Az 1921–1945 közötti korszak

A Néprajzi Múzeum épületéről már az I. világháború végére bizonyossá vált, hogy sem raktározásra, sem kiállításra nem alkalmas, hiszen nagyobbrészt üvegből készült. 1921–1922-ben hatalmas vihar rongálta meg az épületet, s a rengeteg üvegcserép nagy kárt tett a kiállított tárgyakban is. Ekkor egy új múzeumépület tervezésére pályázatot írtak ki, amelyre több kiváló tervrajz érkezett be, de az építkezésre nem állt elegendő pénz rendelkezésre. Ekkor a múzeumot a Népligettel szemben, az ún. Tisztviselőtelep szélén, egy gimnázium épületében (Könyves Kálmán krt. 40.) helyezték el oly módon, hogy az épület egyik szárnyában az iskola tovább működött. Fél évszázadra ez lett a múzeum otthona; a költözés a százezret meghaladó tárgymennyiséggel 1924 szeptemberétől 13 hónapig tartott. Az intézmény igazgatója (1920-tól), Bátky Zsigmond Jankó János mellett tanulta a néprajzot és a muzeológiát. Kiváló munkatársak dolgoztak mellette; többek között a földrajztól induló Györffy István, a gazdálkodás és a népviselet kiváló ismerője, valamint a nyelvtudomány és az irodalom területéről érkező Viski Károly. Bátky, Györffy és Viski három különböző tájat képviselt: Madarassy László (1880–1943), a pásztorkodás és művészetének kutatója később a múzeum igazgatója lett (1934–1936), Bartucz Lajos (1885–1966) elsősorban antropológus volt, de foglalkozott néprajzi kérdésekkel is. Az eredetileg biológus Gönyey Sándor (Ébner; 1886–1963) Györffy tanácsára váltott át a néprajzra; rendkívül széles érdeklődésű kutatóként az anyagi és a szellemi kultúra területén egyaránt kiváló cikkeket írt, maradandó értékű hatalmas fényképgyűjteménye, valamint az a tény, hogy korán bevezette a filmezést a néprajzba.

Az átköltözés utáni első kiállítás 1929-ben nyílt meg 30 teremben, s 1942-ig megmaradt, amikor a háborús események miatt le kellett bontani. A kiállítás az egész Kárpát-medencét, az egykori történeti Magyarországot felölelte; az erdélyi részben a kalotaszegiek, székelyek, torockaiak mellett meg lehetett találni a románokat, szászokat; a felső emeleten mutatták be a rokon népek (finnugorok), illetve a szomszédok népi műveltségét, majd a „tengerentúli népek” rendkívül gazdag gyűjteményéből kaphattak ízelítőt a látogatók.

A tudományos munka újraindítását jelentette, hogy 1926-ban, már az Ethnographiától függetlenítve, tovább folytatódott a Néprajzi Értesítő. A könyvtárat nemcsak rendbe rakták, de új gyűjteményekkel is gyarapították, a megszakadt külföldi kapcsolatokat újraélesztették. A csere érdekében adták ki a múzeum tudományos dolgozóinak munkájaként 1924–1925-ben a Magyar Népművészet című, 11 füzetből álló sorozatot. Sajnos a pénzhiány elsősorban a tárgyak gyűjtését akadályozta, a sok kiállítás miatt pedig a raktárak rendkívül zsúfolttá váltak, ami ugyancsak akadályozta nagyobb gyűjtemények, tárgyegyüttesek megszerzését. A restauráló műhely, a fényképlaboratórium létrehozása a már meglevő anyag jobb megőrzését szolgálta.

A kiváló szakemberek munkája ebben az időben elsősorban a tudományos feldolgozásra irányult. Viski Károly 1926-ban észt nyelven összefoglaló munkát írt a magyar néprajzról, majd 1928-ban Bátky, Györffy és Viski Magyar népművészet címen adott ki egy kötetet, amely több idegen nyelven is megjelent.

{V-129.} Az 1920-as évek végén a Néprajzi Múzeumban fogant meg az a gondolat, hogy a magyar néprajz addigi eredményeit együtt kellene közreadni; A magyarság néprajza megjelentetéséhez ekkor a külső és belső körülmények egyaránt kedvezőnek látszottak. Czakó Elemér (1876–1945), aki nemcsak a Magyar Néprajzi Társaság elnöki tisztét látta el, hanem az Egyetemi Nyomda főigazgatója is volt, mindkét intézményt a nagy feladat megvalósítása mögé sorakoztatta fel. Erről az első kötet előszava 1933-ban így emlékezett meg: „A Királyi Magyar Egyetemi Nyomda a Hóman–Szekfű Magyar történet után testvérkiadványként jelenteti meg négy kötetben A magyarság néprajzát. Ez az első törekvés arra, hogy a magyar néprajzi kutatás és gyűjtés eredménye megfelelő rendszerezésben kerüljön a közönség elé. A mű szerzői főképp a tudományos ismertetés feladatát vállalják és csak ott adnak szintézist és magyarázatot, ahol már megfelelő előmunkálatok vannak”. A magyar értelmiség eddig sok esetben csak a nép ünnepnapjait ismerhette meg, most „a tudomány e helyett feltár olyan eddigelé kevéssé ismert mélységeket és értékeket, melyek – Herman Ottó szerint is – tele vannak munkával, verejtékkel, áldozattal és szenvedéssel, de éppen ezért a nemzet életét jelentik”.

A Magyarság Néprajza első két kötetét, amely a tárgyi néprajzot, vagyis az anyagi kultúrát tartalmazta, 1933–1934-ben vehette kezébe a közönség. A szerzői munkát három tudós vállalta: Bátky Zsigmond (kb. 35%), Györffy István (kb. 35%) és Viski Károly (30%); utóbbi a nagyon elfoglalt Czakó Elemér helyett a sajtó alá rendezés feladatát is ellátta. Ők hárman állandó kapcsolatban, azon túl barátságban is álltak egymással, s olyan ismeretekkel rendelkeztek, hogy bármelyikük akármelyik fejezetet meg tudta volna írni. Ez a két kötet sokkal egységesebb, mint a továbbiak, és úgy látszott, hogy a tárgyi néprajz kutatása a szellemi néprajzzal szemben behozta azt a lemaradást, amely a későbbi indulásból származott.

A magyarság néprajza III–IV. kötete 1935–1937-ben jelent meg. A III. kötet a stílus, a nyelv és a népköltészet kérdéseivel foglalkozott; a nyolc szerző között olyan is akadt, aki nem ismert mindenkit személyesen a szerzőtársak közül. A befejező kötet ugyancsak nyolc szerzője a Zene – Tánc – Szokások – Hitvilág – Játék témakörök összefoglalását írta meg. Magasan kiemelkedik Kodály Zoltán Zene c. fejezete. Az alapvető tanulmány később önállóan is többször megjelent, s nagy hatást gyakorolt a további népzenegyűjtésre és -feldolgozásra.

A szerzőknek az összefoglalás amúgy is nehéz feladatát úgy kellett megoldaniuk, hogy a magyar nemzet különböző társadalmi rétegei tanuljanak belőle; a mű egyaránt szólt a néprajz tudományának kutatóihoz, más tudományágak művelőihez, az ifjúsághoz, a falu népéhez, hogy megismerjék elődeik műveltségét, s azokhoz is, akik elszármaztak szülőföldjükről, de kapcsolatukat fenn kívánják tartani, végül „minden magyar olvasóhoz”, akik nemzeti műveltségük alapvető rétegét meg akarják ismerni. A kézikönyv nagy sikert aratott, és a kinyomtatott 5000 példány viszonylag hamar elkelt, s így újabb kiadásokra is szükség volt: 1941–1943 között – az abban a korban rendkívül magasnak számító – 4000–4000 példányban megjelent a második és a harmadik kiadás is. Az újabb kiadásokat teljes egészében Viski Károly gondozta; kisebb átdolgozásokat is végzett, képeket, rajzokat cserélt ki. Az ígért mutatók azonban a közbejött háborús események miatt nem készülhettek el.

A magyarság néprajzának mind tudományszakunkra, mind más tudományok irányában rendkívül nagy volt a jelentősége. A nagyközönség a legjobb tudósok segítségével ismerhette meg a magyar népi műveltséget és annak helyenkénti kapcsolatait, történeti mélységeit. Hasonló {V-130.} összefoglalásokat a környező és távolabbi népek etnográfusai is végeztek, amelyek részben hatottak a magyar vállalkozásra, részben merítettek belőle.

A magyarság néprajza tudományszakunkat véglegesen a magyar tudományok sorába emelte. Ehhez hozzájárult az is, hogy 1929-ben a szegedi egyetemen néprajzi tanszék létesült, amelynek első professzorává a kitűnő folkloristát, Solymossy Sándort nevezték ki (1929–1934), aki számos kiváló, elsősorban a szellemi néprajzzal foglalkozó tanítványt nevelt és számos magántanárt habilitált, így Cs. Sebestyén Károlyt (1876–1956), Bálint Sándort (1904–1989), a fiatalabb nemzedékből Ortutay Gyulát (1910–1978), Tálasi Istvánt (1910–1984), Gunda Bélát (1911–1994), Pável Ágostont (1886–1946), K. Kovács Lászlót (1908–). A tanszéket 1934 után több mint 20 évig nem töltötték be, de ez idő alatt is folyt rendszeres oktatás, amit elsősorban a magántanárok végeztek. A budapesti egyetemen 1934-ben létesült az a tanszék, amelynek élére Györffy Istvánt nevezték ki, az ő halála után Viski Károly lett a tanszékvezető (1945-ig). Györffy hatalmas tudása és megragadó egyénisége a tanítványok széles körét vonzotta; tanszékéről kerültek ki azok a fiatalok, akik a korszak vége felé igyekeztek a magyar néprajzot megújítani, mégpedig úgy, hogy azt belülről ismerték és otthonosan mozogtak az európai kutatások legújabb irányzataiban is.

Tálasi István

Gunda Béla

K. Kovács László hosszabb időt töltött Finn- és Észtországban, s újra felvette azt a kapcsolatot, mely tudományszakunkat a kezdeti időszakban jellemezte. A néprajzi gyűjtés módszeréről és a muzeológiai munkáról írt tanulmányai sokaknak adtak útbaigazítást. Gunda Béla felvetette a néprajzi atlasz kérdését, s a gabonatermelésről összeállított kérdőíve sokak indulását segítette. Ők ketten alakították ki a Néprajzi Múzeumban az Ethnológiai Adattárat (EA), ezt a hatalmas, ma is igen fontos adatbázist, amelyben pontosan meghatározott rendszer szerint helyezték el az írott és ábrázolt anyagot. Ezt a vidéki múzeumok is igyekeztek átvenni. Többek segítségével Morvay Péter (1909–1994) megszervezte az önkéntes néprajzi gyűjtést (1939), amely különösen a középiskolákban (Végh József [1912–1997]), a lelkészek, tanítók között ért el jelentős sikert.

Fél Edit (1910–1988) egész életét a Néprajzi Múzeumban töltötte, és nagyon sokat tett annak érdekében, hogy a muzeológiai és tudományos színvonalát emelje. A Györffytől átvett Textil és Népviselet Gyűjteményt nemcsak gyarapította, hanem mintaszerűen rendezte és egy-egy kérdést alaposan fel is dolgozott. Fél Edit elsősorban a francia és a svájci néprajzi ismereteket közvetítette, s elindította a néprajzban a társadalmi vonatkozású kutatásokat, elsősorban a nagycsaládok szerkezetét vizsgálva. Az addigi kutatási eredményeket összefoglalta és értékelte A magyar népi társadalom életének kutatása (1948) című munkájában. Ezzel a néprajztudomány a további feldolgozásokban már hármas beosztást kapott: tárgyi, szellemi, társadalmi néprajz.

Vargha László (1904–1984) a népi építészet kutatásában Györffy tanítványa, annyira, hogy első munkái annak szülőföldjéhez kötődtek. Foglalkozott a szabadtéri múzeumok elvi és gyakorlati kérdéseivel, de kutatásai sajnos a megvalósulásig nem jutottak el. Saját, hatalmas, mérnöki pontosságú felméréseihez nagy mennyiségű, nagyobbrészt műegyetemi hallgatók segítségével gyűjtött és rajzolt anyag csatlakozik, amely biztos alapot nyújt minden további kutatómunkához. Értékét növeli, hogy a felmért építmények döntő többségét már régen lebontották.

Györffy nem akarta a keleti összeköttetést elveszteni, annak ellenére, hogy a Szovjetunióval semmiféle kapcsolatot nem tudtak létesíteni. Kiváló néprajzkutatót képzett Tagán Galimdzsánból (1890–1947), a baskír származású, egykor magas rangú cári tisztből, aki anyanyelvén kívül {V-131.} oroszul és számos török nyelven beszélt. Ezzel az ismerettel sokat segített az ilyen nyelvű néprajzi irodalom feltárásában, de maga is írt nemcsak baskír, de magyar vonatkozású cikkeket is.

A néprajztudomány határozott fellendülése figyelhető meg az 1930-as években. Ez szorosan összefüggött a népi mozgalom megindulásával, majd megerősödésével, amely elsősorban a parasztság felé fordult és vizsgálta annak helyzetét, különösképpen műveltségét, a parasztság felemelkedésének lehetőségeit. A mozgalom legfontosabb része a népi írók munkássága volt, akik 1931-ben Debrecenben bontottak zászlót. A népi írók közé tartozott többek között Németh László (1901–1975), Illyés Gyula (1902–1983), Veres Péter (1897–1970), Erdei Ferenc (1910–1971), Kodolányi János (1899–1969), akiknek volt bizonyos érzékenységük a néprajz iránt. Az irodalmi szociográfia műfajának művelői elsősorban közülük kerültek ki. Szemben álltak a korlátlan hatalmú állammal, ami megnyilatkozott az 1939-ben megalakult Nemzeti Parasztpártban, s különösen az 1943-ban megrendezett Szárszói Konferencián. 1931-ben alakult meg a Szegedi Fiatalok Művészeti Kollégiuma, melynek néprajzi vonatkozásban Ortutay Gyula volt a vezetője, s a Magyarságtudomány c. folyóiratában számos néprajzi tanulmány látott napvilágot. Feladatuknak tekintették, hogy az európait és a magyart éppen úgy összeegyeztessék, mint a korszerűt és a népit.

Illyés Gyula

Ortutay Gyula

Hasonló hangot ütött meg Györffy István A néphagyomány és a nemzeti művelődés (1939) című, utolsó munkájában, amelyet kéziratban már korábban átnyújtott ifjúkori barátjának, gróf Teleki Pál (1979–1941) vallás- és közoktatásügyi miniszternek. Ebben a tanulmányában, többek között, Györffy megállapította, hogy a népi hagyományok megőrzésére és továbbfejlesztésére rendkívül nagy szükség van, majd így folytatta: „A nemzetmegtartó hagyományok letéteményese a parasztság, az európai, a nemzetközi magas műveltség hordozója pedig az úri osztály. Mindkettőnek a szerepe egyformán fontos. A néphagyomány tart meg bennünket magyarnak s a nemzetközi műveltség tesz bennünket európaivá… Európa nem arra kíváncsi, hogy átvettünk e mindent, amit az európai művelődés nyújthat, hanem arra, hogy a magunkéból mivel gyarapíthatjuk az európai művelődést! Európa az egyéniséget keresi és értékeli bennünk, nem a tanulékonyságot”.

A népi hagyományokból eddig a pontig elsősorban népzenénk jutott el, amelynek gyűjtése Bartók Béla, Kodály Zoltán és Lajtha László irányításával tovább folytatódott. 1936-ban a Magyar Rádió stúdiójában Bartók Béla irányításával elkészült az első négy, eredeti magyar népzenét tartalmazó hanglemez, majd 1937–1938-ban Bartók, Kodály és Lajtha László szakmai felügyelete mellett folytatódott a hanglemez céljára készült hangfelvételek sorozata. A háború befejezéséig 125 fémmatrica készült el, s az ezekből a Patria cég által gyártott 107 lemez üzleti forgalomba is eljutott (Pátria-hanglemezek). A nyelvterület különböző részeit képviselő falusi énekes és hangszeres adatközlők felkutatásában Bartókék mellett már az utánuk következő generáció is jeleskedett: többek között Balla Péter, Dincsér Oszkár, Domokos Pál Péter, Veress Sándor, Volly István. A néprajzos Ortutay Gyula az előkészítésben és szervezésben segített, valamint népmeselemezek anyagának szerkesztését végezte.

A magyar népzenei gyűjtemény kottára jegyzett dallamainak száma az 1930-as évek közepéig mintegy 13 500-ra gyarapodott. Rendezésén Bartók és Kodály külön dolgozott. Volt tehát egy ún. Kodály- és egy Bartók-rend. Bartók 1934-től 1940-ig, Amerikába való távozásáig foglalkozott a dallamlejegyzések és a dallamrend tökéletesítésével; a gyűjteményt végleges számozással látta el, és távozásakor azt kiadásra előkészítettnek tekintette. (A {V-132.} munka első kötete, Magyar Népdalok címen csak 1991-ben jelent meg.)

Az 1940-es évek elején a bécsi döntések nyomán visszacsatolt területeken is megindult a népzenei gyűjtés és a gyűjtött anyag kiadása. Járdányi Pál (1920–1966) a kidei magyarság világi zenéjét adta ki (1943), míg Vargyas Lajos (1914–) Áj falu zenei életéről (1941) jelentetett meg monográfiát (1941), elindítva ezzel a zenei falumonográfiák hagyományait.

Az elszakított területeken a két világháború között alig folyt néprajzi gyűjtés és feldolgozás, mert nemigen állt rendelkezésre megfelelő szervezet. A Székely Nemzeti Múzeum Sepsiszentgyörgyön tovább folytatta a néprajzi gyűjtést; ennek során udvarán egy 18. századi csíkménasági székely házat is felállítottak, fennállásának ötvenedik évfordulójára pedig egy nagy terjedelmű emlékkönyvet adtak ki, több jelentős néprajzi tanulmánnyal. Székelyudvarhelyen Haáz Rezső Ferenc (1883–1958) a Tanítóképző mellett tanítványai segítségével néprajzi gyűjteményt hozott létre, amely később a róla elnevezett múzeummá fejlődött. Kolozsváron az Erdélyi Nemzeti Múzeum és az Erdélyi Kárpát Egyesület Múzeuma rendelkezett jelentősebb magyar néprajzi gyűjteménnyel. Az Erdélyi Múzeum és más magyar nyelvű folyóiratok közöltek néprajzi tanulmányokat.

A Kárpátok fő vonulatán kívül élő moldvai csángók a 19. század elejétől kezdve a néprajzi érdeklődés középpontjában álltak. Domokos Pál Péternek (1901–1992), a kiváló népzenekutatónak A moldvai magyarság (1931) című könyve több kiadást is megért, s még jobban ráirányította a figyelmet erre a magyar népcsoportra. Veress Sándor 1930-ban a Magyar Néprajzi Társaság, a Néprajzi Múzeum, s ami még fontosabb, a Román Zeneszerzők Egyesületének támogatásával végzett fonográffal népzenei gyűjtést; ennek anyaga azonban csak 1989-ben jelent meg. Lükő Gábor (1909–) alapos történeti és helyi kutatás után 1936-ban jelentette meg A moldvai csángók I., A csángók kapcsolatai az erdélyi magyarsághoz című könyvét, amelyben a csángók középkori kivándorlását igyekezett bizonyítani. Mikecs László (1917–1944) Csángók (1941) című kötetében azok múltját és jelenét foglalta össze. Domokos Pál Péter hatalmas csángó népzenei gyűjtését Rajeczky Benjámin (1901–1989) három kötetben adta ki. A szellemi néprajz területén kiemelkedő eredményt elért tudósok közül feltétlenül megemlítendő Martin György (1932–1983) és Kallós Zoltán (1926–) neve. Ifj. Kós Károly (1919–1996) és munkatársai az anyagi kultúra területén tevékenykedtek, Benda Kálmán (1913–1994) a történeti kérdések tisztázásában ért el jelentős eredményeket. A kolozsvári nyelvjáráskutatók Szabó T. Attila (1906–1987) vezetésével olyan néprajzi atlasz anyagát gyűjtötték össze, amely nagyon sok néprajzi vonatkozást is tartalmaz.

Benda Kálmán

Az alatt a néhány év alatt (1938–1944), amikor a magyar határokat a Trianonban megállapítottakhoz képest kijjebb tolták, a néprajz különösen Erdélyben ért el jelentős eredményeket. A kolozsvári Ferenc József Tudományegyetemen néprajzi tanszék létesült, amelynek első professzora Viski Károly volt; őt Gunda Béla követte, aki a román uralom után is – egészen a kiutasításáig – tanított (1942–1949) és több jeles tanítványt nevelt. Megalakult az Erdélyi Tudományos Intézet, amelynek Néprajzi Osztályán jeles néprajzkutatók nemcsak fontos témákat dolgoztak fel, hanem közös gyűjtőutakat is szerveztek. Ezek közül legismertebb a „borsavölgyi kutatás”, amely elsősorban három Kolos vármegyei falura (Kide, Bádok, Csomafája) terjedt ki, s az eredményekből több kötet meg is jelent. A Székely Nemzeti Múzeum körül egy székely történeti-néprajzi kutatóintézet körvonalai kezdtek kibontakozni. Mindezek és sok más kezdeményezés a háborús körülmények között csak nehezen erősödött, s 1949-re a román {V-133.} államhatalom valamennyit megszüntette.

A két világháború között mind a Néprajzi Múzeum, mind a vidéki múzeumok helyzete – anyagi ellátottságukban, személyi állományukban – kedvezőtlen volt. Az előbbi a Magyar Nemzeti Múzeum részeként, mintegy osztályaként működött, és már csak a központtól való különállása miatt sem részesült megfelelő ellátásban, megüresedett állásait sokszor elvették. A vidéki múzeumokat az adott város, megye, esetleg valamilyen egyesület tartotta fenn; a Közgyűjtemények Országos Felügyelősége csak bizonyos szakmai ellenőrzést végezhetett, a betöltendő állásokra három jelöltet állított, akik közül a fenntartó szerv választhatott. A gyűjtőmunkát a Felügyelőség kisebb-nagyobb összegekkel és meghatározott céllal támogatta.

Mindezek ellenére, néhány kiváló szakember munkájának eredményeként, nemcsak a néprajzi gyűjtemény gyarapodott, hanem évkönyveket adtak ki, fontos kérdéseket könyv nagyságú kötetekben dolgoztak fel. A Debreceni Városi Múzeumnak (későbbi nevén Déri Múzeumnak) két tudós igazgatója volt: Zoltai Lajos (1861–1939) inkább a történeti-néprajzi kérdések iránt érdeklődött, míg utóda, Ecsedi István (1885–1936) a Tiszántúl legjelesebb néprajzkutatói közé számított. Hódmezővásárhelyen Kiss Lajos (1881–1965) – aki Györffy István hatására színészből lett néprajzkutató – a szegény emberek és asszonyok életét vizsgálta. Hasonló hatásra lett Nyárády Mihály (1889–1980) jogász-földbirtokosból a szabolcsi Nyírség legjobb néprajzkutatója.

A kecskeméti múzeum tudós igazgatója volt Szabó Kálmán (1886–1963), a Kiskunfélegyházi Múzeum egyik létrehozója, aki a halászat, illetve a kertészet vizsgálatán túl elpusztult középkori települések feltárásásával igyekezett a Duna–Tisza közének népéletét megismertetni. Szegeden Móra Ferenc (1879–1934) elsősorban író, egyúttal kiváló régész és néprajzkutató is volt. Cs. Sebestyén Károly, rövid ideig a múzeum igazgatója, különösen a népi építkezés és a házberendezés területén végzett jelentős kutatásokat. A szegedi Népünk és Nyelvünk (1929–1939) című folyóirat sok, elsősorban alföldi vonatkozású néprajzi cikket is közreadott; az utódaként, Mészöly Gedeon (1880–1960) szerkesztésében létrehozott Nép és Nyelv (1941–1943) című folyóirat, inkább nyelvészeti tartalommal, Kolozsváron jelent meg.

Pécsen a múzeumtól függetlenül működött Berze Nagy János (1879–1946), aki mint tanfelügyelő a tanítók segítségével hatalmas anyagot gyűjtött össze a népi hitvilággal, a szokásokkal kapcsolatban, s gyűjtését három kötetben közre is adta. Legnagyobb vállalkozása, a Magyar népmesetípusok már csak halála (1957) után jelent meg. Gönczi Ferenc, a Kaposvári Múzeum igazgatója (1932-től) a tárgyak gyűjtésén kívül a gyermekéletről, a gyermekjátékokról, a somogyi betyáréletről írt könyvet. Sági Károly (1874–1938) mint bírósági írnok került kapcsolatba a néprajzzal és a Néprajzi Múzeummal. Nagyon sokat tett a Keszthelyi Múzeum létrehozásáért, a Balaton környék néprajzának megismeréséért, s Malonyay több kötetében is jelentős munkát végzett. A nyelvész és néprajzkutató Pável Ágoston, a Szombathelyi Múzeum néprajzi gyűjteményének vezetője (1928–1942) elsősorban a szlovének néprajzának kiváló ismerője volt.

A fenti, vidéki múzeumokban munkálkodó néprajzkutatókat nemcsak azért kellett megemlíteni, mert kiváló és ma már pótolhatatlan munkát végeztek, hanem azért is, mert köztük – a körülményekből fakadóan – egyetlen egy sem található, aki a néprajzzal az egyetemen ismerkedhetett volna meg. Az 1930-as évek második felétől kezdve a Néprajzi Múzeumban már olyan fiatalok dolgoztak, akik tanulták a néprajzot, s így számukra a módszertani tájékozódás sokkal könnyebbnek {V-134.} bizonyult. Budapesten európai rangú könyvtár állt a kutatók rendelkezésére, és tanácsot, útbaigazítást is jobban lehetett ott kapni, dolgozataikat könnyebben tudták kiadni. Ebben a korban a vidék és a főváros között nemcsak megmaradt, de még növekedett is a távolság. Míg a vidéki múzeumokban tevékenykedő néprajzkutatók száma 15–20 között volt, a Néprajzi Múzeumban 1937-ben 10 kutató dolgozott, többségük egyetemi néprajzi képzettséggel, bár közülük hárman „fizetéstelen gyakornokok” voltak; Lajtha László, tiszte szerint „múzeumi igazgatóőr”, „mint fizetéstelen beosztott” szolgált. Ebben az évben azoknak a száma, akik valamilyen intézményben néprajzi kutatást végeztek, semmiképpen sem haladta meg a harmincat.

A Magyarság Néprajza tartalmában és bizonyos mértékig a megvalósításában is összefogást eredményezett a néprajztudomány területén. Ennek szükségességét leginkább a fiatal kutatók érzékelték, ezért a Néprajzi Múzeum 1938–1940 között három helyen is szervezett ilyen vállalkozásokat: Szokolyán (Hont vm.), Pusztafalun (Abaúj vm.) és Szernye-mocsár környékén (Bereg vm.). Az előbbi két kutatás eredményei nyomtatásban is megjelentek. A Táj- és Népkutató Központ, amelyet 1938-ban gróf Teleki Pál rendelete alapján hoztak létre, számos néprajzi gyűjtést végzett, elsősorban Tálasi István irányításával, többek közt Magyarnemegyén (Beszterce-Naszód vm.), Visken (Máramaros vm.), az Őrségben, a Sárközben, a Rábaközben, Kiskunhalas környékén. E gyűjtések eredményeiből csak elszórva jelent meg néhány tanulmány. Az azonos szempontok szerinti gyűjtés megvalósítása érdekében a Néprajzi Múzeum Etnológiai Adattára kérdőíveket bocsátott ki. „A további gyűjtőmunka nemcsak az anyag és elvi tapasztalatok szerzése érdekében folyik, de valóságos és elérendő célként előttünk áll egy új és korszerű Magyarság Néprajza kiadása is” – állapította meg Tálasi István.

A Magyar Néprajzi Társaság az I. világháború befejezése után hamar megkezdte működését és rendszeresen megjelentette központi folyóiratát, az Ethnographiát. Ezen túl arra is futotta erejéből, hogy 1921-ben megalakítsa a Társadalomtudományi Szakosztályt, amely ugyan csak rövid ideig működött a társaság keretein belül, mivel belőle alakult meg az önálló Magyar Társadalomtudományi Társulat, amely elvitte a Társadalomtudomány c. folyóirat megjelenési jogát is (a német hatóságok 1944-ben betiltották). Az Emberföldrajzi Szakosztály 1921–1929 között ugyancsak a társasághoz kapcsolódott. Folyóirata, a Föld és Ember (1921–1929) főként Bátky Zsigmond és Györffy István tanulmányait közölte, majd összeolvadt a Földrajzi Közleményekkel, s 1929-től a Népünk és Nyelvünk lépett a helyébe.

Hóman Bálint

Ez idő tájt a társaság felső vezetésébe politikusokat, illetve más tudományok magas tisztséget betöltő vezetőit választották meg: a társaság védnöke volt gróf Klebelsberg Kunó (1925–1932), majd Hóman Bálint (1932–1944), az elnöki tisztet Hóman Bálint (1925–1932), utóbb pedig gróf Zichy István töltötte be (1935–1944). Ugyanakkor igyekeztek magukhoz kötni olyan kiváló tudósokat, mint Bartók Béla, Kodály Zoltán. Az utóbbi 60. születésnapjára Emlékkönyvet adtak ki, amelyet népes nemzetközi tudóstársaság közreműködésével Gunda Béla szerkesztett; ilyen emlékkönyvet a társaság tagjai közül még nem kapott senki. Nagy változás következett be, amikor Györffy István 1935-ben átvette az Etnographia szerkesztését. Ettől kezdve tárgyi néprajzi cikkek, tanulmányok is éppen úgy megjelentek itt, mint Györffy halála után, Gunda Béla irányítása alatt (1940–1944). A társaság több sorozatot igyekezett elindítani, de azok egy-két kiadványnál tovább nem jutottak; A Magyar Néprajzi Társaság Könyvtárában jelent meg pl. Réthei Prikkel Marian (1871–1925) A magyarság táncai (1924) című kötete.

{V-135.} A korszak végén a háborúra való készülődés és az egyre nagyobb jobboldali nyomás nehezítette a társaság munkáját, de többszöri felszólítás ellenére sem zártak ki olyan tagot, aki „zsidó fajú”-nak számított. Gunda Béla levélben tiltakozott az ilyen megkülönböztetés ellen. Megjegyzendő, hogy a társaság tagjai közül való törlésre, kizárásra 1945 után sem került sor egyetlen alkalommal sem.

Míg a folklór területén egy sor fiatal kutató bekapcsolódásával a népzenegyűjtés erőteljesen megélénkült, addig a prózai műfajokban, a népköltészetben ilyen fellendülés nem egy területen volt tapasztalható. Az 1930-as években Ortutay Gyula vezetésével ezen a területen is megindult a gyűjtés, mégpedig új szempontok szerint. Ez az egyéniségkutatás, amely ugyan már korábban is felbukkant egyszer-egyszer a néprajz különböző területein, de módszerének kidolgozását a mesekutatásban Ortutay kezdte el. Voigt Vilmos (1940–) értékelése szerint az egyéniségkutatás „a folklorisztika olyan irányzata, amely a folklór alkotásaiban nem valami személytelen alkotóerő megnyilvánulását látja, hanem a nép körében élő alkotó személyiségek tudatos tevékenységét kutatja, és azt alkotás-lélektanilag, esztétikailag, ritkábban társadalomtörténetileg is vizsgálja.” A módszer továbbfejlesztése során Kovács Ágnes (1919–1990) és Dégh Linda (1920–) tett értékes megállapításokat. Ortutay az orosz kutatásokat (Azadovszkij) tekintette előképének, és olyan elméletet alkotott, amelyet Nyugat-Európában is elismertek és „budapesti iskolá”-nak neveztek. A módszer a népművészet kutatásában erőteljesebb, a népzene és néptánc gyűjtésében kisebb hatást gyakorolt. Az ilyen módon lejegyzett mesék, mondák kiadására Ortutay megindította az Új Magyar Népköltési Gyűjteményt, amelynek első kötetét saját gyűjtéséből Fedics Mihály meséi (1–2. kötet, 1940) címen adta ki; 1943-ig öt kötet látott napvilágot (Banó István [1918–1987], Dégh Linda, illetve Kovács Ágnes gyűjtései).

Az elvi és módszertani kérdésekhez a magyar néprajzi gyűjtés és feldolgozás nem sok érzéket mutatott. Jankó János táji monográfiáiban kísérelte meg először a népi műveltség felosztását, majd Bátky Zsigmond említett Útmutatójában különítette el a tárgyi néprajzot. A magyarság néprajza – az előzményeket figyelembe véve – a népi kultúrát két nagy részre osztotta: tárgyi (1–2. kötet), illetve szellemi néprajzra (3–4. kötet), s a kettő között alig található kapcsolat, pedig a népi műveltség egységes, amelyet a társadalmi vonatkozások át- meg átszőnek. A mű hatása azonban olyan erős volt, hogy mintának való tekintését a mai napig ki lehet mutatni.

Az 1930-as évek második felében már többen foglalkoztak a néprajz feladataival; így Marót Károly (1885–1963), aki eredetileg klasszika-filológus volt, de a görög költészeten keresztül eljutott a magyar népköltészetig. Ortutay Gyula, Gunda Béla és mások a funkcionalista irányzat bevezetését szorgalmazták a magyar néprajzkutatásba, amely a „…műveltség belső összefüggéseinek megvilágítására törekszik. Feltárja azokat a kapcsolatokat, amelyek az egyes elemek, intézmények és a társadalom között fennállanak. Keresi azokat a műveltségen belül érvényesülő és ható erőket, amelyek a műveltséget életben tartják, alakítják, s az elemeknek, jelenségeknek új és új értelmet adnak. A funkcionális néprajz mutat rá arra, hogy az elemek, s jelenségek nemcsak időben és térben változhatnak funkció szerint is. Lehetséges, hogy az idők folyamán a forma állandósul, de viszont a funkció megváltozik” (Gunda Béla, 1945).

Marót Károly

Miközben a magyar néprajz az 1930-as évek második felében, de még az 1940-es évek elején és a háborús években is erősödött; küszöbön állt az a hatalmas veszteség – emberekben, könyvekben, muzeális tárgyakban –, amely 1944 őszétől 1945 tavaszáig bekövetkezett.

{V-136.} A Néprajzi Múzeum anyagának jelentős részét becsomagolva, részben saját pincéjében, részben a Magyar Nemzeti Múzeum kőtárában helyezte el. A Néprajzi Múzeum épülete az ostrom alatt nagyon megsérült, de a gyűjteményi anyagban csak azok a tárgyak szenvedtek károkat, amelyeket nem helyeztek el ládákban. Ezekből a katonaság és a polgári lakosság valamennyit eltulajdonított. Az összes kárt az 1945 nyarán végzett számbavétel a gyűjtemény 10%-ában állapította meg; kb. ugyanennyit tüzeltek el a könyvtárból is.

A vidéki múzeumok anyagából is sok megsemmisült, különösen azok, amelyeket az épületekből elszállítottak. A Székely Nemzeti Múzeum gyűjteménye Zalaegerszegen égett el, éppen úgy, mint a keszthelyi Balatoni Múzeumé. Az egy tanyán elhelyezett, nagy értékű kecskeméti gyűjteményt egy repülőről ledobott bomba találta el. Kaposváron és Szekszárdon a veszteség mintegy 50%-os volt; az utóbbi helyen több ezer darab sárközi szőttes, hímzés, népviselet semmisült meg csaknem teljesen. Összegezve: a vidéki múzeumok kára – kisebb részben pótolhatatlanul – általában 20–30%-ra tehető.

A magyar néprajz kutatói közül is sokan meghaltak a háború következtében; az idősebbek nem bírták a megpróbáltatásokat, másokat megsemmisítő táborokban, fogolytáborban vagy közvetlenül semmisítettek meg. Ugyanakkor néhányan nyugatra távoztak. Mindez együttesen olyan nagy veszteség volt, amit tudományszakunk nehezen tudott kiheverni.