A csendes munka évtizedei (1900–1920)

Az új évszázadtól az írók, tudósok és általában az értelmiségiek nagyon sokat vártak: a már megindult polgárosodás, a szellemi és anyagi jólét kiteljesedését. Új mozgalmak, kezdeményezések, ha szerény {V-122.} módon is, de a néprajz területén is jelentkeztek.

1900-ban két jelentős eredmény született, mindkettő Jankó János nevéhez fűződik. Megjelent – magyar és német nyelven – hatalmas összehasonlító munkája, A magyar halászat eredete, amelyben felhasználta az addigi teljes magyar irodalmat, és mindezt összevetette az Oroszországban feltárt finnugor és orosz ismeretekkel. A hatalmas teljesítményt a megjelenés után döbbent csend követte, majd Herman Ottó és a finn U. T. Sirelius, akit Jankó vezetett be a néprajzba, kemény, sok vonatkozásban igazságtalan kritikában részesítette. Mai szemmel már egyértelmű, hogy ez a munka messze megelőzte korát, és jelentőségét mi sem bizonyítja jobban, mint hogy az eltelt évszázad alatt nagyon sok részletmunka jelent meg, de senki sem vállalkozott arra, hogy a magyar halászatról a megsokszorozódott adatok alapján, új szempontok szerint egy korszerű, elemző összefoglalást készítsen.

A másik jelentős vállalkozás a Néprajzi Múzeum központi folyóiratának, a Néprajzi Értesítőnek a megindítása, amely kezdetben az Ethnographia mellékleteként látott napvilágot (10 füzetben). Az új folyóirat csaknem kizárólag a „tárgyi néprajz” tanulmányait, cikkeit közölte, emiatt az Ethnographia nem adott közre ilyen tartalmú közleményeket, s ezzel a néprajz két nagy területe között még csak növekedett az elkülönülés. Míg a Magyar Néprajzi Társaság mindig meg tudta szerezni az Ethnographia kiadási költségeit, amelynek, különböző terjedelemben ugyan, de minden évfolyama megjelent, addig a Néprajzi Múzeum két alkalommal is (1917–1925; 1944–1953) kénytelen volt – anyagi okok miatt – a Néprajzi Értesítőt hosszabb időre szüneteltetni. (2000-ben így csak a 82. évkönyvet adják közre, ugyanis az 1954. évi újrainduláskor folyóiratból évkönyvvé alakult át.) Jankó felfogása szerint a múzeumi tárgyakból, gyűjteményekből minél többet közre kell adni, lehetőleg idegen nyelven is. Ezért indította meg A Magyar Nemzeti Múzeum Néprajzi Osztályának Gyűjteményei című sorozatot (1899), s kezdte meg Bíró Lajos új-guineai gyűjteményének kiadását. Egy másik sorozat Magyar Typusok címmel 1900-ban indult meg; az I. kötetben a Balaton mellékéről közölt jegyzetelt fényképeket, amivel azt is mutatta, hogy a Néprajzi Múzeum fizikai antropológiával is foglalkozik. 1902-ben Jankó János egy székelyföldi gyűjtőútján, amikor az Erdélyi Kárpát Egyesület Néprajzi Múzeumának dolgozott, hirtelen meghalt, és számos elkezdett munkáját nem tudta befejezni. A múzeum igazgatását a már régebben mellette dolgozó Semayer Vilibard (1868–1928) vette át, szellemi hagyatékát pedig sok vonatkozásban Bátky Zsigmond (1874–1939) folytatta. Bátky továbbfejlesztette a népi építkezés kutatását, befejezte és kiadta a máig is egyetlen néprajzi muzeológiai kézikönyvet (Útmutató néprajzi múzeumok szervezéséhez [1906]). Mivel a bérház rendkívül magas költsége a múzeum javadalmazásának nagyobb részét felemésztette, ezért a múzeum a fővárostól 10 évre megkapta a Városligetben, az egykori Ezredéves Kiállítás egyik épületét, az ún. Iparcsarnokot, ahova 1905-ben át is költözött. A felszabaduló összeget tárgyvásárlásra költötték. Kilenc év alatt a tárgyak száma csaknem megnégyszereződött, s elérte az 110 ezer darabot. A magyar anyag és a magyarokkal együtt élő nemzetiségek tárgyainak aránya meghaladta az egész gyűjtemény kétharmadát, míg az ún. tengerentúliak száma, bár az is gyarapodott, de egyharmad alá csökkent.

A tárgyak tudományos értéke sok esetben csökkent, mert azokat házalóktól, közvetítő kereskedőktől vásárolták, s ugyanez volt a helyzet más világrészek tárgyaival is. Különösen Bécsből, Hamburgból, Szentpétervárról vásároltak viszonylag olcsón pontosan alig meghatározható gyűjteményeket. Csak kisebb expedíciók indultak {V-123.} ebben az időszakban távolabbi vidékekre. Barátosi Balogh Benedek (1870–1945) a zürjéneket és a nyenyeceket kereste fel, majd Kelet-Ázsiában, az Amur mentén élő népek tárgyaiból szerzett egy kollekciót, amely nagy nehézségek árán haza is érkezett. Vikár Béla a finn, Bán Aladár (1871–1960) az észt gyűjteményt gyarapította. Almásy György (1867–1933) 1906. évi, a kirgizek körében végzett utazása jelentős néprajzi eredményekkel is járt. Semayer igazgató egy kicsit túlfűtött önérzettel írta le 1913-ban, hogy a Néprajzi Múzeum: „a stockholmi Északi Múzeum (Nordiska Museet) mellett az európai hasonló gyűjtemények elismert mintaképe”.

Az Ezredéves Kiállításra való készülődés során számos olyan vidéki múzeum jött létre, amelyeknek néprajzi gyűjteménye is volt. Mivel ezekben nemigen dolgozott néprajzi szakember, a Múzeumok és Könyvtárak Országos Felügyelősége nyaranként tanfolyamokat rendezett, amelyeken sok néprajzi előadás is elhangzott. Az 1890-es években alakult a legtöbb múzeum: Balassagyarmat (1891), Kecskemét (1894), Szentes (1894), Szekszárd (1895), Pécs (1898), Békéscsaba (1899), Keszthely (1899), Miskolc (1899), s a nagy kiállítások lebontása után is jöttek létre múzeumok: Debrecen (1902), Kiskunfélegyháza (1902), Veszprém (1903), Hódmezővásárhely (1904). Múzeumaink néprajzi gyűjteményeinek döntő többsége az Ezredéves Ünnepségeket körülölelő évtizedben alakult.

A Magyar Néprajzi Társaság működését ebben a korban nehezítette, hogy a Néprajzi Múzeum nem állt kellő eréllyel mögötte, és feladatait hivatali háttér nélkül nehezen tudta megvalósítani. Szerencsére a finnek elindították a Folklore Fellows (FF) mozgalmat, amely a népi szájhagyományok összegyűjtését jelölte meg céljául, de úgy, hogy ebbe a munkába elsősorban a fiatalokat, a diákságot vonják be. A Magyar Néprajzi Társaság erről a mozgalomról már 1907-ben értesült, de a magyar szekció megalakítására csak 1911-ben került sor. Elnökké a Társaság alelnöki tisztét is betöltő Sebestyén Gyulát választották, a szervezőtitkár Bán Aladár lett, aki a legjobb kapcsolatokat építette ki az észtekkel, finnekkel. Azokban a városokban, amelyekben jelentős számú diákság tanult, vándorgyűlést tartottak, amelynek elnökségébe igyekeztek bevonni a helyi egyházi és világi vezetőket is. Az előadásokon főként arról volt szó, hogy milyen nagy jelentőségű az ilyen jellegű gyűjtés, amely megmenti a magyar nép műveltségének addig alig ismert kincseit.

Az első ilyen vándorgyűlésre Sárospatakon került sor; ezen előadást tartott Harsányi István (1874–1928), a Református Kollégium Nagykönyvtárának igazgatója, a népköltészet jeles kutatója és Deák Geyza (1870–1931) néprajzkutató, tanár. A nagy lelkesedéssel megindult gyűjtés eredménye legalább két kötetre terjedt volna, el is készült teljesen, de a világháború kitörése megakadályozta a kiadását. Hasonló vándorgyűlést tartottak Egerben, Pápán, és máshol is megalakították az FF szervezeteket, amelyek rendkívül értékes és hatalmas anyagot gyűjtöttek össze. 1989 után merült fel annak igénye, hogy ezek a gyűjtések az 1924-ben megállott Magyar Népköltési Gyűjteményben, azt felelevenítve és folytatva megjelenjenek; az 1990-es években három kötet – igaz nem ebből a gyűjtésből – meg is jelent, s előkészületben van még jó néhány kiadvány, amelyek kézbe vétele kétségtelenül nyeresége lesz a magyar népköltészet-kutatásnak.

Ez idő tájt kezdte el népzenekutató tevékenységét, fonográf nélkül, de korszerű tudományos felkészültséggel és igénnyel a Kibédről (Maros-Torda m.), földművelő székely családból származó kolozsvári magyar–latin szakos tanár, Seprődi János (1874–1923). Seprődi Fabó Bertalannak A magyar népdal zenei fejlődése (1908) című könyvéről írt, a magyar zenetörténet summájának is beillő részletes kritikája {V-126.} koncepciójában akár Kodály Zoltán és Bartók Béla tudományos programja első megfogalmazásának is tekinthető. Seprődi hatalmas adatmennyiséget gyűjtött össze, elsősorban szülőfalujából és annak közvetlen környékéről, de elszigeteltségében nem tudta megtalálni a kapcsolatot a néhány év múlva először gyűjtőútra induló Bartók Bélával (1881–1945) és Kodály Zoltánnal (1882–1967).

Bartók Béla

Kodály Zoltán

A népzenegyűjtést a magyar falvakban Kodály és Bartók 1905-ben, ill. 1906-ban kezdte el. Külön-külön, összehangolt terv szerint keresték fel az akkori Magyarország legjobb hagyományőrző területeit: a Felvidéket, a Dél-Dunántúlt, Székelyföldet. Kodály emellett főleg könyvtári munkát végzett: a népzene zenetörténeti hátterét kutatta. Bartók viszont hamarosan nemzetközi irányba terjesztette ki a gyűjtést: 1906-tól szlovák, 1909-től pedig román népzenét is gyűjtött. (Később, 1913-ban algériai arabok, 1937-ben pedig anatóliai törökök közt végzett gyűjtést.) 1913-ban – ekkorra kettejük és mások (főleg Vikár Béla) gyűjtéséből a gyűjtemény mintegy 6000 népdal volt – készítettek először tervezetet egyetemes magyar népdalgyűjtemény kiadására. A Kodály által fogalmazott tervezetszöveg szerint a dallamokat az akkor lehetséges legmodernebb zenei rendszerben – közös végzőhangra transzponálva és szótárszerűen elrendezve – adták volna ki. A tervezet címzettje, a népdalok kiadásában illetékes Kisfaludy Társaság azonban válaszra sem méltatta Kodályék tervét. A magyar népdalok összkiadásának elindítása végül is a két világháború utánra maradt.

Bartók és Kodály a magyar népzene kutatásában a gyűjtő szakaszt az I. világháború végével lényegében le is zárta. Kettejük egyetlen közös, könyvterjedelmű kiadványaként 1923-ban látott napvilágot az Erdélyi Magyarság. Népdalok című, székely népdalokat tartalmazó gyűjtemény. A magyar népdalkutatás első világra szóló eredménye Bartók A magyar népdal című könyve 1921-ben készült el, de csak 1924-ben jelent meg. A könyvben több mint 300 dallammal illusztrált, részletes bemutatását találjuk a magyar népdalok „régi” és „új” stílusának, valamint az egységes stílusjegyekkel nem rendelkező vegyes dallamoknak – a bartóki A-, B- és C-osztálynak. Bartók nem foglalkozott a strofikus dalok közé nem illő szokásdalokkal – gyermekdalokkal, regösénekkel –, valamint a siratóval. 1934-ben – miután a szomszéd népek hagyományos zenéjét is alaposan megismerte, emellett a román és szlovák népdalok rendszerezésében is otthonossá vált – a Kárpát-medencében élő népek zenéjének összefoglalásául megírta Népzenénk és a szomszéd népek népzenéje című tanulmányát, amelyben ugyancsak figyelmen kívül hagyta a szokások zenéjét, valamint a nép táncaihoz játszott hangszeres zenét. Ezeket hiányokat volt hivatott pótolni Kodály Zoltán 1937-ben elkészült, 1952 óta Vargyas Lajos által összeállított példatárral kiegészített, sokadik kiadásában azóta is kézikönyvként használt összefoglaló munkája, A magyar népzene.

Bartók és Kodály világosan látta, hogy a magyar népzenét a magyarországi nemzetiségek, a szomszédos és a magyarsággal valaha is kapcsolatban állt népek zenéjénék, népköltészetének ismerete nélkül nem lehet kellő mélységében feltárni. Kodály az I. világháború előtti korszakra vonatkoztatva írta: „A zenei folklore háború előtti nagy fellendülése háromféle hajtóerő műve: az egyik a nemzeti zenestílus keresése, a másik az exotikus zene iránti érdeklődés, harmadik az összehasonlító zenetudomány kifejlődése”. Ehhez a nagy vállalkozáshoz a fiatalabb Lajtha László (1892–1963) is csatlakozott. A zenefolklór hatalmas, világhírnévre jogosító eredményeket ért el, amelyek főként a 20. század második negyedében jelentkeztek, és ebből sok fény hárult az intézményi hátteret szolgáltató Néprajzi Múzeumra is.

{V-127.} A magyar díszítőművészet iránti, fokozódó érdeklődést igyekezett kielégíteni Malonyay Dezső (1866–1916), aki magyar–francia szakos tanárként a művészettörténet kérdéseit vizsgálta, s így jutott el az új képzőművészeti körök (pl. a gödöllőiek) segítségével a népművészethez. A fiatal művészek, a szecesszió irányzatát követve, az iparművészetet a népművészet felhasználásával akarták megújítani, ehhez kellett annak alkotásait hozzáférhetővé tenni. Malonyay ötkötetes munkája (1907–1922) Kalotaszeggel indult, majd sor került Székelyföldre, a Dunántúl egyes tájaira, végül a palóc kötetre, amely már halála után jelent meg. A néprajzi szakmai körök ezt a vállalkozást nem nézték egyöntetűen jó szemmel, de a szerző halálakor az Ethnographia ezt írta: „Malonyayban volt annyi ízléssel párosult belátás, hogy nem csinált titkot néprajzi iskolázatlanságából; jóindulatú műkedvelőnek tekintette magát, akinek czélja fölkutatni a magyar művészi alkotókedv ösztönszerű érvényesülésének kezdetleges próbálkozásaitól kezdve, el a már fejlettebb motívumokig lehetőleg mennél többet; menteni az elkallódástól azt, a mink van”. Gazdag ábraanyagában sok olyat találunk, amelyet máshol nem örökítettek meg, ezért nemcsak az érdeklődő nagyközönség, de a szakemberek is haszonnal forgatják. A népművészet iránti nagy érdeklődést az is mutatja, hogy 1916-ban a vallás- és közoktatásügyi miniszter elrendelte a Magyar Nemzeti Múzeumon belül egy Népművészeti Osztály felállítását, de ebből a háborús körülmények között nem sok valósult meg.

A táji, népcsoporti néprajzi monográfiák egyik legjelentősebbje Jankó Jánosnak még életében megjelent utolsó könyve, A Balaton melléki lakosság néprajza (1902), amely kétségtelenül sokkal kiforrottabb előző, hasonló célkitűzésű könyveinél. Feltehetően ez szolgált mintául Gönczi Ferenc (1861–1918) Göcsejről és Hetésről szóló nagy monográfiájához (1914). Egy nagy vállalkozás kapcsolódott Nagyszalontához is, ahol Viski Károly működött, és Arany János munkáiból kiindulva végzett néprajzi gyűjtéseket, s itt tanárkodott Szendrey Zsigmond is, aki hat éven keresztül vezette a helyi FF csoportot; a feltárásba bekapcsolódott Kodály Zoltán is, de a rendkívül értékes gyűjtésből csak egykötetnyi jelent meg a Magyar Népköltési Gyűjtemény XIV. köteteként (1924). A jórészt elkészült monográfia nagyobb része még kiadásra vár.

A magyar néprajz képviselői a romanticizmust a 20. századra jórészt levetkőzték; ebben a korszakban a pozitivizmus, az evolucionizmus a vezető irányzat, de Róheim Géza (1891–1953) személyében megjelent a pszichoanalitikus etnológia is. Róheim működése nemcsak a magyar, hanem az egyetemes etnológiában is jelentős; Ausztráliában, Melanéziában, az amerikai indiánok között végzett kutatásait mindenütt számon tartják.

Az I. világháború valamennyi társadalomtudomány, így a néprajz működését is akadályozta. A két forradalom (1918–1919) alatt a létbizonytalanság tette nehézzé nemcsak az intézmények, hanem az egyes emberek életét is. A felelősségre vonások hol egyik, hol másik oldalról jelentkeztek, a magángyűjtemények államosítása, majd visszaadása is bizonytalanná tette az életet. Mindehhez járult a trianoni békeszerződésben (1920) az új határok megvonása, mely a magyarok egyharmadát más országok megtűrt állampolgáraivá tette. Az egyetemeket, a múzeumokat és más intézményeket az utódállamok vették át, és azokba saját embereiket helyezték el, az értelmiségiek egy részének Magyarországra kellett távozniok. Ez a háborúban elvérzett országra hihetetlen nagy terheket zúdított, és nagyon sok egyéni tragédiát okozott. Nemcsak az intézmények vesztek el, hanem azok a magyarlakta területek is, amelyek kutatása az elmúlt évtizedek alatt a legnagyobb szorgalommal folyt. {V-128.} Ennek köszönhető azonban, hogy a Néprajzi Múzeumnak az elcsatolt vidékekről nemcsak nagy mennyiségű magyar, de most már az államalkotó nemzetiségekhez kapcsolódó, jelentős tárgyi anyaga volt. Az 1920-as években, sok nehézség árán, a néprajzkutatás elé is sikerült új feladatokat, célkitűzéseket állítani, és a munkát megindítani.