Irodalomtörténet, irodalomelmélet, összehasonlító irodalomtudomány

A század kezdetétől 1945-ig

A 19. századra adja át helyét a „historia litteraria” az irodalomtörténetnek. Pápay Sámuel, Kölcsey Ferenc, Toldy Ferenc, Erdélyi János és mások a kutatás fejlődését alapvetően befolyásoló tudományos munkáját követően Gyulai Pál (1826–1909) az első, aki a nemzeti klasszicizmus szemléletét fogalmazza meg irodalomtörténeti munkásságában. Kritikai szemléletét az Erdélyitől és Aranytól származtatott népies-nemzeti irodalom eszméje, valamint a tragédia és katarzis irodalmi követelménye, az ezáltal etikumba forduló esztétikum tragikum-felfogásának kettősége jellemzi. Ennek az elvnek alapján vázolta fel a nemzeti klasszicizmus kialakulását, különösen négy költő műveit kiemelve (Berzsenyi, Vörösmarty, Petőfi, Arany). Az ő nemzedékéhez tartozik Greguss Ágost (1825–1882) és Salamon Ferenc (1825–1892), akik az irodalom feladataként az erkölcsök javítását jelölték meg.

Beöthy Zsolt (1848–1922) már nem csak az irodalmi élet belső köreit, de az irodalom iránt érdeklődőket is megszólította. A nemzeti klasszicizmus jegyében készült irodalomtörténeti áttekintése A magyar nemzeti irodalom történeti ismertetése I–II. (1877–1879.), és A magyar irodalom kis-tükre (1896). Jelentős irodalomtudományi munkája A tragikum (1885) és A szépprózai elbeszélés a régi magyar irodalomban I–II. (1886–1887). Tragikum-elmélete vitára sarkallta a kor neves irodalomtörténészeit, Péterfy Jenőt és Rákosi Jenőt.

1870–1880 körül vált uralkodóvá a magyar irodalomtörténet-írásban a pozitivista szemlélet. Számos új folyóirat és irodalmi {V-189.} társaság alakult. E korszak két kiemelkedő egyénisége Péterfy Jenő (1850–1899) és Riedl Frigyes (1856–1921). Péterfy színikritikái és drámamegközelítései jelentősek. A tartalom lélektani kifejezésére hívta fel a figyelmet, s a nemzeti irodalom mellett kiemelte a világirodalom jelentőségét is.

Riedl Frigyes, az Akadémia és a Kisfaludy Társaság tagja, a budapesti egyetem professzora. Tanulmányaiban, cikkeiben támadta a nemzetieskedést, kétségbe vonta a hunmonda eredetiségét, leleplezte Thaly Kálmán csalását, kimutatta, hogy a kuruc dalok között saját verseit is közölte. Az ő nevéhez fűződik az első jelentős magyar Arany-monográfia (1887). A magyar irodalom fő irányai címmel összefoglaló kötetet írt (1896), melyben a magyar irodalmi folyamatokat a szellemi irányzatok jegyében mutatta be, a nemzeti irodalmat európai összefüggésben igyekezett vizsgálni. 1906-ban ismét írt egy irodalomtörténetet, ezúttal egy angol kiadó felkérésére, melynek egy változata németül is megjelent. Kenyeres Zoltán a leginspiratívabb magyar irodalomtörténésznek nevezi. 1905-ben jelent meg Szigetvári Iván kötete, Az irodalomtörténet elméletéről címmel, mely elsősorban Taine szempontjai alapján ismertette az irodalomtörténet „természettudományos elméletét”. A pozitivista szemlélet jegyében munkálkodott Bodnár Zsigmond (1839–1907), Heinrich Gusztáv (1845–1922), Katona Lajos (1862–1910), Négyesy László (1861–1933) és Tolnai Vilmos (1870–1937). Négyesy retorikai, stilisztikai, de különösen verstani vizsgálataival hatott utódaira. Kiemelkedő verstani munkái: Magyar verstan (1886), A mértékes magyar verselés története (1892), és a Ritmus és verstechnika (1924). Számos cikke és tanulmánya ellenére elsősorban egyetemi stílusgyakorlatai által él a köztudatban, hiszen szemináriumán megfordult a Nyugat nemzedékének színe-java (Babits Mihály, Kosztolányi Dezső, Tóth Árpád, Zalai Béla, Reichard Piroska, Ritoók Emma, Mohácsi Jenő, Balázs Béla és sokan mások). 1915-ben jelent meg Fogarasi Béla tanulmánya, Az irodalomtörténet filozófiai problémái, mely az irodalomtörténeti gondolkodás középpontjába az irodalmi művet helyezte. Tolnai Vilmos Bevezetés az irodalomtudományba című kézikönyve 1922-ben jelent meg, melyben foglalkozik a történeti vizsgálat kérdéseivel és az irodalmi élet jelenségeivel is. A nemzeti klasszicizmus szemléletét fejlesztette tovább a század egyik legnevesebb irodalomtörténésze, Horváth János (1878–1961). Kritikus, szerkesztő, tudós, egyetemi tanár, az Eötvös-kollégium szakvezető tanára (1909), a Magyar Irodalomtörténeti Társaság első titkára. Thienemann Tivadarral az első magyar szellemtörténeti folyóirat, a Minerva egyik megszervezője (1922). Később részt vett a konzervatív irodalom újjászervezésének érdekében létrehozott Napkelet elindításában. A filológiai alaposság, tárgyismeret mellett szemléletét szintézisigény jellemzi. Az 1908-as és 1920-as évekből származó két munkája posztumusz jelent meg A magyar irodalom fejlődéstörténete címmel (1976). Az irodalmat kommunikáción alapuló szellemi viszonyként, az író- műalkotás-olvasó hármasságaként határozta meg, a hármas viszonyt az irodalom alapviszonyának tekintve a Magyar irodalomismeret (1922) című kötetében. A 16. századig tekintette át a magyar irodalom történetét három könyvében, melyek A magyar irodalmi műveltség kezdetei (1931), Az irodalmi műveltség megoszlása (1935), A reformáció jegyében (1953). Több monográfiát készített (Petőfiről, Csokonairól, Katonáról, Berzsenyiről, Vörösmartyról és másokról), egyetemi előadásai könyvek és tanulmányok formájában is napvilágot láttak. Több verstani könyve is megjelent: A magyar vers (1948), a Rendszeres magyar verstan (1951), valamint a Vitás verstani kérdések (1955). Horváth volt az első, aki meghatározta az irodalomtörténet szerepét, az irodalmi folyamat egészébe helyezve. {V-190.} Véleménye szerint az irodalomtörténet az „irodalmi fejlődés teljes, történeti egészének genetikus önismerete” lesz, s az irodalmi fejlődés mint „önszemléletre, öntudatra törekvése szervét hozza létre”. Az irodalmi tudat tehát nem az orosz formalistákéhoz hasonló meghatározása az irodalmi műalkotásnak, hanem az irodalomtörténet mibenlétének definíciója. Az irodalmi tudat állandóan változó eleme az irodalmi folyamatoknak. Horváth János irodalomszemlélete hatással volt Kerecsényi Dezső, Keresztury Dezső s részben Barta János kutatásaira.

A nemzeti klasszicizmus mellett új szellemi irányokat honosított meg a Nyugat három nemzedéke. Kiemelkedő Babits Mihály irodalomtörténeti munkássága, így a Petőfi és Arany (1910), Az ifjú Vörösmarty (1911), A férfi Vörösmarty (1911), Magyar irodalom (1913), Tanulmány Adyról (1920), A kettészakadt irodalom (1927), és különösen Az európai irodalom története (1934–1935). Babits a Magyar irodalom című tanulmányában Riedl elgondolásához hasonlóan a magyar irodalmat az európai mozgalmakkal, szemléletmódokkal összefüggésben vizsgálta. Hangsúlyozta, hogy a nemzeti értékek és az európai ösztönzések nem ellentétesek, hanem kapcsolódnak egymáshoz. Babits így a hagyományokat megőrző korszerűsítés megvalósításának szükségessége mellett érvelt. Hasonló szemléletben írta a modern magyar irodalomról szóló összefoglalását Schöpflin Aladár (1872–1950), A magyar irodalom története a XX. században (1937) címmel. A kritikai impresszionizmus módszerének jegyében írt Ignotus (Veigelsberg Hugó, 1869–1949), Osvát Ernő (1877–1929), Hatvany Lajos (1880–1961). Osvát törekedett arra, hogy maga köré gyűjtse az új szerzőket; nem egy egység kialakítására törekedett, a sokféleség befogadásával a Nyugatnak eklektikus jelleget adott. A Nyugatot nemcsak szépirodalmi, de kritikai szempontból is ez az eklektikusság jellemezte. (Liberális szemlélete, eklektikussága miatt később is sok támadás érte. Lukács már az 1910-es években bírálta a Nyugat eklektikusságát.) A szellemtörténet módszerét követte Balázs Béla (1884–1949), Fülep Lajos (1885–1970) és Lukács György (1885–1971). Lukács fiatalkori írásai, regényelmélete nemzetközileg is elismert, későbbi munkái a marxizmus jegyében születtek. Lukács szerint a kritikai és irodalomtörténeti gondolkodásmód szerint, mely az irodalmi értéket típushoz köti, értékeken kívülinek tekintett mindent, ami a preferált típusokon kívül található. Később minden olyan az értékeken kívülre került, ami nem a realizmushoz tartozott. A különösen Lukács és Révai által képviselt marxista szemlélet tehát egyaránt szembenállt a nemzeti klasszicizmussal és a Nyugat liberális szemléletével. Szemléletük középpontjába az irodalom forradalmi hagyományát helyezték, s a művészet és forradalmi változás összekapcsolását. A szubjektivitás helyett az objektívnak vélt realizmuselméletet hangoztatták. A szellemtörténet határozta meg a második és harmadik nemzedék szemléletét is. A második nemzedék kiemelkedő alakjai Baránszky-Jób László (1897–1987), Kerecsényi Dezső (1898–1945), Féja Géza (1900–1978), Barta János (1901–1988), Halász Gábor (1901–1945), Szerb Antal (1901–1945), Németh László (1901–1975), Illés Endre (1902–1986), Keresztury Dezső (1904), Cs. Szabó László (1905–1984). Jelentős Szerb Antal magyar és világirodalmi összefoglalása (Magyar irodalomtörténet. I–II. 1934; A világirodalom története. I–II. 1941), Féja Géza és Németh László népi mozgalmi szemléletet is magába foglaló munkája, Thienemann Tivadar első korszerű irodalomelméleti összefoglalója (Irodalomtörténeti alapfogalmak, 1930). A harmadik nemzedék kiemelkedő alakjai Bóka László (1910–1964), Kardos Tibor (1908–1973), Mátrai László (1909–1983), Tolnai Gábor (1910–1990), Rónay György (1913–1978), Sőtér István (1913–1988).

{V-191.} 1945 után

1945-ben még együtt létezik a későpozitivista szemlélet, a szellemtörténet; az avantgárd ekkor még a történettudományok terén kevésbé tudott érvényesülni. Mivel az emigrációból hazatérő és a hazai illegális mozgalom egykori tagjai eltérő nézeteket vallottak, s ezzel összefüggésben eltérő kultúrpolitikai nézeteket is, Lukács és Révai addigi munkái ellenére sem volt egységes kultúrpolitikai elképzelésük. 1947-től vált uralkodóvá a marxista irodalomszemlélet, fokozatosan minden más megközelítési módot kiszorítva. 1948-ban hirdettek paradigmaváltást a módszerek, értékek, fogalmak terén. Átalakították az Akadémiát, az egyetemi oktatást, azonban áttekintő, tudományos igényű munka nem született. Agárdi Péter a korszak irodalomtudományát vizsgálva a monográfiák irodalomtörténet-írásáról beszél. 1955-ben irodalomtörténeti kongresszust szerveztek a realizmus kérdésének megvitatására. A korszakra jellemző, hogy „Az irodalmi értékelés típusazonosítás révén történt: ha kimutatták, hogy egy mű vagy egy irodalmi jelenség a realizmus típusába tartozik, akkor menlevelet kapott és bekerült a »haladó tudományok« és – ami evvel egyet jelentett – az értékek körébe, de jaj volt neki, ha kiderült, hogy nem a realizmus prekoncipiált jellemvonásait hordozza.” (Kenyeres Zoltán: Irodalom, történet, írás, 1995). A kongresszuson felvetették, hogy voltak olyan korszakok, amikor nem létezett realizmus, így nem lehet a realizmust az egész irodalomra vonatkozó kategóriának tekinteni, a kutatásban szükség lehet más módszerekre is, de kisebbségben maradtak a kérdések felvetői, s a kongresszuson megállapították, hogy a realizmus fogalmát sem túlságosan leszűkíteni, sem túlságosan kiterjeszteni nem szerencsés. 1956 után továbbra is folytatódott a monográfiák korszaka, de az 1960-as években már megjelentek nyitottabb szemléletű könyvek is. Így Rónay György Petőfi és Ady között című kötete (1958) – mely a Nyugat harmadik nemzedékének szellemében a 19. század második felében vizsgálta a modern irodalom útját –, Wéber Antal regénytörténete, Czine Mihály Móricz-monográfiája, Szauder József (A romantika útján, 1961) és Klaniczay Tibor (Reneszánsz és barokk, 1961) stílustörténeti fogalmakat rehabilitáló kötetei. A 20. századi kutatás több nehézségbe ütközött. A legproblémásabb kérdések a Nyugat megítélése, az avantgárd mozgalmak vizsgálata és a népi írók megközelítése volt. Az avantgárd és a népi mozgalom vizsgálata elutasításba ütközött és mellékvágányra terelődött, a Nyugat megítélését próbálta javítani például Bóka László, előbb a két háború közötti korszakot, majd a századelő időszakát tekintve. Koncepciójának egyik fontos megállapítása – Schöpflinhez hasonlóan, szemben Lukáccsal és Révaival –, hogy Adyt a Nyugat egyik legnagyobb szerzőjének tekinti, s nem helyezi szembe a Nyugattal.

1957–1958-tól Lukácsot kitiltják az egyetemi katedráról, kritikai hadjáratot indítanak ellene, 1956-os szerepvállalása miatt. Mint Kenyeres Zoltán írja: „Ennek az egyébként voluntarisztikus ideológiai kampánynak a fedezete mögött azonban elkezdődhetett néhány korszerű kutatómunka és elkezdődhetett néhány kérdés felülvizsgálata. Mivel Lukács a 30-as évektől kezdve a realizmus híve volt, most hírbe keveredett realizmuselmélete is, s ez alkalmat adott a modern irányok bizonyos támogatására.” 1956. január 1-jén kezdte működését az Akadémia Irodalomtörténeti (majd Irodalomtudományi) Intézete. Célja a marxista szemlélet érvényesítése lett volna az irodalomtörténet terén, azonban a munka kezdetére kérdésessé vált, hogy van-e erre vonatkozóan egységes paradigmarendszer, így más jellegű kutatási próbálkozások is voltak. Az intézet keretében kezdődött az 1960-as évek egyik nagy vállalkozása, A magyar {V-194.} irodalom története. 1–6. (1964–1966) kiadása, mely összefoglaló kézikönyve a magyar irodalomnak, a kezdetektől 1945-ig. A szerzők igyekeztek lehetőségeikhez képest tárgyilagosan, politikai szemlélettől mentesen közelíteni tárgyukhoz. Ez minél távolabb tekintünk az időben, annál jobban sikerült. A kötetek folytatásaként jelent meg A magyar irodalom története. 1945–1975. 1–4. (1981–1990).

Az intézet kiadásában jelent meg az Irodalomtörténeti Közlemények, mely régi magyar irodalmi témák kérdéseivel foglalkozott, ekkori szerkesztője Klaniczay Tibor volt; valamint a Világirodalmi Figyelő (1964-től Helikon), mely nemzetközi irodalmi kérdéseket tárgyalt. Az 1963-ban alapított Kritikát a marxista szemlélet jegyében indították, de kísérleti műhellyé vált, a modern törekvések közvetítő fórumává. Hozzájárult egy nyitottabb szellemű szemlélet kialakításához. A lap irodalomszemléletére az intézet elméleti osztálya hatott, főként Hankiss Elemér, Miklós Pál, Nyírő Lajos, Szili József és Bojtár Endre.

Az intézet irodalomtörténeti munkájának keretében többrétű filológiai munkát is végeztek. Folytatódott a Régi Magyar Költők Tárának kiadása, s több kritikai kiadás, így Vörösmarty Összes Művei, József Attila Összes Művei megjelentetése. Indítottak új sorozatokat is, a Bibliotheca Hungarica Antiqua (Varjas Béla szerkesztésében), A magyar irodalomtörténet forrásai (Somogyi Sándor és Tóth Dezső szerkesztésében), Az irodalomelmélet klasszikusai (Nyírő Lajos és Vajda György Mihály szerkesztésében), az Új magyar múzeum, az irodalomtörténeti bibliográfiák köteteit. Elkezdték A magyar irodalomtörténet Bibliográfiájának munkálatait, kiadását csak 1972-ben indították el. Tovább folytatták az Irodalomtörténeti Füzetek sorozatát, s több kötete jelent meg az Irodalomtörténeti Könyvtár nagymonográfia sorozatnak.

Az 1960-as évek második felében más kérdések kerültek előtérbe. Mint Szili József írja: „Az irodalomtörténészek egy része már az ötvenes évek végén, a hatvanas évek elején jól érzékelte, hogy az irodalomtörténet elméletének fejlődését szinte lehetetlenné tették a realizmusfogalommal és a történetiség fogalmával folytatódott manipulációk. A hatvanas évekbeli realizmusvitánk fontos eredménye volt, hogy diszkreditálódtak a dogmatikus korszak alatt a realizmusközpontúság jegyében preferált sematikus fejlődés- és értékkoncepciók. Eloszlott a stílustörténeti kutatások iránti bizalmatlanság, és tarthatatlanná váltak az olyan nézetek, amelyek az irodalomtörténetet a gazdaságtörténet, a politikatörténet vagy az eszmetörténet függvényévé degradálták.” (Az irodalomtörténet elmélete. I–II. Szerkesztette Szili József, 1989.)

Németh G. Béla új szemléletű líraértelmezése 1966-ban jelent meg az Irodalomtörténeti Közleményekben, az önmegszólító verstípusról. Egyetemi tanítványai közül egy csoport alakult ki körülötte (Horváth Iván, Szegedy-Maszák Mihály, Szörényi László, Veres András), akik később jelentősen hozzájárultak az irodalomtudomány alakulásához. Szintén ekkor jelent meg Hankiss Elemér tanulmánya a Kritikában, József Attila komplex képei címmel. Módszertanilag újdonságot jelentett ez a cikk is, az irodalomtörténet, irodalomszociológia és irodalomlélektan összekapcsolásával. Az avantgárd mozgalmak kutatásában Szabolcsi Miklós a belgrádi kongresszuson tartott előadását publikálta (A nemzetközi avantgard. Kritika, 1967. 12.), majd a Jel és kiáltás című összefoglaló kötetben (1971). Az avantgárd mozgalmak filológiai munkálataiban ekkor Bori Imrének volt nagy szerepe. Bojtár Endre a kelet-európai mozgalmakat vizsgálta (A kelet-európai avantgarde irodalom, 1977). Ezek a munkák is hozzájárultak az 1960–1970-es évek szemléletmódbeli, módszertani kérdéseinek, lehetőségeinek bővítéséhez. Kenyeres Zoltán kiemel három erre utaló tanulmánykötetet. A Hankiss Elemér {V-195.} szerkesztette Formateremtő elvek a költői alkotásban (1971), mely az MTA Stilisztikai és Verstani Munkabizottsága 1968-as vitaülésének anyagát tartalmazza, ahol Babits Ősz és tavasz között és Kassák A ló meghal a madarak kirepülnek című versét vitatták meg; a szintén Hankiss által szerkesztett A novellaelemzés új módszerei (1971), mely az 1970-es szegedi novellaelemző konferencia anyagát tartalmazza; valamint a Németh G. Béla szerkesztésében kiadott Az el nem ért bizonyosság (1972) című kötet, mely Arany lírájának elemző tanulmányait tartalmazza.

A századfordulótól az 1960-as évek közepéig a nemzetközi irodalomtudomány jelentős iskoláit, irányzatait, megközelítésmódjait foglalja össze a Nyírő Lajos szerkesztésében megjelent Irodalomtudomány: tanulmányok a XX. századi irodalomtudomány irányzatairól című kötet.

Jelentőssé váltak a komparatisztikai vizsgálatok és azok nemzetközi megítélése. A Nemzetközi Összehasonlító Irodalomtörténeti Társaság (Association Internationale de Littérature Comparé, AILC) III. kongresszusán vett először részt magyar küldöttség (Kardos László, Király István, Sőtér István és Wéber Antal). Ettől kezdve rendszeresen vettek részt a magyarok a kongresszusokon, s bekapcsolódtak a társaság munkájába is, főként Klaniczay Tibor, Sőtér István, Szabolcsi Miklós és Vajda György Mihály. Az AILC fő vállalkozása az európai irodalmak történetének megírása volt, kötetei egy-egy témakör, korszak vagy régió témáit dolgozták fel. Magyar kezdeményezésre jött létre a Neohelicon című folyóirat, 1973-ban. A folyóirat a komparatisztika nemzetközi kérdéseit, eredményeit tette közzé. A lap Szabolcsi Miklós és Vajda György Mihály szerkesztésében, az Akadémiai Kiadó gondozásában jelent meg. A komparatisztika nemcsak a külföldi eredményekből merített, hazai hagyományai is voltak. Már Arany János a Zrínyi és Tassóban alapot ad az összehasonlító módszernek. Jelentős Meltz Hugó Kolozsváron megalapított komparatisztikai folyóirata és Riedl Frigyes tevékenysége. Sőtér István jelezte az AILC 1976-os budapesti kongresszusán a nemzeti irodalom komparatista szempontú megközelítésének fontosságát. Az 1970-es években az Akadémián meg is kezdődtek az ilyen jellegű munkálatok, azonban később abbamaradtak. A szemlélet változásával újabb irányok is kialakultak a magyar kutatásban. Vajda György Mihály és Sziklay László a filológiai módszert követte, iskolát teremtve Szegeden, az összehasonlító irodalomtörténeti tanszéken. Ezt folytatta Fried István, jelentős kelet-közép-európai kutatásokkal. Fried István utal arra, hogy az irodalomtudomány „rendszerváltásával” a kánonok, s az irodalomtudomány részdiszciplínáinak viszonyai is átrendeződtek. Arra, hogy vajon miért nem számolnak az összehasonlító irodalomtudomány dialogikus voltával, egyik – több további kérdést is felvető – válasza a következő: „Csakhogy máig kísért a tétel, mely szerint az összehasonlító irodalomtudománynak nincsen szüksége sem önálló státusra, sem saját elméletre, mivelhogy olyan értelemben »tudomány közötti«, amely szerint a »nemzeti« (anyanyelvi) és az idegen nyelvi filológiák között helyezhető el; ily felfogásban egy szélesebb értelemben vett közvetítés adja lényegét, mintegy »segédtudományi« szerepben. A magyar egyetemi rendszer mintha kedvezne ennek a múltból itt maradt, az önelvű irodalomtörténet eszméjét támogató és még a kontextuális irodalomfelfogást is inkább csak eltűrő nézetnek, amikor részint a magyar irodalmi versus világirodalmi-összehasonlító tanszékek megoszlásában gondolja el a magyar szakos egyetemisták irodalmi képzését szervező intézetet, részint segédtudományi jelentőségre szorítja vissza az elméleti stúdiumokat. S hogy ezen a téren az úttörő pécsi példát követve lényegesen változott a helyzet, jelzése az irodalomtudományban/-kritikában {V-198.} folyamatosan zajló küzdelemnek, egyben irodalomfelfogások vitájának is – miszerint a vitathatatlanul törzsanyagot alkotó magyar irodalom is csupán az irodalomközi folyamatban tárja-tárhatja föl értékeit. Egyben regionalitásában kapcsolódik a világirodalmi áramlatokhoz.” (Irodalomtörténések Kelet-Közép-Európában, 1999). Utalt az összehasonlító irodalomtudomány problémáira. Módszertani problémaként, „tragikus vétségként” jelzi, hogy a komparatisztika ahelyett, hogy reflektált volna az előző korszakok által felvetett kérdésekre, elhatárolta magát azoktól. Az irodalomtörténet, irodalomelmélet kapcsolata az összehasonlító irodalomtudománnyal is több kérdést vet fel. Az összehasonlító irodalomtudomány csak kritikával fogadja el az irodalomtörténet elvárásait, a saját elméleti előfeltételeinek érvényesítésének biztosítva előnyt, de nem fordít hátat az irodalomtörténetnek, s nem válik elméletté. Mint írja „Az összehasonlító irodalomtudomány olyan értelemben vett tudománytörténet, hogy az egyes anyanyelvi tudományosságokat éppen úgy igyekszik egy szélesebb kontextusban együttlátni, egymáshoz viszonyítva bemutatni, mint ahogy az irodalomközi folyamat elemzése során az irodalmakat, a kibukó interferenciák, illetőleg a párhuzamosságok hangsúlyozásával. Ilyen típusú összehasonlító irodalomtudomány alkalmas lehet arra, hogy részint keletkezésükben, az anyanyelvi és a világirodalmi kontextusban láttassa a történeti/elméleti iskolákat, részint fölmérje egymáshoz való viszonyuk jellegzetességeit.” Ez az észrevétel az összehasonlító irodalomtudomány fogalmának egyik lehetséges megközelítése lehet.

(1971–1973 között marxista ellentámadás, tisztogatás következett, melynek hatására a Kritikát elvették az Irodalomtudományi Intézettől.)

Kenyeres Zoltán véleménye szerint az 1960-as évektől az 1980-as évekig nem lehet periodizációról beszélni a magyar irodalomtudomány történetét tekintve, s nem jelentett korszakhatárokat a strukturalizmus, a recepcióesztétika, a hermeneutika hatása sem.

Az 1980-as évek fordulójára a 20. század előtti korok kutatásával kapcsolatban minden kutathatóvá vált. (A főbb kutatási helyek és témák az Irodalmi élet, kutatóhelyek, „irányzatok” fejezetben ismertetve.) Kenyeres Zoltán szerint az irodalomtörténet tárgyával kapcsolatos viták egy része az irodalomtörténet és a kritika határának kérdésével foglalkozik. Az irodalomtörténet kutatásában már elérkeztek odáig, hogy az irodalomtörténeti kutatás nem igényel időbeli távolságot, egyfajta vélt objektivitás reményében. Irodalomtörténet és kritika kapcsolatának egyik lehetséges értelmezése az irodalomtörténet és élő irodalmiság összekapcsolása. Kulcsár Szabó Ernő véleménye szerint az irodalomtörténetet nem az irodalomtörténészek, hanem az élő irodalmiság írja újra. Kenyeres Zoltán erre alapozva véli úgy, hogy a „legtöbb történeti újdonságot ma is azok a pályatársaink hozzák, akik többé kevésbé rendszeres figyelemmel tudják kísérni az élő, kortárs irodalmat”. A történetiség-fogalom problémáit jelen és múlt szétválasztása okozza. Többnyire vulgarizáló válaszokat adott a történetiség kérdésére a strukturalizmus és a historizmus. Többek között Bonyhai Gábor hívja fel a figyelmet múlt és jelen dialógusviszonyára, kiemelve Gadamer alapján, hogy a múlt megértésének önmegértéssé kell válnia. A probléma más típusú megfogalmazása az objektivitást feltételező elméletekkel szemben fellépő neorelativista, neoszubjektivista törekvések kérdéseinek felvetése. Odorics Ferenc szavaival, ha valaki irodalomtörténetet próbál írni: „…a szöveg mintegy apropóján beszámol belső, mentális állapotairól. Így az irodalomtörténész írásműve nem a magyar irodalom egymást követő állapotait fogja rögzíteni, hanem az időben egymást követően létrejött művek által az irodalmárban képződött mentális struktúrák {V-199.} egymásutániságáról fog számot adni: azaz magán-irodalomtörténetet konstruál.” (Konstruktivista irodalomtörténetírás nem-konzervatív keretben, Literatura, 1990. 2.). Régi kérdése az irodalomtörténetnek az is, hogy az irodalom jelenségei mennyiben magyarázhatók belső tényekből, vagyis az irodalomtörténet mennyiben immanens, önálló, vagy mennyiben kötődik a történeti adottságokhoz, társadalmi jelenségekhez, valamint ennek hogyan kell megjelennie a módszerben, s az irodalomtörténet-írásban. Az irodalom nemzeti küldetésének romantika korabeli gondolata folyamatosan továbbélt, s a marxista determinációs elmélet a végletekig fokozza, irodalom és politika összefonódásának követelményével. A kérdés a periodizáció kérdésével összekapcsolódva az, hogy „Kirajzol-e az irodalomváltozások folyamata egy, a történelmi változásoktól független korszakolási rendet, olyat, amely az irodalom benső öntörvényűségét tanúsítja, vagy az irodalmi makrostruktúrákat a történelem nagy folyamataihoz kell igazítani”. Az önállóság kérdéséhez kapcsolódó probléma az irodalomtörténet diszciplinaritása, a társtudományokhoz való viszonya. Dávidházi Péter az irodalomtudomány önálló, de a szellemi élet egészétől nem elszakított voltát hangsúlyozta. Az irodalomtudomány fogalmának, módszereinek tekintetében ismeretesek konszenzusra, tehát a különböző megközelítések összeegyeztetésére törekvő próbálkozások, valamint a deszenzus koncepcióját jelző vélemények. Kulcsár Szabó Ernő hívja fel a figyelmet arra – mint azt Kenyeres Zoltán kiemeli – hogy „egyfajta új metodológiai deszenzus félreérthetetlen (…) újra kell gondolnunk azt a néhány évtizede még egyezményesnek tekintett metodológiai követelményt is, mely szerint az irodalomtudománynak – irányzati adottságai fenntartásával is – konvertálható fermalizációs rendszerek kialakítására kell törekednie.” (A fordulat jellege [Pozitivizmus és szellemtörténet]. Literatura, 1990).

Kulcsár Szabó Ernő véleménye szerint az irodalomtörténeti vizsgálatokban vagy a történeti szempont érvényesült, vagy a történeti létmód sajátosságait kioltó jelenbeli elméleti módszerek uralkodtak a hetvenes évek hermeneutikai fordulatáig. A hermeneutikai megközelítés kizárja mindkét eljárás kizárólagos alkalmazását. Az 1960–1970-es évek irodalomkutatását az 1980–1990-es évek irodalma is átformálta. Ez arra utal, hogy az élő irodalom és nem az irodalomtörténészek írják az irodalom történetét, ennek jegyében változik a kánon, a hagyomány és a hagyományhoz való viszony.

Megfontolandók Görömbei András szavai: „A lehetetlenség ijeszti, a szükség csábítja az irodalomtörténészeket a jelenkor irodalmának szisztematikus áttekintésére, értékelésére. Vállalni kell ezt a kockázatot annak tudatában is, hogy a későbbi idők módosítanak majd a most kiformált képen, az új fejlemények más arányokat adnak a korábbi jelenségeknek.” (Görömbei András: „Ki viszi át…?”, 1986). Egyetért a külső és belső történetiség megkülönböztetésével, vagyis azzal, hogy az irodalomtörténeti vizsgálatnak egyszerre kell irányulnia a mű egyedi sajátosságaira és külső meghatározóira.

Az irodalomtörténeti, elméleti kutatások főbb bázisai jelenleg az egyetemeken és a társaságokon kívül az Irodalomtudományi Intézetben, a Petőfi Irodalmi Múzeumban és az OSZK-ban vannak.