Az európai nyelvtudomány útja

A magyar nyelvtudomány természetesen kezdeteitől (a magyar nyelv első grammatikai leírása, Sylvester János munkája, 1539-ből való) az európai (és az ehhez később csatlakozó amerikai) nyelvtudomány keretében működik; nálunk hosszú ideig elsősorban a német nyelvészet volt a közvetlen forrás és partner, ami olyan személyi összefonódásokban is megmutatkozott, mint hogy a Magyarországon letelepült német Budenz József (1836–1892) számít az egyik legnagyobb magyar nyelvésznek, vagy abban a tényben, hogy a magyar nyelvészek is sokáig a korabeli nyelvészet központjában, Lipcsében tanultak.

Budenz József

A tudományos nyelvészet megindulását általában William Jones (1746–1794) angol indológus 1786. évi előadásához kötik, amelyben elsőként fogalmazta meg az indoeurópai nyelvcsaládot. Szigorúbb számítással a 19. század elejét veszik születési dátumnak, pontosabban Franz Bopp (1791–1867) A szanszkrit nyelv konjugációs rendszeréről a görög, a latin, a perzsa és a germán nyelv megfelelő rendszerével összehasonlítva (1816) c. könyvének megjelenését. A megszületett összehasonlító-történeti nyelvtudomány a nyelvről való gondolkodás több ezer éves történetében az első – és hamarosan igen nagy tekintélyt szerzett – tudományos igényű és önálló, egyetlen más szakmában (filozófia, teológia, logika) sem feloldódó nyelvészeti tudomány.

Ennek a tudományosságnak azonban nagy ára volt: csak a nyelv történeti magyarázata teljesítette ezt a követelményt. (Igaz, a „történeti” nem okvetlenül abban az értelemben veendő, mint ma: tulajdonképpen {V-211.} elődjével, a filozófiai grammatikával szembeállítva értelmezendő, mint empirikus, adatokkal és nem a nyelvre kívülről ráhúzott konstrukciókkal dolgozó tudomány.)

Pontosan 100 évvel később, 1916-ban jelent meg a svájci Ferdinand de Saussure (1857–1913) posztumusz könyve, a Bevezetés az általános nyelvészetbe (magyarul megjelent: 1967; 1998); ettől fogva lehet a tudományos nyelvészeten belül a „modern nyelvészet”-ről beszélni. Saussure tanításának az a lényege, hogy a nyelvtörténet árnyékában eddig nem tudományként, csak mesterségként (latinul: ars) művelt szinkron (leíró) nyelvészet is a nyelv történeti vizsgálatával egyenrangú tudományos feladat. A mesterséggel szembeállított tudomány a tárgyában már nem csupán adottságot, hanem magyarázatot, értelmezést kívánó tényt lát. Saussure szerint a nyelv nem részletek összege, hanem „szigorú szerkezet, rendszer, vagyis olyan egész, amelynek tagjai nincsenek eleve, önmagukban, a rendszer összefüggésén kívül meghatározva, hanem ellenkezőleg abban, az által, egymásra vonatkoztatva nyernek meghatározást – […] ha a nyelv lényege szerint rendszer, de a valóságban mint egyes részletek összege jelenik meg, akkor leírása, rendszerének feltárása, tudományos feladat.” (Telegdi Zsigmond). Saussure tanítása (a háborús helyzet miatt igazából csak az 1922. évi második kiadás hatott) a nyelvtudományban óriási átalakulást hozott: a különféle (általában „strukturális” néven összefoglalt) európai és amerikai strukturalista és generativista nyelvészeti irányzatok adják meg az egész 20. századi nyelvtudomány vonatkoztatási keretét. (Az amerikai nyelvészet szorosan kötődik az európaihoz, első nagy képviselőinek európai származása és iskolázottsága, majd a II. világháború elől odamenekült európai tudósok munkássága révén.) A strukturális nyelvészet képviselői a hangtan, a szókincstan elméletében, egyes (köztük történeti dokumentumok nélküli) nyelvek leírásában óriási sikereket értek el, és módszerük más társadalomtudományi feladatok megoldásában, a néprajz, az irodalom, a művészettörténet keretében is eredményesnek bizonyult (erről a Hankiss Elemér szerkesztette Strukturalizmus. 1–2. [1971] című könyv tájékoztat).

A legmodernebb nyelvészet születési éve 1957; ekkor jelent meg az amerikai Noam Chomsky (1928–) Szintaktikai struktúrák c. könyve (magyarul 1986, majd 1988), amely elindította az ún. generatív grammatikát. Ennek fő követelménye is a nyelvészet tudományos jellegével kapcsolatos: Chomsky szerint formális (nála ez matematikai jellegűt jelent) „elmélet” tud csak számot adni a nyelv alapvető sajátságáról, arról, hogy véges számú eszköz (hang, morféma, struktúra) és szabály birtokában végtelen számú mondat megalkotására vagyunk képesek anyanyelvünkön. Egy ilyen elmélet kidolgozása jelenti a nyelv (és más mentális rendszerek) magyarázatát. Ehhez a tudományos eszményhez képest az elődök munkájának nagy része „elmélet nélkül folytatott és az adatokra irányuló – általában kis részletekkel foglalkozó – tevékenység”-nek (Szépe György) számít.