{V-209.} Nyelvtudomány

FEJEZETEK

Magyar nyelvtudományon szűkebb értelemben a magyar nyelv tudománya, tágabban a magyar nyelvészek által végzett bármiféle nyelvtudományi munka érthető (ideértve azoknak a nem magyar nyelvészeknek a munkáját is, akik vagy a magyar nyelvet vizsgálják, vagy pedig másképp, pl. közös kutatás, vita formájában, közvetlenül kapcsolódnak a magyar nyelvészek munkájához). Ideális esetben a kettő nincs ellentmondásban, illetve csak terjedelmi, nem pedig elvi-módszertani különbség van köztük. A 20. századi magyar nyelvtudomány egyik, a megoldás felé közeledő, de még meg nem oldott feladata az elméleti, illetve általános és az empirikus nyelvészet összhangjának megteremtése. „A nyelv” nem létezik, csak egyes nyelvek; ezek vizsgálatának összegzése adja ki az általános nyelvészetet. Ez megfordítva is igaz: egy-egy elméletileg megalapozott nyelvtudományi vizsgáló módszer, elmélet csak a nyelvek – lehetőleg sok nyelv – leírásának próbáját kiállva fogadható el. „A magyar nyelv tudománya” a nyelvről szóló tudomány alkalmazása a világ sok ezer nyelve közül egyetlen egyre.

A nyelv vizsgálatának kerete nem törvényszerűen és kizárólagosan az autonóm nyelvtudomány; a nyelvészek egy része az ókori és középkori hagyományt követve, illetve újjáélesztve a közléselmélet (kommunikációelmélet), az általános jelelmélet (szemiotika) vagy egy általános megismeréselmélet integráló keretében dolgozik, erősen figyelembe véve a tudományelmélet (természetesen az egyes tudományok gyakorlatát általánosító) elveit.

Mások – egy másik, ókori eredetű és a nemzetállamok kialakulásával megerősödött hagyományt követve – az „osztatlan és oszthatatlan” filológia keretében találják meg a nyelv vizsgálatának legalkalmasabb módját; ekkor a nyelv esztétikai, rétorikai, a nyelvközösség és csoportjai identitását hordozó funkciói állnak előtérben, és a nyelvészet az irodalom, a történelem, a néprajz szövetségében dolgozik. A magyar nyelvtudomány tevékenységének ez a része a magyar és más finnugor nyelvek, a magyarral szoros kapcsolatban állt vagy álló keleti, szláv, germán és román nyelvek nyelvészetével, irodalom- és történettudományával szorosan összekapcsolódó filológia keretében zajlik; a magyarral közvetlenül nem kapcsolatos kisebb és nagyobb európai nyelvek (angol, német, svéd, francia, olasz, spanyol) tanulmányozásának hagyományos kerete is az ilyen, germanisztikai (azon belül anglisztikai, szűkebben vett germanisztikai, skandinavisztikai), romanisztikai (azon belül frankofon, italianisztikai, hispanisztikai) stb. filológia; ez a hagyomány tartja életben a „magyar (vagy más) nyelv és irodalom tanára” egyetemi szakot és foglalkozást. Ez megfordítva is áll: a magyar nyelvközösség egésze nyelvészeti, irodalmi, történelmi, néprajzi stb. vizsgálatának kerete is kialakult a hungarológia intézményében.

A nyelv olyan központi szerepet tölt be az ember életében, funkciói (az egyszerű információközléstől az egyéni és kisebb-nagyobb közösségi azonosság jelzésééig) annyira összefüggenek, hogy az egyes nyelvtudományi részterületek (diszciplínák) nagyon szorosan összefonódnak egymással, s ez a legtöbb kutató munkásságában is látható: egyes személyekben is összefonódik pl. a hangtan és a nyelvfilozófia, a román nyelvek története és az általános nyelvészet. (A természettudományokban alig van példa arra, hogy valaki mondjuk ásványtankutató és elméleti fizikus legyen egyszerre).

E tanulmánykötetben a 20. századi magyar klasszika filológiát, uralisztikát és altajisztikát külön fejezetek tárgyalják, ezért ebben a tanulmányban – a magyar {V-210.} nyelvtudomány fogalmát az említett széles értelemben véve – olyan szakmákról, illetve szakterületekről lesz röviden szó, mint az általános (más néven elméleti) nyelvészet, a magyar nyelv, a magyaron, a többi finnugor és az altaji nyelveken kívüli más élő és a latinon, görögön kívüli holt nyelvek, valamint a mesterséges nyelvek vizsgálata, továbbá olyan külön nyelvészeti területekről, mint a fonetika, a stilisztika, a névtan, az alkalmazott nyelvészet (a szótárírástól a logopédiáig igen sok alkalmazott nyelvészeti terület szolgálja közvetlenül is a társadalmi igényeket), valamint a nyelvtudomány társadalmi visszacsatolásáról (iskolai nyelvtan, felsőktatás, tudományos ismeretterjesztés). A csak részben nyelvtudományi szakmák (pl. az orientalisztika) egészének vázolására itt természetesen nincsen mód, vagyis ezekről is csak mint a nyelvtudomány részterületeiről, a nyelvtudománnyal alkotott metszeteiről szólunk.

A nyelvtudomány intézményes keretét mindenekelőtt az egyetemek és főiskolák mint kutató és oktató (ezen belül kutató-és tanárképző, valamint továbbképző) intézmények, a Magyar Tudományos Akadémia I. (Nyelv- és Széptudományi, később Irodalomtudományi) Osztálya és bizottságai, a kutatóintézetek és -csoportok, a nyelviskolák, a folyóiratok és a könyvkiadók körül létrejött szakmai műhelyek, a hazai és a nemzetközi társaságok, egyesületek, konferenciák, kongresszusok alkotják. Az általános iskolai és középfokú oktatás anya- és idegennyelvi tanárai, szakkörei, tanulmányi versenyei (köztük az anyanyelviek, pl. a kiejtési versenyek), a felsőoktatásban folyó nyelvi, de nem alaptudományos nyelvészeti oktatás (általános és szaknyelvi idegennyelv, fordítás, dokumentáció), a magyart mint idegen nyelvet itthon vagy külföldön oktatók munkája képezi azt a hátországot, amely részben szakmai elméleti munkájával (tankönyvírás, módszertani és szakmai kutatás), részben a tudományos ismeretek és szemlélet közvetlen vagy áttételes terjesztésével a nyelvközösség anyanyelvéről, más nyelvekről, általában „a nyelv”-ről szóló ismereteit, azzal kapcsolatos attitűdjeit alakítja.