Az elmaradások pótlása (1945–1989)

TARTALOM

Kulturális antropológia

Útkeresés (1990-től)

FEJEZETEK

A politikai rendszerváltozás után a néprajztudomány szervezete nem változott sem az MTA-n belül, sem a Művelődésügyi Minisztérium, illetve annak utódai alá közvetlenül vagy közvetve tartozó múzeumok vonatkozásában. A legjelentősebb feladatnak látszott a már megkezdett nagy vállalkozások befejezése. Ez a Magyar Néprajzi Atlasz esetében meg is történt, s minden körülmény azt jelzi, hogy a Magyar Néprajz még hiányzó három kötete is megjelenik. A változás elsősorban a pénzügyi támogatás módjában látható, mert a tudományos kutató- és publikáló munkára már nem elsősorban a költségvetésből származik a pénz, hanem főként különböző alapítványokból. Ennek bizonyos hátrányai (pl. a vidéki múzeumok nem mindig ismerik a lehetőségeket) {V-158.} és előnyei (az általánosabb és mélyebb ellenőrzés) egyaránt jelentkeznek.

Az 1990 óta eltelt évtized semmiképpen sem volt elegendő arra, hogy a néprajz elé új és meghatározható idő alatt megvalósítható feladatokat lehessen kitűzni. Ezért tovább folytatódik a különböző archívumok gyarapítása, sőt újak létesítése, hogy a részletkutatásokat biztosabb alapokra lehessen helyezni. A kutatás két irányban szélesedik ki. Az egyik a történeti múlt és általában a történetiség megerősödése a kutatásban (ilyen témájú archívumok létesítése és adatainak közreadása), a másik a jelenkor és a közelmúlt etnoszociológiai vizsgálata, melynek módszere most van kialakulóban. Mindezek mellett a hazai nemzetiségek kutatása és a határon túli magyarok népi műveltségének feltárása a legfontosabb feladat.

A korábban már említett néprajzi-etnológiai kutatási módszerek közül egyik sem erősödött meg különösebben és nem vált elterjedtté vagy éppen uralkodóvá az elmúlt évtizedben, nyomait azonban most is fel lehet fedezni. Ugyanakkor sok esetben a más tudományágakhoz (pl. a nyelvtudományhoz, a földrajzhoz, a művelődéstörténethez) való közeledés is kimutatható. Ma még nem ismerünk olyan megvalósításra váró általános tervet, célt, amelyről a több mint 200 hivatásos néprajzkutató úgy érezné, hogy az ő munkájára, eredményeire is szükség van. Ennek következménye, hogy a kutatók nagyobb része befelé fordul, és a maga kis feladatait igyekszik ellátni és megvalósítani. Mindezen nem lehet csodálkozni, hiszen a nagy feladatok befejezése, az alapvető változás kissé légüres térbe juttatta a kutatókat. A legfontosabb feladat azoknak a kiemelkedő tudósoknak a minél gyorsabb megtalálása, akik szakmánk egész területét nemcsak átlátják és kijelölik az új célokat, hanem a megvalósítás feltételeit is megteremtik.

A magyar néprajz a 20. században vált olyan tudománnyá, melynek eredményeit a többi tudományszak képviselői az országon belül és a néprajz művelői az országhatáron kívül egyaránt elismerik. Ha e századon belül akarjuk a fordulópontokat, illetve a jelentős korszakokat megjelölni, akkor az egyik az 1930-as évekre, a másik az 1970–1989 közötti időszakra tehető, amikor a nagy összefoglalások, illetve azok előkészületei a megvalósulás útjára léptek. Mindez úgy vált lehetségessé, hogy megszületett az egyetemi néprajzi képzés és napjainkban már 7–8 tanszék oktatja magas fokon a néprajzkutatókat. A néprajztudomány legfőbb feladata, hogy a 21. századra meghatározza a magyar néprajz célját, és megteremtse a célok megvalósításához a kedvező körülményeket.

Az elmaradások pótlása (1945–1989)

TARTALOM

Kulturális antropológia