Az elmaradások pótlása (1945–1989)

A helyreállítás és az első eredmények (1945–1949)

A háború befejezése után alig maradt olyan múzeum, intézmény, könyvtár, amelynek először ne a romok eltakarításával, az épület befedésével, tatarozásával kellett volna foglalkoznia. A munkát nagyon megnehezítette, hogy 1946. augusztus 1-jéig a pengő soha nem látott romlása a tudományos gyűjtést, feldolgozást szinte teljesen megbénította. Télen csak néhány helyiségben lehetett a fűtésre gondolni, a múzeumokban nem voltak kiállítások, a legfőbb feladat a tárgyak megmentése volt. Az Athenaeum Kiadó 1946-ban a földrajz- és a néprajztudósok közös munkájaként A Szovjetunió címen egy terjedelmes munkát adott ki, amelynek néprajzi részét Ortutay Gyula, Balassa Iván (1917–), Márkus Mihály (1912–) és Vargyas Lajos írta, rajzait, színes képeit Csikós Tóth András (1902–1963) készítette. A Szabad Nép című napilap kritikájában meg is jegyezte: „…eltorzították a Szovjetunió népeiről összeállított képet” (1946). Ugyanebben az évben a Magyar Nemzeti Múzeumhoz tartozó múzeumok Orosz–Magyar Kapcsolatok címen reprezentatív kiállítást rendeztek, amelynek nemcsak néprajzi, hanem természettudományi része is volt; a kiállítás egyik felirata miatt a főigazgató lemondásra kényszerült. A szovjet néprajzi szakemberekkel hosszú időn keresztül nem sikerült semmiféle kapcsolatot felvenni.

A Néprajzi Múzeum a Nemzeti Múzeum Történeti Múzeumának egyik osztályaként került át az új korszakba Domanovszky György (1909–1983), majd a népzenekutató-zeneszerző Lajtha László vezetésével. 1947-ben a múzeum önálló lett; első főigazgatójává Vargha Lászlót nevezték ki, aki ezt a feladatát két évig látta el. Ez idő alatt nemcsak új raktárak épültek, hanem az első kiállításokat is megrendezték. Ebben és a gyűjtésben, a tudományos feldolgozó munkában a legkimagaslóbb eredményeket Fél Edit érte el, aki nemcsak Györffytől, hanem Bátkytól és Viskitől is sokat tanult, s Bécsben, Franciaországban és Svájcban is folytatott tanulmányokat. Már a háború előtt teljesen új szemléletű tanulmányokkal és könyvekkel jelentkezett, amelyekben nagyon komoly szerepet {V-137.} játszottak a társadalmi vonatkozások. A muzeológia területén a szőttesek, hímzések és népviseletek legjobb szakértőjeként tartották számon itthon és külföldön egyaránt. Arra is szakított időt, hogy az itthoni és a külföldi Afrika-gyűjteményeket is átnézze, és ezzel látókörét még tovább szélesítse. Bár ebben az időszakban egyetemi magántanári elismerést is szerzett, de az egyetemen nem engedték tanítani, így a maga köré gyűjtött fiataloknak adta át ismereteit.

A Néprajzi Múzeum a saját és a vidéki múzeumok anyagából, más fővárosi múzeumokkal együtt, átfogó kiállítást készített az 1848–1849. évi szabadságharc 100. évfordulójának emlékére a Magyar Nemzeti Múzeumban. Ugyanebben az évben két külföldi kiállítást is rendezett a múzeum, az egyiket Szófiában, a másikat Krakkóban. Mindkettő népművészeti jellegű volt és nagyban hozzájárult a magyar népművészet megismertetéséhez. A Zeneakadémián Bartók-kiállítást rendeztek, emléket állítva Bartók Béla áldozatos munkájának, amelyet a Néprajzi Múzeum Népzenei Gyűjteményének gyarapítása és gondozása körül fejtett ki.

A vidéki múzeumok a harcok elültével nyomban hozzákezdtek épületeik rendbehozásához, az elpusztult gyűjtemények pótlásához. Kecskeméten a teljesen elégett néprajzi gyűjtemény helyébe csakhamar jelentős halászati, a pásztoréletre vonatkozó és a kisiparokat reprezentáló gyűjtemény létesült. Tovább folytatták a középkori falvak feltárását (Nyársapát). Balassagyarmaton a néprajzi tárgyak nagyobb része ugyancsak elpusztult, de olyan is akadt szép számmal, amit a lakosság visszajuttatott, így az újonnan gyűjtott anyaggal együtt a tárgyak száma 1949-re már az ezret is meghaladta. Új múzeumok is létesültek, mint pl. az Orosházi Múzeum (1946). Általánosságban meg lehet állapítani, hogy a háborús vész elmúlása után a nemzeti érzés valóságos múzeumi mozgalmat hozott létre; újak keletkeztek, és egyetlen olyanról sem tudunk, amely a háborús károk következtében teljesen megszüntette volna működését.

A Néprajzi Társaságban a folytonosságot Vargha László főtitkár képviselte. Az 1946-ban megtartott közgyűlés védnöknek Kodály Zoltánt, elnöknek Ortutay Gyulát választotta. Utóbbi megnyitójában hangsúlyozta: a társaság egyik fontos feladata, hogy a háború alatt elhunyt tagtársairól megemlékezzék. Ez emlékülések formájában meg is történt, s érdemeiket az Ethnographia hasábjain is méltatták. Ortutay a néprajztudomány fontos feladatának nevezte a háború alatt és után bekövetkezett nagy áttelepítések felmérését. A bukovinai székelyek és kisebb számban a moldvai csángók a rövid délvidéki tartózkodás után nagyobbrészt Tolna megyében telepedtek le, éppen úgy a kitelepített svábok helyére, mint a Felvidékről elűzött magyarok. A Tiszántúlról a Felvidékre önként távozó szlovákok helyére ugyanonnan magyarok jöttek. A kutatás a székelyek és a csángók körében elkezdődött, sőt könyvekben lemérhető eredményekig is eljutott, de a Bonyhádon alapított Székely Múzeumot éppen Ortutay Gyulának kellett megszüntetnie, mert a román kormány tiltakozott ellene. Ortutay hangsúlyozta a szovjet néprajzzal való kapcsolatteremtés fontosságát és szorgalmazta az angolszász intézményekkel megszakadt összeköttetés felélesztését is. Az Ethnographia szerkesztését Fél Edit vette át Gunda Bélától, aki azt Kolozsvárról – a határ egyre erősebb lezárulása miatt – nem tudta vállalni.

A Néprajzi Társaság 1947-ben tartott közgyűlésén Ortutay Gyula – előbb a Magyar Rádió elnöke, egyetemi tanár, majd vallás- és közoktatásügyi miniszter (1947–1950), a magyar néprajznak ekkor és később is meghatározó egyénisége – egy új és rendkívül fontos feladatot tűzött ki: „1848. év következik; annak az évnek 100 éves évfordulója, mely dicső és tragikus {V-138.} eseményeivel olyan mély és maradandó nyomokat hagyott az egész magyar nép lelkében. Első feladatunk tehát ezeknek a hagyományoknak pontos felmérése. A szervezés már megtörtént, a kérdőívek elkészültek. Magába a gyűjtésbe finn példák nyomán, a nép legszélesebb rétegét bele kell vonni, hogy azt mindenki a maga ügyének tekintse.” Valóban hatalmas anyag gyűlt össze, de abból csak néhány tanulmány és könyv látott napvilágot, mert a következő korszak nem kedvezett bizonyos néprajzi kiadványoknak. A 150. évfordulóra újra elővették ezt az anyagot, de érdemi hasznosításának még nincs jele.

1946-ban a Földművelési Minisztérium elhatározta, hogy szakközépiskoláinak harmadik osztályában kötelező tárgyként, heti két órában bevezeti a néprajzot. A tárgy tankönyvének megírására Balassa Ivánt kérték fel, s a könyv 1947-ben meg is jelent, az oktatást azonban 1950 őszétől megszüntették. Ugyanebben az időben a nyíregyházi katolikus gimnáziumban Bálint Béla tanár a VII–VIII. osztályos tanulók számára rendkívüli tantárgyként bevezette a néprajzot, amelyet 25–30 tanuló tanult.

Az 1941-től a Teleki Tudományos Intézet osztályaként működő Táj- és Népkutató Központ utódaként Györffy György (1917–) vezetésével 1946. január 1-jén megalakult a Néptudományi Intézet, melynek feladata: „…a magyarság néprajzi, népnyelvi, embertani és néptörténeti kutatása és a kelet-európai népek ilyen irányú kutatásainak megismertetése”. Az intézet tizennégy kutatójából nyolc foglalkozott néprajzzal. Közös kutatásokat végeztek a Tolnában letelepült bukovinai székelyek között, továbbá a Börzsöny falvaiban. Rendkívül nagy jelentőségű, hogy Györffy György szerkesztésében elkezdték A magyar népkutatás kézikönyve kiadását. Ezt szerencsére úgy tették, hogy az egyes fejezeteket (pl. Tálasi István: Néprajzi életünk kibontakozása [1948]) elkészülésük után külön füzetben megjelentették, s ha a két kötet együttesen nem is látott napvilágot, 17–20 fejezetet a magyar néprajz kiváló kutatóitól (Tálasi István, Vajkai Aurél [1903–1987], Palotai Gertrúd, Gunda Béla, K. Kovács László, Fél Edit, Papp László [1903–1973], Szendrey Ákos, Dégh Linda, Kresz Mária [1919–1989]) kézbe vehetünk. Ezek egy-egy néprajzi szakról olyan kiváló áttekintést nyújtanak a II. világháború végéig terjedően, hogy a további kutatást, feldolgozást azok átnézésével szükséges kezdeni. Mivel az intézet más utakon járt, mint azok az intézmények, amelyeket Ortutay közvetlenül vagy közvetve irányíthatott, ezért megszüntetését nem ellenezte. A Magyar Tudományos Akadémia Intézeteinek hálózatába – éppen azért, mert a Néprajzi Intézet azoknál korábban, tőlük függetlenül alakult meg – a néprajz csaknem másfél évtizeddel később (1963) és nagy nehézségek árán tudott bekapcsolódni. A munkatársak többsége a Néprajzi Múzeumot erősítette.

A határokon túl elsősorban Erdélyben folyt rendszeres néprajzi munka. Az Erdélyi Múzeum-Egyesület a harcok megszűnésével megkezdte ugyan a működését, de 1949-ben a román hatóságok betiltották, és a két jelentős kolozsvári néprajzi gyűjteményt az Erdélyi Néprajzi Múzeumba olvasztották be. Az Egyesület folyóiratát, amely 1874–1917, majd 1930–1974 között néprajzi jellegű tanulmányokat is közölt, nemcsak megszüntették, de az 1947. évfolyamot be is zúzták. A Magyar Néprajzi Társaság és a Magyar Nyelvtudományi Társaság 1990-ben azonban kiadta ezt az évfolyamot, hogy az újra induló folyóiratból ne hiányozzék. Gunda Béla a kolozsvári Bolyai Egyetemen 1949-ig rendszeresen megtartotta előadásait, és nemcsak jeles néprajzkutatókat (pl. Kós Károlyt, Faragó Józsefet [1922–] és másokat) nevelt, de Erdélyi Néprajzi Tanulmányok címen kilenc számot jelentetett meg (1943–1947). Néprajzi {V-139.} munka a Székely Nemzeti Múzeumban, illetve Székelyudvarhelyen is folyt, de ez 1949 után egyre nehezebbé, majd lehetetlenné vált.

Általában megállapítható, hogy a II. világháború után a magyar néprajz viszonylag hamar magához tért, és főbb vonásaiban úgy végezte munkáját, mint azt korábban tette. Néhány esemény azonban már jelezte az idő megváltozását.

A fordulat, az új elvek és az új szervezet kialakulása (1959–1967)

1949-ben megkezdődött a magyar társadalomtudományok szakonként történő átállítása a marxista–leninista elvekre. Az irodalomtörténetben ezt Lukács György (1885–1971) végezte, míg a történetírásban ez a feladat Andics Erzsébetre (1902–1986) hárult. Ki lehetett számítani, hogy előbb-utóbb a néprajzra, a szociológiára mint a tudományos feldolgozás fekete bárányaira is sor kerül, ugyanis már kifogások merültek fel velük kapcsolatban. Ortutay 1949 őszén megbeszélést hívott össze Siófokra, hogy a kérdést a szakma kiemelkedő tudósai, vezetői megbeszéljék. A tanácskozáson sor került új kutatási területek kitűzésére (munkásfolklór- és életmódkutatás, a jelenkor és a paraszti élet átalakulása), s mindenekelőtt a marxista–leninista néprajzi kutatás és feldolgozás meghonosítására, melynek elfogadása tudományágunk megmaradása feltételének látszott. Sokra ugyan nem ment a tanácskozás, mert a marxizmus–leninizmus elveit a legtöbben egyáltalán nem, néhányan pedig csak felületesen ismerték. Az az álláspont alakult ki, hogy a munkát az addigiaknak megfelelően folytatni kell és a szükséges engedményeket meg kell tenni.

Ortutay a Magyar Néprajzi Társaság 1949. évi közgyűlésén elhangzott, majd ugyanebben az évben az Ethnographia hasábjain megjelent beszéde elismerte a magyar néprajztudomány évszázados eredményeit, de felsorolta azokat a hibákat, amelyeket a jelenkorban felróttak a számlájára. Visszatetszést keltett, ahogy Ortutay megtámadta Fél Edit egyik dolgozatát, mert emögött Ortutay egy könyvére adott bírálatának visszavágását sejtették. A megrovást kiterjesztette a Néptudományi Intézetre és annak igazgatójára, Györffy Györgyre is, aki megjelentette A Magyar társadalom életének kutatása című összefoglalást. Fél Edit kilépett a társaságból, és nem vállalta tovább az Ethnographia szerkesztését.

A változást a Magyar Néprajzi Társaság főtitkára, Vajda László (1923–) így kívánta kiszélesíteni: „Tudományunkban is egyre sürgősebbé vált a szüksége annak, hogy a magyar népi demokrácia politikai, gazdasági és kulturális fejlődését követve, a magyar néprajztudomány művelőinek összefogó szervezete: a Magyar Néprajzi Társaság is szorosan felzárkózzék – más tudományos társaságokhoz hasonlóan – a szocialista tudományt művelő, a világnézeti harcban tevékenykedő új szellemű pártos tudományok úttörői mellé”.

A Néprajzi Múzeumban is meglehetősen nagy bizonytalanság uralkodott, mert a főigazgatót, Vargha Lászlót Miskolcra helyezték, és ezen kívül is több vidékre való áthelyezés történt. Meg kell azonban jegyezni, hogy néprajzkutatót, más tudományágakkal ellentétben, véglegesen nem bocsátottak el, és a vidékre helyezettek néhány év múlva visszakerültek korábbi munkahelyükre.

1949-ben merült fel az a gondolat, hogy olyan kutatást kellene elindítani, amely a legfelső tudományos vezetés tetszését elnyeri. Erre a falumonográfia műfaja látszott a legalkalmasabbnak; a választás a Tiszafüredtől délre fekvő Tiszaigarra esett, amelyet 1744-ben telepítettek újjá, nagyobbrészt nincstelen zsellérekkel, akik 1848 után is ellátták mint cselédek, napszámosok a nagybirtokokon adódó munkákat. A munkaközösség vezetője, Balassa Iván (aki 1948-tól a Néprajzi Múzeum Magyar Osztályának élén állt) ezzel {V-140.} a munkával a múzeum kutatói gárdáját akarta összekovácsolni. A szakonként felosztott kézirat fogalmazványa egy év alatt elkészült, sőt az ott gyűjtött tárgyak segítségével a falu történetét és életét bemutató kiállítás is megnyílt. 1949-től már a pártszervezet határozott mindenről, s a kéziratok összedolgozását elvették Balassa Ivántól (akit 1950 végén főigazgatónak neveztek ki) és Kardos Lászlónak (1918–1980) adták át, aki ugyan a gyűjtőmunkában nem vett részt, de mind magyar néprajzi ismerete, mind politikai irányultsága alkalmassá tette arra, hogy a végső kéziratot elkészítse az Akadémiai Kiadó számára. Kardost azonban a legfelső politikai vezetés hol ezért, hol azért nem tartotta alkalmasnak arra, hogy neve alatt könyv jelenjék meg, majd 1956 után, amikor – már főigazgatóként – hosszabb időre elítélték, ismét nem jöhetett szóba egy általa szerkesztett könyv kiadása, végül korai halála megakadályozta, hogy egyáltalán foglalkozzék a könyvvel, amely végül is 1997-ben kerülhetett az olvasó kezébe. 1955-ben az egykori szervező ezeket írta: „…a munkaközösség dolgozóit csalódással tölti el az a tény, hogy különböző okok miatt a monográfia a mai napig nem jelenhetett meg”. Michael Sozan (1938–), magyar származású amerikai néprajzkutató 1977-ben megállapította, hogy ha a kötet idejében megjelenik, akkor a néprajzi vizsgálat egy új ágát jelenthette volna.

1949-ben megindult a magyar tudományos élet átszervezése. A Magyar Tudományos Akadémiáról eltávolították mindazokat, akik valamilyen szempontból nem feleltek meg az új politikai kurzusnak. A néprajzot ez az átszervezés nem érintette, mivel csupán egy akadémikusa volt Ortutay Gyula személyében (később Tálasi István, Gunda Béla, Kósa László [1942–] lett a néprajz akadémiai képviselője). Egy ideig az Akadémia mellett, de inkább felett, létrehozták a Tudományos Tanácsot, amely 1949 után beolvadt az előbbibe. Ekkor lett akadémikus Rudas László (1885–1950) és Fogarasi Béla (1891–1959), a marxista filozófia két képviselője, ami azért is érdekes, mert Fogarasi volt a néprajz legkeményebb ellenfele. Ez akkor derült ki, amikor az MTA 1953 novemberében Fogarasi Béla elnöklésével és a társtudományok képviselőinek bevonásával vitát rendezett a magyar néprajz helyzetéről. Az okot az Új Magyar Népköltési Gyűjtemény 7. kötetében találták meg (Bakos József: Mátyusföldi gyermekjátékok [1953]), amely a sorozatban a háború után elsőként jelent meg. Ortutay a vita bevezetőjében a néprajzi kutatás számos hiányosságát felsorolta, de hivatkozott az elért eredményekre is. Utána a társtudományok kutatói kaptak szót. Kósa László megfogalmazása (1989) szerint „hozzászólásaik szinte rázúdították a néprajzra a kor jellegzetes politikai kifejezéseibe csomagolva az ideológiai tévelygés vádját: »politikai süketség és apoliticizmus«, a marxizmustól való elzárkózás, a szovjet néprajz eredményeinek felületes interpretálása (Györffy Sándor), a »nacionalizmus« és »a parasztromantika bizonyos maradványainak továbbélése« (Spira György); a feudalizmus idealizálása (Molnár Erik); szovjet cikkek közlésének csökkenése, ateista brosúrák írásának hiánya (Mátrai László).” A jelenlévő néprajzkutatók megpróbálták tudományukat védeni, de ebben más tudományszakok részéről védelmet csak Szabolcsi Bence (1899–1973) és Trencsényi-Waldapfel Imre (1908–1979) irodalomtörténész nyújtott. Végül a néprajzot nemcsak megbélyegezték, hanem a gyermekjátékokról szóló gyűjtést bezúzásra ítélték (a mai napig nem jelent meg). Ilyen – szóban és írásban történt – nyilvános megaláztatás nem érte ugyan az elkövetkező években tudományszakunkat, de sok kemény kritikát ki kellett állnia.

Az MTA újjáalakulása után az egyes tudományágak jelentős támogatást kaptak, s ebből nem maradt ki a néprajz sem. A {V-141.} Néprajzi Társaság egy fizetéses állást nyert az adminisztratív ügyek intézésére; az Ethnographia, amely először a Tudományos Folyóiratkiadó Vállalatnál, majd az Akadémiai Kiadónál jelent meg, megkapta teljes kiadási költségét. Bár a fedőlapon rajta volt, hogy a Magyar Néprajzi Társaság folyóirata, de az Akadémia sok vonatkozásban jogokat tartott fenn a maga számára. 1949-ben főszerkesztője Ortutay Gyula, szerkesztője Balassa Iván lett; a szerkesztőbizottság tagjai: Dégh Linda, Gunda Béla, Tálasi István, Vajda László. 1950-ben megindult az Acta Ethnographica, amely különböző nyelveken (francia, angol, orosz, német) olyan tanulmányokat közölt, amelyek az európai, esetleg a távolabbi néprajztudományt is érdekelhették.

Az egyes tudományszakok 1950-ben akadémiai bizottságot alakítottak azzal a feladattal, hogy területük elvi, módszertani és gyakorlati kérdéseit megoldják és irányítsák. A Néprajzi Akadémiai Bizottság elnökévé Ortutay Gyulát, titkárává Barabás Jenőt (1920–1994) választották. Ez a bizottság jelölte ki azt a 10 munkaközösséget és 9 munkacsoportot, amelyeket legfontosabbnak ítélt általában a néprajz számára; ez a munkaszervezés fontos előmunkálatot jelentett egy új magyar néprajzi összefoglalás megírásához. A jelentkező kutatók leírt gyűjtésüknek egy példányát a saját intézményükbe, egyet pedig a Néprajzi Múzeum Adattárába is tartoztak beszolgáltatni.

Ebben az időben a néprajzi szakemberek száma jelentősen megnövekedett, hiszen Debrecenben, Szegeden (Bálint Sándor) egy-egy, a budapesti egyetemen két tanszék működött Ortutay Gyula, illetve Tálasi István vezetésével. A Tálasi vezette „A földművelés és állattartás a feudalizmus és kapitalizmus időszakában” munkaközösségbe 40 néprajzkutató jelentkezett, míg a „Népművészet” elnevezésű munkaközösségben 22 fő dolgozott. A magyar parasztság osztályait (Kardos László vezetésével) és a rokonsági intézményeket (Fél Edit) külön munkaközösség vizsgálta, ugyanígy a folklorisztikát (Ortutay Gyula), a munkásfolklórt (Dégh Linda), a magyar néphitet (Szendrey Ákos). A matyó munkaközösséget Barabás Jenő vezette. Gunda Béla néprajzi lexikont kívánt összeállítani, de akkor ez nem sikerült, s csak később valósult meg. Az Egyetemes Néprajzi Munkaközösség vezetője Vajda László volt. A népzenei munkacsoportot Vargyas Lajos, a népitánc-gyűjtést Morvay Péter, a települési munkacsoportot Barabás Jenő, az építkezését Vargha László irányította. A Népi technikák munkacsoportja a házi- és a kisipar feltárására vállalkozott Szolnoky Lajos felügyeletével. Indult egy Halászati munkacsoport is K. Kovács László vezetésével, de ennek további sorsáról nem sokat tudunk. A táplálkozáskutatás Morvay Judit (1923–) vezetésével szép eredményeket ért el, éppen úgy, mint az, amelyik a népszokásokat vizsgálta Manga János (1906–1977) irányításával.

Különös fontosságot tulajdonítottak a Sándor István vezette Bibliográfiai Munkacsoportnak, mert ennek anyaga nélkül nem lehetett tudományos feldolgozó munkát végezni. Az 1945–1960 közötti néprajzi anyagot két vaskos kötetben dolgozták fel, s az Akadémiai Kiadó egy hatalmas kötetben adta ki az 1850–1870 közötti cikkek, tanulmányok szakrendbe foglalt címeit. Sajnos az 1871–1944 közötti rész cédulákon már több költözést is megért, ami az ilyen jellegű anyagnak nem használ. A Magyar Néprajzi Társaság 1972-ben megindította a Néprajzi Hírek című folyóiratát, amelynek egy száma az előző év bibliográfiáját adta; egy-egy év termése 600–1200 cím között ingadozott. 1988-tól kezdve a társaság a Néprajzi Bibliográfia ügyét átadta a Néprajzi Múzeumnak, amely vállalta, hogy más formában ugyan, de évenként megjelenteti az előző évi publikációk anyagát (ezekben az években átlagosan 900–1100 bibliográfiai {V-144.} tétellel). A néprajztudomány fejlődése szempontjából nagyon fontos lenne, hogy a teljes magyar néprajzi bibliográfia a kutatás és feldolgozás rendelkezésére álljon.

A múzeumok területén is rendkívül nagy változások történtek. 1949 őszén valamennyi magyarországi múzeumot, beleértve a magángyűjteményeket is, államosították, csak az egyházi múzeumok alkottak kivételt. A Közgyűjtemények Országos Felügyelősége (KOF) helyett a Népművelési (Művelődési) Minisztérium és a múzeumok között létrehozták a Múzeumok és Műemlékek Központját (MMOK), amelyben kiváló szakemberek végezték az egységesítés munkáját. Ennek során kidolgozták a leltározásnak azt a módját, amely végül is minden múzeumra kötelezővé vált. A néprajz területén erre a Néprajzi Múzeum kapott megbízást, s a munkát Fél Edit végezte el. Megindult egy olyan katalógusrendszer megteremtése, melynek segítségével az összes magyar múzeumban található néprajzi tárgyakat át lehetett volna tekinteni. Ennek elkészítése azonban 1953-ban, a MMOK megszüntetésével nemcsak megakadt, hanem a már kész cédulák is eltűntek.

Tudományos és muzeológiai vonatkozásban egyaránt a Néprajzi Múzeum végezte a múzeumok ilyen irányú felügyeletét. A kiállítások színvonala határozottan emelkedett, nemcsak tartalmi, de művészi szempontból is, mert létrehoztak egy központi kiállításrendező csoportot, amely elsősorban nyugati minták alapján dolgozott; a néprajzi muzeológiában a skandináv múzeumi kiállítások erős hatását is ki lehetett mutatni.

Fél Edit – különböző európai mintákat továbbfejlesztve és tökéletesítve – 1951-ben elhatározta Átány (Heves m.) „tárgyi világ”-ának olyan felmérését, amely családonként, de mégis a település összefüggésében mutatja meg a paraszti életet. Ebbe a munkába 1954-ben Hofer Tamás (1929–) is bekapcsolódott, már csak azért is, mert számos olyan terület volt, ahol csak férfi kutató tudott megfelelő eredményeket elérni. A munka két évtizeden keresztül tartott, a kutatók sokszor nemcsak együtt éltek a családokkal, hanem azok munkájába is bekapcsolódtak és így rengeteg variációt nemcsak megismertek, hanem rögzíteni is tudtak. A kutatómunka részben a termelőszövetkezetek szervezése előtt, részben az alatt folyt, s ennek következtében a felesleges eszközök megszerzése viszonylag könnyebbé vált. A részletező eszközgyűjtés kiterjedt teljes eszközleltárak felvételére is. Eljutottak a „tárgyi világ” fogalmához, vagyis egy parasztház, udvar tárgyállományát egységesen vizsgálták, és megnézték, hogy a tárgyak között milyen rangkülönbségek, rétegek adódnak, melyek a használat révén összekapcsolódó egységek, hogyan kötődnek személyhez a szerszámok, míg másokat közösen használnak. Elkészítették az egyes szerszámok „életrajz”-át és feltérképezték az ahhoz kapcsolódó személyes ismereteket. A munka eredménye volt még, hogy a Néprajzi Múzeumban létrehoztak egy olyan, teljesen dokumentált gyűjteményt, amely egyetlen faluból származott. A magyar néprajztudomány vezetői részéről sok meg nem értés övezte ezt a vállalkozást, olyannyira, hogy a három hatalmas kötetben összefoglalt eredmények németül és angolul jelentek meg, csak az egyik kötet jelent meg magyarul, az is 1998-ban. Az átányi vállalkozásról írta Axel Steensberg, az európai etnológia jelentős dán egyénisége: „Elsőrendű csillag az etnológiai kutatás egén”.

A Néprajzi Múzeum megindította a Magyar Népművészet című sorozatot, amelyből nyolc szám nemcsak magyarul, hanem idegen nyelven is napvilágot látott rövid időn belül. Hosszú szünet után az 1990-es években jelentek meg újabb számai a sorozatnak.

A népi díszítőművészet legkiválóbb szakértői ebben a korszakban is a Néprajzi Múzeum munkatársai közül kerültek ki (Fél {V-145.} Edit, K. Csilléry Klára [1923–], Kresz Mária, Hofer Tamás és mások). A legnagyobb összefoglalást Fél Edit és Hofer Tamás írta meg (1975; azóta számos kiadásban és több idegen nyelven is napvilágot látott).

A néprajztudomány és benne a Néprajzi Múzeum igyekezett a maga számára társadalmi hátteret kiépíteni. Ennek egyik módja az önkéntes néprajzi gyűjtők hálózatának megszervezése volt, amit 1952-ben Morvay Péter indított el újra a Néprajzi Múzeum Adattárában, hiszen a 19. század nagy néprajzi gyűjtői, különösen a folklór területén éppen úgy levelezőkkel dolgoztak, mint később a Néprajzi Társasághoz kapcsolódó Folklor Fellows is. A munkába a későbbi években a Népművészeti Intézet, a Magyar Nyelvtudományi Intézet is bekapcsolódott (Végh József [1912–1997]). Minden évben pályázatot írtak ki, melyet megyénként értékeltek, s a legjobbak kerültek az országos döntőbe; a legjobb pályázati munkákat igyekeztek a megyei, illetve a fővárosi kiadványokban megjelentetni. Erre a célra hozták létre 1956-ban a Néprajzi Közlemények című adatközlő folyóiratot, amelynek 35 évfolyama jelent meg. A Néprajzi Múzeum Adattárának Értesítőjében (1954-től) kérdőíveket, a néprajzi irodalomra való utalásokat, a pályázatok kiírását és eredményeit közölték. Az 1960-as évektől kezdve a Magyar Néprajzi Társaság létrehozta az Önkéntes Néprajzi Gyűjtők Szakosztályát, amellyel ezt a munkát tovább erősítette. Több százra tehető azoknak a száma, akik ilyen módon tudományszakunkhoz szorosabban kapcsolódtak, és nem egy közülük elérte a hivatásos néprajzkutatók színvonalát. Ennek köszönhető többek között az is, hogy a Néprajzi Társaság tagjainak száma ezer fölé emelkedett. Az önkéntes néprajzi gyűjtők számára kétévenként országos tanácskozást rendeztek, amelyen részben saját gyűjtéseiket, munkájukat ismertették, részben a hivatásos néprajzkutatók mondták el a szakma eredményeit, célkitűzéseit, s igyekeztek a munkában segítséget nyújtani. A Néprajzi Múzeum szervezetén belül is megalakult a Népzenei Osztály, amelyben a legkiválóbb szakemberek (Lajtha László, Rajeczky Benjámin, Vargyas Lajos, Avasi Béla [1922–]) dolgoztak, folytatva a Bartók és Kodály által fonográffal végzett gyűjtés lejegyzését, a támlapok ellenőrzését. A hatalmas anyag használhatósága érdekében sorkezdő és földrajzi katalógust állítottak össze. Kodály Zoltán – korábbi kezdeményezés alapján – 1953-ban megalakította a Magyar Tudományos Akadémia Népzenekutató Csoportját, amely vezetésével a magyar népzenét, majd a néptáncot is tanulmányozta határainkon belül és azon túl. A néptánc kutatása Martin György (1932–1983) irányításával egyre nagyobb eredményeket mutatott fel; Martin munkájának értékét, jelentőségét a nagy népzenekutatóékhoz lehet csak hasonlítani. 1974-ben a csoport az MTA Zenetudományi Intézetébe olvadt be, ahol a Népzenei Főosztályon és a Néptánc Osztályon folyt tovább a munka. Az utóbbi rengeteg filmfelvételt készített, és a táncírás tökéletesítésével annak írásbeli rögzítését is megoldotta.

Kodály irányításával 1951-ben végre sor kerülhetett az A Magyar Népzene Tára (Corpus Musicae Popularis Hungaricae) 1913 óta húzódó kiadásának megkezdésére. Az első kötet (Gyermekjátékok [1951]) két kiadást is megért. Ezt követte a Jeles napok (1953), majd a Lakodalom két kötete (1955–1956). A Párosítók (1959) után a Siratók (1966) következtek, majd megjelent Járdányi Pál és Olsvai Imre (1931–) Népdaltípusok (I–II., 1973–1987) című, alapvető összeállítása, melynek segítségével a későbbi osztályozásokat végezték. A sorozat iránt olyan nagy érdeklődés mutatkozott külföldön is, hogy az V–VI. kötettől kezdve két nyelven (magyar és angol) jelent meg. Az 1990-es években jelent meg a Népdaltípusok 3–5. kötete (Vargyas Lajos, Domokos Mária és Paksa Katalin szerkesztésében [1992, 1995, 1997]).

{V-146.} Az 1950-es évek elején jutott hozzá a magyar népzenekutatás a fonográfnál sokkal könnyebben kezelhető és tökéletesebb hangfelvevő eszközhöz, a magnetofonhoz, így a népzenegyűjtés is új lendülettel indulhatott meg. Az 1970-es években már százezer körül volt az összegyűjtött dallamok száma. Különösen a hangszeres népi tánczenében volt feltűnő a gyarapodás, amihez nem kis mértékben Lajtha Lászlónak az 1940-es években gyűjtött és 1954–1955-ben publikált erdélyi hangszeres gyűjtései (Széki gyűjtés, Szépkenyerűszentmártoni gyűjtés, Kőrispataki gyűjtés) adtak mintát és impulzust. Az újabb népzenei gyűjtések a Kodály-féle nyitott dallamrendbe áramlottak, s az ugrásszerűen megnövekedett mennyiség az archiválás rendszerében is változtatást kívánt. Ezt a nagyszabású munkát 1975–1978 között Dobszay László és Szendrei Janka végezte el. Ők indították el a vokális dallamtípusok korszerű bemutatására hivatott, A Magyar Népdaltípusok Katalógusa című, három nagy kötetre tervezett kiadványt, amelynek első kötete 1988-ban jelent meg.

Bartók és Kodály már az I. világháború előtt arra törekedett, hogy a magyar népzenét zenei életünk alapjába beépítse; ehhez a népi táncmozgalom is csatlakozott az 1930-as évek elejétől kezdve (Gyöngyös Bokréta). A népművészeti tárgyak felfedezése és divatja már a 19. század utolsó negyedében megindult. Mindebben jelentős hely illette meg a néprajzkutatókat, de nem volt olyan szerv, amely ezt hivatalból támogatta volna. Ilyen szervezet csak 1951-ben alakult meg Népművészeti Intézet néven Széll Jenő (1912–1994) vezetésével, aki igyekezett minél szorosabb kapcsolatot kiépíteni a Néprajzi Múzeummal, az egyetemi néprajz tanszékekkel. Gyűjtési útmutatókat adott ki, megjelentette a Néptáncosok Kiskönyvtárát. Az intézet tanfolyamokat és összejöveteleket szervezett, s támogatást nyújtott többek között egy népdalkataszter összeállításához. Később Népművelési Intézet néven folytatta munkáját, amelybe a népzenén, néptáncon túl egyre inkább a népművészet is beletartozott. Az utóbbi jelenkori változatát népi iparművészetnek nevezik, ezzel is jelezvén, hogy igyekszik a hagyományokra támaszkodni, de közeledik az iparművészethez. E tárgyak készítői már nem olyan közösségben éltek/élnek, ahol a hagyományt közvetlenül vehették volna át, hanem azt meg kellett tanulniuk; ennek megfelelő szervezetét azonban nem sikerült kialakítani. Ezért nagyobbrészt néprajzkutatókból létrehozták a Népi Iparművészeti Tanácsot, amely nemcsak irányt igyekezett szabni, hanem a kész alkotásokat elbírálta, és igyekezett azok színvonalát emelni.

A termés beérése és betakarítása (1967–1989)

A magyar néprajz néhány vonatkozásban az európai kutatás élvonalában haladt (népzene, mesekutatás, múzeumok, összefoglaló mű: A Magyarság Néprajza), de akadtak olyan területek, ahol elmaradás mutatkozott, amit a továbbhaladás érdekében mindenképpen pótolni kellett.

Múzeumi vonatkozásban ilyennek számítottak a szabadtéri múzeumok; az egyik legkorábbi Magyarországon épült (1896) ugyan, de azt sajnos egy fél év múlva le is bontották. Az elszakított területeken a románok építettek ilyen múzeumot (Kolozsvár-Hója), amelyben egy-két magyar épület is helyet kapott, nálunk egy-egy épület került csak a múzeumok mellé (pl. Balassagyarmat, Veszprém), s a II. világháború után is sokáig csak az elvi kérdések megvitatására került sor. Ez idő alatt is szép számmal nőtt a helyszínen megőrzött és berendezett népi műemlékek száma az ország egész területén, sőt ezek egyes esetekben több udvart (pl. Tihany), esetleg egész falut is magukba foglaltak (Hollókő, Nógrád m.; a Világörökség része). Az első szabadtéri néprajzi múzeum: Göcseji Falumúzeum néven 1968-ban nyílt meg Zalaegerszegen (Tóth {V-147.} János és Szentmihályi Imre munkájaként); egy helyreállított és helyben megőrzött vízimalom körül hat telket alakítottak ki, lehetőleg az összes melléképülettel együtt, s mindezt két pincével, kovácsműhellyel, útszéli keresztekkel egészítették ki.

A Szabadtéri Néprajzi Múzeum szervezete ugyanebben az évben alakult meg, és elkészült a 350 építményre előirányzott terv (Balassa M. Iván [1943–], Mendele Ferenc [1934–1994]); egy része a nagyközönség számára 1974-ben nyílt meg. Ez a múzeum a legújabb elveknek megfelelően nemcsak az udvar beosztását, hanem az illető község települését is igyekszik bemutatni. A Felső-Tisza-vidéki tájegység bemutatása után a többiek is helyet kaptak itt. A szentendrei Szabadtéri Néprajzi Múzeum megkapta az országos múzeum besorolást. A Ház és Ember (1980–) nemcsak a szabadtéri múzeumok, de általában a település és a népi építkezés folyóirata, míg a Téka (1979–) a kisebb cikkeket, híreket közli. A Szentendrei Szabadtéri Múzeum tevékenyen részt vesz a nemzetközi szervezetek munkájában, átadva saját tapasztalatait és megismerve a másokét.

Ebben az időben és valamivel később néhány további szabadtéri néprajzi múzeum is létesült hazánkban. A Vasi Falumúzeum Szombathelyen még 18. századi épületeket is bemutat, itt a telek áll a kiállítás középpontjában. Ezenkívül találunk egy tematikus gyűjteményt a környék pajtáiról. Szennán (Somogy m.) a táj jellegzetes építményeit éppen úgy megismerhetjük, mint néhány szőlőbeli építményt. A Sóstói Falumúzeum (Nyíregyháza) Szabolcs-Szatmár-Bereg m., s ott is elsősorban a Nyírség népi építkezését mutatja be. A legfiatalabb a Pusztaszeri Néprajzi Gyűjtemény, amelyben a dél-alföldi tanyasi házakon kívül középületek (iskola, olvasókör, bolt) és a jellegzetes foglalkozási ágak (paprika- és hagymatermelés, halászat) épületei is láthatók. Mindezzel a magyar szabadtéri múzeumok, különösen, ha még a tájházakat is beleszámítjuk, Európa élvonalába kerültek.

A néprajztudomány előtt álló nagy feladatok megvalósításában, főként a néprajzi atlasz, a néprajzi lexikon, egy új összefoglalás elkészítésében kétségtelenül nagy akadályt jelentett, hogy nem volt akadémiai intézete. Ezt nem tudta pótolni sem a Néprajzi Társaság, sem a Néprajzi Múzeum, hiszen az előbbi társadalmi szervként működött, az utóbbi pedig egy minisztériumhoz tartozott. A Népzenei Kutató Csoport pl. hatalmas összefoglaló köteteket tudott kiadni, ami nemcsak a kiváló kutatók érdeme, hanem annak is következménye volt, hogy közvetlenül kapcsolódott az MTA-hoz, s az ott kínálkozó lehetőségeket jobban fel tudta használni.

Európában már a 20. század elején megindult az egyes néprajzi jelenségek elterjedésének térképes ábrázolása. Ez nálunk is felmerült ugyan az 1920-as évek végén, de csak az 1930-as évek második felében öltött határozott formát megvalósításának szükségessége. A háború azonban elsöpörte a Gunda Béla által elindított munkát, és csak 1955-ben vetették fel annak újraindítását. 1958-ban megjelent a kérdőív, majd a következő évben a Gyűjtési útmutató, amelyet a szerkesztő bizottság [Barabás Jenő (1920–1994), Diószegi Vilmos (1923–1972), Gunda Béla, Morvay Judit, Szolnoky Lajos] állított össze. A gyűjtés 420 kutatóponton (260 hazai, 160 határon túli), az MTA támogatásával, szakképzett néprajzkutatók közreműködésével, 1960-ban indult meg. A néprajzi atlasz összesen kétszáz témát ölelt fel: az állattartás 14-et, a földművelés 36-ot, a település-építkezés 30-at, a teherhordás 9-et, a kenderfeldolgozás 11-et, a táplálkozás 31-et, az öltözködés 19-et, a társadalom és a szokások 25-öt, a népzene egyet, a hiedelmek 24-et. Bár az összeállítást széles körű vita előzte meg, mégis, bizonyos mértékig, a szerkesztőség tagjainak közvetlen érdeklődési körét is észre lehet benne venni. A magyar {V-148.} kiadvány munkálatait igyekeztek az előkészületben lévő Európai Néprajzi Atlasz tervével összeegyeztetni, de figyelembe vették a hasonló szlovák és jugoszláv vállalkozásokat is, hogy a csatlakozó területeken egy-egy kérdést tovább lehessen követni. A térképek megszerkesztését összesen 14 munkatárs végezte, ami még biztosította az egységes szemlélet érvényesítését. 1974-re megtörtént a térképek előkészítése, sajnos az a magyarázó kötet, amely az egyes lapokat értelmezte volna, nem készült el. A lapok kiadása 1987-ben indult meg, s 1992-ben, a 634. lappal fejeződött be.

A Magyar Néprajzi Atlasz (MNA) az egymilliót meghaladó adatával nagyon sok területen ábrázolja a tárgyak, jelenségek elterjedését, s jól kirajzolódnak azok határai. Az Atlasz főként a 19–20. század fordulójáról nyújt képet, de a 20. században bekövetkezett változásoknak is nagy figyelmet szentel. Mivel a magyar nyelvterületen a változások más és más időben mentek végbe, ezért az MNA adatai sokszor korábbi korszakokba is visszavetíthetők. A gyűjtés és az előkészítés munkájában részt vettek ugyan a magyar néprajz vezető intézményei, de végső soron az MTA Néprajzi Kutató Intézete volt az egész munka összefogója és megvalósítója. Barabás Jenő írta még a kiadás megindítása előtt: „Nyilvánvalóan az atlasz anyagának érdemi feldolgozása a néprajzi kutatás folyamatában permanens feladat”. Meg kell azonban állapítani, hogy – jelentőségéhez mérten – a feldolgozásokban ritkán találkozni az Atlasz adataival, aminek az az oka, hogy mire elkészült, a néprajzkutatók egy jelentős része olyan feladatok megvalósítását tűzte ki célul, amelyekhez már nem szükséges a MNA használata. Ennek ellenére a MNA olyan történeti dokumentum, amely a hagyományos paraszti műveltség adatait hűségesen őrzi.

Az MTA Néprajzi Kutató Csoportja 1963-ban az Eötvös Loránd Tudományegyetem Folklór Tanszéke mellett alakult meg Ortutay Gyula vezetésével, és 1967-ben vált önállóvá. Feladatát az MTA így határozta meg: „a. az országban folyó néprajzi alapkutatások területi és tematikai összefogása; b. a néprajz és a folklór történeti és recens anyagának gyűjtése, rendszerezése, feldolgozása; c. a kutatási eredmények közzététele tematikus és lokális monográfiákban, folyóiratokban; d. a nemzetközi munkamegosztásban folyó kutatásokban való részvétel, a néprajztudomány nemzetközi szervezeteiben a szak hazai képviseletének biztosítása”. A – később intézeti rangot kapott – csoport munkáját 25–30 fős tudományos gárdával látta el. Ortutay Gyula halála után 1982–1984-ben Bodrogi Tibor (1924–1986), 1985-től Paládi-Kovács Attila (1940–) vezette a csoportot, illetve az intézetet, amely az 1970–1990-es években a magyar néprajz vezető intézményévé vált.

A tudományos gyűjtő és feldolgozó tevékenység rendkívül szerteágazó, közülük csak néhány emelhető itt ki. Jelentős pl. Kovács Ágnes és munkatársainak munkája, akik A Magyar Népmese-katalógus megvalósításához megindították a már megjelent, illetve kéziratban lévő mesék összegyűjtését és szükség szerint újabb gyűjtéseket is végeztek vagy végeztettek. A feldolgozás eredményeként eddig már 12 kisebb-nagyobb terjedelmű kötet jelent meg. Megindult a Magyar Mondakatalógus munkálata is Nagy Ilona (1944–) irányításával; az első eredmények már napvilágot láttak. A magyar folklorisztika nagy felfedezéseként könyvelhetjük el Erdélyi Zsuzsanna (1921–) könyvét, amely elsőként mutatja be az archaikus-apokrif népi imádságokat.

A csoport számos kiadványsorozatot gondozott és gondoz, amelyek közül elsőként említendő az intézet 1968 óta megjelenő évkönyve, a Népi kultúra – Népi társadalom. Az intézet munkatársai gondozzák az Új Magyar Népköltési Gyűjteményt, amelynek szerkesztését Ortutay halála {V-149.} után Kovács Ágnes, majd Nagy Ilona vette át. A kisebb, de könyv terjedelmű monográfiák a Néprajzi tanulmányokban jelennek meg (1967-től), Kriza Ildikó (1939–) szerkesztésében; a sorozatból már több mint 30 kötet napvilágot látott. A fordításokat, nehezen hozzáférhető régi szövegeket közreadó Documentatio Ethnographicat 1970-ben Bodrogi Tibor indította el. A Folklór Archívum (1972-től) is ilyen tárgyú gyűjtéseket jelentetett meg (Hoppál Mihály [1942–] szerkesztésében).

Egy teljességre törekvő, új néprajzi összefoglalás szükségessége már A magyarság néprajza megjelenése óta foglalkoztatta néprajztudomány kutatóit. Ezt készítette elő az a kiterjedt gyűjtés, amely az 1950-es évek elején a munkaközösségekben és munkacsoportokban folyt. 1955-ben, az MTA Néprajzi Főbizottságának kérésére, a Néprajzi Múzeum gondos előkészítés után egy hatnapos konferencián szinte az egyes kötetekig terjedően vitatta meg az Új magyarság néprajzának részleteit. Úgy látszott, hogy a munka megindulhat.

Az 1956. évi forradalom után új vállalkozások megindításának a légkör nem kedvezett, mert voltak kutatók, akik börtönbe kerültek, másokat áthelyeztek, s többen Nyugatra menekültek. A Néprajzi Múzeumban a vezetés bizonytalanná vált, más intézmény pedig nem látszott alkalmasnak a hatalmas vállalkozás lebonyolítására. Ezért egy időre a nagy összefoglalás megvalósításának kérdése lekerült a napirendről. Akkor vették elő újra, amikor megalakult az MTA Néprajzi Kutató Csoportja, de a feladat még túl nagynak és nehéznek tetszett. Ekkor merült fel a Magyar Néprajzi Lexikon terve, amelyhez hasonló, de sokkal kisebb terjedelmű vállalkozások más országokban is készültek. A nagy összefoglalás pótlására kiadták Balassa Iván–Ortutay Gyula Magyar Néprajz (1978) című kötetét, amely angolul és németül is megjelent.

1967-ben gondoltak arra, hogy közel száz közreműködő segítségével meg kell írni egy olyan néprajzi lexikont, amely igyekszik a tudományszak fehér foltjait eltüntetni, és sok elvi, történeti kérdést tisztázni. A lexikon főszerkesztője, Ortutay Gyula a magyar néprajz kiváló művelőit vette maga mellé, és helyenként hasznosították azokat az ismereteket is, amelyek a két évtizeddel azelőtt megindult vállalkozásból megmaradtak. A szócikkek közé csak azokat a néprajzi kérdéseket vették fel, amelyek valamilyen módon kapcsolatban álltak a magyar néprajzzal. Igyekeztek feltárni a néprajz történetét, s megrajzolni jeles képviselőinek életrajzát, működését és eredményeit. Ötévi munka után nemcsak a címszavak, hanem az azok mögött meghúzódó tartalom is készen állt, és meg lehetett kezdeni a szerkesztés munkáját. A Magyar Néprajzi Lexikon öt kötete 1977–1982 között, igényes kiállításban, ötvenezer példányban jelent meg az Akadémiai Kiadónál. A lexikon nagyon hasznos előmunkálat volt a Magyar Néprajz előkészítésében, és hozzájárult ahhoz, hogy nemcsak a társtudományok, hanem a szélesebb közönség is megismerje a néprajzot. Ma olyan kézikönyv, amelyet a néprajz kutatói naponta használnak. Remélhetőleg megjelenik majd egy pótkötet, amelyben a hiányokat pótolni lehet.

A Magyar Néprajz című nagy összefoglalás elkészítése az MTA Néprajzi Kutató Csoportjának alapító okiratában is szerepel, de ezt később törölték, részben azért, mert az előmunkálatok nem haladtak megfelelően, részben, mert az MTA egyes köreiben valamiféle kézikönyv-ellenesség kezdett kialakulni. Felmerült az is, hogy az 1930-as években megjelent A magyarság néprajza négy kötetét kellene újra kiadni. Ez bizonyos szempontból hasznos lehetett volna, de egy új szintézis kérdését nem oldotta volna meg. Éppen ezért az 1980-as évek második felében az MTA vezetősége megbízást adott a Néprajzi Kutató Csoportnak a Magyar Néprajz elkészítésére, nyolc kötet terjedelemben. A szerkesztő bizottság vezetésével Tálasi Istvánt {V-150.} bízták meg, az ő halála után – a tényleges megjelentetés időszakában – Paládi-Kovács Attila látta és látja el azt a feladatot. Elsőként az V. kötet (Folklór 1) jelent meg Vargyas Lajos főszerkesztésében, Magyar Népköltészet (1988) címen; 1999-ig még négy kötet látott napvilágot, további két kötet kézirata teljesen elkészült, s az utolsó kötet is közel áll a kéziratok teljes lezárásához.

A Magyar Néprajz kötetei megmutatják, hogy mit alkotott tudományszakunk a 20. század második felében, meddig jutottak el művelői A Magyarság Néprajzára építve. Alkotóinak sokkal több gyűjtés, feldolgozás állt rendelkezésére, mint elődeiknek, és olyan kiadványokat is használhattak, mint a Magyar Néprajzi Atlasz. Olyan, elődjéből teljesen hiányzó részekkel is bővült, mint – egy teljes kötetben – a család és a társadalom, vagy a történeti háttér megrajzolása és a néprajz kutatástörténete. Mindezektől eltekintve az alapvető beosztás nem változott, hiszen három kötet az anyagi kultúrát (tárgyi néprajz), másik három a folklórt (szellemi néprajz) mutatja be. Gyarapodásnak tekinthető, hogy a legtöbb fejezetben a történeti szemlélet éppen úgy érvényesül, mint más tudományágak eredményei. Az összehasonlítás nemcsak a szomszédos, hanem a távolabbi népekre is kiterjed, s ahol erre mód van, igyekszik figyelemmel kísérni a rokon (finnugor) és a török népek műveltségét is.

A munkát jelentős mértékben elősegítette, hogy a Néprajzi Múzeum és a vidéki múzeumok adattárai mintegy hárommillió oldal gyűjtött néprajzi adatot tartalmaznak, ha ezt az adattömeget nem is lehet mindig teljes mértékben áttekinteni. A fényképgyűjtemény megközelíti az egymilliót, és több művészi fényképész is a néprajzi kérdésekre szakosodott. A már említetteken kívül további archívumok is létesültek, pl. a Mezőgazdasági Munkaeszköz-történeti Archívum a Magyar Mezőgazdasági Múzeumban (Balassa Iván), amely közel 150 000, fényképpel ellátott kartonon dolgozza fel a régészeti koroktól a 20. század közepéig a magyar múzeumok tárgy- és ábrázolási adatait. Az archívum létrejöttét az is ösztönözte, hogy a mezőgazdaság kutatása a magyar néprajz egyik leggyorsabban és legeredményesebben fejlődő területe (Takács Lajos [1921–1985], Balassa Iván, Paládi-Kovács Attila [1942–], Selmeczi Kovács Attila [1952–], Csoma Zsigmond [1952–], Bellon Tibor [1941–] és még sokan mások).

Diószegi Vilmos (1923–1972), a sámánhit avatott kutatója a kérdést az orosz múzeumokban és a szibériai helyszínen is tanulmányozta, s létrehozta a Sámán Archívumot, amelyet a Néprajzi Kutató Intézetben Hoppál Mihály fejlesztett tovább és dolgozott fel magyar és idegen nyelven. A Szabadtéri Néprajzi Múzeumban (Szentendre) van a népi építészetre vonatkozó legnagyobb gyűjtemény, amelyből külön is megemlítendő a Vargha László Gyűjtemény.

A legnagyobb népzenei archívum az MTA Zenetudományi Intézetében található, amelyet a rokon népekre is kiterjesztettek (Vikár László [1929–]). Martin György népi tánckatasztert hozott létre, amely nemcsak a Kárpát-medencére, hanem távolabbi területekre is kitekint. A Zenetudományi Intézet népzenével és néptánccal foglalkozó munkatársai a korszerű népzene- és néptánckutatás teljes területét felölelő tevékenységet fejtenek ki (népzene- és néptáncgyűjtés itthon és külföldön – ma már videokamerával és hangosfilmfelvevővel –, könyvek és tanulmányok készítése a szakterület minden ágában, oktatói tevékenység, belföldi és nemzetközi konferenciák szervezése; népzenei hanglemezek és hanglemezsorozatok szerkesztése stb.). Az első mikrobarázdás hanglemezt a Nemzetközi Népzenei Tanács 1964-ben Budapesten rendezett konferenciájára adta ki a Népzenekutató csoport Rajeczky Benjámin szerkesztésében. 1969–1982 között jelent meg a Hanglemezgyártó Vállalat kiadásában a {V-151.} Magyar népzene (Hungarian Folk Music) című, a magyar népzenei hagyományt műfajok szerint bemutató albumsorozat. 1985-ben indult el a Magyar népzenei antológia sorozat, azzal a céllal, hogy a Zenetudományi Intézet archívumában őrzött eredeti hangfelvételek közlésével a Dunántúltól Moldváig zenedialektusok szerint mutassa be a magyar népzenét (szerkesztői: Martin György, Németh István, Olsvai Imre, Paksa Katalin, Pesovár Ernő, Sárosi Bálint, Tari Lujza, Vikár László).

A néprajz már az 1950-es években szeretett volna a Tudományos Ismeretterjesztő Társulatban (TIT) helyet biztosítani magának, de ez akkor még nem sikerült, bár többen is kísérletet tettek rá. Végül 1967-ben, amikor a TIT elnökévé Ortutay Gyulát választották, alakult meg a Néprajzi Választmány (Balassa Iván vezetésével [1967–1992]), amely bizonyos kiadási lehetőségeket biztosított, s a valamennyi megyében megalakult helyi szervezetek révén a népszerűsítő munkára is módot adott. Még ennél is fontosabb volt, hogy ezt a szervezetet – a Néprajzi Társasággal együtt, amellyel közös vezetősége volt – mind a hazai nemzetiségek kutatásában, mind a határon túli magyar néprajzi kutatások támogatásában jól fel lehetett használni.

A Magyar Néprajzi Társaság 1969-ben a kiemelkedő néprajzi munka elismerésére megalapította a Györffy István Emlékérmet, amelyet először 1970-ben Ortutay Gyula és Tálasi István kapott meg. A 35 évnél fiatalabb kutatók számára létrehozott Jankó János-díjat először Kriza Ildikó és Paládi-Kovács Attila vehette át. Ebben az időben a Néprajzi Társaság Nemzetiségi Szakosztállyal bővült, mert a szakemberek úgy gondolták, hogy ha mi a nálunk élő nemzetiségekkel foglalkozunk, akkor azok anyanemzetei is támogatni fogják az ott élő magyarok népi hagyományainak feltárását. Ezért jelentek meg 1975-től kezdve a Magyarországi Nemzetiségek néprajza című sorozat kötetei, amelyek német, szlovák, román, illetve – jugoszláv néven ugyan, de – szerb, horvát és szlovén nyelven jelentek meg. Ezekhez csatlakozott később a cigány (ezt korábban nem engedték) és még néhány kisebb nemzetiség. Ezek a kötetek, amelyeknek száma a 20. század utolsó évtizedében 50–100 között jár, nagyon jó visszhangot keltettek nemcsak itthon, hanem a megfelelő országok szakemberei között is. Hasonló sorozat kiadására azonban máshol nem vállalkoztak.

1975-ben a két társaság Békéscsabán megrendezte az első Nemzetközi Nemzetiségkutató Néprajzi Konferenciát, amelyre a szomszédos országok néprajzkutatóin kívül távolabbi országokból (pl. Ausztriából, Olaszországból, Dániából, Finnországból) is hívtak résztvevőket. Természetesen a szomszédból jövők között sok volt a magyar, és ezért nemcsak általában a nemzetiségi néprajzkutatást lehetett megbeszélni, hanem szép számmal vetődtek fel magyar kérdések is. Az ötévenként sorra kerülő konferenciákon elhangzott előadások nyomtatásban is megjelentek, így a vállalkozásról teljes áttekintést kapunk napjainkban is. Az arra irányuló kísérletek, hogy valamelyik szomszédos ország egy-egy konferencia megrendezését magára vállalja, az ígéretetek ellenére máig sikertelenek maradtak.

Lassan megindult a hazai nemzetiségek és a határon túli magyarok néprajzi kutatásáról szóló összejövetelek szétválasztása. Először egy, a Kossuth-klubban tartott rövid összejövetel tett erre kísérletet, majd 1982-ben Egerben már az ottani előadók részvételével rendeztek konferenciát a határon túli magyar néprajzi kutatás felmérésére. E konferencia, valamint az 1988. évi debreceni Néprajzi Szeminárium előadásai is megjelentek egy-egy kötetben. Ezek az összejövetelek állandósultak, és egy alkalommal már Komáromban, egy másik esetben pedig Háromszéken (Illyefalva) lehetett megtartani.

A szomszédos országokban tevékenykedő néprajzkutatók többsége – akár nálunk, {V-152.} akár otthon végeztek – csak önkéntesen fogott hozzá környezete népi műveltségének megismeréséhez. Egyre többen érezték, hogy a magyarság megőrzése nemcsak a nyelv fenntartásával lehetséges, hanem a hagyományokkal is, különösen olyanokkal, amelyeket valamilyen módon nemcsak rögzíteni, hanem megfelelő módon iskolában tanítani, vagy nagyobb közösség számára előadni lehet. Megfelelő szervezeti keret hiányában a kiadás munkáját olyan kiadók végezték, amelyek egyébként is magyar nyelvű könyveket jelentettek meg.

Erdélyben a Kriterion Könyvkiadó 1970-ben kezdte meg működését, és számos olyan munkát adott ki, amelynek az anyagát már az 1950–1960-as években összegyűjtötték, sőt nem egy esetben kötetté is formálták. A Kriterion Domokos Géza (1928–) vezetésével hihetetlenül sokat tett az erdélyi magyar művelődés, irodalom értékeinek megismertetéséért. Jellemző, hogy 1975-ben jelent meg 1000. kiadott könyvük és az éppen Kriza János Vadrózsák című székely népköltési gyűjteménye volt. Különösen a népművészet és a folklór területén jelenhetett meg sok könyv, mivel ezt a hatalom jobban eltűrte, illetve a legjobban lehetett értékesíteni. Ifj. Kós Károly, Nagy Jenő (1916–1996) és Szentimrei Judit (1921–) kitűnő könyveket írt a kászoni, a szilágysági, a Kis-Küküllő-vidéki, a kalotaszegi népművészetről. Kiadták a Kallós Zoltán gyűjtötte csodálatos balladákat, Faragó József és Jagamas János (1913–1997) Romániai magyar népdalok című, összefoglaló művét. Több százra tehető a kiadott néprajzi és folklór jellegű könyvek száma, és különösen fontos, hogy ezek rendkívül gyorsan elkeltek, mivel ezekben az években nemcsak az anyaországban, de a határainkon túl élő magyarság körében is rendkívül erőteljes érdeklődés mutatkozott a néprajz iránt. A számos további kiváló szerző (még legalább 25–30 kutató) és kiadvány említésére itt nincs hely, de egy sorozat még mindenképpen kiemelendő: a Népismereti Dolgozatok köteteiben 1976-tól – először Kós Károly, majd Kós és Faragó József szerkesztésében – a tanult és az önkéntes néprajzkutatók egymás mellett jelentették meg tanulmányaikat, s a szerkesztők külön érdeme, hogy az utóbbiakból komoly szakembereket neveltek. A Székely Nemzeti Múzeum – korábban Aluta, újabban Acta címmel megjelenő – évkönyve ugyancsak tartalmaz néprajzi tanulmányokat. 1990-ben valamennyi romániai magyar néprajzkutató összefogására megalakult a Kriza János Néprajzi Társaság. A kolozsvári egyetemen rendszeres néprajzi képzés folyik.

A legkisebb magyar népcsoport Ausztriában, az 1920-as évektől Burgenland néhány falujában él. Róluk csak ritkán esik szó, pedig ősi hagyományaik, múltjuk egyaránt megérdemelné a velük való foglalkozást. Galambos Ferenc Iréneusz (1920–), Alsóőr plébánosa, egyben minden magyar megmozdulás lelke Magyar Intézetet alapított, ahol már 12 alkalommal rendeztek tudományos tanácskozást, amelyen a néprajz is helyet kapott. A Galambos által szerkesztett Őrség című folyóiratnak már 40 száma jelent meg sok néprajzi cikkel. Néprajzi szempontból a legjelentősebb Gaál Károlynak (1922–), a bécsi egyetem professzorának a munkálkodása, aki több néprajzi könyvet adott közre az ausztriai magyarokról, s Balassa Ivánnal együtt 1971-ben megalapította az Ethnographia Pannonica összejövetelt, amelyen magyar és osztrák néprajzkutatókon kívül szlovákok, horvátok, szlovének is részt vettek. Ez a fórum az egyik legkorábbi kapcsolatfelvételnek tekinthető Kelet és Nyugat között, s ma is működik mint a Magyar Néprajzi Társaság egyik szakosztálya.

Csehszlovákiában, azon belül Szlovákiában a néprajzi gyűjtés a Csehszlovákiai Magyar Dolgozók Kultúr-Egyesületéhez (CSEMADOK) és azokhoz a vidéki múzeumokhoz kapcsolódott, amelyek magyar {V-153.} vagy legalábbis nagyobbrészt magyar lakosság között fejtették ki tevékenységüket. Először olyan gyűjtéseket végeztek és adtak ki, melyek a „haladó hagyományok” megtartását szolgálták, de ugyanakkor néprajzi szempontból is rendkívül értékesek. Ág Tibor (1928–) nemcsak hatalmas népzenei gyűjtést végzett, azokat ki is adta; a népviseletet Méry Margit és Jókai Mária mérte fel és örökítette meg meg könyv formájában. 1970-től kezdve jelentkeztek a brünni, a pozsonyi vagy a budapesti egyetemen végzett néprajzkutatók, akik új szellemet hoztak a kutatásba. 1989-ig a néprajzi jellegű kiadványok (mintegy 15 könyv) a Madách Könyv- és Lapkiadónál láttak napvilágot, néhány munkát a CSEMADOK gondozott. Jelentős néprajzi munka folyt a komáromi, a dunaszerdahelyi, a rimaszombati múzeumban (Liszka József, B. Kovács István és mások). 1989-ben megalakult a Szlovákiai Magyar Néprajzi Társaság (Liszka József vezetésével), amely rendszeresen kiadja a Hírharang értesítőt, a Népismereti Könyvtár sorozatot, az Adattári Közleményeket. Megkezdték a szlovákiai magyar néprajzi bibliográfia megjelentetését (L. Juhász Ilona munkája). A könyvkiadásba több kiadóvállalat is bekapcsolódott. Mivel a komáromi múzeumban a magyar részleget megszüntették, a Fórum Társadalomtudományi Intézet létrehozta a komáromi Etnológiai Központot (Liszka József). Kelet-Szlovákiában 1995-ben Királyhelmec–Sárospatak központtal megalakult a Bodrogközi Közművelődési Egyesület, amely 1998-ban a Bodrogköz mindkét oldalán befejezte a népi építészet felmérését (Balassa M. Iván). Viga Gyula (1952–) már két könyvet is kiadott a Bodrogközről.

Kárpátalján (Ukrajna) 1963-tól kezdve az ungvári egyetemen magyar tanszékén számos néprajzi és folklór szakdolgozat is született, de ezek a megjelenésig nem jutottak el. Egy falumúzeum mellett néhány házból szabadtéri gyűjtemény jött létre (Bökény, Ugocsa m.). 1989-ben Ungvárott létrehozták a Hungarológiai Intézetet, amely hivatalosan néprajzkutatással is foglalkozik. Ugyancsak megkezdte működését a Kárpátaljai Magyar Néprajzi Társaság (Vári Fábián László [1951–] vezetésével). A Kárpátaljai Honismereti Dolgozatok sorozat számos értékes néprajzi cikket is közöl. Néhány falumonográfia néprajzi része is említést érdemel.

Az egykori Jugoszláviában az újvidéki egyetem körül alakult ki néprajzi és folklórgyűjtés, s bizonyos fokig néprajzi képzés is (Penavin-Borsy Olga [1916–], Jung Károly [1944–]). A Fórum Kiadó jelentette meg a legtöbb néprajzi gyűjtést, feldolgozást. Horvátországban a Baranyai-háromszög és Szlavónia magyar falvaiban Penavin-Borsy Olga nagyon sok gyűjtést végzett s adott közre, Lábadi Károly (1950–), aki először Katona Imrével dolgozott együtt, sorra jelentette meg jeles munkáit, amelyek közül különösen fontos a mintegy 2000 címszót tartalmazó Drávaszög Ábécé (1996). Lábadiné Kedves Klára a gyermekjátékokat adta közre, Baranya Júlia (1906–1982) sok oldalról mutatta be a táj néprajzát, Pataky András elsősorban a halászat és a népmesegyűjtés területén jeleskedett. Szlovéniában a néprajz a helytörténet keretében kapott helyet és ért el szép eredményeket.

A Györffy István Néprajzi Egyesület (a TIT Néprajzi Választmányának új neve) Viga Gyula értő és gondos szerkesztésében adja ki a Néprajzi Látóhatár című periodikát, amelynek szerkesztőbizottságában az utódállamok magyarságát egy-egy jeles kutató képviseli. A 2000-ig megjelenő kilenc évfolyam a határon túli magyar néprajz fontos forrása és egyben összetartó erőt is jelent.

A vidéki múzeumok 1963-ban nagy változáson mentek át, mivel állami kezelésből a megyei tanácsokhoz kerültek. Létrejött 19 megyei múzeumi szervezet; hozzájuk tartozott, s tartozik ma is a megye területén található összes múzeum, kiállítóhely, {V-154.} tájház. Élükön a megyei múzeumigazgató áll, aki a legfőbb irányító, az egységes költségvetés szétosztója, a gyűjtések irányítója, megszabja a restaurátorműhely munkáját és közvetlen kapcsolatot tart a megyei tanáccsal (1990 után önkormányzattal), valamint a Művelődésügyi Minisztérium (1998-tól Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma) Múzeumi Osztályával. A szakmai felügyeletet a budapesti Néprajzi Múzeum látja el.

A Néprajzi Múzeumban és a megyei múzeumokban 1977-ben 123 néprajzkutató tevékenykedett, ami a hivatásos néprajzosok 65%-át tette ki. Az MTA kutatóintézeteiben 25 fő dolgozott (Paládi-Kovács Attila adatai). Az hivatásos néprajzkutatók száma az 1990-es évekre 200 fölé emelkedett. Minden megyei múzeumi szervezet kiadott évkönyvet és más kiadványokat, amelyeknek kb. fele néprajzi témájú. A számos kiemelkedő vállalkozás között ki kell emelni a palóckutatást (Bakó Ferenc [1917–1998]), amelynek eredményei négy kötetben láttak napvilágot; Békés város néprajzát (Dankó Imre [1922–]), amely tartalmával és terjedelmével egyaránt kitűnik; Kecel történetét és néprajzát (Bárth János [1944–] munkája).

Az 1950-es évektől kezdve a szakképzett kutatók száma megtöbbszöröződött, hiszen 1950–1998 között csak a budapesti Néprajzi Tanszéken 157–160 hallgató kapott oklevelet. Jelentős számban végeztek a debreceni egyetemen, s kevesebben Szegeden is. 1992-ben a pécsi egyetemen alakult néprajzi tanszék, Miskolcon pedig Kulturális és Vizuális Antropológiai Tanszék létesült. Mindezek azt bizonyítják, hogy a két világháború közötti időszakhoz képest a néprajzi érdeklődés és az ezt kielégíteni kívánó képzés, kutatás, könyvmegjelentetés csaknem a tízszeresére nőtt. Ez a határozott érdeklődés az utódállamok magyarságában még jobban fokozódott.

A magyar települések múlt iránti érdeklődése és annak igénye, hogy szülőföldjüket, annak történetét, néprajzát könyvek segítségével megismerjék, az 1960-as évek közepétől kezdve megnövekedett. Érdekes módon ez erőteljesebben tapasztalható a keleti országrészben és mérsékeltebben a Dunántúlon. A falu-, illetve városmonográfiákban a régészet, a történelem, a munkás- és parasztmozgalmak, a termelőszövetkezetek története mellett terjedelemben is a néprajz játszotta a vezető szerepet. Györffy István mondotta egy alkalommal, hogy ha volna száz néprajzi falumonográfiánk, akkor könnyebben, de főleg jobban meg lehetne írni a magyar néprajzot. Az elmúlt évtizedekben ez a kívánság teljesült, még akkor is, ha ezeknek a kiadványoknak a színvonala különbözik egymástól. Az ilyen falumonográfiák különösen nagy számban jelentek meg Békés megyében (főként Szabó Ferenc szerkesztésében). Orosháza történetét és néprajzát jórészt maga írta, illetve közreműködőkkel szerkesztette Nagy Gyula (1911–1997). A legtöbb ilyen falumonográfiát és számos sorozatot a debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetem Néprajzi Tanszéke adta ki Ujváry Zoltán (1932–) vezetésével; a kötetek elsősorban Hajdú-Bihar, Szabolcs-Szatmár-Bereg megye egy-egy települését mutatják be. Ujváry nevéhez fűződik Gömör néprajzi kutatásának megindítása és kiszélesítése, melynek eredményeit füzet-, illetve könyvsorozatban bocsátották közre. A Folklór és Etnografia című sorozat már a századik számához közelít, a Műveltség és Hagyomány sorozat kötetei 1960-tól mint tudományos tanulmánygyűjtemények jelennek meg (idegen nyelvű változata az Ethnographica et Folkloristica Carpathica). Általánosságban megállapítható, hogy a debreceni Néprajzi Tanszék fejti ki a legszélesebb körű kiadói tevékenységet az egyetemi intézetek között.

A magyar néprajz szélesebb körű, mélyebbre hatoló kutatása mellett a lehetőséghez képest nem hanyagolták el a magyar néprajzosok a távoli földrészek kutatását {V-156.} sem. Az obi ugor népeket többen is felkeresték (Schmidt Éva [1948–], Kerezsi Ágnes [1954–]), a Kaukázusban Istvánovics Márton végzett hosszabb kutatásokat. Szibériában és Mongóliában elsősorban a sámánizmust kutatta Diószegi Vilmos és Hoppál Mihály. Vargyas Gábor Ausztráliában és Új-Guineában járt több alkalommal is. Afrikába Ecsedy Csaba (1942–), Martin György, Sárkány Mihály (1944–) és mások jutottak el hosszabb időre. Sokoldalú kutatást végzett Dél-Amerikában Boglár Lajos (1929–); Gunda Béla az észak-amerikai indiánok között járt, Bodrogi Tibor pedig Indonéziában. A korántsem teljes felsorolást azzal lehet kiegészíteni, hogy nálunk tanultak néprajzot számos távoli országból; pl. Indiából és Közép-Amerikából. A budapesti tudományegyetemen etnológiai tanszék is létesült (Boglár Lajos vezetésével), amely sok hallgatót vonz.

Különösen az 1960-as évektől kezdve a magyar néprajztudomány számos nemzetközi konferenciát rendezett, amelyeken sok nyugati szakember vett részt, már csak azért is, hogy a „keleti” országokkal megismerkedhessenek. Ez az érdeklődés az utóbbi évtizedekben csökkent, bár meg kell mondani, hogy a magyar vízum megadásának a korábbi rendszerben sem volt akadálya. Korábban a külföldi akadémiák (pl. a Dán vagy a Svéd Gusztáv Adolf Tudományos Akadémia) és néprajzi társaságok szakembereinket gyakran választották soraikba, ez az utóbbi évtizedben mintha megritkult volna. A Herder-díjat (amelyet elsőként Kodály Zoltán kapott meg) nyolc magyar néprajzkutató vehette át a kelet–nyugati kapcsolatok ápolásának elismeréseként.

Az elsősorban magyarok részére rendezett konferenciák nemcsak a feladatokat igyekeztek tisztázni, hanem a rokon tudományágak felé is igyekeztek kapcsolatot kiépíteni. Ezek sorában érdemes megemlíteni: a „Mivel járulhat hozzá a néprajztudomány a honfoglaló magyarság életmódjának kutatásához?” (1974) című konferenciát, amelyen a néprajzkutatókon kívül régész, történész, nyelvész és más szakemberek is részt vettek, s előadásaik meg is jelentek. Számos emlékülésen adóztak tisztelettel a nagy elődök (Herman Ottó, Jankó János, Bátky Zsigmond, Viski Károly, Kodály Zoltán és sokan mások) emlékének. Emlékezetes az 1984-ben Györffy István születésének 100. évfordulóján tartott ünnepségsorozat. A magyar néprajztudomány egyik vezetője Györffyt előadásában „fasisztoid” beállítottságúnak nevezte; emiatt kétségesnek látszott a megemlékezések sorsa. Végül is a szakma összefogása lehetővé tette az ünnepségsorozatot, sőt a Néprajzi Múzeum falán egy emléktáblát is elhelyeztek, szülővárosában, Karcagon pedig köztéri szobrot állítottak fel a tiszteletére.

A néprajz a 20. század második felében vált nagyobb részében történeti szemléletű tudománnyá, amely a jelenségeket igyekezett a távoli múltba visszakövetni. Ennek érdekében került sor a középkortól kezdve sok okleveles forrás néprajzi értékelésére (Belényesy Márta). Az 1950-es években a feldolgozásokban a marxista szemlélet kötelezőnek számított, de viszonylag kevesen tudták, hogy mit jelent ez a néprajzban. Az 1960-as évektől kezdve nálunk is megjelentek a különböző nyugati irányzatok (pl. strukturalizmus, szemiotika, etnoszemiotika, etnoszociológia, kulturális-antropológia és még sok más), amelyeknek követői akadtak a szovjet néprajzi szakemberek között is, és erre lehetett hivatkozni.

A magyar néprajzra korábban nehezedő világnézeti nyomás az 1970–1980-as években határozottan csökkent. Ennek egyik következménye, hogy a korábban megindult, de csak lassan erőre kapó vallási-néprajz, amely a történeti egyházak hitéletét kutatta, erőre kapott és külön ággá nőtte ki magát. A római katolikusok mellett egyre többen foglalkoztak a görög katolikusokkal, a protestáns egyházakkal, {V-157.} valamint a kis egyházakkal és a szektákkal is. A Magyar Néprajz VII. kötetében a népi vallásosság jelentős helyet kapott, A Magyarság Néprajzában a téma még csak három oldalon szerepelt. Az ilyen jellegű néprajzi kutatás kiszélesedésének kétségtelenül mozgatója volt az államhatalom határozott vallásellenessége, amely fokozatosan csökkent.

Ennek a korszaknak a lezárása a Magyar Néprajzi Társaság évszázados fennállásának megünneplésével ért véget 1989 októberében, amelyen hazánkból, a szomszédos, valamint a közeli és a távoli országokból több mint 600 szakember vett részt. A számos előadás és üdvözlés azt bizonyítja, hogy a magyar néprajztudományt itthon és külföldön egyaránt megbecsülik, nemcsak mint tudományszakot, hanem mint olyat is, amely a magyar nemzeti művelődésért már eddig is tett valamit és a jövőben is tenni kíván.

E korszak alapvető eredménye, hogy a megszaporodott néprajzi tanszékek jól képzett kutatókat bocsátottak ki, akik a különböző intézményekben a szakmai színvonalat nagymértékben emelték. Ez meglátszik a kiadványok számának növekedésében, a múzeumi tárgyak gyűjtésében, archívumok létesítésében és különösen abban, hogy – részben vagy egészben – sikerült megvalósítaniuk a néprajztudomány előtt álló nagy feladatokat (Magyar Néprajzi Atlasz, szabadtéri múzeumok, Magyar Néprajzi Lexikon és a nagy összefoglalás, a Magyar Néprajz). A néprajzkutatók közül ötvenen szerezték meg a tudományos fokozatok (kandidátus, tudományok doktora) valamelyikét, ugyanakkor az egész korszak alatt összesen négy tudóst választottak az MTA tagjává. 1966-ban az MTA I. osztályának 26 tagja között egyetlen egy néprajztudós sem volt, ami talán természetes is, hiszen alapfokon a már tagsággal rendelkezők döntenek az új tagok felvételéről, és elsősorban a saját tudományszakuk képviselőit javasolják, míg a néprajznak még ajánlót is máshol kell keresni. Ez azt is jelenti, hogy tudományszakunknak nincs megfelelő képviselete olyan tudományos fórumokon, ahol az anyagiak szétosztása is folyik. Egy viszonylag új tudományszak, mégha európai elismerést is ér el, a hazai értetlenség falát sokáig nem tudja áttörni.

Az 1950–1960-es évek politikai megkülönböztetése lassanként enyhült, bár egy-egy alkalommal újra felbukkant (pl. Bálint Sándor professzor perében). A néprajztudományban a korszak meghatározó egyénisége Ortutay Gyula, az MTA Néprajzi Kutató Csoportjának igazgatója, a Múzeumok és Műemlékek Országos Központjának elnöke, az MTA tagja és még sok más politikai és tudományos tisztség viselője volt, aki 33 éven át egészen haláláig kormányozta tudományszakunkat. Azok az eredmények, amelyeket tudományszakunk elért, sok esetben kapcsolódnak hozzá, mert nevének abban a korban nagy politikai súlya volt, és ez a köztudatban visszavetült tudományos megítélésére is.