechanizmusban (Közgazdasági Szemle, 1975. 6.) c. tanulmánya. Cikluskutatások ekkor már a többi kelet-európai országban is folytak, de a mélyebb összefüggések feltárása még váratott magára. Soós kimutatta a reform előtti és reform utáni gazdaság egyaránt ciklikus jellegét, és felhívta a figyelmet arra, hogy a két modellben a ciklust más-más összefüggések generálják. A megreformált magyar gazdaságban a beruházási döntések zöme vegyes jellegű, vagyis központi és vállalati törekvések összefonódása jellemzi. A ciklust tehát a vállalatvezetői kör is gerjeszti, mert nem érvényesül vele szemben a hatékony eszközallokáció követelménye. Ez pedig az intézményrendszeri változatlanságra vezethető vissza. Így fogalmaz: „a leírt jelenségek – a beruházási döntések túlnyomórészt vegyes jellege, a jövedelmezőségi kényszer gyengesége és a vállalatok nagy beruházási étvágya – kölcsönösen összefüggenek egymással. Közös alapjuk pedig a gazdaság intézményrendszerének lényegében változatlan fennmaradása a régi mechanizmus időszakából. Nagyrészt fennmaradt a szervezeti és függelmi hierarchia, a vállalatok alárendeltsége az ágazati minisztériumoknak és a gazdálkodó egységek, de kiváltképp a nemzeti jövedelem túlnyomó részét előállító nagyvállalatok megőrizték a termelési-forgalmi folyamatban kijelölt helyüket …, fennmaradt az ágazatok, vállalatok nyomása a központi (funkcionális) szervekre beruházások (állami beruházások, beruházási támogatások és hitelek) elnyeréséért”. Az itt felvetett problémakörnek a továbbiakban igen nagy irodalma alakult ki. Bauer Tamás előbb jelzett írása is ebbe a vonulatba illeszkedik; kimutatja, {V-99.} hogy milyen ellentmondás feszül a nyereségérdekeltségi rendszer és a gazdasági intézményrendszer közt. A reform utáni támogatási-eltérítési rendszer eszközeit egyébként jól foglalja össze Vincze Imre még 1971-ben megjelent munkája: Árak, adók, támogatások a gazdaságirányítás új rendszerében.