Az előzmények 1900-ig

A magyar néprajzról mint önállósuló tudományról csak a 19. század második felétől lehet beszélni, ami nem jelenti azt, hogy jól használható adatok már a kora középkortól ne bukkannának fel. Elég ezzel kapcsolatban Anonymusra utalni, aki ugyan lenézte „a parasztok hamis meséit és a regösök csacsogó énekeit”, de krónikájában mégis sok mindent megörökített azokból. Egy-egy, a középkortól szinte napjainkig meglévő határbeli helynév sok mindent elárul az áldozóhelyekről, a pogány sírokról, boszorkányokról. Ezek olyan töredékek, amelyeket saját korukban nem tudatosan őriztek meg.

Bornemisza Péter (1535–1584) Ördögi kísértetek c. munkájában nyolc „bájoló imádság”-on kívül az ördög harmincöt nevét is megőrizte. Lippay János (1606–1666) a szántóföldi földművelésben és a gyümölcstermelésben különbséget tett a paraszti és a földesúri eljárások között, bár ezek ebben a korban még nem estek messze egymástól. Mindezeknél sokkal tovább ment Bél Mátyás (1684–1749), aki Notitia Hungariae novae Historico geographica (1735–1742) c. munkájában már tudatosan törekedett több vármegye népéletének leírására, sőt a különböző együttélő népek műveltségét is összehasonlította, utalva a táji eltérésekre, a jellegzetes néprajzi csoportokra. Bél Mátyás ezért joggal tekinthető a magyar néprajz előfutárának.

A 18. század második felében az írók, általában értelmiségiek, Európa-szerte kezdték felfedezni az „egyszerű nép” műveltségét, s különösen a népköltészet felé fordult egyre nagyobb érdeklődés. Johann Gottfried Herder (1744–1803) e téren úttörő munkásságát a nyugaton tanuló magyar diákok nemcsak megismerték, hanem könyveit hazahozták, s hatására itthon hasonló alkotásokat jegyeztek le. Az egykor gyűjtött, s a Sárospataki Református Kollégiumban fennmaradt énekeket a kollégium kántusa rendszeresen előadta. A modern népdalkutatás voltaképpen Révai Miklósnak 1782-ben a Magyar Hírmondó című újságban közzétett felhívása nyomán indult meg, melyben régi énekek gyűjtését és beküldését kéri. A felhíváshoz írt bevetőjében az újság szerkesztője, Ráth Mátyás angol, francia, német példákra hivatkozva buzdította az olvasókat „a köz népnek szájában forogni szokott régi versek összegyűjtésére, jól tudván, hogy nálunk semmit helyesnek nem tartanak, ha tsak a tanultabb európai nemzeteknél ennek mássát nem látták”. (Megjegyzendő, hogy hosszú ideig, úgyszólván a 20. századig Európa-szerte fennmaradt a gyakorlat, hogy dallam nélkül közölt szövegnek is népdal volt a neve, {V-116.} népzene címen pedig még a 20. század első felében is többnyire csak népdalt értettek. A hangszeres zene kutatására a legtöbb helyen – így Magyarországon is – csak a század közepe tájától került sor.) Magyarországon és általában a kelet-európai országokban a népdalnak a nemzeti öntudat táplálásában és a nemzeti nyelv kiművelésében szántak fontos szerepet. Az énekeknek az 1780-as években különösen nagy számban való lejegyzése egyben nemzeti tiltakozást is jelentett II. József németesítő politikájával szemben. A 19. századi gyűjtők még nem a hagyományőrző parasztnép közé mentek gyűjteni, hanem többnyire a maguk és környezetük által ismert dalokat jegyezték le. Így készült Pálóczi Horváth Ádám 1813-ban lezárt (s csak 1953-ban publikált) gyűjteménye, az Ó és Új, mint-egy Ötödfél-száz Énekek, ki magam csinálmánya, ki másé. Időrendben ez az utolsó, egyben legjelentősebb reprezentánsa a 18–19. század fordulója táján, elsősorban saját célra készített, ún. diákmelodiáriumoknak. Csokonai Vitéz Mihály (1773–1805) több száz népdalból álló gyűjteménye elveszett, vagy – jobb esetben – lappang.

Tessedik Sámuel (1742–1820) szarvasi evangélikus lelkész A paraszt ember Magyarországban, mitsoda és mi lehetne… (Pécs, 1786) című könyve sok néprajzi vonatkozást tartalmaz; azok egy részét ugyan elítélte; mégis rámutatott a parasztság szellemi életének fontosságára, társadalmi tagozódására, babonáikra, szokásaikra, de ugyanakkor meg akarta azokat szüntetni, s inkább elmaradott gazdaságukat szerette volna fejleszteni. Berzeviczy Gergely (1763–1822) ugyancsak sokat foglalkozott a parasztság helyzetével, s felhívta a figyelmet annak szellemi és gazdasági vonatkozásaira. Síkraszállt a jobbágyok, zsellérek elnyomorodásának mielőbbi felszámolása érdekében, és azok műveltségét kívánta emelni.

A Tudományos Gyűjtemény (1817–1841) című folyóirat számos kitűnő néprajzi, illetve néprajzi vonatkozású tanulmányt közölt. Különösen jelentős Csaplovics János (1780–1847) egyik tanulmánya (Ethnographiai Értekezés Magyar Országról [1822]), amelyben magyar vonatkozásban először használta az ethnographia szót, igaz a mai tartalomtól eltérő értelmezéssel: „Az ethnographia, azaz: az Ország lakosainak statisztikai leírása. Mert azok kik eddig az Ország népességével foglalatoskodni gondolta, többnyire csak történeteiknek leírását közölték, de a népnek mostani valóságos állapotjuk szerint, minden tekintetben festeni, még senki sem vállalta magára.”. Egy ilyen leírásnak szerinte tartalmaznia kell többek között a település, az építkezés jellegzetességeit, a földművelést, az állattenyésztést, a kereskedést „mindenféle nemzeti szokásokat”, „kézi és szépmesterségeket”; egy kitűnő munkájában e szempontokat igyekezett is megvalósítani (Gemälde aus Ungern. [1829]). Csaplovics írta le először, hogy Magyarország Európa kicsiben, ahol csaknem valamennyi néprajzi kérdés jól tanulmányozható.

Tudományszakunk elnevezései közül a legrégibbnek látszik az etnografia (1791), amely sokáig a leíró módszert jelentette, majd egyre inkább a földrajz mintájára képzett néprajz terjedt el („E néprajz nem régiben egy igen elterjedt külföldi német lapban jelent meg” – írta a Vasárnapi Újság 1859-ben). A 19. század második felében kísérleteztek a népismeret elnevezéssel, de az háttérbe szorult, és már ma csak egy sorozat (Népismereti Dolgozatok, 1976-tól) őrzi emlékét. Az etnográfiához (görög ethnos + grafia) hasonló képzésű etnológia (1829) (görög ethos + logia) az általánosabb összefüggések elemzésére törekszik, de ezzel a fogalommal jelölték az őstársadalmak körében végzett kutatásokat is. Használt elnevezés a folklór (angol: folk + lore; 1846), amely elsősorban a szellemi termékeket jelölte. Az antropológia nálunk a 20. század közepéig a fizikai embertan és annak történeti vonatkozásait {V-117.} foglalta össze. Mai értelmezésében – angolszász hatásra – a biológiai kérdéseken túl a műveltség létrehozásával, a társadalom kérdéseivel is foglalkozik. A néprajzzal kapcsolatban szokás volt tárgyi néprajzról (újabban ezt anyagi kultúrának is mondják), szellemi néprajzról (a folklór helyett) és társadalmi néprajzról beszélni. Napjainkban a szakkifejezéseket mindenki a maga felfogásának megfelelően használja, ami sokszor megnehezíti az eligazodást.

1831-ben a Magyar Tudományos Akadémia pályázatot hirdetett a magyar népköltészet összegyűjtésére; a pályázatra egyre több munka érkezett be. A feladatot az 1840-es években a Kisfaludy Társaság (1836–1952) vette át, amelynek egy 1842-ben tartott ülésén Erdélyi János (1814–1868) A népköltészetről címen tartott előadásában pályázat kiírására ösztönözte a társaságot. Ennek eredményeként 1846–1848 között három kötetben megjelent Erdélyi János Népdalok és mondák című műve, amelyet saját és levelező társainak lejegyzéséből válogatott össze. Ekkor már készen állt Kriza János (1811–1875) unitárius püspök Vadrózsák című székelyföldi gyűjtése, amely azonban anyagi nehézségek miatt csak 1863-ban jelenhetett meg. A román népköltészet kutatói megtámadták Krizát, és néhány balladát átvett hamisítványnak neveztek. A rosszhiszemű vádaskodást Arany János (1817–1882) nevezte el „vadrózsaper”-nek; a vita, utólag értékelve, megmutatta, hogyan terjednek a népköltészeti alkotások a nyelvi és politikai határokon keresztül.

Erdélyi János

A Magyar Népköltési Gyűjteményt a Kisfaludy Társaság 1872-ben indította el. A sorozat 1924-ben a 14. kötettel (Nagyszalonta) megakadt, s csak a Magyar Néprajzi Társaság százéves évfordulóján indult újra, ugyanis ekkorra már hatalmas, lassan történetivé váló gyűjtemény halmozódott fel. Először Veress Sándor (1907–1998) Moldvai gyűjtése látott napvilágot, ezt Móricz Zsigmond (1879–1942) szatmári gyűjtésének két kötete követte. A 19. század utolsó negyede népköltészetének kiváló kutatója és feldolgozója volt Kálmány Lajos (1852–1919), akinek hét kötete és számtalan tanulmánya ma is nélkülözhetetlen forrás a Dél-Alföld kutatói számára. Kiadatlan gyűjtéseiből utóbb két kötetet is sikerült kiadni (1952, 1954).

A népdalgyűjtemények a 19. század második felében még mindig leginkább csak a népszerűt, a polgári körökben is forgalomban lévőt, nem kis részben pedig a század vegyes értékű népies daltermését közvetítették. A polgári ízléshez igazított, zongorakíséretes kiadványok mellett kivételnek számít Színi Károly A magyar nép dalai és dallamai (1865) című, zongorakíséret nélküli kiadványa, valamint Kiss Áron kodályi-bartóki mérték szerint is hitelesnek minősülő Magyar Gyermekjátékok-gyűjteménye (1891). Annál több energiát fordított hiteles adatközlés helyett sablonos zongorakíséretek készítésére a hétkötetes egyetemes – hagyományos dallamokat is közlő – magyar népdalgyűjtemény (Magyar Népdalok Egyetemes Gyűjteménye [1873–1896]) szerkesztője, Bartalus István. Ennek a viszonylag nagy (730 dallamot tartalmazó), de csekély hatású gyűjteménynek az utolsó kötete ugyanabban az évben jelent meg, mikor a magyar közönség már a Kalevala-fordító irodalmár, Vikár Béla (1859–1945) fonográfos gyűjtéseiről is tudomást szerezhetett. A 19. század utolsó éveiben Vikár Béla jelentős számú népdalt rögzített a fonográf segítségével, s bár nem volt zenei képzettsége, mégis jó biztonsággal választotta szét a népdalt és a műzenét.

Bartalus István

Vikár Béla

A hiedelmeket, babonákat szórványosan már a 19. század elejétől kezdve feljegyezték, de a nagyváradi római katolikus püspök, Ipolyi Arnold (1823–1886) volt az, aki sokakat bevonva, további gyűjtéseket végzett, és mindebből – romantikus szemlélettel – megalkotta saját korában alapvető művét, a Magyar mythogiát (1854). Bár Ipolyi módszere és eredménye {V-118.} ma már jórészt elavult, mégis egy napjainkig ható néprajzi kutatási irányzat elindítójává vált.

Ipolyi Arnold

Az anyagi kultúra kutatása lassabban indult meg, mint a folklóré. Az első jelentős gyűjteményt Reguly Antal (1819–1858), finn és orosz mintákat követve, a rokon finnugor népektől hozta 1847-ben, s helyezte el a Magyar Nemzeti Múzeumban, amelyhez még néhány kisebb gyűjtemény kapcsolódott. 1869-ben az emigrációból hazatért Xantus János (1825–1894) Eötvös József minisztertől azt a megbízást kapta, hogy csatlakozzék az osztrák–magyar távol-keleti expedícióhoz. Ekkor tárgygyűjtést végzett Ceylonban, Kínában, Japánban és az indonéz szigetvilágban, s 2500 tárgyat hozott haza. Ez a gyűjtemény lett az alapja a Magyar Nemzeti Múzeum Néprajzi Osztályának, amelynek élére elsőként Xantus Jánost nevezték ki 1872-ben; ez a dátum a mai Néprajzi Múzeum születési éve. Az új intézmény továbbra is a Nemzeti Múzeum folyosóin kapott helyet. Az 1873. évi bécsi világkiállításra Xantus és Rómer Flóris (1815–1889) 2500 magyar és nemzetiségi tárgyat gyűjtött, amelyek között egészen kiváló darabok is voltak. Az első tematikus gyűjteményként Herman Ottó (1835–1914) halászati tárgyai kerültek múzeumba (1885).

Reguly Antal

Rómer Flóris

Herman Ottó

Herman Ottó valójában természettudósként jutott el a halászathoz és általában a néprajzi kérdések vizsgálatához. A magyar halászat könyve (1–2. kötet, 1887–1888) a magyar „tárgyi néprajz” első és legjelentősebb alkotása. Herman később a magyar és a velünk együtt élő nemzetiségek (pl. szlovák, román) pásztorkodását tanulmányozta. Ezen a területen is úttörő munkát végzett (A magyar ősfoglalkozások köréből, 1899), és helyenként igyekezett az – általa először alkalmazott – „ősfoglalkozások” kapcsolatait a honfoglalás koráig visszavezetni.

Erdélyben Orbán Balázs (1829–1890) hatalmas munkája, A Székelyföld leírása, történelmi, régészeti, természetrajzi és népismei szempontból (1–6. kötet, 1863–1873) rengeteg néprajzi adatot tartalmaz, és mint a magyar romantika késői alkotása, rendkívül jelentős hatást fejtett ki. A 18. század végén Bruckenthal Samuel (1721–1803) Nagyszebenben szász múzeumot alapított, amelynek később néprajzi osztálya is létesült. 1859-ben alakult meg az Erdélyi Múzeum Egyesület, amely később az Erdélyi Nemzeti Múzeumot is működtette. A Székely Nemzeti Múzeum 1879-ben kezdte meg működését Sepsiszentgyörgyön. Székelyföldön e múzeumnak volt a legnagyobb néprajzi gyűjteménye, s már 1890-ben megjelentette a Székely Nemzeti Múzeum Értesítőjét. A kolozsvári egyetemen 1898-tól 1919-ig mint magántanár Herrmann Antal (1851–1926) tartott rendszeresen néprajzi előadásokat; hallgatói között volt többek között Viski Károly (1882–1945), Györffy István (1884–1939), Szendrey Zsigmond (1879–1943).

Györffy István

A magyar múzeumok többsége ebben a korban elsősorban a régészeti emlékek feltárására jött létre, de csakhamar megindult a néprajzi tárgyak gyűjtése is. A debreceni és a sárospataki kollégium gyűjteményeibe már a 19. század első felében fel-feltűntek néprajzi tárgyak. Győrben 1859-ben, Sopronban és Nagykállóban 1868-ban alapították az első múzeumot. Érdemes megemlíteni néhány olyan vidéki múzeumot, amelyek magyar körülmények között viszonylag korán létesítettek néprajzi gyűjteményt: Szombathely (1872), Székesfehérvár (1873), Kiskunhalas (1874), Tiszafüred (1877), Kaposvár (1877), Szeged (1883).

A 19. század utolsó évtizedeiben a tárgyi néprajz művelői elsősorban természettudományos képzettségű emberek voltak, de sokakat – különösebb képzettség nélkül – „az egyszerű nép” iránti vonzalom ösztönzött. Ekkor fedezték fel a népművészetet és vált szokássá az úri házak előszobáiban festett bútorok elhelyezése, a falakon színes tányérok, kancsók, bokályok, szőttesek felfüggesztése. A szellemi {V-119.} műveltség, különösen a népköltészet gyűjtését és kutatását írók, költők, irodalomtörténészek végezték, mert ez Arany János és Petőfi Sándor népiessége révén a nemzeti kultúrában is helyet kapott.

Ebben az időben – saját közlési lehetőség híján – a Magyar Nyelvőr (1872–), a Figyelő (1871–1890) hasábjain jelentek meg néprajzi tárgyú írások, de számos cikket közöltek más folyóiratok és a napilapok is. Herrmann Antal saját költségén adta ki az Ethnologische Mittheilungen aus Ungarnt (1887–1907), s megjelent az Ethnologiai Közlemények (1887–1889) néhány száma is. Mindkét folyóirat elsősorban a néprajz szervezésével kapcsolatos híreket, eseményeket közölt és kevesebb hely jutott a tanulmányok számára.

A magyarországi kutatások mellett sokan vállalkoztak távolabbi földrészek felderítésére is. Magyar László (1818–1864) dél-afrikai felfedezéseit az egész világon számon tartják. Bölöni Farkas Sándor (1795–1842) Észak-Amerikát utazta be, Haraszty Ágoston (1812–1869) is sok mindent feljegyzett ezen a földrészen, de a legértékesebb munkát Xantus János végezte mind a természettudományok, mind a néprajz területén. Gróf Teleki Sámuel (1845–1916) Kelet-Afrikában olyan helyekre is eljutott, ahol előtte még nem járt fehér ember. Legjelentősebbnek Bíró Lajos (1856–1931) új-guineai útját lehet tekinteni, aki azért indult el, hogy Fennichel Sámuel (1868–1893) szerencsétlenül járt fiatal kutató gyűjteményét megmentse. Saját gyűjteményével együtt 6000 darab tárgyat hozott haza, amelyek ma a Néprajzi Múzeum féltve őrzött gyűjteményi egységét alkotják.

A 19. századi magyar őshazakutatás úttörője Kőrösi Csoma Sándor (1784–1842), aki végül Tibetben végzett más vonatkozásban is megbecsült munkát. Reguly Antal már eljutott az ugor népekhez, hatalmas feljegyzéses anyagát korai halála miatt nem tudta feldolgozni. Erre többen is vállalkoztak, sőt a helyszínt is felkeresték, hogy a szövegazonosítást jobban el tudják végezni. Pápay József (1873–1931), Munkácsi Bernát (1860–1937), majd tőlük függetlenül Pápai Károly (1861–1893) nagyon sokat tett a finnugorok, s különösen az osztjákok és a vogulok műveltségének megismerése érdekében. Míg az említettek főként a szellemi hagyományok iránt érdeklődtek, Jankó János (1868–1902) elsősorban a halászat módjait tanulmányozta. Többen tárgyakat is hoztak haza, amelyek ugyancsak a Néprajzi Múzeum anyagát gyarapították.

Jankó János

A 19. század utolsó évtizede a magyarországi néprajz megerősödésének a korszaka. Meltzl Hugó (1846–1908), a kolozsvári egyetem professzora már 1881-ben felvetette egy folklórtársaság alapításának gondolatát, akkor még sikertelenül. Végül, Hunfalvy Pál (1810–1890) és Herrmann Antal szervezőmunkájának köszönhetően, 1889-ben 14 alapító taggal megalakult a Magyarországi Néprajzi Társaság, amelynek ülésén az elnökké választott Hunfalvy a társaság célját így határozta meg: „…a magyar állam és a történeti Magyarország a mai és egykori népeinek tanulmányozása, tárgyai: az ország mai és egykori népeinek eredete, fejlődése, állapota; ethnikai jelleme és anthropológiai mivolta; a népélet és néplélek nyilatkozatai, melyek nagyon számosak és különfélék”. Eredetileg Rudolf trónörököst kívánták védnöknek megválasztani, de az ő öngyilkossága miatt József főherceg lett az első védnök. A Társaságnak 497 rendes tagja volt. Szakosztályokat hoztak létre „népfajok” szerint, amelyekben a magyarokat a székely, a csángó, a palóc képviselte; ezekhez csatlakozott négyféle német, továbbá horvát, szerb, bolgár, tót, rutén, lengyel, vend, rumén, görög, örmény, cigány, bosnyák szakosztály. Külön csoportot alkottak a finnugor és a török-tatár népek. A további szakosztályok így sorakoztak egymás mellé: Folklór és néppszichológia; A népélet használati tárgyai; Népzene és tánc; Antropológiai; {V-120.} Demográfia (népleírás); Palaeethnologiai (ősnéptan); Graphika (a népélet tárgyai és jeleneteinek képzőművészeti ábrázolása). Ebből a felsorolásból kitetszik, hogy Magyarország valamennyi népének helyet kívántak biztosítani; ez jellemezte, s jellemzi a 20. század végén is a Magyar Néprajzi Társaságot működésének 110 éve alatt.

Az elkövetkező évtizedben sok nehézséggel kellett megküzdeni, de az 1890-től megszakítás nélkül megjelenő központi folyóirat, az Ethnographia a Társaság összetartásában rendkívül nagy szerepet játszott. Az első évfolyamokban a kifejezetten néprajzi jellegű tanulmányok, cikkek alig érték el a terjedelem felét a történeti, nyelvészeti, földrajzi és más közlésekkel szemben, de az arány egyre inkább javult a néprajz javára. Az első tíz évben a szerkesztők csaknem évenként váltották egymást, de az évszázad végére Munkácsi Bernát és Sebestyén Gyula (1864–1946) szerkesztői munkája állandósult. A néprajz területéről elsősorban folklór jellegű közlések láttak napvilágot, míg a tárgyi vonatkozásúaknak – bár ezeket a Néprajzi Múzeum külön támogatta – alig találjuk nyomát.

Sebestyén Gyula

Nagy változásokat hozott a Néprajzi Múzeum munkájában az, hogy vezetését 1892-ben Jankó János vette át, aki a földrajz területéről jutott el a néprajzhoz. Jankó már 24 éves korában két kiváló tájmonográfiát adott ki. Először Kalotaszeget mutatta be, majd Tordát, Aranyosszéket és Torockót vizsgálta E két munkával olyan kutatási és közlési formát indított el, amelyet napjainkig sokszor követtek kutatóink. A Néprajzi Múzeumot igyekezett kiszabadítani lehetetlen folyosói elhelyezéséből; a múzeum először a Várbazárban kapott helyet, majd egy Csillag utcai bérházban bérelt néhány helyiséget, melyek száma 1902-re 126-ra emelkedett. Szükség is volt erre, hiszen a múzeumban 1892-ben 5622, nagyobbrészt határon túli tárgyat tartottak nyilván, s a tárgyak száma 1899-re csaknem harmincezerre növekedett; a új anyag döntő része már az országhatárokon belülről származott.

Jankó hihetetlen munkabírással és elmélyülő ismeretekkel szervezte meg 1894-től kezdve az Ezredéves Kiállítás Néprajzi Faluját a budapesti Városligetben, a tó és a később felépült Széchenyi-fürdő között. Az ország különböző részeiből 24 parasztudvart építtetett fel teljes berendezéssel, a házak fele magyar, fele pedig a velünk együtt élő nemzetiségek életét és lakáskultúráját mutatta be. Ebben az időben csak egy ilyet lehetett találni Európában: Stockholmban az Artur Hazelius által alapított ún. Skanzent. Hazelius nagy elismeréssel írt a magyar vállalkozásról. Sajnos a nagy sikerű Néprajzi Falut fél év múlva anyagi okok miatt le kellett bontani, de a különböző hitelességű berendezési tárgyak a Néprajzi Múzeum gyűjteményét gyarapították.

Mivel az egyetemi néprajzi képzést még mindig nem sikerült megvalósítani, ezért Jankó ezt a Néprajzi Múzeumban kívánta pótolni; rendezte könyvtárát, s igyekezett azt a határon túli könyvekkel is kiegészíteni. Megalapozta a fényképgyűjteményt, amelyet maga is sok lemezzel gyarapított, s 1896-tól kezdve helyet biztosított a népzenei gyűjtésnek, amelyet a magyar nyelvterület különböző részein rendkívül sok felvételt készítő Vikár Béla már fonográffal végzett. Az 1900. évi párizsi világkiállításon rendezett Foklór Kongresszuson Vikár bejelenthette, hogy ötszáz hengeren mintegy 1500 dallamot örökített meg.

Katona Lajos (1862–1910) és mások európai szinten igyekeztek a néprajz feladatát meghatározni, különösen a folklór területén, s a romanticizmustól elszakadva egyre inkább a pozitivizmus irányába haladtak. Mindez azonban nem jelentette azt, hogy a két irányzat ne futott volna sokáig egymás mellett, különösen az olyan nagy vállalkozásokban, amelyekben szakemberek mellett írók, jóakaratú dilettánsok {V-121.} nyúltak néprajzi kérdésekhez. Az egyik ilyen jelentős kiadványsorozat: Az Osztrák–Magyar Monarchia Írásban és Képben (1887–1901), amelynek 21 kötetéből 7 foglalkozik Magyarországgal. E kötetekben a néprajz jelentős helyet kapott, de a szerzők elsősorban szépírók voltak, pl. Eötvös Károly (1842–1916), Mikszáth Kálmán (1889–1921), Jókai Mór (1825–1904); főként az utóbbi sokat tett a néprajz népszerűsítéséért, de a néprajz szakszerűsége kialakításának ez nem mindig használt. 1896-ban indult el a Vámegyei Monográfiák sorozata, melyből csak 25 kötet jelent meg, a többit az I. világháború miatt nem tudták kiadni. A kiadott kötetek csaknem mindegyikében található néprajzi fejezet, amelyeknek színvonala erősen különbözik nemcsak egymástól, hanem néhány esetben a korabeli szakma felfogásától is.

Katona Lajos

A népművészet kutatása Európában 1851 után indult meg, amikor a londoni világkiállításon kiderült, hogy a fejlődő gyáripar mennyire nincs kapcsolatban a parasztok, kézművesek nemzeti vonásokat tartalmazó alkotásaival. Az 1870-es évektől kezdve megélénkült az érdeklődés a népi díszítőművészet iránt, az ilyen tárgyak igen nagy szerepet játszottak az 1885. évi országos, majd az Ezredéves Kiállításon. Különösen Kalotaszeg hímzései váltak kapóssá; az ismert írónő, Gyarmathy Zsigmondné (1843–1910) még a bécsi udvarba is eljuttatta ezeket a hímzéseket, főként népviselet formájában. Ekkor váltak a közép- és felső osztályok előtt ismertté Mezőkövesd hímzései, Korond, Sárköz fazekastermékei, a pásztorok fafaragásai. Sokan a népművészet, a háziipar és a néprajz közé egyenlőségjelet tettek, s már Herman Ottó is tartott attól, hogy mindezek bekebelezik tudományszakunkat. Ezt a folyamatot még erősítette olyan könyvek megjelenése, mint Huszka József (1854–1934) Magyar díszítő stílje (1885), amelynek tetszetős ábrázolásait perzsa, indiai és más népek alkotásaival vetette össze és a magyart abból vezette le. Bár saját korában is bírálták már, hatása hosszú időn át kimutatható.

A magyar néprajz, különösképpen a 19. század utolsó évtizedében, jelentős kapcsolatot tartott külföldi tudományos intézményekkel, tudósokkal. Ezek között megkülönböztetett hely illette meg a finneket, észteket, a finnugor és a török-tatár népekkel foglalkozó oroszokat; ezt Vikár Béla kezdte el, majd Jankó János szélesítette ki, különösen támaszkodva a finn kapcsolatokra, ami kölcsönössé vált. De felkereste a Néprajzi Múzeumot, V. Radloff (1837–1918) német származású szentpétervári egyetemi tanár, korának legnagyobb török-tatár néprajzkutatója is, hogy a fonográffal történő hangrögzítést tanulmányozza. Ebben az évtizedben a magyar néprajz kutatói gyakran ellátogattak Nizsnij-Novgorodba, ahol a csaknem egy hónapig tartó vásárra a finnugor és a török-tatár népek képviselői is elhozták jellegzetes készítményeiket. Nyugat felé elsősorban az osztrák-német kutatókkal tartott erős kapcsolatot erőteljesen fejlődő tudományszakunk; a skandináv államok közül különösen Svédországba tettek tanulmányutakat, de többen megfordultak Franciaországban és Angliában is. A magyar néprajz, bár egyetemi katedrája a 19. század végén sem volt, s autodidakták művelték, mégis bizonyos rangot vívott ki Európában. Jórészt levetkőzte a romantikus szemléletet és komoly lépéseket tett a pozitivizmus irányába. Ezért, nem minden jog nélkül, a néprajz történetének vizsgálói a 19. század utolsó évtizedét a magyar néprajz aranykorának nevezik.